Part 9

Berzsenyi (erőt vesz megindulásán). – De térjünk át ügyünkre. Tehát megfontoltam, alaposan, tüzetesen megvizsgáltam az ügyet, és arra az eredményre jutottam, hogy a mennyiben egy-két kisebb jelentőségü óhajtásomra nézve a kellő előzékenységgel találkozom, nem lesz nehéz megegyeznünk.

Vrillényi. – Biztosíthatom, hogy a legmesszebb menő előzékenységgel igyekszem…

Berzsenyi. – Tehát, hogy mindenekelőtt az anyagi ügyekkel végezzünk, abban állapodtunk meg, ugy-e, hogy mind a ketten száz-százezer forintot helyezünk az ügyletbe?

Vrillényi (ijedten). – Bocsánat, ez félreértés! Én anyagiakkal nem működhetem közre, mert hisz vagyonom alig haladja meg a szóban forgó összeget s a netaláni, bár nem valószinü, balsiker esetén… De hiszen, kérem, talán nem becsülöm túl képességeim és munkám értékét, ha azt állítom, hogy a szellemi tőke, melyet az ügyletbe fektetek, bőven megfelel a kérdéses összegnek.

Berzsenyi. – Hm. Nem mondom, nem mondom… De, végre is…

Vrillényi. – Azonkívül nincs is szükség százezer forintnál magasabb összegre. A »Budapesti Kürt«-nek megvannak a maga előfizetői, a maga hirdetései, a maga jövedelmei, s ha a »Budapesti Kürt« átváltozik »Haladás«-sá és mint uj lap, uj lobogóval és uj vezérrel folytatja harczát a szabadelvüség érdekében, mindezt nem veszíti el. Szóval a tranzakcziónak százezer forintnál többe nem szabad kerülnie. Viszont, hogy teljes rekompenzácziót nyujtsak a befektetésért, kijelentem, hogy tekintet nélkül sok évi munkásságomra s időközben megszerzett tulajdonjogomra, a haszonból, szerkesztői fizetésemen kívül, csak méltányos perczentuáczióra tartok igényt, egyébre nem, azaz: a tulajdonjogot e százezer forintnyi befektetésért teljesen átengedem.

Berzsenyi. – Hm. Ez változtat a dolgon, mert, a mint már a multkor említettem, az eszméért úgy sem lelkesedem. Tudja, kérem, az ujság a számok emberének éppen nem szimpatikus. Mondhatnám, olyan sok dolog van az ujságban, a mi nem igaz, hogy az embernek elmegy a kedve bele is nézni egy ujságba. A napokban például egy ujságban azt olvastam, hogy az én lovam, _Agesilaus_ köhög…

Vrillényi. – Bocsánatot kérek…

Berzsenyi. – Mindjárt. Ezért nem teszek önnek szemrehányást, de kívánom, hogy az én álláspontomat ön megismerje. Ez pedig az, hogy ha én az ön által említett alapon is belemegyek az ügybe, egyszersmind hangsulyozom, hogy a kizárólagos rendelkezést merőn kívánom értelmezni, s kikötöm, hogy ezentul csakis azon igaz dolgok kerüljenek bele az ujságba, a melyeket én helybenhagyok, így például, hogy a főrendiház korhadt intézmény, mely tetterős reformokra szorul, önzetlen, de egyszersmind agilis férfiakra, kik készek tevékenyen és hathatósan gyámolítani a magas klérust és a született főrendeket.

Vrillényi. – Ez magától értetődik.

Berzsenyi. – Örvendek, hogy e tárgyban egy véleményen vagyunk. De van még egy pont, mely engem bizonyos aggodalmakkal tölt el. Ön oly mereven hangsulyozta a szabadelvűséget, a mely merevség nekem őszintén nem tetszik.

Vrillényi. – Kérem…

Berzsenyi. – Hagyjon kibeszélni, doktor úr. Bizonyára én barátja vagyok a szabadelvüségnek, sőt nem idegenkedem a demokratikus elvektől sem, mert az egyenlőség barátja vagyok, a ki én és egy gróf közt nem látok semmi különbséget. De fel kell világosítani a népet, hogy nyugalmát csakis a szentesített intézményekhez való ragaszkodás és a vallásos érzések adhatják vissza, mint ön ezt, nem kétlem, czéltudatos tapintattal fogja kifejteni.

