Part 3

Már őszszel gondolkozott a _prezent_-ről, Nem kis feladat volt a kiválasztása, minthogy a rokonok egyre több szívességet tettek neki és az ajándékkal azt is ki kellett fejeznie, hogy a szeretetüket magasra taksálja. Két évvel azelőtt vitt nekik egy sörkészletet, – söröskancsót és söröspoharakat – tavaly egy kinaezüst cigarettatárcát, melynek a fedelén egy ló ágaskodott. Mit vigyen az idén? Alapjában oly kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy vesz még egy söröskészletet és még egy szivartárcát (kettő is elkél a háznál), de erről a tervről hamarosan letett. Az ünnepek előtt két nappal felutazott Budapestre és itt sorra járta az összes üzleteket, csetlett-botlott, becsapták és kinevették, hízelegtek neki és gorombáskodtak vele, míg végre egy Rákóczi-úti üzletben rásóztak egy páratlanul izléstelen és értéktelen gipsz-angyalt, ötven koronáért.

– Gyönyörű, – kiáltott a tanító, az alku előtt.

Azután feltette a csiptetőjét s gyámoltalanul nézegette:

– Nem lesz drága?

A kereskedő és a segéd viharosan tiltakozott.

Nyomban csomagolták, hogy elküldhessék, de a tanító kis dolgokban ösztönszerűen bizalmatlan volt mindenki iránt s miután kifizette, – szeretett hamar túlesni a kellemetlen dolgokon – maga cipelte haza a szállodájába és útközben halálos izgalmakat élt át, hátha valahogy összetörik a szobor? A szobor azonban nem tört össze. Makulányi hibája sem esett, úgy állott ott az asztalon, a hotel szomorú villanyfényében. Most azonban új izgalom fogta el. Attól félt, hogy becsapták. Elszontyolodva járkált, a szűk homloka izzadt, a füle rubinlott. Egyelőre segített magán, a szobrot letakarta az ágyterítővel, hogy ne is lássa, ne zavarja a gondolatait. Másnap reggel kisütött a nap, ragyogott az ócska gipsz, a tanító dörzsölte kezeit és az ajándékot pompásnak találta.

– Ha nem mosolyogna, nem érne meg ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog.

Az angyal tényleg mosolygott. Szirupédesen mosolygott és a fehér gipsz mintha süvegcukor lett volna, émelyítő bűbájt árasztott. A szoborban azonban mégis volt valami nagy-nagy szomorúság, mint mindazokban a tárgyakban, melyek a művészetet akarják hamisítani, eredménytelenül, mint egy fanyar öreg nőben, aki kacérkodik, vagy egy rosz költőben, aki göndör fürtjeit nyeglén és kelletően a homlokára csapja. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a tanító megint kétkedni kezdett az ajándékban s éjjel is – izgatottan – felkelt az ágyból, hogy megnézze a gipszangyalt. Megint nem tetszett neki.

– Vajjon hova teszik a rokonok? – tépelődött magában. – Négy nagy szobában laknak a Józsefvárosban, de minden szoba, minden asztal tele van szobrokkal és csecsebecsékkel. Talán fölösleges is. Tavaly vettek egy kis szobrot, egy apró szobrocskát, mely egy öreg cselédet ábrázol. A gipszangyal azonban sokkal nagyobb. Legalább háromszor akkora…

Ebben végül megnyugodott és karácsonyestén elvitte nekik a szobrot, a karácsonyfa alá állította, diadalmasan.

Varju Péter sovány ember volt, kiszáradt és vékony, mint egy piszkafa. Garádicsosan nyírt haját fölfelé fésülte. Összehajtogatott zsebkendőjét mindig pontosan a felső zsebébe gyűrte. Eddig semmi zökkenő se volt az életében, lefeküdt és felkelt, dolgozott és pihent, sétált és heverészett, gondolkozott mindenkiről és mindenről, csak magára nem gondolt soha. Tükörbe se szeretett nézni. Egy vak tükör lógott az iskola egyik szobájában, de ő mindig elfordult tőle, nem nézte meg az arcát, azt se igen tudta, hogy milyen. Évekkel ezelőtt mérges bibircsó nőtt az orra tövén. Sokáig boszantotta és szúrta a gonosz kelevény, a tanító azonban várt téltől tavaszig, tavasztól nyárig, amíg elmúlt és egyetlenegyszer se nézte meg elcsúfított arcát. Később pedig szentül meg volt győződve, hogy csak ezért múlt el. Nem szeretett farkasszemet nézni a tükörrel és önmagával.

Most erre a bibircsóra gondolt. Amint a karácsonyi fényekben sütkérezett, egyszerre elborult és úgy tetszett neki, hogy valami bántja. A lámpák mintha homályosabban égnének. Elsötétedett körülötte az öröm, a rokonok arca mereven szegződött feléje és a szájakon valami csodálat, valami tompa kérdés lebegett, amit nem mondtak ki, talán szánalomból, talán kiméletből.

