Part 10

Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörüen játszotta, a dicsőség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, ez az ötödik felvonás utolsó jelenete. «Voltak és a férj.» «Kitörő szenvedéllyel», tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelő mindent elrendezett, az asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a krumplit hámozta, csak meg kell ragadni és belevágni a csábító szívébe. Lábai toporzékoltak. A padló döngött alatta hatalmasan, s érezte, hogy erre várt, ez a dicsőség, ez a művészet, ez az «élet színpada».

A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt belevágta a szinész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul elterült a földön.

– Ez meghalt – mondta és eldobta a kést.

Aztán leült egy székre, sápadtan, lélekzet nélkül, mint a művész, aki elvégezte a munkáját és a dicsőséget emészti. Nyugodt volt és nagyon elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erőt, a könnyei boldog, forró patakokban megeredtek:

– Ó művészet… ó dicsőség… ó szent, szent művészet – mondta utoljára.

Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra s várta, hogy csöngessenek és leeresszék a függönyt.

(1912.)

BOROTVA.

Krakauer H. Henrik állásnélküli pincér reggel korán kádjegyet váltott a népfürdőben. Egy kis szobába vezették, amelynek recés üvegajtaján a gáz lepkelángja táncolt, benn a padlón gyékény futott végig, a fal mellett pedig állott a korhadt fakád.

A pincér mohón magára zárta az ajtót, kétszer. Azután – a kalapját le se véve – megállott a gázláng alatt és ünnepien körülnézett, mintha magába akarná ölelni a szobát és végtelenül meghatódna azon, hogy ideérkezett. Gallérján dér fehérlett. Sokat csatangolhatott éjszaka, kirojtolódott nadrágja csatakos volt, a szeme zavart. Egyetlen természetes mozdulata az lett volna, hogyha végig vágódik a kis szoba padlóján, egész hosszában. Levette a kalapját, félresimította gyér haját, gerincét megkeményítette. Beletekintett az olcsó, zöld tükörbe és nézte girhes, zöld arcát. Lassan kigombolta télikabátját, melyen csak egyetlenegy gomb fityegett, felakasztotta a fogasra és belső zsebéből kivett egy feketenyelű borotvát.

A borotvát kinyította, megtapogatta éles pengéjét és odatette a szalmaszékre.

Még egyszer megnézte, be van-e zárva az ajtó? Senkise járt a folyosón. Ez a pillanat alkalmasnak látszott. Három kemény és határozott lépést tett a szék felé, össszeráncolta szemöldökét és a borotva után akart nyúlni.

– Majd később, – gondolta – piszkos vagyok, előbb meg kell fürdenem.

A szobában kellemes meleg dongott. Ez arra csábította, hogy levetkőzzön. Egymásután dobta földre pecsétes és fényes ferencjózsefét, a barna bolyhos mellényt, a szürke nadrágot, kinyitotta a forróvízes csapot s kis, hitvány, elcsigázott gyerekteste alig várta, hogy megteljék a kád. A habok vidáman nyargalásztak benne. Előrehajolva nézte a pezsgő vizet, sovány hátából kiugrott garádicsos gerince, mely olyan volt mint gyalutlan deszkán a kemény, csomós faér. Egy perc mulva kábultan loccsant a vízbe.

Kinyújtotta lábait, hátraszegte fejét a kád káváján és zsibbasztó forróság hízelegte körül. Úgy tetszett, hogy ágyban hever, hullámok párnáján, testét a víz édes dunyhája takarja, a szeme tüzelt, a haja felborzolódott, az arca pirosra gyulladt. Semmire se gondolt. Határtalan szabadnak tudta magát Élete a háta mögött hevert. Babrált a vízzel, eregette a csapokat, bukdácsolt, sűrű, szivárványos szappanhabot vert, megdörzsölte a tarkóját, beszappanozta a haját, a fülét, a mellét, azután – egyenként – a lábait és jókedvűen prüszkölt a vízben. Néha a borotva felé pillantgatott, a víz azonban marasztalta.

– Még van néhány percem – mondta.

