Part 7

Berzsenyi. – Hja, kedves leányom, ha én azzal töltöttem volna az időmet, hogy egész nap a Múzeum-kertben csatangoljak, akkor ti most sehol se volnátok!…

Elza. – Vagy gesztenyét sütnénk valahol az utczasarkon, ugy-e? Mig így… ha csak egy ragyogó programm kell hozzá, akkor már előre gratulálhatsz.

Berzsenyi (nevet.) – Ugy-e, kis baronesz, neked is tetszik a dolog? (Sugva.) Hálából a »vörösmarti« előnevet vesszük fel!

XVI. A TÁRLATON.

– A műcsarnokban, délután három órakor. Berzsenyiék – az egész sátoralja – bevonulnak. A hölgyek a ruhatárban leteszik ernyőiket s felszedik gróf Soroksáry Miskát. Berzsenyi ezalatt katalógust vásárol. –

Elza. – Itt a szeczessziós fiú!

Miska. – Kisztihand.

Blanka. – Azt hittük, hogy már soha se látjuk többet.

Miska. – Becsületszavamra…

Elza. – Nem, akkor inkább ne mondjon semmit. A multkor láttuk a Bölcsőnél.

Berzsenyi mama. – És a San Toynál. Azt gondoltuk, hogy benéz hozzánk.

Miska. – Nagyon zsúfoltak voltak. Igaz, Elzácska, szabad gratulálni?

Elza. – Merci. Tudja-e, mit hallottunk tegnap a konczerten?

Miska. – A Naphegyi Tinkáról? Nem igaz. Azaz hogy annyi igaz… tulajdonképpen semmi se igaz. Előre megmondta, hogy kikosarazna, ha megkérném.

Blanka. – És e szerint nem is kérte meg?

Miska. – Minek? Kaptam már én elég kosarat!

Elza. – Szegény fiú! Már megy?

Blanka. – Jöjjön vissza velünk, majd beszélünk a Tinkáról.

Berzsenyi mama. – És figyelmeztessen bennünket, melyik kép előtt kell megállani.

Berzsenyi (az ajtóból.) – Gyertek már! Azt hiszitek talán, hogy mulatni jöttünk ide? (Bemennek.)

Blanka (Miskához, a ki visszamegy velök.) – Majd tanácsot fog adni nekünk, mert mi egy arczképfestőt keresünk.

Blanka (megáll egy kép előtt.) – Ah, ez gyönyörű! (Extázisba esik.) Ah, ah, ah, ah! (Boldogan:) »Csavargó!«

Elza. – Ó, a szegény pára!

Miska (szeretne valamit mondani.) – Valóban… csinos, nagyon csinos!

Berzsenyi mama (köhögve.) – Nem értem, mért festenek ilyen képeket? A nyomorúságból elég, a mennyi van, még festeni is hozzá!… micsoda unszinn!

Blanka. – De mama, te ezt nem érted… akarom mondani, nézd meg figyelmesebben, olyan messziről nem láthatod jól.

Elza. – Ejnye, be kedves ez itt!… »A völgyben«. Az embernek az a gondolata támad: »Milyen jó volna, ha én is itt ülhetnék, a völgyben!«

Berzsenyi. – Nem tudom, mit keresnél te a völgyben?

Blanka. – De gyertek már! (Elzához.) Ugyan mit nézel ezen az unalmas völgyön?! Minden képet meg akarsz nézni? (Soroksáryhoz.) Miska, kérem, magyarázza meg a társaságnak, hogy így a második terembe se jutunk el, s vezessen bennünket egyenest a kikiáltott képekhez.

Miska. – Nem tudom, melyiket érti.

Blanka. – Azokat, amelyekről a legtöbbet beszélnek.

Miska (zavarban). – A képek czímeit nem tudja? Megvallom, a magyar festők nevét nem igen jegyzem meg magamnak. De nem is érdemes. Két hétig annyit emlegetnek kettőt-hármat, mintha ők teremtették volna a világot, s a jövő télen már a kutya se beszél róluk.

