Part 1

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

*

BŰBÁJOSOK

(NOVELLÁK)

BUDAPEST, 1916

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

KIS TRAGÉDIÁK.

A DETEKTIV.

Két és három óra közt, amikor minden villámló napfényben ragyogott, hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám.

Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, álmos szememet az íróasztalra meresztve, az óra hült helyére, melyen apró arany-pocsolyában forrott és bugyborékolt a fény és a melegség. A délután szilaj világításában mindez hihetetlennek tetszett. Valami erőszakos és robbanásszerű van minden lopásban. Utána pedig oly nagy a csend. A szobában senki. Áruló nyom sincs. Öt percre ledőltem a másik szobában, a diványra és míg a szerelő feltette a csillárt, elaludtam, a szerelő pedig meglátta az órát, zsebre dugta és eltünt. Az ajtót becsapta maga után. Más senkise volt a lakásban. Bizonyára ő a tolvaj.

Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos és fuldokló szégyen fog el, minthogy ha késsel hatoltak volna a testembe s – gyorsan és brutálisan – levágták volna a fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda történt, melyet az elmémmel nem tudok felfogni. Valami itt volt és most nincs itt, bűvészfogással eltünt, a semmibe párolgott, egy új dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen és most érzem, hogy nemcsak ellenem követtek el merényletet, hanem a rend és az ősi logika ellen s a gondolataim kétségbeesetten erőlködnek. A lopást sohase tudjuk megérteni. Szomszédos a csodával és az őrülettel. Tavaly télen egy erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról és mire hazajött, este, az ajtót tárva-nyitva találta, a kilincseken feszítővasak nyomai, az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres volt. Amikor a néni látta a kopár és sötét képet, egy szót se szólt. Elment hazulról. A bankban volt annyi pénze, hogy bátran új életet kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, nem tudta elhinni a hihetetlent.

Nekem is ez fáj. A lázamat eleinte vad és rendszertelen kereséssel hűtöm. Felkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, az ágy alá bujok, az ajtók szárnyai mögött leskelődöm. Az arcom kipirul. Aztán elönt a boszúság. Látom a szerelőt, aki elvitte az órámat, egy ötvenéves, száraz ember, szikár és kedélytelen, ólomszínű szemekkel, a bajusza deres, az arca kérges és szomorú.

– Becsukatom a gazembert – mondom magamban.

Kocsira ülök és rohanok a szerelőhöz, aki egy pincehelyiségben lakik, a külvárosban. Szerencsére már otthon van. Egy acetylénlámpa éles fényénél néz rám, nyugodtan.

– Elveszett az aranyórám, – hadarom izgatottan – a szobában senkise volt, csak maga. Talán tévedésből…

A szerelő vállat von, felemeli a karjait, int, hogy kutassam ki a zsebeit.

– Ugyan – nevetek a dühtől. – Ha holnap reggelig nem kerül meg, jelentést teszek a rendőrségnél.

– Tessék.

Leírja a nevét, a lakáscímét, azzal elindulok, kóborlok a városban, nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz zsiványt becsukatom. Igazi rab-arca van. A deresedő bajusza és a szemöldöke zöldes, és nedves, mint a penész.

Másnap a rendőrségre futok. Sohse jártam itt. Pityergő és pulykavörös emberekkel találkozom, akik várnak, várnak, folyton várnak a becsukott ajtók előtt, némán és dobogó szívvel mesélik el, mi történt velük. Tévedezem a szigorú fehér folyosókon és elszorul a lélegzetem. Végre a rendőrtiszt elé állok, megteszem a jelentésemet. A nyomozás azonnal megindul.

– Biztos, hogy ő volt? – kérdezi a rendőrtiszt.

– Biztos – felelem.

Aztán kicsit összeráncolom a szemöldököm:

– Valószínű.

Reggel korán éles csöngetés ver fel. Meglehetősen álmatlan éjszakám volt. Sokáig hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam és ezerszer is megjelent előttem a kékzubbonyos munkás, aki olyan közönyösen nézett rám, a tolvaj, az igazi tolvaj, akit eddig csak szindarabból ismertem. Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella sarkában kuksolt, parázsló szembogárral. Elgyötörve nyitottam ki a szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt.

Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna.

Széket vett magának, leült és az arcomra nézett.

– Bocsánat, – szólt – a rendőrségtől vagyok.