A pincér, aki sohase bámészkodott, most – évek multán – először volt egyedül és hosszan, boldogan nézte a szoba közepén libegő gázt, a falakat, a földrevetett ruháit, melyeket kétségbeesetten dobott le, örökre. Magát is figyelte. Észrevette, hogy érdekli a teste. Kezét a lepkeláng felé tartotta, hogy lássa a piros-kék térképet, a vér derengését és rajta az erek kék vonalait. Fejét leszegte, szemét a mellére meresztette, melyet eddig sohase nézett meg. A bőrét keshedtnek, vajsárgának, éhesnek, de elég jó minőségűnek találta. Különösen megörült annak, hogy a lába nagyujját kedve szerint vissza tudta hajlítani. Ötször-hatszor megpróbálta. Mindig sikerült. Vajjon lehet-e ezzel pénzt keresni? Meg kellene tanulni hegedülni a lábával, mert ma már kézzel sokan hegedülnek, orfeumba mehetne, csak gazdag mecenást csípne, aki kitaníttatja. Vannak Budapesten láb-mecenások? Valószínűtlennek tartotta, de sokáig gondolkozott, már látta is a nevét a lapokban, az orfeum plakátjain, a villamos újságban. _Krakauer H. Henrik lábművész_. Csak a név nem jó. Ilyen alkalmakra álnevet választ, angolt vagy franciát.

Sokszor egymásután kimondta a nevét, halkan, a fal felé fordulva, belesúgta a vízbe, a csapokba, a szobát megtöltötte vele. Nagyon elcsodálkozott, hogy neve is van és hogy éppen így hívják, Krakauer H. Henrik. Nem előkelő név, de van benne valami szomorú muzsika. Alapjában az is furcsa, hogy néhány betű jelent egy egész embert. Ez a név őt jelenti, a fájdalmát, az éhségét, a testét, melyet megint körülszappanoz, puhán és gondosan. Tiszta akart lenni, patyolatfehér, makulátlan. Könnyű szappanhabban fürdött. A kádban gőzölgő vízet is vastag szappanréteg borította, mint dupla hab a kávét. Még egyszer fehérre meszelte magát, megmosta a tarkóját, a haját, a fülét, a mellét, mint előbb, de még buzgóbban, hogy minden szennye-mocska leolvadjon.

Nyítogatta a csapokat, új-új vízet zúdított magára, a szappan már vékony, áttetsző hártyává soványodott.

– Még most sem vagyok tiszta, – sopánkodott. – Rosz ez a szappan.

Újra kezdte a tisztálkodást. A homlokát bemaszatolta. Ekkor – minden ok nélkül – eszébe jutott egy régi cimborája, a nevét se tudta, csak azt, hogy két évvel ezelőtt valami markőrrel együtt szolgált, egy ferencvárosi kávéházban és éjszaka borközi állapotban kilopott a zsebéből két pengőt. Azt hitte, hogy másnapra visszaadhatja. Egy hónapig furdalta még a gondolat. Azután elfelejtette. Különös, hogy most mindez bántja. Mit akar tőle a markőr? A markőr szegény ember volt. Már emlékezett reá. Csehországból jött, alig tudott magyarul, Vencelnek hívták. Barna szeme riadtan tekintett a világba, a szeme állandóan vöröslött, mintha kisírta volna, szúrós, villás bajuszt viselt, mely úgy ágazott kétfelé, mint a hőscincér bajusza. Kissé bele-belefájdult a szíve, mikor reágondolt. Gyalázat, hogy a szegény ember szegénytől lop. A markőr hetekig mesélte fűnek-fának a csodálatos históriát. Sohase gyanusította őt. Már csak ezért is vissza kell adnia a két pengőt. Ezt most el kell intéznie, még ma reggel, felkeresi a kávéházban s bevallja, ő a tolvaj. Addig nem halhat meg. Ha az ember elmegy, váljon el békességben.

Megállapodott ebben, de a gondolat kissé megbolygatta a tervét. Izgatottan ült a vízben és tovább tisztálkodott. Még a markőrnél is nagyobb baj volt az újpesti pikkoló-fiú. Mert az ügy nem maradt abban, később be kellett bizonyítani a kávésnak, hogy a pikkoló a tolvaj, aki – miután a telefon-fülkében kétszer arculteremtette – mindent magára vállalt. Szegény kis kölyök szégyenkezve állott a kávéházban, kezében az újsággal, csak nézett a nagy-nagy szemével, azután szó nélkül útnak indult. A pincér elfordult, hogy ne lássa a pikkoló szemét. Kétségtelen, hogy miatta csapták el, az ő lelkén száradt, hogy fillér nélkül ment haza, siránkozva, gyalog és azóta talán miatta éhezik. Félmunkával nem lehet beérni. A pikkolót is felkeresi. Holnap vagy még ma, vagy most mindjárt, reggel. Csak ezt a két dolgot kell lerázni a nyakáról, azután visszajön. Még akkor se késő.