Vrillényi (a szemüvegét igazgatva). – Természetesen, természetesen, ebben tökéletesen egyetértünk. A baj csak az, hogy a »Budapesti Kürt« oly hévvel, megvallom, koronkint némi túlzással, egyszóval oly intranzigens módon képviselte a szabadelvüség ügyét, hogy attól tartok, olvasói, legalább kezdetben, e hangot félreérthetnék. Belátom azonban, hogy fokozatosan lecsillapodva, meg lehet találni a kellő mérséklet hangját, de ehhez bizonyos átmenet szükséges…

Berzsenyi. – Semmi se oly kerülendő, mint a túlzás, s valóban ön helyesen említi a mérsékletet, hozzá tehetném: a bölcs és vallásos mérsékletet. Röviden, hogy összegezzem politikai elveimet, megjegyzem, hogy attól, a mi a haladásban jó, nem kell elzárkózni, így például fel kell a népet világosítani az amerikai zsokék hasznáról, de semmi se oly kerülendő, mint a tekintélyek helytelen bírálgatása. Ön meg fogja érteni, mily kellemetlenül érintene, ha Rómában intenczióimat félreérthetnék. A meggyőződések embere vagyok, de azt akarom, hogy ő szentsége, ha a bibornoki kollégiumban esetleg szó kerülne csekélységemről, nyugodtan mondhassa el: »Berzsenyi nem ellensége a helyesen értelmezett szabadelvüségnek, de olyan férfiu, a kitől nincs okom megvonni áldásomat.«

Vrillényi (szemüvegét igazgatva). – Persze, persze. Mindezt értem és méltánylom. Annyira, hogy eleve is hangsúlyoznom kell, mily csekély a különbség ez elvek és az igazi szabadelvüség között. Az igazi szabadelvüség a vallással és a politikai multtal szemben is szabadelvü.

Berzsenyi. – Ez oly egészséges elv, melyről egy szép czikket lehetne írni, mindjárt az első számban s egyuttal a lótenyésztésről is nehány egészséges elvet lehetne hangoztatni, melyeket valamely egyénnek le fogok diktálni, illetve megjegyzéseket tenni, hogy az illető saját eszméivel kibővítve erről egy szép czikket irjon.

Vrillényi. – Kétségtelen, kétségtelen. Mégis bizonyos átmenet…

Berzsenyi. – Nem bánom, egy számban írja meg ön a még hátralékos szabadelvü eszméket, de aztán világosítsa fel a népet, hogy most már át kell menni a vallásos mérsékletre. A főrendiházat illetőleg azonban szigorúan ragaszkodni kell a szabadelvü eszmékhez, természetesen úgy, hogy a szabadelvüség e bár korhadt, de tiszteletreméltó és fentartandó intézményt nem eltörölni, hanem felfrissiteni igyekezzék.

Vrillényi. – Úgy hiszem, tökéletesen megértettem a főelveket, s örömmel konstatálom, hogy a fontosabb kérdésekre nézve tökéletesen egyetértünk.

Berzsenyi. – Csekélyebb jelentőségű elveimet majd alkalmilag fogom kifejteni. Fontosabb kérdésekben egy szerkesztőt vagy egy nyomdászt naponkint el kell küldeni hozzám; ha nem vagyok itthon, az én leányom, Elza kisasszony, fogja nézeteimet a szerkesztőség számára folyósítani, ki e tárgyban általam pontosan meg lesz bízva. Megjegyzem továbbá, hogy mikor kinyomtatják az ujságot, reggelig mindig egy darab helyet üresen kell hagyni, a hova belenyomtathatom, a mit akarok.

Vrillényi. – Ez egy kissé nehézkes eljárás volna, de módját fogom ejteni, hogy a késő éji órákban is rendelkezésére álljunk.

Berzsenyi. – Megjegyzem, hogy a szerkesztőségből egy egyén mindig figyelemmel kísérje a jobb társaságban, a kastélyokban, a tennisz-pályán stb. a viszonyokat, mert azt akarom, hogy az én ujságomat ne kocsisok, hanem műveltebb felvilágosultak olvassák. Kivételt teszek, mikor az én feleségemnél bál van, mert ekkor az én vendégeimet kell kiírni a lapba.

