Part 5

Berzsenyi (mérgében egy nagyot nyel). – Sajnálattal látom, hogy ön ma fölötte ingerült. Remélem, a souper majd jobb kedvre hangolja. (Halkabban). Hölgyeket is hívok. Ebből is meggyőződhetik róla, mily teljes bizalommal vagyok ön iránt.

Az őrnagy. – Vigyázzon, kompromittálni fogja magát. Az imént is többen észrevették, hogy Miss Bess szinte nyiltan integetett önnek.

Berzsenyi. – Ó, sokkal diszkrétebb társaságról van szó. Egy hölgy, a ki a nővérével lesz jelen, gardirozva, és mi ketten, pont. Az egyik hölgy gardirozza a másikat, a másik hölgy gardirozza az egyiket; ez csak illedelmes dolog, nem igaz?

Az őrnagy. – S Miss Bess? Ennek a történetnek már vége?

Berzsenyi. – Azt nem mondhatnám, de ma reggel elhatároztam, hogy megszakítok vele minden összeköttetést.

Az őrnagy. – Lári-fári.

Berzsenyi. – Mondom, hogy elhatároztam és pedig egy költemény hatása alatt.

Az őrnagy. – Hogyan? Ön verseket is olvas?

Berzsenyi. – Kizárólag előkelő személyektől, igen. A pápa ő szentségének például minden versét elolvasom, a mióta szerencsém volt ő szentségéhez. Most is az ő verséről van szó, melyet Heracleus irói néven tett közzé, latinul; Miss Bessnél olvastam, az én ujságomban. Olvasta ön is?

Az őrnagy. – Nem.

Berzsenyi. – Ez a vers engem gondolkodóba ejtett. Igy kezdődik: »Gyönyörök fertőjébe vakon miért rohansz, oh Rúfusz? S kéjvágygyal miért szedegetsz tiltott gyümölcsöt?« Az ujság megjegyzi, hogy ő szentsége ezt egy tudós, jeles és vallásos barátjához irta, a ki lelépett az erény ösvényéről. Azt kérdeztem magamtól…

Az őrnagy (gúnyosan). – Vajon ki lehet ez a tudós, jeles és vallásos férfiu? Valóban, nincs kizárva, hogy önről van szó.

Berzsenyi. – Nem. Nem az jutott eszembe. Hanem az, hogy: micsoda világot élünk ez idő szerint! Egy jeles, tudós és vallásos férfiu, a ki már a multjánál fogva is számíthat minden diszkréczióra, véletlenül belép a gyönyörök fertőjébe, s tessék, ezt azonnal tudja az egész világ, még maga a pápa is megtudja! Az ember nem nyithat be egy szeparéba, a nélkül, hogy ennek a híre fel ne hatoljon a legmagasabb körökig. Hát nem borzasztó ez?… De nini, kit látok? Ott megy az én karlsbadi barátom, II. Boris, vagyis jelenleg Maravedi herczeg, a multban úgynevezett Napkelet Gyöngye, a száműzött illyr király! Ez bezzeg nem törődik vele, hogy a pápa megtudja a viselt dolgait!… Pardon, kedves őrnagy, de üdvözölnöm kell őt. (Elhagyja az őrnagyot s oda siet az ex-uralkodóhoz.) Sire, fogadja legalázatosabb hódolatomat!

Napkelet Gyöngye (öreg, elhízott s egy kicsit kopott). – Jó napot, kedves De Berjeine, jó napot! Minő szerencsés véletlen hozza önt ide? Ez igazán megelégedésemre szolgál. Tudja-e, hogy miért jöttem Budapestre? Egyes-egyedül azért, hogy önnel találkozhassam!

Berzsenyi (rosszat sejtve). – Hogyan, csak azért szerencséltet bennünket, hogy legigazabb hivével értekezhessék? De minek köszönhetem e kegyet?

