Part 6

Elza. – Ki van zárva minden rosszhiszeműség. Hisz nem is magának kérte a pénzt.

Berzsenyi. – Miféle pénzt?

Elza. – Szót se érdemel. Mindössze ezerötszáz forint, s ez az adakozás mindenesetre a legjobb hatást tenné azokban a körökben, a melyek mindig exkluzivek maradnak.

Berzsenyi. – Látod, mindjárt mondtam, hogy pénzt akar.

Elza. – De a magyarság és a vallás czéljaira. Az egyetem nemzeti pártjának a nemes törekvéseit kellene gyámolítani.

Berzsenyi. – Miféle egyetem? Miféle nemzeti párt? Miféle kellene? Az egészből csak azt értem, hogy pénzt akar kiszedni a zsebemből.

Elza. – De papa, te, a ki olyan nagylelkű vagy, mikor magas czélokról van szó!…

Berzsenyi. – Látod, gyermekem, én szívesen segélyezem a szép ügyeket. Mikor azt hiszed, hogy ujságot olvasok, nem is képzeled, milyen gyakran gondolok a nemes érzésekre! Most is, például, a hogy jövök, eszembe jut, hogy gyöngédséget fogok tanusítani a nép érzése iránt. Mit szólsz hozzá? Azt tervezem, hogy az egyik Jährlingemet Kölcseynek, a másikat pedig Pázmány Péternek fogom elnevezni. Ez hazafias és vallásos gondolat, mi? És nem kerül semmibe.

Elza. – De papa, ezzel, ellenkezőleg, megbotránkoztatnád az embereket! Ilyen neveket adni lovaknak! Azt hinnék, hogy bagatellizálod a vallást és a tudományt.

Berzsenyi. – Gondolod?

Elza. – Bizonyos vagyok benne.

Berzsenyi. – Jól van, hát legyen neked igazad! Pedig Kölcsey nagyon szép név lett volna… De ennek a betyárnak azért nem adok egy fityinget sem!

Elza. – Ki beszél ő róla? Én a nemzeti pártról beszélek, melynek czélja az előkelő magyarság összekapcsolása s a vallásos érzés terjesztése.

Berzsenyi. – Mit keres az előkelő magyarság ennél a tacskónál? Mért nem jön az előkelő magyarság én hozzám, ha pénzt akar tőlem? Nem, gyermekem, erről nem érdemes beszélni.

Elza. – Pedig mindössze hatan kaptatok ilyen felszólítást. Az Esterházyak, a Pálffyak, már nem is emlékszem, ki… igen, még két gróf, te, meg az öreg Várai Fejér. Persze, a főpapokon kivül, de ezek már többnyire adakoztak.

Berzsenyi. – A főpapok már adakoztak volna?

Elza. – S miért ne adhatnál te annyit, a menyit a kalocsai érsek, a kinek annyi felé kell adakoznia?! Mondhatom, nem válnék szégyenedre, mert hisz nem marad titok, hogy kik azok, a kik a magyar ifjúság nemes törekvéseit diszkrétül támogatják.

Berzsenyi. – Mondasz valamit s igérem, hogy meg fogom fontolni az esetet.

Elza. – Az ilyesmi mindig kiszivárog. Esetleg még maga a pápa is megtudja. S az ilyen diszkrét, háttérbe vonuló buzgólkodást a vallásos ügyek körül megjegyzik maguknak azok is, a kik nem mondják el mindjárt, hogy tudnak róla.

Berzsenyi. – Gondolod, hogy esetleg még ő szentsége is megtudja?

Elza. – Nagyon csudálnám, ha nem érdekelné ez a mozgalom.

Berzsenyi. – Hát tudod, ezernégyszáz forint, vagy ezerháromszázat mondtál?…

Elza. – Ezerötszázat.

Berzsenyi. – Meinetwegen. Tehát ezerötszáz forint nem olyan nagy dolog, s ha úgy gondolod, megtehetném a kedvedért, csak ez a fiú nem tetszik nekem.