Vrillényi. – A társaság életét eddig is nagy figyelemmel kísérte a »Budapesti Kürt«, de ezentul fokozottabb érdeklődéssel…

Berzsenyi. – Igaz, most jut eszembe. Bele kell írni a lapba, hogy a jobb társaságokat milyen kínosan érintette egy utóbbi szindarab, melyről azt állítják, hogy minden tisztelet nélkül emlékezett meg előkelő történelmi alakokról s a legjobb családokról. Mint hallom, e darabot, bizonyos »Párisi asszony«-t, egy Beck nevű ember írta, ki, mint értesülök, valamely államhivatalban van alkalmazva, honnan el kell mozdítani. És ha már a családomról beszélünk, megjegyzem, hogy az én családomból mindenkinek tiszteletpéldányt kell küldeni, hogy a lapomat egyszerre többen is olvashassák. Általában ki kell írni, hogy a színházakban ne adjanak elő olyan színdarabokat, melyeken a nézők elalszanak. Azt is előre megmondom, hogy az olyan szerkesztőt, a ki hazugságot ír, vagy az olyan nyomdászsegédet, a ki hazugságot nyom ki, kiméletlenül elcsapom. Most több elv nem jut eszembe. Holnap majd elhívatom az ügyvédet, a ki az én irodámban a szerződést meg fogja írni. A szerkesztőknek és nyomdászoknak nem kell nálam tisztelegni, csak tudassa velök, hogy a hivatalos órákban pontosan működjenek.

Vrillényi. – Kérem.

Berzsenyi. – Még egyet. A kihordók, a kik az én lépcsőmön a tiszteletpéldányokat hurczolni fogják, illedelmesen legyenek öltözve, mert az én palais-mban gyanús alakok nem járhatnak-kelhetnek. Ha egyelőre nincsen jó ruhájuk, ujévre majd igérek nekik valamit, és ha ügybuzgóan teljesítik kötelességüket, az én leányom, a ki Miss Dewey néven futtat, a lóversenyekre majd tip-eket fog mondani nekik.

XXI. BERZSENYI BÁRÓ ÜNNEPLÉSE.

– Délután négy óra. Szin: az V. ker. független polgárok egyesületének klubhelyisége. A díszterem közepén emelvény, s ezen lepellel letakart aranykeretes arczkép. Az emelvényt notabilitások veszik körül: polgármesterek, országgyülési képviselők, fővárosi bizottsági tagok. Odább a Berzsenyi család: Berzsenyi Jacques báróné, Berzsenyi Blanka bárókisasszony, Berzsenyi Elza bárókisasszony, továbbá a báró testvérei: Berzsenyi Soma, Beer James és lovag Beer Nathaniel urak. Polgárok, klubtagok, hölgyek, iskolás gyermekek. Pontban négy órakor három tagu küldöttség vezeti a terembe: _békásmegyeri és berzsenyi Berzsenyi Jacques bárót_, az V. ker. független polgárok egyesületének és a Lipótvárosi Jótékony egyesület mint Betegsegélyző és Temetkezési Szövetkezetnek védnök-elnökét. Éljenzés és taps. Az V. ker. polgári iskola fiunövendékei eléneklik a Himnuszt. Majd előlép a kör alelnöke s lendületes beszéddel üdvözli az ünnepeltet. Meleg hangon ecseteli azt a szeretetet, mely a polgárságot az ünnepelthez fűzi. Nagy elismeréssel szól szeretett elnökének és barátjának jótékonysági tevékenységéről. Végül megköszöni az uj bárónak, hogy kitüntetése alkalmával nem feledkezett meg az V. ker. független polgárokról s a vezetése alatt álló kört megajándékozta arczképével, melyet egy tehetséges festőművész festett. A szépen előadott beszéd után az arczképről lehull a lepel. Viharos éljenzés és taps. –

Berzsenyi báró (megindultan:) – Tisztelt Uraim! Kedves polgártársaim! Szeretett családom!