A szívem hangosan vert a paplan alatt, az arcom is elsápadt kissé, de én tetettem a közönyöst, nyugodtan ránéztem.

– Detektiv – mondta szárazon.

Hogy elpalástoljam ájult izgalmam, kicsit lehunytam a szemem, mintha álmos lennék, a párnába fúrtam a fejem és eszembe jutott a sötét, orosz diák, akit hasonló helyzetben keresett a detektiv, de ő nem félt, bár igazán gyilkolt, feleannyit se félt, mint én. Hiába, nem születtem hősnek. Csak annyi erőm volt, hogy a szememet tágra nyissam. Egészséges, kemény, pirosarcu ember a detektiv. Apró szőke bajusz bújt az orra alá. Csak a szeme átható, hideg-kék és a taglejtése ijesztően biztos. A bal kezemet hanyagul lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy a tekintetét merően rászegezi, a gyűrűmet egy szemevillanásával körülkacsolja, az ujjaimat, amelyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint a villamos-áram, egyenként rabul ejti. Az orrcimpái kitágultak. Szimatolt. A kopó nem szimatol ilyen mohón. Minden érzékével lesben állott.

Egy pohár vizet ittam.

Aztán elszántan szóltam:

– Parancsoljon.

– Abban a lopási ügyben kérném a részleteket.

Beszélni kezdtem. Erre nem is gondoltam. Hogy csak erről van szó. Mennyire megkönnyebbültem.

A detektiv figyelte a beszédemet. Tekintetét azonban még mindig nem vette le a bal kezemről, mely az ágyból kilógott, a szeme perzselt, mint azok a napsugarak, amelyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez kellemetlen volt. Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem, hogy gyanus lehet. Én vagyok a vádló. Nekem természetesen kell viselkednem, annyival is inkább, mert semmi okom sincs a félelemre. A rosz detektiv-regények romantikájára gondoltam és magamban kicsit el is mosolyodtam. Ez a pirosarcu fiatalember lenne az, aki a cigarettám hamujából megállapítaná a jellememet? Nevetséges. Akkor azonban semmi értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered a kezemre, a bal kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más feltünő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, akkor magam is meggyőződhetnék. Vér nem kerülhetett rá. Megnézni azonban lehetetlen, amint lehetetlen tovább csigázni az idegeimet, elviselni szúró, égető, fájó tekintetét. Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében pedig hirtelenül paplan alá rántottam a kezem.

A detektiv elmosolyodott. Nekem a torkomon akadt a szó.

– Min mosolyog?

– Én? – kérdezte ártatlan arccal a detektiv. – Én semmin se mosolygok. Tessék folytatni.

– De, uram, ön folyton a kezemre meredt.

A detektiv megint mosolygott.

– Úgy látszik, kissé ideges.

Ismét beszéltem, de most már én figyeltem a detektivet. Láttam, hogy a szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek az ajtóim, az ablakaim, a kilincseim, még a pénzdarabjaimat is megolvasta, melyeket este kitettem az éjjeli szekrényre. Már nem voltam többé a magamé. Én egy bonyolult ügy gomolyagába kerültem belé, a zaklatás, az izgalom, az üldözés ezerszálú hálójába, mely elszakít önmagamtól, feldúlja a nyugalmamat, egy jelentéktelen eset áldozatává tesz. Minden életnek van egy titka. Ez a tolakodó ismeretlen a kopófalkájával a szívem pitvarába is betör. Hirtelen felültem az ágyban.

– Valamit gondoltam – dadogtam. – Én a feljelentést visszavonom.

– Lehetetlen – szólt a detektiv – Ez bűnügy. Hivatalból üldözendő.

– De ha én akarom…

– Miért?

Nem tudtam felelni. Ismét zavarba jöttem.

– És – kérdeztem – legalább megbüntetik a tolvajt?

– Ha teljesen rábizonyosodik, igen.

– Becsukják?

– Be.

– Börtönbe?

– Börtönbe.

– Vannak már bizonyítékok?

– Vannak.

A detektiv nem volt beszédes. Felkelt, ajánlotta magát és ment üldözni a szegény vadat, akit többé nem enged el, mint a hogy a vadászkutya is tovább marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát.

– Pár nap mulva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök. Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig. Ön akkor mindig itthon van.

– Honnan tudja?

Mosolygott.

– Tudom.

Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a kifelé vezető ajtót, de ő biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.

Csak nem keresett máskor is?

