Part 4

– Emeletes mamlasz vagy, öcskös, ha éppen tudni akarod! – dörgött közbe itt az asztal elnöke. – Miért nem kérdezted meg a Málcsi vagy a Riza kisasszonyt, azok majd megsugták volna, hol kell kezdeni azt a bizonyos fejbekötést… Különben pedig ez a szerencséd, fickó, ennek köszönheted, hogy most ki nem golyózunk magunk közül és hogy súlyosabban el nem marasztallak. Hóhérinas! – kiáltott aztán a sarokban sunnyogó Fritzi gyerekre – még két litert a a legjobbikból!

M. KIR. AGGLEGÉNYEK.

Kis Péter, a jog- és államtudományok ujdonsült doktora, felöltötte vadonatúj, noha kissé vidékies szabású redingotját és bokrosan sarjadó dús ambicióktól ruganyos léptekkel ment a miniszteriumba, hogy ott – mint a zsebében rejtőzködő s oh, oly nehezen várva-várt nagypecsétes levél igen komolyan felszólította – «haladék nélkül szolgálattételre jelentkezzék.»

– Me-melyik Kisek kö-közül való, ba-barátom? – kérdezte kissé akadozva, bemutatkozása után a miniszteri tanácsos úr ő méltósága, csak úgy a félszemével pislantva föl rengeteg aktagarmadái mögül Péterre.

– Dengelői vagyok, méltóságos uram, – felelte bizonytalanúl Péter, mivelhogy nem volt egészen tisztában a kérdés természetével. Ő egészen másféle kérdésekre volt e rá nézve oly nevezetes, mondhatni ünnepélyes alkalommal elkészülve.

– Hm, szép. Ré-régi csa-család… jó csa-család, – fejezte be az érdeklődést ő méltósága, noha Péter már erősen köszörülte a torkát, hogy előadja azt a csinos kis önéletrajzot (curriculum vitae), amelyet külön ez alkalomra állított össze, s amelyben néhány rövid, de lelkes mondatban főkép azt óhajtotta volna ecsetelni ő méltósága előtt, hogy már az egyetemen is a közigazgatási jognak különösen az a területe érdekelte (a doktori értekezése is erről szólt), amelyiken itt a miniszteriumban most, régi hő óhajtása szerint gyakorlatilag lesz alkalma – bár csekély erővel – de annál nagyobb igyekezettel működhetni, ő méltósága bölcs vezetése alatt, a haza és a köz javára…

– Mo-most pedig ki fo-fogjuk venni a hi-hivatalos, sza-szabályszerű esküt, – fojtotta bele száraz, hivatalos hangon Péterbe a kikivánkozó szép mondatokat ő méltósága és megnyomta az asztalán levő villamos gombot.

A szomszéd szobából erre bejött a fogalmazó úr a «latere.» Megmagyarázta Péternek a szükséges formaságokat (egyik kezét tegye a szivére, a másikat emelje esküre és mondja utána, amint következik: Én Kis Péter esküszöm, stb., stb…) és komoly ünnepélyességgel «kivették» az esküt, amelynek értelmében Péter a hivatalával járó kötelességeket minden időben és minden körülmények között részrehajlatlanúl, lelkiismeretes pontossággal és legjobb tehetsége szerint teljesíteni igérte. Aláírták annak rendje-módja szerint a jegyzőkönyvet is, azután a fogalmazó úr karonfogta Pétert (most már különben «tetu» kollégát) és körülvezette az ügyosztályban, hogy bemutatkozzék és tisztelegjen az összes kartársaknak. Ez a legelső hivatalos kötelesség. A «fizetéstelen tiszteletbeli segéd»-eknél kezdték s úgy mentek fölfelé azon a bizonyos lajtorján, melynek csúcsán az osztályt vezető osztálytanácsos úr ő nagysága ül. Ez ugyan rangellenes eljárás, de azért kellett így megfordítva cselekedni, merthogy annak a hivatalos lajtorjának (fura egy szerszám az, kérem) egyes fokai annál későbben népesednek meg, mennél magasabban vannak s az osztálytanácsos úr például már csak úgy déli harangszó tájban szokta elfoglalni helyét odafenn az őrhelyen.