Végigdörzsölte a lábát és új vízet engedett a kádba. Mind a két kezével csapkodta a testét. Hadd jöjjön le minden piszok. Dühösen, fanatikusan, kétségbeesetten mosdott. Felállott a kádban. Haja megőszült a habtól, sikamlós testét vastagon borította a puha, lyukacsos, színesen-villogó szappanréteg, fehér, talpig fehér volt, még a bajusza is, mint egy hóember. A mellén babrált, paskolta, gyúrta, csikarta a szívét. Igaz, mi van az asszonnyal? Három hónap óta nem látta. Azóta csak korcsmákba járogat, zongora-verklit hallgatni, kártyázni durákot és máriást. Itten is ő a hibás. Az asszony kutyamódra szaladt utána, öt-hat utcán, csak neki nem volt szíve feléje fordulni. Most látta a felesége kékbabos zsebkendőjét is, melyet a szemére nyomott. Azután a szájába dugta a bolond, hogy ne halljék a sírása. Szegény, szegény asszony, jó asszony, kedves asszony, gondolta a pincér. Nemrég hallotta egy cselédismerősétől, hogy beállott vicénének, tudja is, hová. Szegény, kedves, buta asszony. Az ablakon már feltetszik a hajnal. Ha most felöltözik, beszélhet vele, ilyenkor nyit kaput, a lépcsőházat söpri, a garádicsokat sikálja. Neki is illik egy jó szót mondani, vagy mi. Annyira érezte ezt a pincér, hogy a forróságtól kissé megszédült, a falhoz kapott és hogy el ne bukjon, megrántotta a zuhanyt.

A zuhany végigmosta a testét, a hab fehéren fröccsent a szennyes vízbe és egy pillanat mulva a szoba közepén állott fehéren, mint a cukor.

– Tiszta vagyok – mondta.

Mosolyogva nézett a borotvára.

– Krakauer – sóhajtott, mert mindig a vezetéknevén szólította magát – ostoba szamár vagy. Gyorsan öltözz és intézd el a három ügyet: a markőrt, a pikkolót és a feleséged. Majd azután beszélek veled. Addig azonban nem.

Dideregve maga köré kerítette a lepedőt és leült a székre. Elkészült a halálra s megtehette volna, amit akart. Ő azonban úgy érezte, hogy aki a halálra elkészült, az az életre készült el s csak az élhet, aki nyugodtan meg tudna halni. De nem ért rá meghalni: sietni kellett a markőrhöz, a pikkolóhoz és a feleségéhez. Minden porcikája az életé volt. Ellökte a borotvát, betolta a télikabátja zsebébe, öltözködött. Ezer terv forrott a fejében. Ruganyosan lépkedett. Künn a téli nap sárgán és mozdulatlanul égett, mint egy nagy macskaszem, a zuzmarás levegő, a fehér háztetők, a meginduló villamosok az élet kedvét lehelték. Zsebében megtapogatta a borotvát. Arra gondolt, hogy öt perc mulva a felesége szobájában lesz és megborotválkozik. Mert az álla még borostás volt. Nem is értette, hogy a borotvát mire-másra lehet használni, mint borotválkozásra.

(1911.)

TARTALOM.

Kis tragédiák.

A detektiv 5 Horoszkóp 19 Verpeléty 38 Kék gyász 52 A gipszangyal 60 Kártya 71 Amália 80 Néhány levél a «Zöld Napló»-ból 92 Tű 101 Rongyos gavallér 110 X... kalandornő 121

Kis komédiák.

A kövér biró 137 Komédia 148 Április bolondja 158 Leányok 170 A bolond magyar 179 Oligocén és Eocén 195 Bácskai barátom 215 Páva 230 A súgó 245 Borotva 257

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

26 |elővette a horoszkopót |elővette a horoszkópot

77 |mosollyal fodadta |mosollyal fogadta

88 |ebben a koprsóban |ebben a koporsóban

96 |huszonnégy órág |huszonnégy órát

98 |fuka rés titkolódzó |fukar és titkolódzó

213 |városban a progresssiót |városban a progressziót

216 |éles konyakést |éles konyhakést

230 |mélóságos címet |méltóságos címet]