Elza. – A baj csak az, hogy a gyüjtést holnap lezárják, mert sietnek a választásokkal, meg micsoda, így és amúgy… S Zoltán, a párt megbízásából, tőled Hunhegyihez ment.

Berzsenyi. – Pedig Hunhegyit nem is akarták felszólítani, mi? Ennek nem is volna semmi értelme, mindaddig, míg tekintélyesebb emberek nem mondtak nemet. Jól van no, meglesz az ezerkétszáz forint, ha neked örömet szerzek vele.

Elza. – Milyen jó vagy te, drága papuskám!… De el ne téveszd, ezerötszáz forint kell. Még csak az kellene, hogy Várai-Fejér többet adjon, mint te!

Berzsenyi. – Ne félj, ő inkább kevesebbet ad, mint többet.

Elza (megczirógatja apja arczát). – És el is küldjük még ma, ugy-e?

Berzsenyi. – Az érsekek is ugyanennyit adtak? Ezerötszáz koronát?

Elza. – Nem ezerötszáz koronáról, hanem ezerötszáz forintról van szó. Az érsekek többet adtak, de mi nem arrogálhatjuk, hogy a lisztán egy rangban szerepeljünk az érsekekkel. Ha ők nem is, esetleg ő szentsége rossz néven vehetné… Nem, ne forszirozd a többet; ezerötszáz, se több, se kevesebb. A tapintat és az ízlés is követeli.

Berzsenyi. – Látod, ha ez a majom itthon talál, még valami bolondot követek el! Pedig, ha többet adok, mindenki azt mondja, hogy főrend akarok lenni. Nem igaz?

Elza. – Természetesen. De remélem, hogy letettél erről?…

Berzsenyi. – Megvallom, jobb szerettem volna a kerek összeget.

Elza. – Nem, kedves jó papám, a világért se küldj többet! Hidd el nekem, hogy ez nagy ügyetlenség volna! Kedves, aranyos apuskám, ugy-e, megigéred?… (hizelegve:) megigéred a te kis leányodnak, hogy nem küldesz többet ezerötszáz forintnál?

XIV. BERZSENYI INCOGNITO.

– Történik: Melanienál. Polgárias, de kényelemre valló berendezés; szigorú, de ízléses bútorok. Egy férfikalap és egy sétapálcza; Melanie élénk beszélgetésben. –

A szobalány (bedugja a fejét). – Jön!

Melanie. – Melyik lépcsőn?

A szobalány. – A hátulsón.

Melanie. – Akkor erre. (A kalap és a sétapálcza eltűnik).

(Szünet).

Melanie (leül a zongorához és Chopint kezdi játszani. Megjelenik Berzsenyi). – Áh, maga itt van?… (Abba hagyja a zongorázást).

Berzsenyi (kalapban és felöltőben, melynek a gallérja feltűrve. Egy kicsit morcsos). – Melanie, magának ki kell költözködnie ebből a házból.

Melanie. Miért?

Berzsenyi. – Nagyon élénk ponton van. Nappal egyáltalán nem lehet ide jönni. Az embernek el kell takarnia az arczát, a mikor besurran, s a hátulsó lépcsőn is nagyon sokan járnak.

Melanie. – Nem értem, hogy miért retteg annyira?! Hát ha észreveszik is? Mi szégyenletes van abban, hogy az ember koronkint meglátogatja a barátnőjét? Azt hiszem, már senkinek se reped meg a szíve, ha kitudódik, hogy maga se tartozik a szentek közé.

Berzsenyi. – Igen, de a leányaim! A leányaim, szerencsétlen gyermek! Azt hiszi, nem tudják, hogy maga itt lakik?! S mintha tetten akarnának érni, mindig erre járnak. Kisülne a szemem, ha rajta kapnának, a mint slíszolok innen.