Blanka. – Igen, náluk nagyon gyors a »fel, le«. Ha egyetlen egyszer nem csinálnak pofonvágó képet, akkor már auzisz, kimentek a divatból, hanyatlanak, nyugodjanak békével. Hová mészsz, Elza?

Elza. – A napot keresem, de nem találom ezeken a tájképeken. Az ember azt hinné, hogy ez a krumpliföld üvegházban van. Nézd: »Szeptemberben« és »Falusi idill«. Falusi idill napfogyatkozáskor és szeptember a naprendszeren kívül. És ez itt ni! Kék pacsmag, sárga pacsmag, szürke pacsmag, a mit akarsz. Kiválaszthatod, a melyik a legjobban tetszik.

Blanka. – Ejnye, be kritizáló kedvben vagy!

Elza. – Te is leszóltad az én »völgy«-emet. Kvittek vagyunk.

Miska (Blankához). – Itt van egy a híresekből. »Őszi táj.« Hm, mi?

Blanka. – Nagyszerű!

Berzsenyi. – Örülök, hogy az ujságok nem hazudtak. Ez tetszik nekem, igen helyesen van eszközölve. Ebből hatezer hold egy tagban igen szép.

Blanka. – Hát ez itt! Ó istenem, igazán gyönyörű!

Miska (boldogan, hogy mondhat valamit). – Józsefet eladják testvérei.

Elza. – Legszebb rajta a víz. Micsoda bibliai békesség, nem igaz?

Berzsenyi. – Csakhogy ha én ilyen pofonarczokat akarok látni, akkor bemegyek az Orczy-kávéházba s nem pártolom a képzőművészetet.

Blanka. – De, papa, az istenért! Ha meghallja valaki!…

Elza (Blankához). – Hát ehhez mit szólsz? »Népünnepély a Kaukázusban.« Nem értem, hogy a verekedést mért nevezik mindig népünnepélynek?

Berzsenyi (megnézi a katalógust). – Kedves gyermekem, ebben tévedsz. Tizenhat ezer koronáért ennek a képnek igen jelesnek kell lennie.

Elza. – Már ezek a tolna-szántói pesztonkák jobban tetszenek nekem. Azt hiszem, Miskának is volna hozzájuk pár szava.

Berzsenyi. – De keressük meg kedves mamátokat. Azóta talán kipihente magát.

Elza. – Hová lett? Csak nem szöktette meg valami Folchi?

Blanka (a ki Miskával előbbre ment). – Menjünk át a másik terembe, a mama már odaát van. (Átsétálnak.)

Elza. – Itt már több a portrait. Nézzétek ezt. »Arczképtanulmány.«

Blanka. – Ah, de hisz ez mesés! Nézd, mama, nézd!

Berzsenyi mama. – Nem tudom, mit látsz rajta. Micsoda toilette! Leánykoromban viseltek ilyet.

Blanka. – De a lélek, mama, a lélek! Ha én ezt meg tudnám magyarázni neked.

Berzsenyi. – Gyermekem, ne tanítsd anyádat arra, a mit ő jobban tud, mint te. Inkább nézd meg a katalógusban, hogy ki festette le az én barátomat, a minisztert. Vagy inkább azt nézd meg, hogy mi ennek a képnek az ára?

Blanka. – Ez az arczkép nem eladó, papa.

Berzsenyi. – Jegyezd meg, fiam, hogy a kép mindig eladó. Ha az árát nem írják ki, ez csak azt jelenti, hogy a rendesnél drágábbra tartják.

Blanka. – Csakhogy ezt a képet a miniszter már megvette. Gondolhatod, hogy megrendelésre készült.

Berzsenyi. – Mindegy, azért éppen olyan gonddal készített mű, mintha még nem fizették volna ki az árát. Ez a festő szorgalmasan működik, semmit se hagyott a képen üresen.

Berzsenyi mama. – Talán ennél lehetne a gyerekeket megrendelni, Jacques?

