Part 2

Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át anyjához robogjon. Amikor lehajolt, érezte, hogy fáj a lába és a feje nehéz, mint az ólom. Ekkor megijedt.

A király időközben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Épen ebédnél volt, bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett.

– Itt van – jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a palota előtt megállt a királyfi szekere.

– Még él – mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, nagyon búsan.

Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már nem ismert meg senkit. Haldokolt.

Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes lelkét, a leendő hitvese karjában és megholt az Úrban, keresztény módon, a halotti szentségek ájtatos felvétele után… szeptember 29-én, Mihály főarkangyal nevenapján.

Ekkor a királyfi tizennyolc éves volt.

_A pap, az asztrológus és az orvos._

Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett.

Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett és aztán magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt.

A kis teremben hárman virrasztottak vele: a pap, az asztrológus és az orvos.

Sokáig hallgattak. Aztán lassan-lassan beszélni kezdtek.

– Beteljesült isten akaratja – mondta alázatosan a pap.

– Beteljesült a jóslatom – mondta gőgösen az asztrológus.

Az orvos csak nézett maga elé.

– Vajákos – mondta az asztrológusnak. – Csaló…

– Talán nem mondtam meg előre? – pattant fel a szakállas aggastyán.

– Éppen ezért vagy csaló.

– Hiszen minden szavam valóra vált – védekezett a csillagjós.

– Minden jóslat valóra válik – szólt az orvos szomorúan.

A pap igazat akart valahogy tenni az orvos és az asztrológus közt s az orvoshoz fordult:

– Szóval te is hiszel a csodákban.

– Én nem hiszek a csodákban. Nincsen csoda.

A király is az orvoshoz fordult:

– Nem értelek.

– Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse mertem szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid mellett engedted el a tanácsaimat és füveim, főztjeim eldobtad. A királyfi halála előttem nem titok.

Mind a hárman feszülten figyeltek. Az orvos pedig hangosan folytatta:

– Én tudom, ki ölte meg a királyfit.

– Az isten vette el – mondta a pap.

– A sors – mondta az asztrológus.

– A betegsége – mondta a király.

– Nem, – válaszolt az orvos – az ölte meg, aki jósolt neki.

– Engem vádolsz, – szólt a csillagjós – aki láttam a jövőjét?

– Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet jósolsz, akkor ma is él s nem fekszik szegény ott a másik szobában, a koporsóban.

– Hát nem az istentől függ a sorsunk?

– Nem a csillagok járásától?

– Nem, – szólt az orvos – hanem az embertől.

– Az új elmélet – mondta gúnyosan a pap.

– A párisi és a bolognai egyetem út szamársága.

Az orvos halkan beszélt:

– Én gyakran láttam szegénykét és láttam, hogy sorvadt. Mert a jóslat megmérgezte a levegőjét. Titkolóztatok, de ő észrevette, hogy mit rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek simításából. Aztán hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába és csodálkoztatok, hogy egyre sápadtabb, megszerettetétek vele a halált és most csodálkoztok, hogy meghalt. Bizony mondom, hogy a halálra neveltétek.

– Istenfélelemre neveltük – mondta a pap.

– Vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére – mondta a csillagjós.

– Dehogy, – kiáltott dühösen az orvos – még a szülőanyjához, az édes természethez se engedtétek. Akkor aztán közölték vele a jóslatot. Én láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy öngyilkos. Haja a szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme parázs. Faragott képet tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák voltatok ahhoz, hogy magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek átlátni, hogy az ember az égnél is hatalmasabb, hogy az ember nemcsak a jelent, de a jövőt is a kezében tartja, hogy az ember mindenható.

– Istenkáromló – kelt ki a pap.

– Bolond – mosolygott az asztrológus.

– Itt a fejem a király kezében, – mondta az orvos – majd ő itélje el az ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát.

– Talán mi? – hördült fel egyszerre a pap és a csillagjós.

Az orvos gondolkozott:

– Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő csak végrehajtotta.

A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a szobában, hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három emberen jártatta: a papon, az asztrológuson és az orvoson.