Napkelet Gyöngye. – Tudja, némi differencziáim vannak Illyriával. Egy váratlan politikai konfliktus következtében nem akarják folyóvá tenni királyi tűzoltó-főparancsnoki és főpostamesteri nyugdijamat. De mindezt részletesebben el fogom mondani holnap, az ön irodájában. Szóval, így szólok magamban: van nekem egy barátom Budapesten, a kedves De Berjeine; ő bizonyára segítségemre lesz egy nagyobb szabásu pénzügyi műveletben, addig is, mig Illyriával lebonyolíthatom ügyeimet. A hogy ez eszembe jut, vonatra ülök; a déli vonattal megérkezem s igy okoskodom: ha szerencsével járok, a versenyen is megtalálom emberemet, kössük össze a hasznost a kellemessel, s ime itt vagyok. Remélem, nem csalódtam önben?

Berzsenyi (elkomorodva). – Semmiesetre, semmiesetre.

Napkelet Gyöngye. – Megvallom, bizton számítottam önre, de azért kellemes, hogy ön minden nehézség nélkül rendelkezésemre bocsátja magát.

Berzsenyi (a távolba mélyedő tekintettel). – Persze, mig nem tudom, hogy miről van szó, nem vállalhatok garancziákat; de ha személyesen nem is lehetnék szolgálatára, mindenesetre rajta leszek, hogy egy pénzügyi csoportot hozzak össze, a mely kétségtelenül… Nem, én nem hagyom cserben a barátaimat.

Napkelet Gyöngye. – Elvégre egyelőre mindössze ötvenezer forintról van szó, a mi sokkal csekélyebb összeg…

Berzsenyi (savanyúan). – No, kérem, tekintettel a pénzpiacz mai kedvezőtlen helyzetére, ez éppen nem megvetendő összeg. De majd meglátjuk, majd meglátjuk.

Napkelet Gyöngye. – A boszantó csak az, hogy a készpénzt, a melyet magammal hoztam, mindjárt az első versenyben elvesztettem.

Berzsenyi (ridegen). – Ez kellemetlen, igazán kellemetlen.

Napkelet Gyöngye. – De sebaj, mert hisz a kedvező véletlen épp a kellő időben hoz össze bennünket, s ön addig is, mig a dolgot nyélbe üthetjük, szives lesz, mondjuk, ötezer forinttal, kisegíteni e boszantó helyzetből, hogy tovább játszhassam…

Berzsenyi (fagyosan). – Vigasztalhatatlan vagyok, hogy e csekélységgel sem állhatok e pillanatban szolgálatára, de magam is elvesztettem a nálam lévő összeg legnagyobb részét, azért nem fogja rossz néven venni…

Napkelet Gyöngye. – Mégis, mennyi az, a mennyit nélkülözhet?

Berzsenyi (bosszusan). – Ezer forintot átnyujthatok önnek, ha éppen kivánja.

Napkelet Gyöngye. – Az is több semminél; a fő az, hogy tovább játszhassam.

Berzsenyi (kotorász a tárczájában). – Úgy látszik, annyi sincs már nálam. (Rövid lelki küzdelem után). De nem, egy még van. Tessék, kérem; de ne tegyen a lovamra, mert elveszti.

Napkelet Gyöngye. – Köszönöm. S holnap… holnap mikor találhatom?

Berzsenyi (lenézéssel). – Mondjuk kilenczkor, vagy tizkor. Tiz és tizenegy között mindenesetre. Igen, legkésőbb tizenegyig okvetlenül fel fogok kelni.

Napkelet Gyöngye. – Tehát a viszontlátásra.

Berzsenyi. – Jó napot, kedves barátom. (Napkelet Gyöngye el.) Ez az ember előttem halott!

(Az ötödik futam után:)

Berzsenyi (magában). – Ki akartam nyerni a souper-t, s elvesztettem nyolczezer forintot. Mennyire igaza van a pápának! Kellett neked ez, oh Rúfusz?

Napkelet Gyöngye (ifjan, ruganyosan, fölségesen). – De Berjeine! De Berjeine!

Berzsenyi (megdöbbenve). – Ez az ember nyert! (Oda siet). Parancsol?