Berzsenyi. – Az bizonyos, hogy a ki már minisztereket fest, az nem lehet kezdő, az mindenesetre haladó. De úgy látom, hogy ez a művész inkább az atyákat festi s nem a gyermekeket.

Elza. – Gyere csak, Blanka, itt vannak az »öreg honvédek«.

Blanka. – Milyen szép! Mennyi hangulat!

Elza. – Ugy találom, hogy a sok hangulat egy kicsit leszorította róla a világosságot. Nem értem, hova mennek az öreg honvédek ebben a vaksötétben.

Berzsenyi. – Az úgy lehet, hogy az öreg honvédek nem igazi negyvennyolczasok, csak úgy felvétették magukat a honvédmenházba, és e miatt szégyellik magukat.

Elza. – Azért csak csillagtalan éjszaka mennek ki az utczára, hogy fel ne ismerjék őket? Meglehet.

Blanka. – Szerencse, hogy nincs itt piktor, a ki meghallja a kritikátokat. Hát, ha nem tetszik, nézzétek azt a bibliai képet, az elég világos.

Berzsenyi (megnézi a katalógust). – »Krisztus feltámasztja Jairus leányát.«

Blanka. – Ez Krisztus?!… És aztán érdemes volt ezt a leányt feltámasztani?!…

Berzsenyi. – Kedves leányom, te rosszul látsz. Ez a művész kitünő családból való, komoly férfi, a ki passzióból fest s ráér meggondolni műveit.

Blanka. – Nemcsak hogy rosszul látok, de úgy látom, hogy a harmadik teremből már nem fogunk látni semmit, olyan sötét van. Azért csak menjünk át. (Átvonulnak.)

Berzsenyi. – Már az igaz, hogy az én tagdijamért meggyujthatták volna a villanyt.

Elza. – »Nászreggelen«? Ezt megnézem. (Oda megy.) Vagy úgy? Ez az egész?

Berzsenyi. – Különben, hál’ Istennek, már három fertály négy, s nemsokára úgyis le kell mondanunk a műélvezetről.

Blanka. – Azért vessünk egy pillantást a szobrokra, s aztán a jobboldali termeken át sétáljunk vissza.

Berzsenyi. – A szobrokat én is szeretem. (Soroksáryhoz.) Sokszor, ha az utczán egy kiállhatatlan arczot látok, és nem tudom, hogy ki lehet ez az ember, a szerencsés véletlen kiállít nekem a tárlatban egy mellszobort, s örömmel látom a katalógusból, hogy a kiállhatatlan embernek X. vagy Y. legyen a neve.

Elza. – Már alig látni valamit.

Berzsenyi mama. – És éppen a kis képek következnek! Ez boszantó.

Berzsenyi. – Igen helytelen beosztás. A sötétben a legnagyobb képekhez kellene érnünk. No, majd megnézitek máskor, s a jó mama el fogja mondani nekem az olcsóbb képek tartalmát.

Blanka. – Még csak nem is vásárolhattunk semmit!…

Berzsenyi. – Majd adok nektek pénzt s vesztek néhány jelesebb művet a népéletből vagy a mit akartok. Én úgyis jobban szeretem otthon nézni a képeket, mert minél kevesebb a kép, én annál inkább gyönyörködöm a művészetben De most menjünk. Csak árvizet ne vegyetek, mert árvizet jólelkü ember nem élvezhet.

Blanka. – Erre menjünk, mama.

(Megindulnak a jobboldali termeken át visszafelé. Blanka, jobbra-balra, egy-egy futó pillantást vet.)

Miska. – Itt nem veszítettek semmit. Ezek a képek már fél kettőkor is sötétek voltak.

Berzsenyi (Blankához). – Ha vásárolni fogsz, szólalj fel, hogy jövőre vagy gyujtassa meg a társulat a villanyt, vagy a művészek fessék képeiket világosabbra.

Blanka. – Korábban kellett volna jönnünk.