Jéghideg vízben mosdottam. Kissé felfrissültem. Künn az utcán az olvadás szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze vizekről szálltak felém és a vizek ősi és tiszta parfümét lehelték. Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban télies fekete ruhákban sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük. Nem ismerem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban ép ez izgatott. A foglalkozás minden arcra rányomja a bélyegét, vannak ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, tanár-arcok, hivatalnok-arcok, szinész-arcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat és ezek gyanusak. Ha ilyenekkel találkozom, valami halvány félelem fog el. Ezek a jelentéktelen, elegáns és diszkrét emberek bizonyára detektivek. Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa detektiv leskelődhet.

Délután egy ragyogó kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ valaki. Egy közönyös úr volt az, aki ezüstfoganytyús pálcával piszkálta a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit és rosz parfümmel szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni a közellétét. Aztán lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre csendesen tovább ment, elém került, nem tekintett vissza. Épp ez a közönye tette gyanússá. Ha rám néz és elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, amit átfűtött a tavaszi nap, fehérebben a falnál álltam sokáig, lihegve a világos délutánban. Úgy érzem, hogy nincs olyan bűn, amiért egy embert be lehet zárni. Az emberek pedig kemények, mint a kő.

Mit követtem el? Nem tudom. Épen ez teszi oly hátborzongatóan titokzatossá az ügyemet. Csak azt érzem, hogy üldöznek és megfigyelnek. Ötéves koromban elloptam az apámtól egy ív vadonat-új itatóst és egy fél üveg vöröstintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudhatja senki. Tegnap este megkaptam az idézést («idézés bűnügyben») egy piszokszínű, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy lopnak tőlem? Mégis reszketek. Ma estefelé megint találkoztam egy másik rejtélyes emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt és az idegei összes erőfeszítésével nekem telegrafál titkos ákom-bákomokat. Egy megállónál leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéltem nyiltan, vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat és magam se tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, mert félt a leszámolástól és kellemetlennek találta a közelségemet.

Amikor utána mentem, szepegve kérdezte:

– Mit akar tőlem?

Én is szepegve feleltem:

– Semmit.

– Pardon, – mondta.

– Pardon, – mondtam.

Alattomosak az ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. A lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, továbbsompolyognak. Nagyon diszkréten üldöznek, feltünés nélkül. Egyáltalán semmit se tesznek. Én azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a negyedik emelet egy ablakában lesnek rám, a szembogaruk fekete, mint a puskacső nyílása, s mindegyik felismer és azt mondja magában, ott megy, ott az aszfalton az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, aki nemsokára kezünkre kerül.

Már mindenbe beletörődtem. Hogyha elfognak, akkor is adnak enni, a szívem doboghat, a tüdőm mélyen és boldogan szívhatja a levegőt. Két csendőr óriási szuronnyal bekisér. A hajam lenyírják, földszínű rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat és a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csend, ez a remegés, ez a settengés. Mert mostan az emberek gummicipőben járnak köröttem és akkor néznek rám, mikor nem látom őket és fojtogatnak keztyűs kézzel, szelíden, lassan.

Csendes detektiv, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj meg rajtam és tedd az ujjadat – halkan, nagyon halkan – a balvállamra.

(1913.)

HOROSZKÓP.

(Az asztrológia annáleszeiben fel van jegyezve ez: «… Keresztély dán király az udvari asztrológusával horoszkópot készíttetett a fia sorsáról. Megjósoltatott, hogy a királyfi háborúba megy, sebet kap, a tengeren vihar töri össze hajóját és lázas betegségben halálozik el».)

_A kövér princ._

A princ egy decemberi havas reggelen született meg.

Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken barázdálták át a homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az első napon belenézett a fénybe s a hónap végén szétrugta a pólyáját, amelyet két tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor pedig a kardinális a keresztelőkút fölé tartotta és inyét sóval dörzsölte, hogy megóvná lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a csecsemő a húsos ujjat fogatlan inyei közé szorította, meg akarta harapni. Két hónapos korában felült a bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a másvilágról, mint erőszakos vihar, tombolni, harsogni, hódítani.

– Farkaskölyök – mondták rá az udvaroncok.

Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott és gulyákat öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. Atlétacombjai feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, keményen tartotta kis nyakát. Igazi vasgyúró volt.

– Ez lesz aztán a király.