Őszintén megvallom, nem vagyok barátja az ünnepeltetésnek, mert egyszerü ember vagyok s azt a fenhéjázást, melyet a rang és vagyoni előnyök nyujtanak, ismerni nem kivánom. Mindig, valahányszor polgártársaim az elismerés koszoruját nyujtják felém, nem keresem, mennyiben érdemeltem ki polgártársaim háláját és ragaszkodását, ellenkezőleg példa gyanánt Washington és Deák Ferencz lebegnek előttem, a kiket nem tántorított meg se a hatalmasok kegye, se az alattvalók hizelgése, s mint én, elutasítottak maguktól minden czéltalan kitüntetést, mondván: »Et si fractus illabatur, vagy illabitur, mégis talán illabatur, orbis, impavidum, mondom, feriunt ruinae.« (Éljenzés.)

Ezen és egyéb okokból, több ízben, ha polgártársaim ünneplése megkiséreltetik, ez helyeslésemet soha se nyerheti meg. Nem adtam volna beleegyezésemet e különben lélekemelő ünnepélyhez sem, mert a mennyiben talán csekély érdemeim felette állanának a szokásosnak, előnyeimmel, mint egyszerü ember, tüntetni nem kivánok. Hogy mégis helybenhagytam azon szándékot, hogy mint ünnepelt jelenjek meg önök előtt, erre több okaim vannak, melyeket nem fogok késni azonnal leleplezni. (Halljuk! Halljuk!)

Tisztelt Uraim és kedves családom! Azon korban élünk, midőn elharapózott kicsinyelni mindenkit, a ki a közpályán érdemeket szerzett, noha az illetők jobban cselekednének, ha azt néznék, mi van saját zsebökben. Én ugyan szerény véleményem szerint emelt fővel mondhatom, hogy már vagyoni viszonyaimra tekintve is felette állok úgy a gúnyos kicsinylésnek, mint érdemeim bonczolgatásának, mégis utóbbi időkben mindez oly kedvetlenséget szült bennem, hogy elhatároztam a köztevékenység teréről igénytelen cselekvéseimet visszavonni. De az a kitüntetés, melyben szerencsém volt legutóbb részesülhetni, megmásította szándékomat s felhagytam a foglalkozást azon eszmével, hogy a nyilvános szereplés teréről sajnálatomra s talán remélhetem: polgártársaim sajnálatára is visszalépjek. Ellenkezőleg megérlelte bennem azon meggyőződést, hogy kötelességem szerény érdemeimmel továbbra is helyt állani azok sorában, kiknek legbuzgóbb tényeit is visszájára értelmezi a helytelen rosszakarat s példámmal kitartásra buzdítani a hasonlóan érdemeseket. Ezért elhatároztam, és megnyugtathatom önöket, hogy továbbra se szünök meg az önök érdekében közreműködni. (Éljenzés és taps.)

Csekély erőmet vizsgálva nem titkolhatom el önök előtt, tisztelt barátaim, hogy midőn harmincz évvel ezelőtt e kör tagjává beiratkoztam, s tagdijamat a kör pénztárába pontosan befizettem, nem is sejtettem, hogy mint e kör elnöke a kitüntetések egész hosszu sorozatában fogok részesülhetni. Én nem szégyellem, tisztelt uraim, hogy akkor még csak egyszerü kereskedő voltam; először, mert kereskedőnek lenni nem szégyen, és másodszor, mert azon tény, hogy egyszerű kereskedőből főurrá s mondhatnám ő felsége zászlósai közé emelkedtem, mindenesetre szép munka végzését tanusítja. (Zajos éljenzés.) Ha szégyellném, tisztelt uraim, hogy egyszerü kereskedőből emelkedtem e helyre, nem érdemelném meg azon sokszoros kitüntetéseket, melyben ugy felülről, valamint alant, az önök bizalmából, elhalmoztatom! (Tapsok.) De akkor mint egyszerü kereskedő még nem sejthettem, hogy majdan időt fogok szakíthatni az önök érdekében csekély tehetségemhez képest közreműködni, mert a közügyek iránt nem érdeklődvén, a vagyonszerzés nehézségeivel voltam elfoglalva. Továbbá azon időben még nem birtam a magyar nyelvet, s mint önök bizonyára emlékezni fognak, ezt megtanulni sokáig nem látszott érdemesnek.