Napkelet Gyöngye. – Nézze, kedvesem, az ezer forintja. Fogja.

Berzsenyi (zavarodottan.) – Sire, végtelen boldogságtól foszt meg…

Napkelet Gyöngye. – No, vegye el már, kérem. Sikerült levetkőztetnem a bookmakereket. 60,000 forint plusz.

Berzsenyi (kétségbeesetten). – De azért meg fogja engedni felséged, hogy holnap legalázatosabb tiszteletemmel együtt rendelkezésére bocsáthassam ama csekélységet?…

Napkelet Gyöngye (hanyagul). – Még nem tudom; még egy kis számítást kell csinálnom. De majd meglátjuk, majd meglátjuk.

Berzsenyi (esengve). – S kegyes lesz megtisztelni szerény hajlékomat? E nap, felséges uram, örökké emlékezetes lesz…

Napkelet Gyöngye (utólérhetetlen kézmozdulattal). – Jól van, de Berjeine, jól van. No, isten áldja meg. (Kegyesen int és el.)

Berzsenyi (földig hajolva). – Felség! (Fölegyenesedik s hosszasan néz az ex-uralkodó után.) Micsoda ember! Mily igazán királyi férfiú! A lovagok dísze, virága! sans peur et sans reproche! Hja, a származás! Nincs nagyobb dolog, mint a származás. Beszéljenek a fűszeresek akármit, ezeket az embereket mégis csak más fából faragták!

XII. KIT VAGY MIT IRIGYEL ÖN?

– A Nádor-utczában. Blanka saját külön szalonja. Blanka és Elza. Blanka idegesen jár le s fel; Elza, szemben az állótükörrel, egy chaise-longue-on dülöngél s Marcel Prévost _Erős szűzek_ czimű regényét olvassa. –

Elza (a tükörbe néz:) – Te, Blanka! Tudod-e, mi jutott eszembe?

Blanka (érdeklődve megáll:) – No mi az? Mondd hamar; ne tégy még idegesebbé!

Elza (álmodozva:) – Az jutott eszembe, hogy ha én anyai örömökhöz jutok, tulajdonképpen nagyon csunya asszony leszek.

Blanka (dühösen:) – Ugyan, kérlek, hagyj békén! Azt hiszed, jó kedvem van?! Ha minden áron froczlirozni akarsz, legalább válaszd meg az időpontot. Akkor aztán beszélhetsz tőlem akármi szamárságot. (Szünet. Blanka folytatja a sétáját; Elza mind a két könyökét a chaise-longue-ra támasztva, megint neki esik a Prévost-regénynek.)

Elza. – Hja, hja!

Blanka. – Gyönyörü poziturát választottál, az igaz. (Századszor néz ki az ablakon.) Ah, végre!

Elza (felugrik:) – Jön?

Blanka. – Igen. (Szünet; bejön a szobalány.)

A szobalány. – Rejtvényi úr van itt…

Blanka. – Jöjjön, jöjjön. (A szobalány el; ismét egy kis szünet, s megjelenik Rejtvényi.)

Rejtvényi. – Kezeiket csókolom!…

Blanka. – Köszönöm, hogy eljött… ön az én egyetlen barátom! Egy nagy, nagy, nagy szivességet kérek öntől!…

Rejtvényi (úgy hajlik meg, mint Odiot Maxime, Champcey márki, a Szegény ifjú, Laroque Margit előtt.)

Elza. – Remélem, jól töltötte a nyarat? A _Szeczesszió_t minden héten elolvastuk.

Blanka. – Nem veszi rossz néven, ugy-e?… de a dolog nagyon sürgős!…

Elza. – Elég az hozzá: mi kaptuk meg a 89-ik számu ívet!

Blanka. – Kérlek, igy Rejtvényi soha se fogja megérteni. Röviden: még ma, azonnal felelnünk kell arra a kérdésre, a melyről talán már hallott: »Kit vagy mit irigyel ön?«…

Rejtvényi. – Ah, úgy rémlik, mintha olvastam volna erről!… de…

Elza. – Igen, ön jól emlékszik. Argyll herczegné intézte ezt a kérdést az uralkodó házak tagjaihoz, a kik meg is feleltek rá, s ez benn volt az ujságokban. Sajnos, a mi kérdésünk nem _echt_, csak _contrefaçon_.