Végre döntött.

Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét és szólni akart, de a köny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt is, közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. Valamit mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta senki.

_A király szava._

Ezt mondta:

– Gyilkos!

(1913.)

VERPELÉTY.

Egész éjjel nem aludtam.

Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem és kiderült, hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az étteremben.

Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapirba csomagolt kétszersültből és almákból rakott gulákat, a magyar vidéki városok jellegzetes éttermi csendéletét. Nincs melankólikusabb, mint álmatlanul, éhomra bemenni ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt borfiú földig lógó frakkal, fehér asztalkendővel áll előttem. Hozza a kávét. A tej kövér és zsiros a kávé úgy csorog beléje, mint a lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez sem érdekel. A falon járó ingaóra sétálója, meg a mutató izgatottá tesz, mindkettő azt mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom.

Benn vagyok az Alföld szivében. A várós messze van innen, nem érdemes visszamenni, künn csöpörög a reggeli eső. Különböző türelemjátékot próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, mereven nézem a fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva dobom el. Akkor veszem észre, hogy az étterem sarkában ül két ember és félhangosan beszélget.

Minden második szavuk ez:

– Verpeléty.

Mióta itt vagyok vagy ötvenszer hallottam ezt a nevet:

– Verpeléty, Verpeléty, Verpeléty.

Az egyik beszélgető sovány. Készenvett nyakkendőt hord, szürke-barna, kopott, seszínű ruhát, ezüst óraláncot. Látszik véres, kicsi szemén, hogy egész éjjel nem aludt. Az előbb még sört ivott, aztán bort, most borovicskát rendel. Mellette ül a kövér barátja, a hideg kályha mellett, szőrmegalléros parasztbekecsben. Ez nyakas, tanyai ember, csizmát visel, töröktipusú magyar, ellentétben vele, aki aféle alföldi egér-paraszt. Az egyik dráma cigarettát szív, a másik sportot. Mind a ketten civilizált, neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak.

Most a kövér kiböki a száján:

– A tankerület.

Valószínűen tanítók. Később megtudom, hogy kicsoda az, akiről annyit beszéltek. Verpeléty, a tankerület tanfelügyelője, hozzájöttek a tanyáról, vagy a faluról, elintézni valami fontos, nagyon fontos ügyet.

– Hallatlan egy alak – csóválta fejét a sovány – még tegnap is csapkodta az asztalt.

– Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen _rabiátus_ ember volt világéletében.

– Rabiátus – szólt a sovány – legyen rabiátus a kutyájával, ne velem. Ki vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én?

Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, hogy a bordái is kidüllenek belőle. Úgy döngette, hogy biztosan beléfájdult a szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint valami rossz harmónika. Szerettem volna megfogni a kezét, ne bántsa magát, tanító úr.

– Nem – folytatta egyre tüzesebben – kettőn áll a vásár. Én teljesítem a kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: _meg-kö-ve-te-lem_, hogy emberségesen bánjon velem a felettes hatóságom.

– Felettes hatóságom, – gondolkoztam magamban – van-e ennél búsabb szó?

A tanító tovább magyarázott.

– Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem neki. Akkor aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már én – igenis – én kérem magam ellen a fegyelmit.

– Mit szólt?

– Le akart beszélni.

– És?

– Végül nem tehetett egyebet, tudomásul vette.

– Azt hiszi, hogy kiugraszt vele.

– Rosszul számít, – szólt a sovány – Verpeléty bukik, pozitiv értesülésem van, hogy menesztik – és a kezével kitessékelő mozdulatot tett, mutatta, hogyan menesztik Verpelétyt.

– Ne mondd.

– Majdnem bizonyos. Verpeléty – ismétlem – bukik, csakhogy: _fölfelé_ bukik, – fontoskodott – Pestre nevezik ki Verpelétyt. Csak a fegyelmimet várja be. Akkor majd eldől, ki a gazember. Azt azonban mondhatom, hogy: vagy ő, vagy én, ketten nem maradhatunk.