Berzsenyi. – Ezt nem lehet követelni a közönségtől. Nekem máris úgy fáj a derekam, mintha nem is az enyém volna… Megálljatok!… Várjatok egy kicsit!

(Hirtelen megáll egy arczkép-csoport előtt.)

Berzsenyi mama. – Mi az?

Berzsenyi (örömmel). – Ő Szentsége!… Gyertek, gyertek hamar!…

Berzsenyi mama. – Ah, és majdnem elhaladtunk mellette!

Berzsenyi (lelkesedéssel). – Ez aztán kép! Izről ízre találó! Mintha csak megszólalna! Még a mosolya is ugyanaz volt, mikor utóljára volt kegyes fogadni!… Ez az áhitatot gerjesztő megjelenés! Szinte hallom jóságos szavait! És nekem sötétet csinál a társulat, mire megpillanthatom ő Szentsége arczképét!… Vajjon, mit gondoltok, megengedné nekem ő Szentsége, hogy megszerezzem ezt a gyönyörü képet?

Elza. – A magyar állam tulajdona, papa.

Berzsenyi. – S a festő nem jött hozzám ezzel a remekművel! Milyen élhetetlen is az efféle művésznépség! Mindegy, azért pártolni fogom őt, mert látom, hogy finom lélek. (Blankához.) S te még azt kérdezed, hogy kivel festesselek le benneteket? Látod, te tanulmányozod a képeket; alaposan tanulmányozod, közelről, távolról; így, meg úgy; forgatod, nézegeted; s addig tanulmányozod, mig utóljára nem tudsz és nem látsz semmit. Én pedig kijövök a ligetbe, végig megyek három-négy szobán, s a sötétben is ráismerek az igazi művészre. Ezt a régiek, egy pórias kifejezéssel, úgy hívták, hogy: a rabbinus tekintete!…

XVII. KARÁCSONY ELŐTT.

– Elza szobája. A kisasszony íróasztalkája előtt ül és levelet ír. –

Elza (egyedül). – »… Nem, Miklós, te nem értesz engem!! Az, hogy szabadon találkozhatunk, nemcsak hogy nem elégít ki, hanem boszant, kétségbeejt!!! Mikor itt ülsz mellettem, egy túlságosan fűtött szalonban, s a többiek, illedelmesen elhúzódva mellőlünk (minél messzebbre, a lehető legmesszebbre), jóakaró tekinteteket vetnek felénk – – – s azt lesik, hogy alattomban megfogtad-e a kezemet, mialatt te az Azor kutya hőstetteit sugdosod el nekem s hosszasan, édesdeden ábrándozunk el Muczi paripádról – – – akkor, kedves Miklósom, igaz, hogy jól érzem magam, boldog vagyok; de – hogy is mondjam? – túlságosan is jól érzem magam, tulságosan is boldog vagyok!! – – – Ilyenkor azt képzelem, mintha már a férjem volnál, s ez untat – – – Végre is nem szeretném elveszíteni a menyasszonyságom szép napjait, pedig ilyenkor úgy tetszik nekem, mintha te is, ők is mind nagyon sietnének… Édes Istenem, együtt kuksolni, arra még ráérünk, majd ha öregek leszünk!… Órákon át suttogni, s nem mondhatni egyebet, mint hogy az uj énekesnő nagyszerü s hogy ez vagy az a szinésznő megint jól domborított!… Örökösen ügyelni, hogy a mama ellenőr-tekintete észre ne vegye egy-egy bizalmasabb pillantásunkat!… Nem, Miklós, az én regényíróim nem ezt igérték nekem! Igenis, én randevúzni akarok veled, kilovagolni Békás-Megyerre, vagy nem tudom hová! Mily édes volna felöltözni munkásleánynak és közvitéznek, aztán elmenni a Barokaldi-czirkuszba, ha ugyan van még Barokaldi-czirkusz, de egyedül lenni és flangálni egy kicsit, mi?… És levelezni akarok veled, titkon, naponkint négyszer-ötször!… Nem bántó, kétségbeejtő, rettenetes gondolat-e, hogy nemsokára férjhez megyek, nemsokára öreg asszony leszek, s még soha, egyetlen egyszer se kellett megvesztegetnem, egyetlen egyszer se lehetett megvesztegetnem a szobalányunkat!!! – – –«

Egy hang (kívül). – Szabad?