Blanka. – Kérem, ne hallgasson rá. Ugyanarról a kérdésről van szó, csakhogy ezt most Reuss herczegné intézi a maga kis köréhez, és az e körrel összeköttetésben álló családokhoz.

Rejtvényi. – Reuss herczegné?

Elza. – Igen, XXXVII. Reuss Egon herczegné, a detmold-strelitzi uralkodó nagyherczeg felesége. Tudja, a kik haragban vannak Vilmos császárral!… Biztosan olvasta annak idején… A császár meghagyta, hogy a tisztek ne köszöntsék a nagyherczegi családot…

Rejtvényi. – Hogyne, hogyne!…

Blanka. – A nagyherczegné úgynevezett lavinaíveket küldött szét. Ő maga tizet; a tiz czimzett mindegyike kettőt-kettőt; a húsz másod sorban czimzett ismét kettőt-kettőt, végül ez a negyven egyet-egyet. Összesen tehát száztiz ívet küldtek szét, többnyire Európában, de egyet-egyet kaptak a Vanderbiltek, a Gould-ok és Astorok is. Magyarországba négy ív érkezett. Egyet kapott Mancsi grófné, egyet Geksi herczegnő, egyet Gyurka őrgróf, egyet mi. (Arcza lángba borult s tekintete, mint csillagfényes éj.)

Rejtvényi (illő hódolattal:) – Áh!

Blanka. – Elképzelheti, hogy némi gondot fordítunk a válaszra. A dolog azonban sürgős; az ívet még ma vissza kell küldenünk. Szóval, szükségem van az ön tanácsára.

Rejtvényi. – Hálás vagyok érte, hogy ennyire megtisztel.

Blanka. – Ugy-e megfogalmazza nekem a feleletet? És mindjárt, azonnal? Nem képzeli, mily lázassá tesz a nyugtalanság!… Értheti, hogy ilyen társaságban nem akarok szégyent vallani.

Rejtvényi. – Csakhogy… őszintén megvallva… nem olyan könnyü megtalálnom a kellő feleletet!… Bele képzelhetem-e magam az ön helyébe? Könnyű volna megmondanom, hogy én kit írigylek vagy kit fogok írigyelni, de kit és mit irigyelne ön?

Blanka. – Ó, istenem, ne beszéljen léhaságokat ilyen komoly pillanatban!

Rejtvényi. – Kérhetek némi gondolkozási időt? egy órát?

Blanka. – S akkor, egy óra mulva, el fogja küldeni?

Rejtvényi. – Igen.

Blanka. – Kezet rá! De siessen! Menjen egyenest haza és zárkózzék be, hogy senki se zavarhassa. – Menjen kocsin; a mig leér a lépcsőn, befognak… Akarja? (Csenget.)

Rejtvényi. – Csak azt szeretném, ha némi utbaigazitást adna a felelet irányát illetőleg.

Blanka. – Nem bánom, akármint lesz, csak valahogyan hozza bele a jótékonyságot. Tudja, a jótékonyság olyan, mint a fekete öltözet, mindig jól ruházza az embert.

Elza. – S nem baj, ha nem leszünk elmések, ez már _démodé_; a fő az, hogy előkelőek legyünk, rémesen, dohosan előkelőek!

Blanka. – Ugyan, kérlek, gondold meg, hogy nem érünk rá a vicczeidet meghallgatni!… (Rejtvényihez.) Tehát számíthatok rá?

Rejtvényi. – Egy óra mulva itt lesz.

Blanka. – Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves barátom! (Rejtvényi el; Blanka kikiséri és visszajön. Elzához.) Megint olyan voltál, mint egy utolsó rangu csirkefogó.

Elza. – Nem aspirálok az első rangra. Különben csak azért szóltam bele az üzletedbe, mert nem szeretném, ha ez a mafla elbizná magát.