Később azonban, midőn üres óráimban figyelmemet ráfordítottam a közügyekre, s többek ellenkező véleménye daczára elhatároztam, hogy a magyar nyelvet elsajátítom, rájöttem, hogy a közügyek nem lehetnek el az érdemesebb polgárok hozzájárulása és vállvetett támogatása nélkül. Ez okból mind szélesebb mederben folytam bele polgártársaim ügyeinek intézésébe, és valamint nem hallgathatom el azon elismerésemet, hogy soha se volt okom megbánni, hogy a magyar nyelvet elsajátítottam, viszont el kell ismernem azt is, hogy a közügyek terén való szerény fáradozásaimért az önök elismerése sok kárpótlással szolgált.

Tisztelt alelnök barátom szóvá tette az én működésemet a jótékonyság terén. Őszintén megvallhatom, hogy szívesen tettem, a mi e téren csekély buzgalmamtól kitelhetett, de egyébként is jól esett, hogy e téren közreműködhettem, s azok közé tartozhattam, a kik nélkülözés helyett adakozhatnak, a mit a jövőre nézve fokozottabb mérvben fogok megigérni. (Éljenzés).

Köszönöm tehát, uraim, hogy csekély ajándékomat önök ily nagyszabásu ünnepélylyel viszonozták, s lehetővé tették nekem, hogy e kitüntetésnek tanuja legyen egész családom, első sorban kedves és igen tisztelt nőm, a ki csekély érdemeimben mindenkor készségesen osztozott (Viharos éljenzés), továbbá szeretetreméltó gyermekeim, a kik tökéletesen birják a magyar nyelvet, s a kik különös kegyből az én czímemben és az én rangomban engem, mint engedelmes gyermekek követnek (Viharos éljenzés), végül testvéreim, kiknek egyike az általam elsajátított magyar nyelvben velem osztakozott, másodika azonban ma is német, harmadika pedig pláne franczia honos, a mi nem baj, mert minden hazában lehet a hazát szeretni. (Éljenzés.) Ők talán ma se értik meg, miért lettem én elvből magyar, de cselekedeteimet, tényeimet, működésemet mindenesetre korrektnek ismerik el. A mai szép napon, mely remélem, fiatal polgártársaimnak buzdításul is fog szolgálni, beláthatják ezen testvéreim, hogy én nem cselekedhettem máskép, mert ezen hazának nemcsak egy jelentékenynek mondható, szerény jólétet köszönhetek, hanem egy általánosan tisztelt, mondhatnám: ünnepelt nevet is, mely a polgári érdemek koronájául immár a bárói czímet és rangot szerezte meg! (Dörgő éljenzés.)

Még egyszer köszönöm önöknek, hogy az én csekély ajándékom kapcsán szívesek voltak engem megünnepelni. (Perczekig nem szünő, tomboló éljenzés.)

(Az iskolás gyermekek eléneklik a Szózatot. A notabilitások s a kör előkelői sietnek az ünnepelttel kezet szorítani. Az ajtóhoz közel állók távozni készülnek.)

Blanka. – Papa! Papa! A táviratok!

Berzsenyi. – Tisztelt Polgártársaim, most már nem mint ünnepelt, hanem mint elnök szólítom fel önöket, hogy ne méltóztassék még a termet kiüríteni. Az én leányom, a bárókisasszony fel fogja olvasni a táviratokat.

Blanka (felbontogatja a sürgönyöket). – »Elutazva lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Távol lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Beteg lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Rosszul lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Hideg lévén… meleg lévén… képviselő…« Ah, egy zászlós ur! Hallgasd csak papa! »Nagyon köszönöm, az egész haza nevében, hogy kegyeskedett teljesen magyarrá lenni s nagyszabásu tevékenységét Magyarország javára értékesíteni…«

Berzsenyi (meghatottan). – Szivesen! Szivesen!

XXII. ABBAZIÁBAN.

– A Strandon; délelőtt tizenegy órakor. Berzsenyi Elza bárókisasszony, barátnője: hédervári Hirschler Zelma társaságában, egy padon üldögél. Gavallér is van velök: a kilencz esztendős hédervári Hirschler Gyuri, a kinek czvikkeres, komoly fejét ellentengernagyi sipka takarja. –

Zelma. – Hát biz ez nagyon szomorú.

Elza. – Szavamra, ezt a félórai napfényt megint negyvennapi eső fogja követni. Látod, ott bent, a hullámfodrok csillogását?

Zelma. – Ez rosszat jelent?