Az első hivatalos napját körülbelül el is töltötte imigyen Péter. Annyival inkább, mert az osztálytanácsos urat, a fogalmazó legnagyobb csodálkozására, szokatlanul barátságos kedvében s épen villásreggelizés közben találták. Valami csodálatos, rozsdavörös borjúpörköltet falatozott ő nagysága (a szomszéd «Háromkirályok» vendéglőből) s láthatólag derült érdeklődéssel hallgatta ezenközben Péternek – a zordon méltóságos úr előtt bennrekedt, de most annál erőteljesebben előbuggyanó – lelkes körmondatait «szíve ő vágyáról», mely ime, ma beteljesült, továbbá a «közigazgatási jog ama bizonyos területeiről», melyeket Péter már jogász korában is oly kiváló előszeretettel művelt az egyetemen, stb., stb…

A délutánt, otthon a lakásán, levélírással töltötte Péter. Az özvegy édes anyjának hosszú négy oldalon hűségesen beszámolt az utazásáról Dengelőről – Budapestig. A szerencsés megérkezéséről s a nemkülönben szerencsés bekvártélyozásáról bizonyos özvegy Kalimpáné asszonynál. (Igen jóravaló idősebb nő – füllentette a száz aggodalmú öreg asszony megnyugtatására Péter – noha a való tényállás az, hogy Kalimpáné «egy magányos, fess, fiatal úri asszony», amiképen ő maga is hirdette az apróhirdetésekben magát, azaz hogy az «elegánsan butorozott» hónapos szobáját «lépcsőházi» bejárattal, esetleg teljes ellátással és csakis disztingváltabb magányos uri ember számára»…) Különös lendületet vett Péter levele ott, ahol a hivatalbeli fogadtatását ecsetelte. «Az összes kollégák – írta egyebek közt – a legnagyobb szivességgel fogadtak. Már a miniszteri tanácsos úr ő méltósága is különösen kegyes volt hozzám (a családunk iránt is érdeklődött). De külön ki kell emelnem az osztálytanácsos úr ő nagysága kedvességét, aki különben a közvetlen hivatali főnököm. Ő nagy érdeklődéssel hallgatta beszédemet, amelyben mintegy rövid programmját adtam a miniszteriumban kifejtendő működésemnek. És végül abban a nagy megtiszteltetésben részesített, hogy egyszersmindenkorra meg-meghivott vacsorázó társaságába, a vendéglőbeli törzsasztalhoz, melynek ő az elnöke. Az összes nőtlen kollégák (s ilyenek, úgy hallom, igen számosan vannak) ott szoktak vacsorázni. Ez, mondom, igen nagy kitüntetés s azonkívül hasznos is lesz rám nézve, mert bizonyára sokat fogok tanulni a fehér asztalnál is a kollégáktól, akiknek, úgy látszik, az osztálytanácsos úr a szellemi vezérük s a fiatalabbaknak valódi atyai barátjuk… Ma este már ott is vacsorázom (ebédre Kalimpánénál abonáltam), azért sietek zárni e levelemet, stb., stb.»

Még egy másik levelet is írt Péter. Azaz, hogy csak egy képeskártyát, mely bizonyos Vég Piroska nevű úrileánynak szólt, aki úgy látszik, kevesebb szóból is megérti Pétert. Sőt szavak sem épen kellettek a megértéshez, mert a képes lapra, mely a miniszterium büszke, de rozoga (ilyenek nagyrészt a m. kir. miniszteriumok!) palotáját ábrázolta, mindössze egy nyilat rajzolt Péter, még pedig a harmadik emelet egyik ablakához (amely, tán mondanunk sem kell, Péter hivatalos szobáját jelezte), ezenkívül az egyik sarokba meglehetősen apró betükkel (hej, alighanem kitünő szeme van annak a Piroskának!) valami ilyesféle szám- és betürejtvényt pingált: «100.000 p–szi!»… Míg a másik sarokba, nevének kezdőbetüi után annál nagyobb és szinte kiabálva ágaskodó betükkel ezt írta: «m. kir. miniszteri fogalmazó gy»… (A hosszú és különben is magyartalan «gyakornok» szót így egyszerüen «gyé»-re rövidítette, a fölösleges «ideiglenes minőségű díjtalan» szavakat pedig teljesen elhagyta, ami mindenesetre jó nyelvérzékét és az egyszerű, tömör stilus iránt való előszeretetet bizonyítja.)