Elza. – Te vagy az, papa?

A hang (kívül). – Igen. Bejöhetek?

Elza. – Már hogyne jöhetnél be! (Elteszi a levelet buvard-jába s feláll.)

Berzsenyi (bejön s körülnéz.) – Valamit elrejtettél, hehehe. (Nevet.)

Elza. – Én, papa?

Berzsenyi. – Tudom, tudom. Ismerem már én ezt. Ebben az időtájban az ember nem léphet be a hölgyek szobáiba a nélkül, hogy valamit el ne dugnának előle.

Elza. – S te mint illedelmes családfő, már előre kopogtatsz, hogy az ügyetlenebb hölgyeknek idejök legyen elrejteni a készülő meglepetést.

Berzsenyi. – Hja, hozzá vagyok szokva! Több mint húsz esztendeje, hogy karácsony táján kedves mamád mindig dugdos előlem valamit.

Elza. – S a vége rendesen egy pár himzett papucs, vagy más efféle.

Berzsenyi. – Igen, ez a papucs, míg élek, épp úgy kijár nekem minden esztendőben, mint a koszorú, majd ha meghalok.

Elza. – Fuj, papa, milyen csunyákat beszélsz!

Berzsenyi (elmerengve). – Csak egyetlen egyszer nem kaptam meg a szokásos papucsot. S az eredeti a dologban az, hogy épp akkor, mikor kedves mamád már szeptemberben elkezdte rejtegetni a meglepetést. »No, ez egyszer nem papucsot kapok, hanem más valamit!« – nevettem magamban. De mulattatóan megcsalatkoztam, mert nem kaptam semmit, papucsot épp oly kevéssé, mint valami mást. Kedves mamád valami nagyon bonyolított kézimunkán kezdett dolgozni, és mit tesz isten?!… nem tudott készen lenni vele karácsonyra. Ti persze erre nem emlékeztek, mert akkor még nagyon kicsinyek voltatok.

Elza (miután pár pillanatig elgondolkozott, egy kis megindulással). – Kedves, jó papa, mennyit s milyen régóta fáradozol értünk, csak azért, hogy néha egy-egy papucsot csináljunk neked, vagy még azt se!

Berzsenyi. – Meg vagyok jutalmazva, mert, mondd nekem, volt olyan okos a boldogult Ledochowski kardinális, mint az én Elza leányom?! (Könnyet törül le a szeméből). De legyünk férfiak, és gondolkozzál egy kicsit, mert le akarom tárgyalni veled ezt a karácsonyügyet.

Elza. – Mi van azon tárgyalni való?

Berzsenyi. – A milyen okos vagy, nem fogsz csodálkozni rajta, ha megvallom neked, hogy ez az egész karácsonyi ügy engem untat. Mindenesetre szívesen folyósítom hivatalnokaim számára a kérdéses összegeket, és az én szolgaszemélyzetemnek is; miattam a szegények részére, sőt a legszennyesebb szegények részére se tagadom meg a hozzájárulást csekélyebb összegekkel; annál kevésbbé sajnálom tehát a legmesszebb menő áldozatot az én családomtól. De hogy egy családatyának még a saját fejét is törnie kellessen ilyenkor, miképpen intézze el leghelyesebben ezt a kellemetlen ügyet, te, mint okos leány, szintén boszantónak fogod találni. Vedd például kedves mamádat. Mit csináljak vele? Akarod, hogy megint boutonokat vegyek neki? Ez unalmas.