Elza. – Sirokkót jelent, fiam. Délután már szakadni fog, s kuksolhatunk otthon, ki tudja meddig. Vagy látjuk egymást többet, vagy soha.

Zelma. – Micsoda időjós lettél!

Elza. – Mint egy vén tengeri farkas. Képzelheted, mily szomorú mult van a tudományom mögött.

Zelma. – De hát mért is küldik ide az embereket?

Elza. – No, azt ne képzeld, hogy mulatni jöttünk ide. De az ember ennyivel mégis tartozik a családjának. Úgy látszik, a betegeknek jót tesz, ha jól fűtött szobából a folytonos esőt nézik. Az orvosi tudomány lassankint különös dolgokra jön rá.

Zelma. – A mamád jobban van legalább?

Elza. – Tudod, az is valami, hogy nem hűtheti meg magát. Eddig mindössze egyszer volt kinn: vasárnap a templomban.

Zelma. – És ti?

Elza. – Hála a missnek, hébe-hóba kikukkanthatunk. Nézd meg ezt a nőt, a ki itt jön.

Zelma. – Ki volt ez?

Elza. – Ez az Immergrün Stefi, a kit Abbazia csillagának is nevezhetnék, s a két rokkant, a ki kíséri, két herabgekommen herczeg. Azelőtt egy igazi princze is volt, egy orosz miniszternek a megkergült fia, de azt már haza vezényelték s azóta a Stefi egy kicsit lehempergett. Hanem azért ma is ő itt az első személy, a mint látni, vagy legalább is hallani fogod.

Zelma. – Elég csinos. Utolsó szorte, mi?

Elza. – No ná! Az a tisztes öreg dáma, a kit magával hurczol, egyike a leghirhedtebb perszónáknak. Különben, ha még egy kicsit itt ácsorgunk, meg fogod látni az összes érdekes személyeket. Ilyenkor mindenki kibúvik az odvából.

Zelma. – Sok az ilyen érdekes fajta?

Elza. – Van itt minden, mint a jó boltban. Nagy rumli van például a Schlumberger körül, a ki a Curtheater egyik csillaga. Iszonyu sleppet hordoz a rokkantakból, s ez a leány, mondhatom, speczialitás. Az illedelmes viseletből csinál magának panachet, a mi egyrészt felbőszíti a rokkantakat, másrészt dühössé teszi az asszonyokat, mert ez már tisztességtelen verseny, nem igaz?

Zelma. – Hát ez, ni?

Elza. – Ó, ez is nevezetesség. Ez Betty kisasszony, a vezetéknevét már elfelejtettem, a herczeg kedvese.

Zelma. – Egy kicsit dajkaszerű.

Elza. – Hja, ez soha se megy ki a divatból.

Zelma. – De mért olyan szomorú? Végre is nem olyan előkelő személy, hogy a szomorút lehetne adnia.

Elza. – Szegénynek sok baja van a mamáival. Minden héten haza expediál egyet, mert nem bír velök. Az egyik pláne ellopta az összes smukkjait.

Zelma. – Én csak azt szeretném tudni, hogy az ilyen öreg herczegnek minek a kedves?

Elza (filozófiával). – Az már a szegény öreg herczeg dolga. No nézd, a Bertalan Dóri.

Bertalan Dóri (tisztelettel üdvözli a hölgyeket). – Jó reggelt, baronesz. És a Zelmácska! Nem is tudtam, hogy maguk is itt vannak.

Zelma. – Már három napja.

Elza. – És maga? Mikor jött?

Dóri. – Ma. Nincs még egy órája. S mindössze öt percz óta tudom, hogy az Artemisia-villában laknak. Stimmt?

Elza. – Auffallend. No, üljön le és udvaroljon egy kicsit.

Zelma. – Lehet magának gratulálni?

Dóri. – Mihez?

Zelma. – Azt hallottam, hogy visszament a parti.

Dóri. – Miféle parti?

Elza. – Ugyan ne játszsza az ártatlant. Frangepánnéról beszélünk, ha megengedi.

Dóri. – Szavamra, egy szó se igaz az egész mendemondából.

Elza. – Tudjuk, tudjuk. De hisz maga nem is beszélhet. Csak hallgathatja, a mit mi beszélünk, mint a préfet az _A hol unatkoznak_-nál.