Melanie. – Hát nem jöhet maga ide a fogorvoshoz, ügyvédhez, vagy nem tudom kihez?

Berzsenyi. – Mbah! Adjon be ilyet a modern leányoknak! Szóval: nem akarok pirulni az erkölcstelenségemért. Én már elég öreg vagyok arra, hogy nyugodtan lehessek erkölcstelen.

Melanie (némi lenézéssel). – A maga erkölcstelensége!… E felől nyugodtan alhatik. Nagyon csudálnám, ha a jó isten ezért örök kárhozattal sujtaná magát.

Berzsenyi. – Melanie, ne beszéljen így. Különösen ebben a pillanatban.

Melanie. – Mért éppen ebben a pillanatban?

Berzsenyi. – Mert egy komoly, nagy szívességet akarok kérni magától.

Melanie. – Hát csak rajta; azt tudja, hogy mindig számíthat rám. És ha már komolyan beszélünk, ki is költözködöm, ha éppen akarja. De az istenért, gondoskodjék róla, hogy ne kelljen költözködnöm minden fertályban! Legyen óvatosabb a kisasszonyok előtt; nem értem, hogy’ tudják meg mindjárt a lakásomat. Igazán csodálatos, hogy olyan édes, kedves gyermekek s még sincs bennök irántam semmi diszkréczió!…

Berzsenyi. – Ne folytassa, Melanie, ne folytassa! Higyje el… meg vagyok győződve róla… úgy éljek!… mint hogy nagyon rokonszenveznének magával. Lássa, a mit mondani akarok, a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy mennyire tisztelem… mondhatnám, hogy mindnyájan mennyire tiszteljük önt. Tanácsot akarok kérni magától – családi dologban.

Melanie. – Ah!

Berzsenyi. – Igen. Nincs kihez fordulnom, ha maga nem mutatja meg, hogy milyen irányban intézkedjem. A feleségem?! Ó, istenem, a szegény asszony már igen kövér, és ez rendkivül szomorú; nekem lagalább nincs szivem, hogy őt zavarjam. Megvallom őszintén, hogy máskor, komoly dolgokban, az Elza leányomtól szoktam tanácsot kérni. Lóversenyen, vagy ha egy kötést csinálok, sohase indulok el az ő tapasztalata nélkül. Ennek a gyereknek olyan feje van, mint egy ispánnak. De most mellőznöm kell őt száz okból. Először, mert erkölcsi kérdésről van szó, már pedig erkölcsi dologban mégse illik a leányommal tanácskoznom, nem igaz?… és másodszor, mert éppen ő róla van szó.

Melanie. – Na, már erre igazán kiváncsi vagyok.

Berzsenyi. – Képzelje, tegnap félre von, és azzal kezdi, hogy: »Papa, egy édes titkot sugok a füledbe!« Micsoda stilus!

Melanie. – Hja, a mai nevelés!

Berzsenyi. – Ez nem elég, hanem igy folytatja: »Készülj el rá, hogy engem egy örvendetes családi esemény fog érni.« Na, gondoljon egy ilyen valamit! Azt hittem, hogy megüt a guta, de rögtön. Szerencsére hozzá tette: »Menyasszonynak érzem magamat. Férjhez megyek Telegdy Miklóshoz. Huszárhadnagy. Nincs egy megveszekedett krajczárja se, csak a kardja«. Mit szól hozzá? Itt van nekem a szezon, a lóversenyek is megkezdődtek, annyi a dolgom, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e vagy leány, és ilyen tégla esik a fejemre!

Melanie. – Már pedig ennek előbb-utóbb be kellett következnie. És nem tudom, hogy mért csodálkozik rajta?…

Berzsenyi. – Hát azért taníttattam én a leányomat angol nyelvre, mythologiára, gömbháromszögtanra, mit tudom én mire, hogy egy hadnagyhoz adjam feleségül?! Egy bibornok nem tanul többet, mint az én leányom. S mikor én azt hiszem, hogy ennek a leánynak olyan esze van, mint egy öreg herczegnőnek a szindarabtól, akkor előjön nekem egy hadnagy, egyet kaszál a lábával és el akarja venni az én leányomat!