Blanka. – Találj ki valami okosat, s akkor nem szorulunk rá.

Elza. – Ha engem kérdeznének, én tudom, hogy mit irnék.

Blanka. – Halljuk hát ezt a bölcseséget.

Elza. – Azt irnám: »Egyes-egyedül a Longfellow leányait irigylem, a kiket a rézbőrüek felavattak tiszteletbeli indiánusokká. A jól öltözött emberek közül csakis ők azok, a kik nem kénytelenek czivilizált emberek módjára viselkedni.«

Blanka. – Úgy látszik, a vicczeidet már a Longfellow leányaitól tanultad. Nem lepne meg, ha valaki kiderítené, hogy annak idején sziú-indiánok jártak az állatkertben s a mama megcsodálta őket.

Elza. – Szeretem, hogy mértéket tartasz a pikantériában.

Berzsenyi mama (bejön.) – Már megint veszekedtek?

Elza. – Csak enyelgünk.

Blanka. – Találgatjuk, hogy mit kellene irni. (Berzsenyi papa is megjelenik.)

Berzsenyi mama. – Én már gondoltam valamit, de a ti atyátok nem hagy engem helyben. Azt gondoltam, hogy: »Mindenkit irigylek, a ki szegény.« Ez hasonlít ahhoz, a mit ő felsége írt, és, például, kinek lehetne kifogása, ha valaki a szegényeket irigyli?! Aláírás: Berzsenyi Zalán, mert Jacques, az magyarul Zalán, nem igaz?

Berzsenyi papa. – De hát irigylem én a szegényeket?! Miért irigyelném én a szegényeket?!

Berzsenyi mama. – De hát ki kivánja, hogy irigyeld a szegényeket? Egy szép mondásról van szó, ennyi az egész.

Blanka. – Nem mama, ez nem jó. Fitogtatni a pénzt, fuj… S ez kétszeresen nevetséges volna ott, a hol a Vanderbiltek, az Astorok és a Gouldok is nyilatkoznak.

Berzsenyi papa. – Aztán meg nincs benne a pápa.

Berzsenyi mama. – Nem értem, hogy mit akarsz a pápával.

Berzsenyi papa. – Ha egy Astorhoz, vagy egy Van derbilthez olyan szives lett volna ő Szentsége, mint a milyen szíves volt mihozzánk, mit szólsz hozzá, lehetne-e birni egész Amerikával?! A pápa nevét ott olvasnátok minden plakáton. Aztán ez, engedjétek meg, másképpen nézne ki, mintha azt írjuk, hogy irigylem a Policzert, mert jó étvágya van.

A szobalány (levelet hoz). – Rejtvényi urtól.

Blanka. – Adja, adja. (Felbontja a levelet). Ah, ez csakugyan nem rossz! »Irigylek mindenkit, a ki letörölhette azt a könnyet, mely előttem rejtve maradt.«

Elza. – Nagyon szép; kár, hogy egy csepp értelme sincs!

Blanka. – Annyi értelme van, a mennyit akarsz.

Berzsenyi papa. – De nincsen benne a pápa.

Berzsenyi mama. – A pápát bele lehet venni. Azt lehet mondani, hogy: »írigylek mindenkit, a ki annyi könnyet töröl le, mint a mennyit ő Szentsége…«

Berzsenyi papa (kiegészíti:) – … »a minek tanuja voltam«, mondjuk: »többször tanuja voltam«. S aztán hozzá kell tenni, hogy: »és ki csekélységemet több izben kitüntette.«

Blanka. – De, papa, igy a parvenük beszélnek!

Berzsenyi. – Akkor hagyd ki, fiam, a világért se akarok semmi félreértést.

Elza. – Én, ha nektek volnék, azt irnám, hogy: »irigylek mindenkit, a kinek nem kell albumba irnia.«

Berzsenyi. – Látod, kis leányom, ez sokkal komolyabb dolog, mint te képzeled. Jegyezd meg magadnak, gyermekem, hogy az életben számos komoly dolog van, a melyekre te nem is gyanakodol.