Elza. – A mama nagyon igénytelen, s ha a karácsonyfán ő is talál valami apróságot…

Berzsenyi. – A karácsonyfát egész rendesen fel fogom bútorozni, de csak nem kivánod tőlem, hogy kedves mamádnak a karácsonyi ajándékán kezdjek el takarékoskodni? De ő igen különös asszony. Mit akarsz? Kimegyek az iparművészeti kiállításba, körülnézek, eltünődöm, és nem veszek semmit. Az emberek körülöttem sipítoznak a szájtátástól: »Milyen szép! Mennyi szép dolog!« És látok íróasztalt, a min nem nem lehet írni, szekrényt, a mibe semmit se lehet tenni, bútort, a mire nem lehet leülni. Hát kedves barátom, én tudom, hogy ez Louis Quinze, szeczesszió és minden egyéb, de ha én ilyet veszek, akkor úgy tünöm fel magamnak, mint a ki leráz a nyakáról egy öreg asszonyt. Legjobban szeretnék megvenni neki egy iparművészt tulajdon használatra, a ki csak az én házamat szolgálja ki, úgyis a legolcsóbb, a mit meglehet venni, maga az ember. És hová tegyem ezt a szegény Blankát? Megvennék neki egy egész szerkesztőséget, a szerkesztőtől le, egészen a portásig, hogy minden verset kiadhasson, a mit csak akar, de hátha inkább egy szinházat kíván? Ez a két nő nagy bizonytalanságban hagy engem.

Elza. – Tudod mit, papa? Holnap kisétálsz velem, és én majd intézkedem, te csak fizetsz. Ki fogom találni, hogy mivel szerzed nekik a legnagyobb örömet.

Berzsenyi. – Látod, erre akartalak kérni. És most már felőlük nyugton alszom. De te? Nem tudom, meg leszel-e elégedve azzal, a mit te neked szántam. Nem beszélek róla, hadd maradjon meglepetés. Azaz mégis. Meg kell mondanod, ha nem tetszik, mert már megvan. Nézd, a te krisztkindlid itt van ebben a levélben.

Elza. – Mi van ebben a levélben?

Berzsenyi. – Egy ló van benne.

Elza. – Jaj, papa, igazán? Lovam lesz, versenylovam?

Berzsenyi. – És minő lovad! _Álomherczegnő_. Nevezve a jövő évi Oaks-ra.

Elza (nyakába ugrik apjának). – _Álomherczegnő_! A század kanczája!

Berzsenyi. – Gyermekem, ha nem akarsz elszomorítani, ne használj előttem ilyen sikamlós, hogy ne mondjam pajkos kifejezéseket. Mondd, hogy a század lova, ez elég.

Elza. – És a saját színeimben fogok futtatni?

Berzsenyi. – A saját színeidben és a saját álneved alatt.

Elza. – Ó, papa, ki nem mondhatom, milyen örömet szereztél nekem!

Berzsenyi. – Igazán?

Elza. – S ha még megvennéd _Baká_t is, hogy szegény _Álomherczegnő_ ne unatkozzék egyedül…

Berzsenyi (nevetve). – Ejnye, te kis követelő! De nem bánom, megkapod, ha kisegítesz ebből a kellemetlen karácsonyi ügyből.

Elza (megczirógatva atyját). – És Miklós? Ugy-e, a szegény Miklós is talál valamit a karácsonyfán?

Berzsenyi. – Ha már a szegény Miklósnak karácsony este itt kell lennie! De csitt, anyádnak a lépéseit hallom!… Valahogy el ne áruld magadat előtte! Tudod, ő már abban a korban van, mikor az ember ujra azt hiszi, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat!

XVIII. KÉM-SZOLGÁLAT.

– Elza egyedül van a kék szalonban s Gabriele D’Annunzio-nak _Tűz_ czímű regényét olvassa. Néha leereszti a könyvet ölébe és elgondolkozik. Egyszerre kinyílik az ajtó s megjelenik cousinje: Berzsenyi Zoltán. –

Zoltán. – Szervusz.

Elza. – Szervusz.