Végül hebegve és pirulva kérdezte, ő maga:

– Tetszik?

– Nagyon szép – mondta a huga.

– Én is azt hiszem – szólt a tanító. – Az a szép rajta, hogy olyan édesen mosolyog.

Sógora – az orvos – azonban hallgatott. Hatalmas nagy darab ember volt gyerekszemekkel, fehér, puha henteskezekkel. Finom műértő létére elfacsarodott erre a látványra. Ki is bökte vigyázatlanul.

– Mondd Péterkém, miért veszel te ilyesmiket?

A tanító a vállát vonta, nézte a cipőjét, fülig pirult. Érezte, hogy nem tetszik a prezent.

Később az orvos valahogy el akarta ütni a dolgot:

– Érdekes. Mindenesetre köszönjük.

– Ugye szép?

– Gyönyörű – mondta hidegen.

Gyászos hangulatban vacsoráztak. A villanyok szikráztak, a karácsonyi fánk párája összeölelkezett a fenyőfa és a csepegő gyertyák szagával, a poharakba topázszínű és vörös borok csöpögtek, iddogáltak is, de a tanító csak ült és gondolkozott. Nézte a sógora nyakkendőjét. Ő sohase tudna ilyent kiválasztani. Amit magára vesz, az nem jól áll. A butorok is olyan furcsán-finomak. Nem érti, miért. Szótalan boszusággal vett szemügyre mindent. Éjfél felé azonban, mikor asztalt bontottak és átmentek a másik szobába, oda, ahol az ajándékok állottak, a nehéz vörös bortól megoldódott a nyelve.

– Nézd, sógor, – mondta halkan – én szeretem az egyenes embereket. Érzem, hogy ti megvettek engem.

Az orvos ettől a váratlan szótól hirtelen kijózanodott.

– Egy szót se szólj – folytatta. – Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Te megcsókoltál, mikor idejöttem, szivesek vagytok hozzám, a tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a sörkészletem? Talán emlékszel, hogy hoztam nektek egy sörkészletet, egy nagy kancsót és poharakat, melyekre aranybetűkkel van ráírva: «_Emlék_». Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép lovas cigarattatárcát se hordod. Ne hidd, hogy gyerek vagyok. Engem nem fogsz az orromnál fogva vezetni. Tavaly is, az idén is kerestem. Legalább az üvegalmáriomban láttam volna, ahova az emlékeitek teszitek. Egy szó mint száz, nektek nem kell, ti elhúzzátok a szájatok, hogyha én hozok valamit és odaadjátok a cselédnek, kidobjátok az udvarra, a szemétbe.

A sógor valamit hebegett.

– Ne hazudj – rivalt rá a tanító. – Én már három nap óta nem tudok aludni emiatt. Otthon mondtam is, hogy ti – te meg a hugom – gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az ajándékaim? Látom az arcodon, hogy az angyal se tetszik neked. Azt is láttam, hogy mosolyogtatok rajta, meg rajtam. És én most semmit se szeretnék jobban, mint fölkelni… és így a két öklömmel összetörni ezt az angyalt… ezt a szegény szép fehér angyalkát, amely azt mondja nektek, hogy szeretlek, nagyon szeretlek benneteket…

A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal felé tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva eléje szaladt és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet hozott.

– Igyál kérlek, – szólt neki – hisz te beteg vagy.

A tanító sírva fakadt.

– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg szív, melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes szív.

Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő gyereket – felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a szállodájába. A tanító megigérte, hogy másnap megint meglátogatja őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára.

Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és alá a szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, hogy igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a «karácsonyi szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és utóbb nagyon ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. Ilyenkor a gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre aranynyal van ráírva, hogy «_Emlék_» és a lovas cigarettatárcáról. Lehet, hogy a rokonai nagyon is szeretik őt és csak benne van a hiba. Akkor azonban mért nem veszik szivesen az ajándékát? A kétségei egyre nőttek. Végül elővette a hegedűjét, melyen sohase tudott jól játszani s kétségbeesetten tette vissza kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát legjobban csillapítja a bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort. Ettől hamar elaludt. Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt.

Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész hónapban havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban majdnem minden éjszaka fehér volt.

Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt haza egy torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító csendesen haladt előre.

Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem üdítő s örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő szürcsölheti, mint a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az is eszébe jutott most, hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel Angelóról, aki titáni szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat faragott, és vannak dalok, melyek szépek és énekek, melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve mélyén, az agysejtje homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely kicsordult a hóra és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt magamiatt. Siratta a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, a kitérdelt nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig vak volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis gipszangyalt, mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A hóban szinte látta, amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. Eleinte akkora volt, mint egy ember, később mint egy ház, egy nagyváros, egy rengeteg hegység, fehér, szelíd és mosolygó, erőskarú és tökéletes, olyan, hogy öröm volt ájultan is a karjai közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon erősen megragadták a kis tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték a padról és vitték-vitték felfelé.