*

A «Három királyok»-ban már együtt volt a törzsasztal (az otthontalan öreglegények korán szoktak gyülekezni) az osztálytanácsos úr ő nagysága elnöklésével, mikor Péter belépett.

Még mindig az ünnepi redingot volt rajta, mert némi ünnepélyes fogadtatásra számított, sőt útközben csinos kis dikciót is hevenyészett, melylyel majd az elnök úr üdvözlő szavaira válaszolni fog.

Hatalmas füstfelhő gomolygott a törzsasztal fölött («konzerváljuk magunkat, fiukák, mert különben idő előtt megrothadunk»… – szokta volt hangoztatni az asztal humoristája), a különböző és leginkább tar koponyák úgy látszottak a füstben, mint őszi ködben az érett káposztafejek… A boros üvegek és sörös poharak között ingerült, kemény szavak pattogtak:

– Borzasztó!

– Rettenetes!

– Szörnyüség!…

– Hát csakugyan?…

– Rémes!!…

Ilyenféle, nem épen barátságos, még kevésbbé ünnepélyes felkiáltások sziszegték-morogták körül Pétert, mikor bizonyos elfogultsággal, udvariasan, mélyen meghajtotta magát a tanácsos-elnök úr előtt.

– Kérlek alássan, nagyságos uram, kegyes bátorításod folytán voltam bátor megjelenni…

– Szervusz! – szakította derékon Péter dikcióját a tanácsos úr, – tedd le magad. Urak, aki még nem ismerné, dr. Kis Péter úr, az új gyakornokunk.

Péter megszeppenve kuporodott le az egyik üres székre. Ez a rettenetes «gyakornokunk» szó, amit ő csak egyszerű «gy» betüvel jelzett, így kimondva (pláne «fogalmazó» nélkül) szinte lesújtotta. Úgy érezte, mintha a csontjait ropogtatná és az agyvelejébe szurkálna az a sok zordon mássalhangzó: gykrnknk!… Brrr… majd a hideg verejték verte ki tőle.

Néhányan a szomszédságból kezet fogtak vele, mások csak némán intettek, de mindenki ezt gondolta magában:

– Szegény tatár!

Ezzel aztán végkép el is volt intézve Péter «ünnepélyes» fogadtatása.

Az egyik tömzsi, kerekfejű és erősen őszbecsavarodó asztaltárs (címzetes segédtitkár a miniszteriumban) vette fel a szót. Ő is csak az imént érkezett s a nagy háborgást okozó követ ő dobta a társaság meglehetős posványosan hullámzó hangulatába.

– Hát igen, – mondta élesen pattogó hangján a kis ősz ember, – Karcsi főbelőtte magát! Még pedig alaposan. Mausztodt!… Már viszik is a boncasztalra.

– Igazán borzasztó! – fakadt ki újra az egyik fiatalabb kolléga (fogalmazói rangban és szintén szapora fehér fürtökkel az üstökében.)