– Uram, – jegyezte meg egy hízelgő aggastyán – olyan erős ez a gyermek, hogy akár a koronát is elbírná.

A király elkomorult a tréfa hallatára.

Azon az éjjelen pedig azt álmodta, hogy a fia meghalt.

_Álom._

Egész nap látta az álmát.

Meg-megállt a szobában, mintha valamibe belebotlott volna.

Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra megelevenedett az álom.

Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart és fejére tette a koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott a fején. Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette az apja, hogy vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. Ekkor hirtelen megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a korona, éles pereme bele vájt a feje lágyába és kettéhasította. Szeme kitágult. Ebben a nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, mely nem tudott kitörni a száján. Aztán lassanként torz maszkká, hideg rémületté fagyott a mosolygása.

Arcocskáját elöntötte a kibuggyanó vér.

_A király jósoltat._

Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése valami rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később annál jobban megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki hegyes fövegét kenetes méltósággal viselte és a papok áldását, akik a kis vendég lelkét ellátták mindenféle égi malaszttal, de most lelke mélyén nyugtalankodott és egyre jobban féltette a csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát régóta nem szerette. Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját, pépekkel és kenőcsökkel. Még a bőjt se segített rajta, hogy a nagyhéten alig vett magához táplálékot és este sohase lakott jól. A vallás nem nyujtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg ürbe, a csillagok közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is messze vannak és a vallás nem kormányozhatja a messze vágtató bolygókat. A betegsége pedig sötétté és izgágává tette. Megfeledkezett az angyalokról is s az ördögökkel és boszorkákkal foglalkozott, akik szombat éjjel keresztutaknál sivalkodnak és seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az asztrológust hivatta:

– Készítsd el a horoszkópot.

A királyfi a _Bak_ () jegyében, újhold idején született.

– Légy őszinte – mondta szigorúan a király és szemében az idegesség zöld szikrája ugrált. – Ez a gyermek mindenem. Az országom terhét akarom vállára helyezni.

Itt a hangja elcsuklott, mert tudta, hogy az ember törékeny, mint a pohár.

_A konstelláció nem szerencsés._

Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papirjait és cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papir az ég kék mappáját jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv csillagait, az ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes jelek mutatkoztak. Mars tünt fel, a vér és őrület csillaga, a háború viharfészke. Utóbb Neptunus, amely a tenger haragjáról beszélt, most Saturnus, a nyirkos és ragályos nyavalyák hirnöke. Csak hosszú vizsgálódás eredményeképen bukkant elő Venus, melynek «benevolens praesentiá»-ja azt a reményt igérte, hogy a gyermek életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan ült az asztrológus a halvány papir előtt. Felütötte a könyveit. Mindig ugyanaz az eredmény.

Álmatlan éjszaka után vánszorgott fel a palotába.

– Rosz hírt hozok – mondta inkább a szakállába és önmagának, mint a királynak.

A király némán ült le a végzet előtt.

– Az égi tudomány minden jele arra val, – recitálta az asztrológus vontatottan és nagyon szomorúan, – hogy fiadnak háborúba kell mennie. Az egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a sebe nem lesz súlyos. Aztán rövidesen tengeri viharba kerül. Hajótörést szenved. De innen is megmenekül.

Az asztrológus köhögött.

– Beszélhetek? – kérdezte félénken.

Most ránézett a király, könyörögve és intett.

– Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a koldus. Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog és szeretni fogják. Másként szomorú az élete és rövid. Fiatalon hal meg, nagyon fiatalon, tizennyolc éves korában.

A halálos itéletet a király mozdulatlanul hallgatta végig.

Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje hajolt. Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. Belebámult az apja idegen-fényű szemébe. Úgy érezte, hogy két fekete varjú rebbent el fölötte.

– Mi az? – nyöszörögte a sötétből.

– Semmi – felelt a király. – Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. Mert megfázol.

Másnap az ebédnél észrevette a király, hogy a kisfiú sokat eszik.

– Légy mértékletes, – mondta – mert megárt.

November derekán leesett a hó.

– Szeretnék kimenni. Szánkázni akarok, apám.

– Ne, kisfiam, meghülsz.

Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király elrendelte, hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé lakájok kisérték. Még a labdáit is elvették.

Tíz éves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, bőre porcellános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme azonban egyre gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs.

– Miért nem eszel? – kérdezte a király.

– Mert megárt – szólt a kis bölcs.