(1913.)

KÁRTYA.

Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant, kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már deresedett, de porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a feleségével és a hatéves kis fiával, a Nyúl-utcában, ahol egy kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután «jött haza» Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketében járt – a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves szomorúságban ázott szét.

Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől.

Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a multnak, oly finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös kártyák lapjain. Fütyürészett. Érezte a nyugalmat és testén a frissen mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett találunk.

Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú, fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután mind a hárman lefeküdtek.

Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott és kurjongatott.

– Te Cézár, – mondta neki – unom a sakkot. Kártyázzunk.

Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról.

– Nem – mondta. Sohasem kártyázom.

Azután sohase beszéltek kártyáról.

A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal mámorosan turkált a piros-zöld lapok mennyországában.

Cézár sötéten állott meg a fia előtt.

– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek kezébe való.

Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból, még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette. Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá járkált a sötétedő szobában.

Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa bort ivott és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett, nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát:

– Nem bánom, játszatok – szólt a feleségének.

Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek.

Cézár bámulta az asztalt.

– Én nem játszom – szólt és a feleségére nézett.

Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár bort és kezébe vette a kártyát.

– Kezdjük.

A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik.

– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el tőlem.

Mindnyájan a kártyájukat nézték.

Ideges csend dobogott a szobán.

– Nyertem – szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a filléreket.

Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak és most az anya nyert, a nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségétől. A kártyák azonban nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelőzve éjszakai különös ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet lihegve, verejtékezve, szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek.

– Mit tegyek? – dörmögte boszúsan a feleségének.

Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta – balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert.

Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az apa köhintett, megigazította a szemüvegét és hozzá fordult:

– Vigyáz, most te nyersz.

Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső puma-macska, nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s szegény kis arczán elsötétedett az öröm.

Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle. Szítta foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal fogadta kómikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán. Hosszú, hajlékony újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza. Hirtelenül dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy villámgyors mozdulattal fogta egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A lehelletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított, egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a fia javára billentette.

A bankot meg egyszer megduplázták.

Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott rajta és szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá:

– Csalsz!

Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és kiejtette kezéből a kártyát.

– Csalsz!

Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A gyerek bőgte, ordította, zokogta:

– Csalsz, csalsz, csalsz!

Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt, csak hebegni tudott.

A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot kifordította az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra valót odadobott az ablaküvegre.

– Csalsz!

Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették, csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba sírta magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt és nézte a havas, kopár kertet.

A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne ablakából.

(1907.)

AMÁLIA.

I.

– Anyám, ki ez?

Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Az anyám kezébe vette a fotografiát.

– Ez, kisfiam, – mondta tompán – a szegény, szegény Amália.

– Miért nem jön soha hozzánk?

– Mert meghalt, kisfiam.

– Torokgyíkban?

– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap délben már kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény.

– Szegény, szegény, – mondtam szomorúan.

Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez a nő mindig ott állott az arcképes polcon, az élők képei, a gyógyszerész-sógorok, az ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között. Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak lenni előkelő dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva vannak a sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is, hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztenek. Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé.

II.

Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem kaptam ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senkise lásson, vagy minden ok nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már megtudtam egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, aki azóta elzüllött, most egész éjjel iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett azonban a halál ünnepélyes külsősége, kilenc éves fejjel is éreztem, hogy a nő elmulása borzalmasabb mint a férfié. A férfiaknak csak a feje szép és csak a feje hal meg, de a nőnek mindene szép, mindene meghal, egyenkint, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a fehér, hullámos melle is és minden egyes tagja, mely nagyon hozzá tartozik. Kétségbeejtő harag szorította a torkom arra a gondolatra, hogy ez a drága, virágos baba a kedves orrával, a reszkető kezével, a finom kontyával most a kukacok közt van és a teste hideg, nyirkos, meredt, nem különbözik semmit a téli földtől.

Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta. Megállapítottam, hogy az élők arcképei _megbarnulnak_, a halottakéi pedig _megkékülnek_.

III.

Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a délutánban van valami halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet. Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba hideg békák bújnak a forróság elől s szemük mérges tűzzel parázslik. Az árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon. Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyítja a napra, szembogara vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek tükrén látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja orromat, a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom magam a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes módját már négy éves koromban fölfedeztem. Senkise tudott fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot is, – magas és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli legyező.

IV.

Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött hangolni. Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről olyan embert, akinek meghalt valakije és a halállal, a végtelennel való közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas német, a szeme türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér. Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és szép orr. Sokan azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva folytatta az útját. De én tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a lábai a bánattól tántorogtak. A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett.

V.

Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohase láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az élet a reggeli és az ebéd, a felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide. Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtóját.

VI.