– Borzasztó… borzasztó! – pattogott vissza a kerekfejű – az ördögöt borzasztó! Sőt nagyon egyszerű és természetes. A legtermészetesebb ügy a világon. Épen olyan természetes, mint ahogyan én, te, ő (itt épen Kis Péter felé bökött, aki ijedten rezzent össze) és mind, akik most itt szemforgatva sopánkodunk, hasonlóan cselekedtünk volna, ha lett volna vagy volna annyi fiatalos hebehurgyaság (vagy férfias bátorság – ahogy akarjátok) bennünk is, mint Karcsiban. Ha nem lettünk volna, vagy nem lennénk elég okosak vagy gyávák (megint: ahogy tetszik!) ahoz, hogy emberi életet kezdjünk élni. Igaz, őszinte, _egész_ emberi életet… Épen olyan természetes, mint amilyen természetellenes az, hogy én, te, ő és mind, akik itt vagyunk napról-napra, itt ebben a bűzös, margarin- és spiritusz-szagú kocsmában és hizlaljuk az epénket és aszaljuk a szivünket és az agyvelőnket… hogy végezetül még a férgek is csalódjanak majd bennünk, amelyek pedig egyedül fűznek szép reményeket ehez a mi nyomorult, hazug _féléletünkhöz_, amely silányabb, érték nélkül valóbb az állaténál, mert az legalább kölykeket nevel… Hát ez a Karcsi, akit itt most szegénynek, szerencsétlennek sopánkodtok, legalább élt. Egész emberi életet élt. Ha egy évig, vagy akár csak egy hónapig élt volna is, de élt. Volt bátorsága élni… Volt bátorsága hallgatni érző, fiatal szíve dobogó szavára… egészséges meleg vére ritmikus lüktetésére… És nem fojtotta az emberi élet e legfenségesebb zsolozsmáját hazug és gyáva alakoskodással füstös kocsmák és kávéházak bűzös csörömpölésébe és útszéli lebujok feslett sikongásába, mint én, te, ő és mind, akik most itt aszott szívvel és ehrlich-hata után nyöszörgő vérrel sopánkodunk… Az megint más lapró tartozik, hogy ezentúl _csak_ dolgozott, becsületesen, emberségesen (sőt sokszor már szinte állatmódra) a hivatal taposó malmában… hogy nem kereste malmára a nagyokat lendítő, de legtöbbször – hiszen tudjuk, látjuk – gyanus forrásokból ömlő és piszkos sodrú nagy vizeket… hogy őszbecsavarodó fejjel még mindig a «ranglétra» alsó, görhes fokain kuporgott, míg nála sokkal hitványabbak az ő vállain át kúsztak a magasba… hogy hat szép gyermeket adott a hazának, a tekintetes haza pedig adott neki olyan fizetést, amelyért a mészáros, a pék és társai csak három sovány porcióra valót hajlandók naponkint adni és olyan úgynevezett «lakbért», amelyért a legkülvárosibb háziúr sem áll ma már szóba az emberrel… Ez, mondom, és minden egyéb, ami ezután és ebből következett, már nem az ő dolga. Ő elvégezte a maga dolgát emberségesen és punktum!

– Az a vén paralitikus dadogány az oka mindennek! – süvített fel itt egy ingerült, éles hang, – ha ő az ősszel penzióba megy, Karcsi most előlépett volna.

– No, csak azt várjátok, míg az elmegy, – kontrázott egy másik, – azt csak az Entreprise huszárjai mozdítják el onnan…

– Igyunk, fiukák! – igyekezett földeríteni a komor hangulatot a humorista. – Vigasztalódjatok: sohse halunk meg és sohse – lépünk elő!

– És vigasztalódjunk, – szólalt fel ismét a kerekfejű s egy ívet vett elő a zsebéből, – hogy nekünk még telik az elpocsékolt hitvány életünk árán egy-két garas a kollégáink koszorújára. Irjátok alá!

A kollégák ittak, aláirták az egy, usque két koronáikat és megint ittak. Péter is aláírt egy koronát. Ez volt tulajdonképen az első komoly hivatalos működése.

*

Jó éjfélre járt az idő, mikor az asztal szétoszlott.

Péter úgy gondolta, hogy illendő dolog hazakísérnie a főnökét, aki – úgy vette észre – kissé rövidlátó is és egész este, jó példával járván elől, igencsak szorgalmasan hozogattatta a «három decit.» (Mert a tanácsos úr elvből mindig csak három decit hozat – egyszerre.)

– Na, fiacskám, – mondta hazamenet atyáskodó hangon, de pajtáskodó, boradta őszinteséggel Péternek a tanácsos úr, – most már láttad: miféle virágok fakadnak majd számodra azon a bizonyos mezőn, amelyről délelőtt ott a hivatalban olyan lelkesedve beszéltél. Nem akartalak akkor zavarni. Elvégre is a hivatal – hivatal! Meg aztán igazán olyan derüs félórát szereztél nekem, amilyenben már régóta nem volt részem. Mintha csak enmagamat láttam volna – harminc évvel ezelőtt… és a saját akkori hangomat hallottam volna… Én is épen így beszéltem akkor a főnököm előtt, fiacskám. És «álmaim is voltak, voltak»… mint a költő mondja. Épen úgy, mint neked. És volt vadonatúj szalonkabátom is, amelynek zsebében, a szívem fölött, egy bodros fejű kis leánynak arcképét szorongattam, aminthogy valószinüleg a te kabátod zsebében is ott szorong valami kis bodros fejű… Én is írtam akkor igen szép, érzékeny és ambicióktól duzzadó levelet az édes anyámnak, no és egy másikat annak a kis bodros fejűnek… Aminthogy bizonyosan te is írtál. És látod, mi lett a vége. Egy savanyú kedvű, rezes orrú, részeges agglegény, fiacskám. Olyan, mint a többi, akit ott láttál a «Három királyok» asztalánál és amilyeneket a többi kocsmákban is láthatsz. Magyar királyi agglegény, fiacskám… Aki éjfélkor tántorog haza a füstös csapszékből, tíz órakor ébred fejzúgással és gyomorémelygéssel… Dél felé betámolyog a hivatalába, komisz borjúpörköltet eszik, sört iszik rá, aztán pipára gyújt «simliket» gyárt és böfögve várja, míg fölfordul, aki előtte van a szamárlétrán. Addig várja, míg egyszer csak maga is fölfordul… és a kutya se ugat utána… Na, jóéjszakát, fiacskám!…