Zoltán. – Csak te vagy itt?

Elza. – Csak én.

Zoltán. – Hát a többiek?

Elza. – Mit tudom én? A mai világban már olyan rosszul neveljük a szüleinket, hogy soha se jelentik be előre, hol fognak csatangolni.

Zoltán. – Együtt mentek el?

Elza. – Nem. A mama Blankával ment el valahová. Azt hiszem, kéregetni mentek a szegényeknek.

Zoltán. – Mit kéregetnek ők a szegényeknek? Ha olyan sokat törődnek a szegényekkel, mért nem adnak inkább nekik?

Elza. – Kérdezd meg őket. Különben, adni: flanczolás, kéregetni pedig: chic. Ahhoz semmi se kell, csak pénz; ehhez keresztényi alázat is kell. Szóval: a Metternichné így szokta s a mamának ez elég.

Zoltán. – És te mért nem mentél velök?

Elza. – Először, mert nincsen jó szívem, másodszor, mert olyan náthám van, mint az Eiffel-torony. A többit elengeded.

Zoltán. – Azt hittem, a vőlegényedet lesed.

Elza. – Szó sincs róla. Az olyan vőlegényt, a ki soha se találja ki, hogy a menyasszonya mikor van egyedül, az olyan vőlegényt nem érdemes lesni, mi? Nincs igazam?

Zoltán. – Tán összekülönböztetek? S azért vagy olyan mérges?

Elza. – Összekülönböztünk? Mi? Dehogy! Szobaáristomot kapott a szegény feje. A multkor elaludt a lábamnál heverve.

Zoltán. – Hát az öreg?

Elza. – A papa?

Zoltán. – Hát persze.

Elza. – Azt nem tudom, hol van. Egy jól nevelt leány nem fürkészi a papája útjait. Mit akarsz vele? Pénz kellene?

Zoltán. – Micsoda eszed van neked!… Miből találtad ki?

Elza. – No csak úgy gondoltam. Nem igen van hozzád szerencsénk máskor.

Zoltán. – Te igen hálátlan vagy. Máskor, ha öreg asszonyokat akarsz megtánczoltatni, fordulj tánczosokért a bölcsészek segítő-egyesületéhez.

Elza. – De nagyra vagy vele, hogy a multkor az Orfeum-kávéházból bekukkantottál hozzánk is! Megjegyzem, hogy akkor is pénzért robotoltál.

Zoltán. – Hja barátom, ha ingyen akarok tánczolni, akkor nem a ti vén dámáitokat lötyögtetem előre, hátra. Fuj, a vén automobilok! Mondd, hol szedtétek össze ezt a sok kimustrált lóvasutat?

Elza. – Csak folytasd ezen a hangon! Csak mondd el a papának, hogy mit tartasz azokról a csillagkeresztes hölgyekről, a kik úri házát koronkint megtisztelik!

Zoltán. – Gondolod, hogy akkor nem ad pénzt?

Elza. – Szegény fiú, erről tegyél le. Nagyon sajnálom, de ki kell ábrándulnod.

Zoltán. – Mi az ördög! Talán csak nem ütött be nálatok is »a pénzpiacz kedvezőtlen helyzete«?! Remélem, az öreg nem hiába jár ki a pénzpiaczra?

Elza. – Nem, hanem borzasztó dühös rád. Ajánlom, egyhamar ne kerülj a szeme elé.

Zoltán. – Aztán mért haragszik?

Elza. – Mert megint eljárt a szád.

Zoltán. – Nekem?

Elza. – Hja, édesem, a ki pénzt akar, az ne vicczelődjék. Én, látod, méltányoltam a viczczet, de ő nem méltányolta.

Zoltán. – Miféle viczczet?

Elza. – Az uj bútorokról nem tudtad megállani, hogy ki ne jelentsd: »Kazároknak Louis Quinze bútor! Tehénnek vitézkötés!« Mondtad vagy nem mondtad?