Dóri. – Ha meggondolom, hogy én ez elől a pletyka elől menekültem Abbaziába!

Zelma. – Igaz, hogy Frangepánék már ki is békültek?

Dóri. – Mit tudom én? Maguk, úgy látszik, jobban vannak informálva.

Elza. – Annyit tudunk, hogy maga már szárazon van.

Zelma. – Fiatal ember, ez a szerencse becsületére válik az ön ügyességének! – mint a papa írta a megszökött pénztárnokának.

Dóri. – Sajátságos, hogy a leányok mindig a legrosszabbat képzelik! Akarják, hogy elmondjam a történetet? Nincs benne semmi. Én udvaroltam neki, tisztára csak a porosz királyért, s ő egy szép napon azt mondta a férjének: »Fiam, én szeretem a Dórit, elválok tőled, hivasd el az ügyvédet.« Erre a Frangepán azt felelte: »Jó, hát akkor slúsz.« Az asszony elment a mamájához, ő pedig elment az orfeumba. De az orfeumban nagyon unatkozott, az asszony is mást gondolt és belátta, hogy még se szeret engem, aztán egy hónapig még boudiroztak s végül kibékültek, voilà tout. A többi mind hazugság.

Zelma. – Hm, hm.

Elza. – Hát nekem semmi kifogásom, de a rossz nyelvek azt beszélik, hogy magának most, ha az Isten nem őrzi, meg kellett volna házasodnia, pedig a Frangepánné nem a legjobb parti, mert az egész vagyona csipkében fekszik.

Dóri. – No, anekdotát azt csináltak eleget. Köztünk szólva, csináltak egyet, a melyik nem is rossz.

Zelma. – Nekünk elmondhatja, mi nem adjuk tovább.

Dóri. – Mint anekdotát elmondhatom, magam is mulattam rajta. De megjegyzem, hogy egy szó se igaz belőle.

Elza. – Mennyi fölösleges bevezetés!

Dóri. – Elég az hozzá, Frangepán, mikor azt hitte, hogy a felesége hozzám jön feleségül, mindenféle rosszakat beszélt volna a feleségéről, már mint az én jövendőbeli feleségemről, vagy hogy is mondjam…

Elza. – Mondja egyszerüen: a feleségünkről.

Dóri. – Szóval a Matyikáról. Hogy a Matyika megcsalta volna őt, hogy én alkalmatlan időben viziteltem volna stb…

Zelma. – Kérem, csak semmi részleteket! Az anekdotát ugy tessék előadni, hogy meghallgathassuk.

Dóri. – Hisz épp ez az, hogy nem történtek részletek, csak éppen Frangepán terjesztette volna a részleteket. Mikor aztán kibékültek, az ügyvédjének, a rokonainak és a barátainak leveleket írt volna, a melyekben korrekt kereskedői nyelven tudtul adja, hogy a részleteket, mint félreértésen alapulókat, visszavonja, s örömmel jelenti, hogy hiba nem történvén, házi tűzhelye…

Elza. – Vigabban lobog, mint valaha. Ő víg, mi is vigak vagyunk, de mindnyájunk közül mégis csak maga a legvidámabb.

Dóri. – Maga úgy látszik, komolyan csúfol engem. Pedig, higyje el, baronesz, ha komolyan veszszük a dolgot, nem mokirozhatja magát rajtam, a ki egészen ártatlan vagyok. Nézze én őszintén rokonszenvezem a Matyikával, de abból, hogy az ember bókokat mond egy szép asszonynak, még nem következik, hogy az ember feleségül vegyen egy harminczhárom esztendős asszonyt két gyermekkel és egy kevés csipkével, csak azért, mert az asszony szeszélyes és nem tudom miféle őszinteségi rohamokban szenved.

Elza. – Magának igaza van. Az egész érthető, csak egy van, a kit nem értek, s ez a Frangepán.

Dóri. – Azt pedig meg lehet érteni. Először is igen jó, igen derék ember.

Elza. – Szép, hogy dicséri.

Dóri. – Miért ne dicsérném? Én őszintén rokonszenvezem a Matyikával, s tudom, hogy a mi rosszat beszélnek róla, az mind hazugság. És mégis azt mondom, hogy a Matyika nem érdemli meg ezt a derék embert.

Zelma. – No hát, mit mondok én?!