Melanie. – Hja, kedves barátom, ez előjön a legjobb családokban is.

Berzsenyi. – De a legjobb családok is megpukkadnak, ha előjön. Tudja, Melanie, engem nem az bánt, hogy ez a fiatal ember egy éhenkórásznak néz ki. Egy Berzsenyi mindig van olyan jó, hogy ha a leánya megengedi magának egyszer ezt a luxust, hát egy millióval többet ad neki hozományul és spongyát rá. És én nem is haragudnám, ha az Elza, nem tudom, egy bárócskával jön elő, egy akármilyen smuczián kis bárócskával, a ki szegény, mint a templom egere, de legalább egy katolikus templomból jött ki, és Prágában van egy öreg nagynénje, a kinek van egy csillagkeresztje, legalább.

Melanie. – Most már aztán tökéletesen nem értem. Maga, a ki aznap lehet báró, a mikor akar, és gróf is, ha nem sajnál egy pár lépést, maga ad olyan sokat erre a czimecskére!…

Berzsenyi. – Lássa, Melanie, maga ezt rosszul érti. Én demokrata vagyok és azt tartom, hogy az ember – ember, még akkor is, ha nincs pénze. De a vejemben nem mindegy, hogy honnan került ki. Én megengedhetem magamnak, hogy ne legyek még báró se. Én már az öreg Berzsenyi vagyok, a ki megvárakoztatja a minisztereket, a mikor a miniszterek az országnak pénzt koldulnak. De a vejemben már nem mindegy, hogy minden oldalról hogyan néz ki. Ez engemet leszállít, leszállítja a családot, mindent leszállít. A világ érzi, hogy az én leányaimnak kikhez kell nőül menniök, s én ezt az érzést nem akarom megsérteni.

Melanie. – A világ mindig megért egy huszárhadnagyot.

Berzsenyi. – És ez még semmi. A kutya nem itt van eltemetve.

Melanie. – Hát hol?

Berzsenyi. – A kutya ott van eltemetve, hogy a fiatal ember protestáns.

Melanie. – Nem tudom, hogy mi kifogása van ez ellen a vallás ellen?

Berzsenyi (megütődve). – Hát a pápa?!…

Melanie. – A pápa be fogja látni, hogy nem maga megy férjhez, hanem a leánya.

Berzsenyi. – A pápa azt fogja mondani, hogy Berzsenyinek, a ki hithű ember, meg kellett volna tiltania ezt a vegyes házasságot. És aztán… tegyük fel, hogy nem akadályozom meg… azt kérdem magától, Melanie, hogy: hol fognak esküdni?

Melanie. – Ez mellékes dolog a polgári házasság óta.

Berzsenyi. – A polgári házasságot, Melanie, miniszterek csinálták, a kik kölcsönöket koldulnak az országnak. Ez kőműveseknek való és utazó ügynököknek. Nekem komoly házasság kell, püspökökkel, orgonával és egy szopranistával az operától. Református templomba ereszszem az én leányomat, a hol a pap egy tósztot mond neki?! Nem, Melanie, a hol nem latinul beszélnek, az nekem nem házasság. Nézze Melanie, ha elmondanám magának: mibe került nekem, hogy katolikus lehessek, maga sírna. Hát, mondja, azért lettem én katolikus, hogy az unokám protestáns legyen?! Nem, ne is beszéljünk erről; ez leszállítaná a családot. Erkölcsi lehetetlenség, hogy beleegyezzem ebbe a házasságba.

Melanie. – Hát mit fog csinálni?

Berzsenyi. – Éppen azt kérdem magától.

Melanie. – Csakhogy én a kisasszony pártján vagyok.