Péter lehorgasztott fejjel bandukolt tovább az éjszakában.

A PÁRNÁZOTT AJTÓK MÖGÖTT.

I.

– Nem megyek, mama, én nem megyek. Elvégre, nekem is van önérzetem…

– Eljösz, Marianne. El kell jönnöd. Érted?!

– De mama, én…

– Semmi «de»! Öltözz és megyünk. Punktum. Azt az erdő-ügyet végre is el kell már egyszer intéztetnünk. Ez most már jóformán életkérdés ránk nézve. Aztán meg…

– De hiszen ezt a nélkül is… nélkülem is… lehetne…

– Azt én jobban tudom. Csirke ne tanítsa a tyúkot. Manapság semmi sem megy magától. Mindent meg kell mozgatni. Az úgynevezett «hivatalos gépezet» meg épen csigalassúsággal vánszorog előre, ha az ember egy kis művészettel nem lendít rajta.

– De mikor én semmi tehetséget nem érzek az efajta lendítő művészethez.

– Légy nyugodt, fiacskám, ezt én megint jobban tudom. Én jobban ismerem a tehetségeidet, mint te magad. Te még azt sem tudod tulajdonképen, – hiába olvastál annyit össze-vissza, hogy mit tudsz. Nohát tudd meg, lelkem, hogy minden nő született lendítő-művész. A világ sohasem ment volna előbbre asszonyi lendítések nélkül. De ez most nem tartozik ide… A mi azt a bizonyos önérzetet illeti, – azt is csak a könyveidből szoptad, – hát ez esetben a felől is teljesen nyugodt lehetsz. Semmi sérelem nem fog esni az önérzeteden. Tudod, hogy először dr. Kabócza fogalmazóhoz megyünk. Majd ő jelent be a kegyelmeshez.

– Nincs szerencsém ismerni Kabócza doktor urat.

– Hát épen azért. Vagy annyival inkább el kell jönnöd. Meg kell ismerned.

– Köszönöm. Ha őt nem ismerem is, de ismerem a fajtáját és nem kérek belőle. Őszintén gyűlölöm ezeket a raccsoló, nyafogó, nyegle ficsurakat, még ott is, a hol leginkább a helyükön vannak: a zsúron, a társaságban, bálban. De a hivatalszobában meg épen nem vagyok kiváncsi rájuk, a hova nagyrészt a protekció ültette őket és a hol egyebet sem tesznek tíztől félkettőig, mint a körmüket fényesítik, esetleg fölényeskednek és gorombáskodnak a közönséggel, vagy a mint ők mondják, «a pasasokkal.» Nohát én nem akarok ilyen «pasas» lenni se Kabócza úr, se más uracskák jókedvére.

– Marianne, Marianne, te belőled megint a te modern naturalista, verista meg isten tudja, miféle _ista_ íróid beszélnek, a kik mindig fekete szemüvegen át nézik a világot.

– Sőt épen szemüveg nélkül, éles és nyitott szemmel nézik. De nem is szorulok e tekintetben a különben igen tisztelt író urakra. Magamnak is jó szemem van és azzal nézem a világot és az embereket.