Elza (magában.) – De gyanakodom.

Blanka. – Nem ragaszkodom a Rejtvényi fogalmazásához, de a »könnyek« határozottan tetszenek nekem.

Berzsenyi. – Semmi kifogásom a könnyek ellen; ha a könnyek az orosz czárnak nem derogáltak, miért derogáljanak nekem? De szeretném, ha helyet szorítanál a pápának, persze úgy, hogy ez ne legyen feltünő, a világért se legyen feltünő!

Berzsenyi mama. – És talán be lehetne venni a szegényeket is…

Elza. – Koszorúba a pápa körül.

Blanka. – Kisasszony, kiméljen meg az élczeitől!

Berzsenyi (hunyorgat Elzának, hogy hallgasson.) – Nem, fiam, a szegények nem tetszenek nekem. Már a zsoltárokban is benne van, hogy a szegény halottnak tekintetik. A szegény nem _fair_. Nem akarom, hogy az én ivemnek szegény szaga legyen. Nem igaz?

Blanka. – A papának igaza van; a »könny« is elég. Eddig tehát megvolnánk. De már most hogyan helyezzük el a pápát?

– Berzsenyi fölteszi a szemüvegét, hogy jobban lássa, hol lehetne a pápának helyet szorítani. Vita – Blanka és Berzsenyi mama közt – arról, hogy mi az alany és állítmány. Ennek szerencsés eldöntése után tovább tanakodnak, hogy: kit és mit irigyeljenek? Elza ekközben előveszi regényét, s tovább olvassa. Nem irigyli az Erős Szűzek hősnőjét, a ki oly büszke leányerényeire, de irigyli a betyár Marcel Prévost-t. –

XIII. EGY ÜZENET.

– A kis szalon. Elza egyedül; olvas. Fellép: Berzsenyi Zoltán úr, 19 éves, joghallgató, Elza unokatestvére. –

Zoltán. – Szervusz.

Elza. – Szervusz.

Zoltán. – Mit olvasol, Elzácskám?

Elza. – Ennek a szegény Shaksperenek a hátrahagyott munkáit olvasgatom.

Zoltán (megnézi a könyvet, a melyet Elza letett). – »A félneműek«, irta Jane de la Vaudére. Ejha!

Elza. – Pénzért jöttél, ugy-e?

Zoltán. – Ördögöd van, hogy eltaláltad. Mondd, néni, hogy jöszsz erre a gondolatra?

Elza. – Te csak pénzért jöszsz hozzánk és ez nem szép tőled. Van a családban egy született tánczos, de ezt ingyen soha se lehet megkapni. S a míg van egy-két bükkje, pénzért se. Hát nem borzasztó ez?

Zoltán. – Itthon van az öreg?

Elza. – Nincs és ma már talán nem is jön haza.

Zoltán. – Tyű, kutyateremtettét!

Elza. – Miért nem kérsz az apádtól?

Zoltán. – Az most skartba van téve. Képzeld, azt meri mondani nekem, hogy ne kerüljek a szeme elé! Mit szólsz hozzá? Az öreg Beer! Nekem!

Elza. – Csitt, mert ha a mama a _Beer_ szót meghallja, görcsöket kap, s akkor aztán egy vasat se pumpolsz ki a papából. Mennyi kellene? Egy ötvenes? Egy százas? Hatvanegy forintom nekem is van. Ha minden kötél szakad, ezt odaadhatom.

Zoltán. – Köszönöm, de ilyen csekélységekre a praetor nem is hederit. Igaz, hisz te nem tudsz római jogot!

Elza. – Remélem, nem akarsz ezresekben beszélni?

Zoltán. – Legalább is ezer bikáról van szó.

Elza. – Talán beteg vagy? Nem érzel egy idő óta fejfájást, szédüléseket?…

Zoltán. – Hagyj békét, én komolyan beszélek. Olyan komolyan, hogy a pénz nem is nekem kell!