Berzsenyi. – Annál jobb. Tudom, hogy maga is rokonszenvezik a családommal… aztán maga finom lelkű, és tudja, hogy hogyan kell beszélni a leánygyermekekkel… és okos… Maga meg fogja magyarázni nekem, hogy miképpen mászszak ki ebből a szószból.

Melanie. – E szerint semmi áron se akar beleegyezni?

Berzsenyi. – Én? Hát úgy nézek ki én, mint a ki beleegyezik?

Melanie. – De azt se akarja, hogy a kisasszony szomorkodjék?

Berzsenyi. – Hát hiéna vagyok én?

Melanie. – Akkor a legjobb lesz, ha színleg beleegyezik, de kiköti, hogy egy esztendeig szó se lesz az esküvőről, mert hátha csak szalmaláng, leányoknál előfordul az ilyesmi. Aztán majd meglátjuk. Egy esztendő sok idő; azalatt mindenféle történhetik. A fődolog: hogy nem szabad ellenkezni, mert nagy baj volna, ha a kicsike megbokrosodnék.

Berzsenyi. – Nekem is ez volt a gondolatom.

Melanie. – Időközben tudakozódni fogok a fiatal ember után. Megismerkedem vele, s majd meglátjuk.

Berzsenyi. – Melanie, ha elintézi nekem ezt a fiatal embert, felhatalmazom, hogy reméljen valami nagyot.

Melanie. – Minek mond ilyeneket? Tudja, hogy én nem vagyok kapzsi.

Berzsenyi. – Maga egy angyal. No, rám bízhatja. Szóval: azt tanácsolja, hogy egyelőre mondjak igent?

Melanie. – Mindenesetre.

Berzsenyi. – Ez könnyebb is. És nagyon örülök, hogy ezt tanácsolja; szinte megnyugtatott. Maga olyan okos, de olyan okos, hogy egy cseppet se aggódnám, ha maga csak egyetlenszer beszélhetne erről a leányommal. Bizonyos vagyok benne, hogy mint tapasztalt nő, a lelkére tudna beszélni. Tudja-e, mi jut eszembe?

Melanie. – Nos?

Berzsenyi. – Hogy minők a világ előitéletei! Maga rokonszenvezik velünk, mi rokonszenvezünk magával, s maga még se érintkezhetik a leányaimmal. Pedig meg vagyok győződve róla, hogy maga még a feleségemnek is igen tetszenék. Bizonyos vagyok benne, hogy ha egyáltalán gondolna az effélére, ő csak helyeselne engemet, és azt mondaná nekem: »Ha már ennek így kell lennie, Jacques, akkor százszor inkább a Melanie, mint más«.

Melanie (részvéttel). – Hogy van ő méltósága? Sokat szenved még az asztmájával?

Berzsenyi. – Ne is beszéljünk erről, Melanie, mert megreped a szivem. (Igen gyengéden.) No, nem vezet be a kicsi fehér szobába, az én kedvencz szobámba?!…

Melanie (szintúgy, némi szemrehányással). – Hálátlan! Milyen rég nem gondolt rá, hogy van valahol a világon egy kis zug…

Berzsenyi. – Nézze csak!

Melanie. – Mi az?

Berzsenyi. – Nézzen ki az utczára. A túlsó oldalra. A leányaim!… Hát nem felnézegetnek a maga ablakaira?!… Ó, ezek a mai gyermekek!

Melanie (hátrább húzza Berzsenyit az ablaktól). – Jeszszusom, akkor hát jöjjön errébb!… valahogy meg ne lássák, az istenért!…

XV. BERZSENYI AZ IRODALOMÉRT.

– Berzsenyi dolgozó szobája. Zöld posztóval párnázott ajtók, hat ablak a Nádor-utczára. A homályos háttérben, mely sejtelmes és titokzatos, mint egy bálványnak a szentélye, óriási alkotmány: Wertheim egy remekműve. Berzsenyi iróasztalánál. –

Elza (bedugja a fejét az ajtón.) – Parancsolsz, papa?