Elvicsorította a száját és kivillant sárgazöld foga. Alkoholos szemében gyűlölet szikrázott, szája keserű ívbe görbült, gyér haja égre borzadt. Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni Verpelétyt.

– Verpeléty, – gondolkoztam – csakugyan cudar állat lehetsz, hogy így megkínzol egy teremtett embert.

Régi meggyőződésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert magukon nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el akarnak zülleni. Életemben egyetlen-egyszer szerettem volna purifikátor lenni. Pezsgős fejjel, egyszer a bálteremben, köpködve és bőgve elárultam egy barátomnak, hogy csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé lett. Azóta a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a rosz íróknak s tapsolok a piszoknak és a butaságnak.

Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam s a rendesnél jobban érdekelt és bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a szavát. A beszéd intimebbé vált, a két ember – úgy látszik, – a történtek részleteit, az aktatitkokat meséli el. Ülnek az étteremben, várnak-várnak, mintha az érkező vonatok helyett az igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér fölébe hajol, súg neki valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot követhetett el, de – isten látja a lelkét – nem tehet róla.

Újra hallom.

– Verpeléty.

Aztán megint:

– Verpeléty:

Később újra:

– Verpeléty.

Menjetek a pokolba azzal a Verpelétyvel.

Csakugyan nem lehet ezt a dolgot elintézni?

Nekem most semmi dolgom nincs itt és egyáltalában nincs sok dolgom-célom az életben.

Talán megpróbálkoznék vele.

Verpeléty lesz a célom.

Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr eszme, de nem lehetetlen. Itt van a bőröndömben a frakkom. Ha felhúznám és feltenném a tegnapi piszkos fehér nyakkendőmet a tegnapi piszkos keményingemre, ezt izlésesnek, világfianak s megtisztelőnek tartaná Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt hazudnám, a «_Tanítók országos felügyelőségének_» a fő-fő-főfelügyelője vagyok. Ezzel azonban megjárhatnám. «_Az internacionális pedagógiai szervezet_» titkárának kellene mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy ilyen nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit nem ismer.

Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem magam annak, hogy megragadja a gallérom és kipenderít az ajtón, esetleg rendőröket hívat és mint veszélyes szélhámost letartóztattat. Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, felkeresem őt, megmondom igazi nevem és elárulom neki, mit láttam. Igen tisztelt tanfelügyelő úr, ismerem önt hírből, méltányolom pedagógiai érdemeit, átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül hallottam két alázatos szolgája, két kis árva tanítója beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet napszámosai, – bármily kopott, banális a szó – a nemzet napszámosai. Kérem, csak ne tessék nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem fehér abroszán rángatódzott két összemarcangolt tanító-szív. Reggel korán ittak, sört, bort, borovicskát ittak. Ez épen a vád ellenük, hogy iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön miatt nem alszanak. Önt gyűlölik mind a ketten. Ön nevelt belőlük züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértő, okos, becsületes ember és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, hogy egész életüket, családi boldogságukat, sötét szálakkal fonja át az ön intrikája, hogy három órahosszat beszéltek önről, hogy a borovicskás pohárba beleesett a sovány tanító könnye.

Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se hat rá. Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos vörös bajusz szalad, az álkapcái acélból valók, kemények, mint a krokodilus álkapcái. Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, früstökre. A marka irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörösszőrös mutatóújján karneolpecsétgyűrű. Ezt az embert nem oly könnyű megpuhítani.

Akkor, mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt társadalom őrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok magamnál, fegyverem nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg vacsorámat eszem. Kinyitom mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót és a körömráspolyt is. Vérszopó tirannus, özvegyek és árvák sanyargatója, ártatlanok hóhéra most elpusztulsz, a kövér pocakodba szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad és szétfröccsen a véred, címeres gazember.

Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgy hogy kitátom a szám, az arcom is elsápad s látom, hogy a borfiú csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit parancsolok.

– Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy rend legyen a földön.

Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés kigyó-haraggal görgetem magamban a színpadi átkokat. Később győz a belátásom. Elmehetnék hozzá, mint ujságíró, kellemetlen riportra. Ez lenne a legegyszerűbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény tanítóval? Kiírom a neved az ujságomba, a tollamra tűzlek, mint egy beteg legyet. Semmi tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg paralitikus. Még ma lefújsz mindent, érted, máskép véged van. Akarsz látni néhány alcímet: _Alföldi pedagógia_, _Az iskola brigantija_. Még van húsz. Melyiket parancsolod? Ugy-e egyik se tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty tata, legyünk jó barátok.

Mégis jobb lenne szőrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két tanító arcát, aki már kifogyott a beszédből és elázottan ül az asztalnál, borzasztó komolyan.

Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz ülnék és bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra hosszat hallgattam – akarva, nem akarva – a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy önöknek konfliktusuk van azzal a Verpeléty-vel. Nézzék, én okos ember vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az embereket, költő vagyok, aki érzem az embereket, sokat láttam, sokat szenvedtem, sokat utaztam, higyjék el, igazat tudok tenni, egy szóval elintézem azt, amit önök egy éve főznek és tanyai éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és iskolaudvarokon számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok rosz ember. Ha önök részletesen elmondják, miről van szó, csodálkoznak azon, hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase hallottam Verpelétyről. Verpeléty azonban nem lehet rosz ember. Verpeléty csak jellem. Verpeléty is csak az igazat keresi, talán kissé önzően és keményen, valamint önök is az igazukat keresik, önzően és keményen. Ne vegyék rosz néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik?

Lesem a két tanító száját, mit felel és csak akkor veszem észre, hogy nem is szólítottam meg őket. Fizetek, hogy felkelhessek és – egész véletlenül – sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam az ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a vasutas, a kezében csengővel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a szegedi tanyák felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a cókmókját, álmosan dűlöng az ajtó felé.

Kimegyek a pályaudvarra.

Rágyujtok egy szivarra. A szivar keserű, sötét, nem szelel, rozoga, hullós parázszsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim közt, aztán büntetésből ledobom a kavicsokra és rátiprok.

A vonat elindul.

Még rám se tekintettek az ablakból. Meg se láttak engem, aki négy óra hosszat bibelődtem velük, a vérző életükkel. Nem is sejtik, hogy ki vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, nagyon hálátlanok.

Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe veletek ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok.

Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty alszik. Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csikos hálóingben ásít és a tanügyről gondolkozik. Jó reggelt Verpeléty. Bocsáss meg, hogy annyi rosszat gondoltam rólad és ezen az álmos, utolsó hősi hajnalomon meg akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, senkihez sincs közöm és ez – jó.

Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt hagytatok engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül, szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú kocsiban, tovább szívjátok a drámát és a sportot, otthon kacsát főztök, kacsapaprikásnak és berugtok a karcos bortól.

Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék hanyattvágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre.

Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: – szervusztok.

(1913.)

KÉK GYÁSZ.

Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. A szemei kinyíltak a tavaszra és meghalt. A szemei is kékek voltak, mint az ég.

Halálában pedig volt valami derűs, egyszerű és boldog.

Az üvegburás állóórát egyszer se kellett felhúzni s az ő kis szíve már lejárt.

Másnap reggel a házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak ezüstrojtokkal, kék fátyolokat és drapériákat, melyekkel bevonták a kis, tiszta szobát. Egy polituros asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kis gyerekeknek picike a játéka és picike a koporsója is.

Valami megdöbbenés és enyhe, nem kellemetlen szomorúság vett rajtunk erőt. Az apám fekete ruhában, sötéten járt végig a szobákon. Sóhajtozott, de a bánatában – észrevettem – sok erőltetett és színpadi volt, nem is hittem neki. Csak az anyám sírt keservesen. Mi pedig némán álltuk körül a koporsót. A néném és a jegyese, a hugom és én. Az egyik öcsém hangosan dobolt és trombitált künn az udvarban, a tulipánok között.

Én ekkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam magamban:

– Csak ilyen ez?

Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem és azzal a félénk és vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, vagy cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis halott hideg homlokára nyomtam. Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem tudtam betelni a halál érzésével. Messze, a másik szobában az ablakmélyedésben kék fátyolok mögött kis mécs égett és ez az elmosódó fény, a fényes nappalon lobogva és ragyogva, egy virrasztó lélekre emlékeztetett s a házat templommá és a fájdalmamat mitoszszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint egy vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment el, aki itthagyta a névjegyét, a kék és ezüst gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a szájak vonalán s a szavakban is valami titkolt öröm lappangott.

Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek, de egy óra múlva visszaszöktem a szobába.

A fiatal cselédleány a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akárcsak én. Az arca viaszhalvány volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, sírni vele együtt.

Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben éles és szikrázó nap csiklandta a nyakamat. Kimentem a kis parkba sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics.

A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor a szobáink már homályosak. Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek s a lehelletük forró. Elgyötrődve és kétségbeesve húztam fel fekete cérnakeztyűmet. Előbb azonban kisuhantam a kertbe.

– Margit, – mondtam a leánynak – úgy sajnálom magát, hogy olyan halvány.

– Mint egy halott, – gondoltam hozzá.

A leány sírt a tavaszi fűben. Mi mentünk a temetésre. Elől egy kocsin az apám. Utána a jegyesek egy másik kocsin, egymás mellett. Én a nagybácsival.

Mire visszatértünk, már egészen besötétedett. Mindnyájan hozzánk jöttek s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. A fejem lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem szokatlan boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatal asszony tetetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. Az ura mellé bújt s a kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind boldogok voltak és örültek.

A szoba komor volt és ünnepélyes.

Meggyújtották a lámpákat. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca ragyogott a vörhenyes fényben. Poharában feketevörös bor csillogott és amint ajkához emelte és a szája szélét megnedvesítette vele, finom mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta:

– Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál.

Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és a mámor fülledt érzéssel hömpölygött végig. A szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor. Rengettek és hajladoztak az orgonabokrok.

A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen és elszántan, mint eddig még soha. A jegyesek.

– Ők is, – villant meg a fejemben – ők is félnek.

Bámultam őket, aztán futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapualján – mint a kisértetek – ismét egy pár. Egy katona és egy leány. Az utcán, a szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás karjában.

Távol pedig forrt és izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az ég bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám, sokkal erősebben és kedvesebben, mint szoktak és ismeretlen emberek intettek a kezükkel és a virágos gallyal, amit kezükben hoztak a mezőkről, az erdőből, délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a napon, ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül, egészen egyedül.

Szédülten tántorogtam vissza az udvarba.

– Ezt ő mívelte, aki elment és itthagyott.

A tavasz már valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék drapériák fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak a rügyek zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és csendesen sírdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram meglibbentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem valami pogány ünnep kezdődött. A bokrok bóbitái roskadoztak a kék gyászban. Párák kúsztak a földön és ködben füstölgött az illat, a részeg és őrjítő parfüm, ezer és millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez olyan szomorú és édes volt. A kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy most még egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire, céltalanul, rohanni, elbújdosni valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol, egy síron.

Az udvar mélyén egy ablak világított.

Odasiettem.

Egy tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit.

– Most – gondoltam – megkérdezem, miért volt olyan halvány?

Szorongva kopogtam az ablakon.

– Margit.

Kinyitotta az ajtót.

– Úgy félek – dadogtam.

Csodálkozva nézett reám.

– A halottól félek – suttogtam rekedten. – Nem merek bemenni.

A leány babrált a fehér nyakán és a terhes szőke kontyán.

Ő is nagyon halvány volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. A haja, a mézszínű haja villogott és lángolt.

– Sírni akarok, – mondtam – egész éjjel sírni és félni, itten…

És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre.

És téptem a haját és a száját, a szájammal.

(1912.)

A GIPSZ-ANGYAL.

Varju Péter, a tanyai tanító karácsonykor ajándékot vitt a rokonainak.