– Nohát akkor majd néz meg Kabóczát. Ő egészen más, mint a milyennek te képzeled. Kabócza komoly, érett ember. Azonkívül finom művészlélek. Csupa szolgálatrakészség és szeretetreméltóság. Azért is vette maga mellé titkárul a kegyelmes úr. Kabócza a hivatalán kívül művészettel is foglalkozik. Épen úgy, mint te, Marianne, festeget szabad óráiban. A multkor elárulta, mert nekem különösen nagy tisztelőm. Én is említettelek neki téged és nagyon melegen érdeklődött irántad… a művészkedésed iránt… Azonkívül Kabócza nőtlen ember…

– Bizonyosan valami megsavanyodott agglegény!

– Na! Igaz, hogy egy kicsit szürkül már, de édes lelkecském, mi sem vagyunk már épen mai csirkék… Remélem, most már megértettél, drágám. Eredj hát szépen és vedd fel az új ruhádat, a rózsaszínűt. Kabóczának igen finom ízlése van és kedvenc színe a rózsaszín…

– Igen, mama, – kapitulált végre Marianne. És mivel belefáradt már az ellenkezésbe vagy talántán egyéb okokból is, ment és fölvette szépen a rózsaszínű új ruháját.

A mama is szépen kicsipekedett és útrakeltek a két lendítő-művészek.

II.

Míg őnagyságáék öltözködtek és a különféle csökönyös pesti járóműveken nagy üggyel-bajjal eljutottak a miniszteriumba, azalatt odafenn, az egyik hivatalos szobában különös és egészen szokatlan dolog történt.

Épen a Kabócza doktor szobájában olyasféle jelenetek játszódtak le ezalatt, a minők ezelőtt csak a különböző t. c. elv- és szaktársak gyűlésein szoktak előfordulni, nem pedig a nagyságos (noha tulajdonképen csak tekintetes) miniszteriumi urak konventikulumain. Mert aféle rögtönzött konventikulum volt Kabócza szobájában, a melyen egy csomó deresedő fejű és többé-kevésbbé nekigömbölyödő embonpoint-ü úr vett részt. A derességben és gömbölyűségben ugyan mutatkoztak néminemű különbségek, de egyébként rangban mind egyenlők voltak a konventikulum tagjai: tekintetes fogalmazó urak.

A gyülekezés nem volt ugyan szervezve és rendőrhatóságilag engedélyezve, mégis úgy látszott, hogy az elnöki tisztet Kabócza doktor viselte, bizonyosan azon a címen, hogy neki volt a legderesebb feje és a leggömbölyűbb embonpointje. De ezenkívül ő állt a legbizalmasabb lábon a kegyelmes úrral is, a ki legutóbb aféle titkári teendőkkel bízta meg Kabóczát, a mi a miniszteriumban igen nagy kitüntetés számba megy.

Kabócza ilyetén csöndes elnöki minőségében egyelőre nyugodtan szívta tintafoltos asztala mellett a rosszul szelelő portorikóját és szabad folyást engedett a kollégák érzelmeinek, a melyek elintén csak csöndesen mormolva bugyborékoltak, de azután mind erősebben zajgó hullámokat vertek.

Az egyik apróember kolléga, a kinek azonban a legélesebb hangja volt, vitte a szót.

– Tehát, fiukák, – rikácsolta a kis ember, – ezennel van szerencsém indítványozni, hogy alakítsuk meg az elaggott fogalmazók egyesületét, röviden az EFE-ét.

– Ohó! – kiáltott közbe egy másik, szintén deresedő «fiuka», – az nem jó lesz. A cégér legyen tetszetős, manapság minden a jól megválasztot cégértől függ. Mi az, hogy «efe»? Ide még egy szó kell, a mely K-val kezdődjék. Akkor aztán így fest a cégérünk: K. E. F. E.! Ez már valami. Tetszetős és praktikus. Még bizonyos titokzatosságot is kölcsönöz az egyesületünknek, a mi nagyban emeli a tekintélyünket kifelé. Ma már úgyis mindenki valami titkos társaság tagja. Ki szabadkőmíves, ki kongregációs, ki fajmagyar turáni levente. Ha azután gyülésezünk, egyszerűen azt fogjuk mondani, hogy «kefélünk», mint a hogyan szabadkőmíves polgártársaink «vakolnak».

– Helyes, helyes! – nyilatkozott meg a közvélemény és a fiúkák törték a fejüket, mi legyen hát az a k-val kezdődő szó?