Elza. – Talán valami szegény árvaleánynak, a kinek atyját leütötte a hajókötél, anyja mosónő volt, és a ki most a Magyar Szinháznál van?…

Zoltán. – Miket kefélsz itt össze-vissza?! Mondom hogy őrült komoly dologról van szó. Ez a pénz pártczélokra kell.

Elza. – Miféle pártnak a czéljaira?

Zoltán. – Nemzeti párt. Hallottál róla?

Elza. – Hogyne hallottam volna! Ott voltam a temetésén is. A világoskék kabátom volt rajtam és úgy tapsoltam Apponyinak, hogy elrepedt a keztyűm.

Zoltán. – Ki beszél Apponyiékról? Az egyetem nemzeti pártjáról van szó.

Elza. – Ah, olvastam! De én azt hittem, hogy te a másik pártban vagy.

Zoltán. – Elment az eszed? Hisz az a kazárpárt! Én a Nemzetinek a főemberei közé tartozom.

Elza. – És részt vettél a verekedésekben is?

Zoltán. – Meghiszem azt! Még pedig ugyancsak tevékenyen. Én voltam a választás egyik fő-vezetője; én intézkedtem, hogy hová hány pofozót kell küldeni, hányat a bölcsészekhez, hányat a medikusokhoz, satöbbi.

Elza. – S te magad bölcsen a háttérben maradtál?

Zoltán. – Én? Barátom, mindenütt én voltam legelül. Magamhoz vettem négy válogatott pofozót: Várai-Fejért, Hunhegyit, Grünspán Berczit és Szilárdffy Nándit… Mit nevetsz?

Elza. – Azt nevetem, hogy ezeknek a híres pofozóknak az ősei egytől-egyig kazárok voltak, nem is beszélve közös elődünkről, az öreg Beer nádorról…

Zoltán (boszúsan). – Mit értesz te ahhoz?! Tőled kitelik, hogy mohamedánnak fogod mondani Lederer báró tábornokot, és Schwarzenberg herczeget, mert berg van a nevében. Különben ez nem tartozik a dologra. Elég az hozzá, nem fogjuk eltűrni, hogy az egyetemen a Dob-utcza diktáljon.

Elza. – Látod, ez férfias beszéd. Igy már szeretem a spanyolt.

Zoltán. – A főpapok közül is sokan segítik pártkasszánkat. Az úri családok közül még többen. Nagyon nem szeretném, ha éppen a mi családunk nem adna semmit. Az öregnek ki kell szúrnia egy ezrest.

Elza. – Nem fog könnyen menni.

Zoltán. – Pedig magamnak is kell az alkotmányos költségekre egy pár száz forint. Beláthatod, hogy a hol egy Várai-Fejér ezrekkel rukkol ki, én se viselkedhetem úgy, mint egy tandijmentes.

Elza. – Persze, persze. E szerint vagy ezerötszáz forint kell.

Zoltán. – Legkevesebb.

Elza (a ki egy kicsit elgondolkozott, s a kinek hirtelen eszébe jutott valami). – Aztán mit kapok, ha megszerzem neked ezt a summát?

Zoltán (lelkesedve). – Fiam, a mit akarsz. Kivánd az életemet!

Elza. – Hja, az nekem nem elég. Hanem először is add becsületszavadat, hogy senkinek se mondod el, a mit kérek; értsd meg: senkinek a világon!

Zoltán. – Férfiúi becsületszavamra!

Elza. – Átadsz valakinek egy üzenetet?

Zoltán. – Szerelmeset?

Elza. – No, nem egészen. De lehet a dologból valami.

Zoltán. – Jézus! Te kis fraczcz! Hát már te is?!…

Elza. – Semmi konfidenczia! Igen vagy nem?

Zoltán (habozva és egy kicsit szégyenkezve). – Attól függ, hogy mi az üzenet, s kinek szól.

Elza. – Ennyi az egész: Valakinek, a kit ismersz, titokban ezt fogod mondani: »Beszéltem valakivel, s az a valaki már nem haragszik senkire a világon. Azt mondta nekem, hogy: annak az illetőnek minden meg van bocsátva!«

Zoltán. – S ki az az illető?