Néha-néha fájt a feje is. Ekkor az apja az orvost hivatta.

– Az a baja, – mondta az orvos – hogy nagyon is vigyáznak rá.

A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali háromkor, nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki keveset alszik, nemsokára sokat alszik.

Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hivatta s bezárt ajtók mögött beszélt vele.

– Nézd, édes fiam, – szólt – sokáig vergődtem – és a szívéhez nyult, aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a két rokon szivet. – Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én pedig öreg. Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az országot.

A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a horoszkópot és eléje tette.

– Előbb azonban meg kell tudnod – ezt.

Már nem is hallgatott a király szavaira, a szemével ette-falta a papirt, a kabbalisztikus jeleket.

– Ennek nem szabad megtörténnie – mondta emelt hangon a király. – Egész életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Igérd meg te is, hogy nem teljesedik be.

– Igérem – szólt a királyfi és megcsókolta az apja száraz arcát, a szája körül, alázatosan, de idegenkedve.

_Holdas eperfák._

Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, melyekre a holdfény terített átlátszó hálót.

– Fiatalon halok meg – gondolta és lehunyta a szemét. – Hős leszek és szerelmes.

Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra hosszat ült a padon, egyedül és csorgott a szíve vére, édesen, kimondhatatlan-édesen.

Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel szaladt a palota felé, könnyű ruhát viselt és megállt előtte.

– Mit busulsz? – nevetett az árnyék.

– Ülj mellém. Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy fiatalon halok meg és hogy hős leszek és hogy szeretlek téged. Mindég csak téged szerettelek, Ilona.

Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, melyre egy eperfalomb fekete foltot vetett.

– Ugy-e sápadt vagyok? – kérdezte a királyfi fanatikusan és a leány felé nyujtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, a két sötét szemgolyóval.

– Szép vagy – mondta a leány, csöndesen.

Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján keresztül bandsitott magára.

– Ilyen leszek majd akkor is – gondolta. A szája körül pedig felfedezett egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se látott.

– Ez az a vonás – mondta. – Csak azok ilyenek, akik korán kerülnek a koporsóba.

_Háború._

Két év multán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt egy falut, de a lándzsások hamarosan kiverték. Aztán boldogan szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán, pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint az oktalan állat és hörgött:

– Háború.

Vasas vitézek tüntek fel a határon.

A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi nagyobb veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, tizedrésze sem volt kipróbált seregeinek, amely fickándozott a harci kedvtől, alig lehetett fékezni. Egymásután gurultak el palotája előtt a harci szekerek. Ideges paripák nyerítettek a trombitalármában. Nem is a háborúra gondolt a király. A fiára gondolt és arra a jóslatra. Félt, hogy a sötét hatalmak mégis győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca verejtékében fürdött. Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször egymásután forró rohamot intézett az ég ellen, de minden ostrom után aléltan hullt vissza a földre. Tántorogva állott roggyant térdeire. Ha kissé fiatalabb lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban meg kell adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a földnek és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen pihegve.

– Magam állok a hadak élére – kiáltotta a királyfi ujjongva.

– Hős – szólt a lány és nézte, hogy kapcsolják rá a páncélját.

– Szemébe akarok nézni annak – mondta és valahova messze nézett.

A hadak új vezérét ordító örömmel fogadták. Hiába igyekezték mérsékelni, mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna valamit. Egy éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi őrjöngve kavarodott az ellenség gombolyagjába és – anélkül, hogy észrevette volna – egy nyíl fúródott a jobbvállperecébe. Lebukott a lováról.

– Ez lenne az a nyíl? – kérdezte magától és sokáig nézte a nyilat.

Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári napfény felszárította, másnap már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az ellenséget. Már a tengerpartnál voltak.

– Tovább – dobogott a királyfi szíve.

A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen úszott a vízen. Kiváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok jöttek, rázni kezdték a gályát és csörgetni a láncokat. Az émelygő, sós tajték az orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, tarajossá váltak. Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna megvárni a reggelt és hogy talán ez az a tenger, melyről a jóslatban olvasott. Meg is parancsolta, azonnal fordítsák vissza a vitorlát és amily gyorsan tudnak, siessenek haza. Nem akarta tovább kisérteni a végzetet. Éjfélkor esni kezdett. Ég és pokol közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot értek. A part közelében azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult beléje, a hullám a melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig eszméletlenül jutott a partra.