Végre jobb hiányában a «keservesen» szóban állapodtak meg és ezzel megalakult a Keservesen Elaggott Fogalmazók Egyesülete, vagyis röviden a KEFE.

– A korelnökség mindenesetre engem illet, – mondta most az aránylag legnyurgább kolléga, – nekem az ezer koronás lakáspénzemhez van tizenhat és félévi szolgálatom, hat neveletlen gyermekem és egy anyósom.

– Én a díszelnökségre jelentem be igényemet, – szólt egy másik, szintén az ösztövérebbek közül, – még pedig azon a címen, hogy nekem dupla anyósom van.

– Ferdi, ne légy gyöngédtelen! – figyelmeztette valamelyik lovagias kolléga.

– Ezt a viccet már ismerjük a «Fliegende»-ből, – akarta letorkolni Ferdit egy másik tagtárs.

– Nem viccelek, fiúkák, – mondta komolyan Ferdi. – Nem úgy értem, hogy az anyósom duplán számít. Valósággal két anyósom van. Egyik a boldogult első feleségem után, a másik a második után. És mind a kettő nálam lakik. Persze, külön szobában.

– Persze, persze, két dudás egy csárdában! – élcelt közbe valaki.

– Így a lakásom, – folytatta még komolyabban Ferdi, – épen háromannyiba kerül, mint a mennyi a lakáspénzem. Hát tessék igy lakni és azonkívül még egyebet is cselekedni, például húst enni, a mire néhanapján mégis csak szüksége van az embernek.

Ilyenféle jogcímeken hamarosan akadt pályázó az alelnöki, másod-alelnöki, titkári tisztségre, úgy, hogy végül az egész egyesület csupa érdemdús tisztikarból állott.

– Elég a tréfából, fiúk! – szólt közbe elnöki tekintélyével Kabócza. – A dolog sokkal komolyabb…

– Annyira komoly, pajtás, – hangzott egy szomorú, komor hang, – hogy csak sírni vagy nevetni lehet rajta. De mivel a sírás nem használ, hát nevessünk. Vagy nem kacagni való-e, hogy itt húzzuk az igát türelmesen 10–15 év óta s mikor, mint most is, valami üresedés van, hát a nyakunkba dobnak holmi levitézlett képviselőket és főispánokat, a kik annyit értenek a mi dolgunkhoz, mint a tyúk az abécéhez. Neked még csak könnyű a dolgod, mert volt elég eszed, hogy nem nősültél…

– Nekem sem olyan könnyű, mint gondoljátok, – felelte Kabócza. – Minden embernek megvannak a maga keresztjei, ha nem is hurcolja sopánkodva a piacra azokat… De ez most nem tartozik ide. Ide csak az tartozik, hogy a mit most ismét el akarnak velünk követni, az már vérlázító igazságtalanság és ezt nem fogjuk türni. Elvégre ma már az utolsó utcaseprő és ki tudja kiabálni a maga jogait, csak mi sunnyogunk gyáván, nyomorult szellemi proletárok… Hát emeljük föl a szavunkat egyszer már mink is! De nem léhán viccelődve, hanem komolyan, mint komoly férfiakhoz illik. Most mindjárt deputációba megyünk a kegyelmes úrhoz és ha ez nem használ, tovább megyünk, a parlament, a nyilvánosság elé. Memorandumot írunk, a melyben könyörtelenül leleplezzük ezt az egész protekciós korrupciót… Majd megírom én!

E gyujtó szavak hatása alatt a KEFE nyomban küldöttséggé alakult és bement a kegyelmes úrhoz. Hamarosan ki is jöttek. Hogy mi történt a vastagon párnázott ajtók mögött, az nem egészen bizonyos. Bizonyos azonban az, hogy Kabócza doktor egyenesen a szobájába sietett, magára zárta az ajtót és neki gyürkőzött a memorandumnak.

III.

Az első dörgedelmes körmondatának a derekán tartott épen, mikor a szolgája rákopogtatott.

– No mi az? – mordult ki Kabócza.

– Két nagysága van itt, – mondta a szolga és átadta a már jól ismert névjegyet, a melyre most ő nagysága a saját neve után azt is odaírta, kétszer aláhúzva «_és leánya_.»