Berzsenyi. – Gyere be és csukd be az ajtót. Kulcscsal.

Elza. – Kulcscsal?

Berzsenyi. – Igen. Nincs valaki a másik szobában?

Elza. – Senki. Azaz hogy Thomson kisasszony. Olvas.

Berzsenyi. – Küldd ki. Nem akarom, hogy hallgatózzék.

Elza. – De hiszen nagyot hall szegény!

Berzsenyi. – Nem bízom benne. Egy öreg nő, a ki a fülorvoshoz jár!… Rajtam nem fogja gyakorolni magát.

Elza. – Mért ez a titokzatosság? (Bezárja az ajtót és közelebb megy az apjához.)

Berzsenyi. – Egy nagyon fontos dologban akarom a tanácsodat kérni. Ülj le.

Elza. – A tanácsomat? Papa, te megijesztesz!

Berzsenyi. – Azért nem kell aggódnod. Egy tervem van, a melyhez a legnagyobb finessz szükséges. S az egész világon csak te érthetsz meg engem.

Elza (szemében egy tuczat kérdőjellel). – Hallgatlak, papa.

Berzsenyi. – Csak veled beszélek őszintén erről a tárgyról, de nem szeretném, ha félre értenél.

Elza. – Milyen sok bevezetés!

Berzsenyi. – Még több is van, a mit előre kell bocsátanom. Tudod, gyermekem, én nem vagyok hiú. Előttem minden vallásfelekezet egyenlő. Az érdemet elismerem, s a rangot csak isten adományának tartom, nem érdemnek. Soha se hallottad tőlem, hogy a szegény ember komisz ember, ámbár helyzetök a pénzpiacz mai viszonyainál fogva meglehetősen kellemetlen. De én ilyet nem mondok, mert bennem van gyöngédség, igazi könyörületesség, s az állatokat se tudnám bántani.

Elza. – Megvallom, nem értem, hogy mindez…

Berzsenyi. – Várj csak. Ez mind a dologra tartozik. Mondom, nem vagyok hiú, s nekem az mindegy, hogy valaki ki- s bejár az udvarnál, vagy szerényen meghuzódik az ő csendes tevékenységében. Szép, ha valaki főajtónálló mester, de én az ilyesmire nem adok semmit. Ha én egyszerűen von Berzsenyi vagyok, azért ő szentsége is tudja, hogy ki az a Berzsenyi, s hogy Berzsenyi tisztességes ember.

Elza. – Mirevaló az a sok beszéd? Mindenki tudja, hogy te a legjobb ember vagy a világon!

Berzsenyi. – Fogsz te engem strébernek mondani? Ugy-e nem? Hála istennek, van hova lehajtanom a fejem, s azért, hogy a főherczegek mindennap kétszer mondják nekem: »Jó napot, báró« – az olyan ember, mint én, nem tesz egy lépést sem. Már egy római költő megmondta, hogy: úgy vagyok, a mint vagyok, római polgár vagyok, és ha összedől az egész világ, az ügyektől távol boldogan művelem kertemet.

Elza (észbe kap). – Az igaz, papa, csakhogy a jogos ambiczió…

Berzsenyi. – Várj csak. Szóval: nekem tökéletesen mindegy, hogy a főrendiház tagja vagyok-e, vagy nem vagyok a főrendiház tagja. Mért ne volna mindegy? Nem igaz?

Elza. – Nem vagy kevesebb, ha nem is vagy az, csakhogy a világ…

Berzsenyi. – Látod, éppen erre akarok kilyukadni. Nekem mindegy, hogy a főrendiház tagja vagyok-e, de a világnak nem mindegy. A világ ezt megköveteli tőlem. Már pedig, gyermekem, ha emberek között akarunk élni…

Elza. – Nemcsak a világnak tartozol ezzel, hanem magadnak is. Ez neked úgy dukál, mint a korrekt öltözet. És valljuk meg, hogy a mama, a ki e tekintetben nem olyan puritán gondolkozásu, mint te, mert ő végre is csak asszony: a szegény mama nagyon örülne ennek.