Zoltán. – De, kérlek szépen…

Elza. – Nos, Blanka azon melegében elmondta neki. És most próbálj beszélni vele!

Zoltán. – Tyű, kutyateremtette!

Elza. – Mondhatom, ezt elintézted.

Zoltán (egy kis szünet után, lesujtva). – Akkor hát szervusz!

Elza. – Azért ne menj mindjárt a Dunának. Várj csak. Hogy a papa tudni se akar rólad, az bizonyos. De talán valahogyan nyélbe üthetjük a dolgot. Mondd, mennyi kellene?

Zoltán. – Gyerekség: háromszáz forint.

Elza. – Nagyszerű! Teneked háromszáz forint gyerekség? S mi az ördögre kellene neked háromszáz forint?

Zoltán. – Hát mire kell nekem a pénz? Párbaj-költségekre! Nekem egyébre soha se kell pénz, nekem csak párbaj-költségekre kell. A pinczért, s a többi, haza küldhetem a papához, mindenkit haza küldhetek, még a… izé… mindenkit! De párbajköltségekért egy gentleman nem megy haza sírni.

Elza. – S teneked párbaj-költségekre mindjárt háromszáz forint kell? Barátom, egy párbaj urasan számítva, hetven forintba kerül. Mondjunk nyolczvanat.

Zoltán. – Kérlek, te ehhez nem értesz. Nálunk az nem úgy megy, mint nálatok, katonáéknál. Egy egyetemi párbaj sokba kerül. Nálunk, kérlek, a segédek három napig éjjel-nappal fiákereznek, de a mi a legtöbbe kerül, az a kibékülési reggeli. Nem mondom, hogy ezt mindenkitől megkövetelik, de én, a kit Van der Berzsenyinek szoktak nevezni, nem lehetek smuczig.

Elza. – Akkor jobban kellene vigyázni a bőrödre. És, ugyan, miért van párbajod?

Zoltán. – A Klári miatt.

Elza. – Mi közöd neked a Klárihoz?

Zoltán. – Tudod, az egyetemen én vagyok a Klári-párt elnöke.

Elza. – Micsoda párt? Ilyen pártról még nem hallottam.

Zoltán. – Akkor el vagy maradva a világtól. Az egyetemen egy nagyon nevezetes Klári-párt van, a mely sokkal hatalmasabb ugyan, mint a Zsazsa-párt, de a Zsazsa-párt is erős. A Tezsa-párt az nem számít, de a Zsazsa-párt nagyon erős. És most jön ez a fene angol-párt.

Elza. – Olyan párt is van?

Zoltán. – Látod, ezt én se értem. Mit akarnak azzal az angol primadonnával? Nem mondom, hogy nem formás az öreg, hiszen ha arról van szó… de neked ezt úgy se illik érteni…

Elza. – Csak folytasd; én nem vagyok prüd.

Zoltán. – Elég az hozzá, hogy a Klári-párt meg a többiek között most roppant éles a villongás; különben talán hallottad, hogy az egész város fel van fordulva.

Elza. – Nem hallottam. De hogy jössz te a Klárihoz?

Zoltán. – Tulajdonképpen igazad van. Én nem kapok a mosolyaiból egy zsákravalót, mint az ujságírók. De már első éves koromban Klári-párti voltam s most nem változtathatom meg az elveimet.

Elza. – Hogy a primadonnák háborúznak, azt értem. Egyed-uralkodó primadonnának lenni voltaképpen a legmagasabb állami hivatal a mai világban. Érdemes érte egy pár mosolyt mozgósítani. És átkozott kevés ideig tart; a második siker után már mindenkit csak »a kövér öreg asszony«-nak neveznek. De ha a primadonnák megfojtják egymást egy kanál vízben, nem mindegy az nektek? Mit tüzeltek miattok ilyen rémségesen ebben a pénzszűk világban?

Zoltán. – Éppen azért. Nincsen pénzünk és szórakozni csak kell valamivel!

Elza. – Aztán, hogy keletkezett a párbajod?