Elza. – Az az illető cs. és kir. huszárhadnagy s azt hiszem, ezzel minden meg van mondva. Különben megnyugtathatom a lelkiismeretedet: házasság nincs kizárva.

Zoltán. – És én vagyok az első, a ki majd gratulálhat?

Elza. – Te vagy az első, a ki majd gratulálhat, ha a szíveket csakugyan egymáshoz vezérli a kegyes ég. Nos, vállalkozol?

Zoltán. – Ha ismerem a jövendőbeli sógort, miért ne?

Elza (sugva). – Telegdy Miklós.

Zoltán. – Rendben vagyunk. Itt a kezem, nem disznóláb. De mit mondjak neki, ha azt kérdi, hogy hogyan jövök én mindehhez?

Elza. – Mondd neki… Várj, egy kicsit gondolkozom, hogyan csinálják ezt a szindarabokban?!… Mondd neki… igen, mondd neki azt, hogy az öregek, a két Rantzau testvér, össze akartak bennünket házasítani, de mi ki nem állhatjuk egymást, s ezt boldogan megvallottuk egymásnak.

Zoltán. – Angyal vagy.

Elza. – Imádlak. S mi több: este nálad lesz a pénz.

Zoltán. – Hanem, te, ez érdekes.

Elza. – Micsoda?

Zoltán. – Alig kóstoltam bele a politikába, máris nyakig vagyok a korrupczióban.

Elza. – Ne légy ostoba, hanem gondolj arra, hogy egy cousine, egy vidám kis hadnagyné, a kinek a Wertheimjában már ott a hozománya, mindig jobb szövetséges, mint egy uzsorás.

Zoltán. – Carmen, te démon vagy!

Elza. – Hanem te, ha valaha elárulsz, gondolj a kútra és a vadmacskára!

Zoltán. – Be vagy biztosítva; hisz csak magamat kompromittálnám!

Elza. – És siess.

Zoltán. – Tőlem már holnap meglehet az esküvő.

Elza (sóhajt). – Sajnos, még nem tartunk itt. Az állapot bajos, nagyon bajos!… Látod, te olyan fiatal vagy!… Úgy tekintelek, mint egy leányt. Szóval, tudd meg, hogy: nagy akadály van közöttünk.

Zoltán. – Hogy nincsen pénze? Bah! Van neked elég.

Elza. – Nem az, hanem: a vallás. Ő protestáns, én tehát szerencsétlen vagyok. Látod, ilyen az élet!

Zoltán. – Ne beszélj!

Elza. – A mint mondom. De eredj. Még ma beszélsz vele?

Zoltán. – Légy nyugodt: azonnal. De számíthatok rád, úgy-e?

Elza. – Mintha a zsebedben volna.

Zoltán. – Szervusz.

Elza. – Szervusz. (Kezet fognak. Zoltán el.)

(Elza leül s tovább olvassa _A félneműek_et. Egy óra mulva megjelenik Berzsenyi papa.)

Berzsenyi. – Mit olvasol, gyermekem?

Elza. – Ennek a szegény Shaksperenek a hátrahagyott munkáit olvasgatom.

Berzsenyi. – Jól teszed, gyermekem. Úgy tudom, hogy ez igen helyes nézetű és tudományos író.

Elza. – Nem találkoztál Zoltánnal?

Berzsenyi. – Nem, de annál jobb. Bizonyosan pénzt akart a gazember.

Elza. – Dehogy! Nagyon komoly dologban keresett.

Berzsenyi. – Kicsoda? Ez a csirkefogó? Az lehetetlen.

Elza. – Pedig úgy van. Igazán kár, hogy nem találkoztál vele.

Berzsenyi. – Nem tréfálsz?

Elza. – Mikor ilyen komoly dologról van szó?! Isten mentsen! Ejnye, ejnye, igazán sajnálom.

Berzsenyi. – Hidd el, hogy be akart csapni. Ismerem ezt a ficzkót. S ugyan mivel tudott téged elbolondítani?