Berzsenyi. – Hát éppen ezt akartam mondani. A szeretetnek is megvannak a maga törvényei, s a szeretet azt diktálja nekem, hogy családomért feláldozzam az elveimet s e tekintetben ne legyek oly mereven elzárkozott, pláne visszautasitó, mint a milyen szeretnék lenni.

Elza. – Hogyan? Történt valami ebben az irányban?

Berzsenyi. – Nem. De eszembe jutott valami. S elmondom neked, hogy’ jöttem erre a gondolatra.

Elza. – Mondd már! Olyan kiváncsivá teszel!

Berzsenyi. – Hát a mint olvasom az ujságban, hogy Vörösmartynak szobrot emelnek, s hogy Vörösmarty igy, Vörösmarty amúgy, azt mondom magamban: »Jó, legyen, nem bánom, nekem Vörösmarty mindegy.« Tudod, ha az ujságok olyan nagy lármát csapnak valakivel, az nekem gyanus. Hanem utóbb azt is olvastam, hogy a városi tanács tizezer forintot szavazott meg Vörösmartynak. A városi tanács! Barátom, ha már a városi tanács is a zsebébe nyúl, s pláne ha ennyit vesz ki a zsebéből valakinek a kedvéért, akkor ennek a valakinek nagyon jeles embernek kell lennie, akármit kiabáljanak az ujságok. Tudakozódom, s hallom, hogy ez a Vörösmarty egészen érdemes férfiú.

Elza. – Hogyan, papa, hát nem tudod…

Berzsenyi. – Dehogy nem! Tudtam én azt, csakhogy rosszul emlékeztem s összetévesztettem egy antiszemita képviselővel. Ne gondold, hogy én nem érdeklődöm az irodalom iránt. Nagyon szeretem én a szép tanulmányokat, most is olvasom a felvilágosodás történetét, bizonyos Schultztól; tanulságos könyv, majd odaadom neked olvasni, én úgy is elalszom rajta. Többet mondok, még egészen fiatal ember voltam, s már megvettem kedves mamádnak Schiller költeményeit díszkötésben, s nem fogod hinni, hogy iskolás fiú koromban a vizsgálaton elszavaltam Börnétól a búcsút, hogy hovavaló búcsút, arra már nem emlékszem, mert akkor még nagyon kis fiú voltam. Húsz éves koromban pláne lelkesedtem a költőkért és a szinészetért, még bokrétát is küldtem egy nagy, kövér, szőke szinésznőnek a Gyapju-utczába. Tudod, te azt hiszed, hogy én rideg ember vagyok, mert nem szeretem a Blanka barátait, pedig én a magam idejében idealista voltam s igen szerettem a szép olvasmányokat. De nem olvashattam őket, mert az én apám nem gondoskodott rólam úgy, mint én ti rólatok, s nekem komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint a művelődés.

Elza. – Az igazi műveltség, édes papám, nem attól függ, hány könyvet olvastunk.

Berzsenyi. – Ebben már neked van igazad. De ez nem gátol engem abban, hogy azokat a szegény embereket, a kik könyveket írnak, ne pártfogoljam. Én szívesen tennék valamit ezért a Vörösmartyért is. A baj csak az, hogy, mint sajnálkozással hallom, már régebben meghalt.

Elza. – Hát persze!

Berzsenyi. – Tudod, ha egy törekvő fiatal emberről volna szó, egyszerűen kiképeztetném, s nem kimélnék semmi áldozatot, hogy a költői pályán jó előmenetelt tegyen. Kiadatnám a könyveit, akármennyit írna, és rendelkezésére bocsátanám a könyvtáramat, én úgy se olvasom. Abból aztán annyi könyvet irhatna, a mennyit akar. A szomorú az, hogy már nem él. Pedig Auspitz, az én könyvvezetőm értesített engemet a szerencsés találkozásról, hogy ez a Vörösmarty a miniszterelnök apósa legyen. Igaz ez, fiam?[1]

Elza. – Benne van az irodalomtörténetben is.

Berzsenyi. – És az ujságok se czáfolták meg a hírt. Én azt mondtam az Auspitznak, hogy a miniszterelnök dementálni fogja a dolgot, mert azt már hallottam, hogy főherczegek czirkuszrájternékat vettek el feleségül, mert ez nekik így tetszett, de hogy egy miniszterelnöknek az apósa könyveket írjon, ezt nem értem. És mégis az Auspitznak volt igaza, a mi sajátságos.

Elza. – Kezdem érteni a dolgot. Azt gondolod ugy-e, hogy ezen a czímen kedvében járhatsz a miniszterelnöknek…

Berzsenyi. – Dehogy jut nekem eszembe kedvében járni a miniszterelnöknek! Én egy miniszterelnökre nem adok semmit. Ha az országnak nem kell pénz, akkor a miniszterelnök azt hiszi, hogy ő a szadagorai csodarabbi. Ha aztán az országnak pénz kell, akkor a miniszterelnök egyszerre ilyen kicsi lesz, ni! És én akkor is megmaradok az öreg Berzsenyinek. De mit csináljak akkor, ha az országnak nem kell pénz?

Elza. – Hát akkor miről van szó?

Berzsenyi. – Megmondom neked. Látod, a mint olvasom az ujságban, hogy Vörösmarty így, Vörösmarty amúgy, egyszerre csak egy lámpa gyullad meg a fejemben. Ez hivatalt akar a Vörösmartyval, ez czímeket akar a Vörösmartyval, mindenki akar valamit a Vörösmartyval! Hát jól van, én nem bánom. De mért legyek akkor én az egyetlen, a ki semmit se akar a Vörösmartyval?! Nem igaz?

Elza. – Ez világos. Csak azt nem értem, hogy mit akarsz tenni Vörösmartyért?

Berzsenyi. – Éppen ez az, a mit neked kell megmondanod. Sok pénz nem elég ide. Ha én tizszer annyit adok a szoborra, mint egy püspök, az emberek azt fogják mondani: »Lám, mekkora vagyona van a pénzes zsáknak! Üsse meg a guta, de azonnal!« Sok pénz itt semmi, ide sok finessz kell. Ha sok finessz és kevés pénz, annál jobb.

Elza (elgondolkozva). – Hm!

Berzsenyi. – Tudod, egy olyan dolgot kell csinálni, hogy az egész világ eltátsa a száját. Kerüljön annyiba, a mennyibe. De mindenki vágódjék hanyatt, s mondja azt, hogy: ha az irodalmat kell pártolni, akkor Berzsenyi walkoverben győz! Gondolkozzál az ügyön, s eszelj ki nekem valami szép programmot.

Elza. – Jó, de ezt alaposan meg kell gondolni, mert…

Berzsenyi. – Csak azt kötöm ki, hogy egy estély legyen benne, mert azt akarom, hogy szegény mamád is szívből megünnepelje Vörösmartyt.

Elza. – Ez magától értetődik.

Berzsenyi. – Igaz. Ha már estélyt adunk, erre az estélyre meg kellene hínunk a névrokonunkat is. Az Auspitz azt mondta nekem, hogy van egy névrokonunk, a ki igen tehetséges költő. Valami Berzsenyi Dániel.

Elza. – De, papa…

Berzsenyi. – Az nem baj, ha nem járatos a mi köreinkbe. Nekem elég az, hogy keresztény.

Elza. – Hallgass rám, papa! Hisz Berzsenyi Dániel már régen meghalt!

Berzsenyi. – Az is meghalt?

Elza. – Már a szobra is rég meg van. Nem láttad? Soha se voltál a Múzeum-kertben?