Part 4

Berzsenyi papa. – Majd meglátjátok, mennyivel jobb itt, mint Ischlben. Ischlben egész nap esik s nem lehet semmit se csinálni. Az ember folyton a zenekart hallgatja és mindig megbolondul tőle. Itt roppant változatos. Az ember fölkel, elvégzi a sétáját, ujságot olvas, ebédel, ebéd után egy kis pihenőt tart s elolvassa az ujságot, azután egyet sétál, megvacsorál, átfutja az esti lapokat, lefekszik és elalszik. Közben, a változatosság kedvéért, az ember elmegy valahová, ha akar, vagy nem megy el sehová, hanem ujságot olvas. Pompásan fogtok mulatni, meglátjátok. De hol hagytátok a mamátokat?

Blanka. – Elment előbb a templomba, csak aztán reggelizik. Tudod, neki, ha valahová megérkezik, az első dolga az, hogy elmegy a templomba. Ma különben a pápáért is imádkozni akar.

Berzsenyi papa. – Hát mi baja a pápának?

Blanka. – Tudod, ő már nagyon öreg. S a jó keresztény nem várja, hogy ő szentsége éppen halálán legyen…

Berzsenyi papa. – Jobb szeretném, ha a pápa imádkoznék anyádért; anyádnak több szüksége van rá.

Blanka. – Szerencse, hogy a mama nem hallja. (A leányok reggelizni kezdenek).

Berzsenyi papa. – Tudod, itt annyi mindenféle nemzetség, japán, kinézer és mindenféle vallás van, hogy az olyan konzervativ ember is, mint én, hat hétre felvilágosodásba esik. Itt van például egy született kinai is, a von Blasewitz báró, monarkiánk pekingi követe; holnap be fogom magam mutattatni neki. Azt hiszem, örülni fog, hogy megismerkedhetik velem; ha Pekingben marad a szegény Ketteler báróval, most már nem örülne semminek. Ő is megmondhatná nektek, hogy Karlsbadban nagyon jó.

Blanka. – Mit csinál itt?

Berzsenyi papa. – Nézi, hogy a gyermekei hogyan tanulnak szamaragolni. Mit csináljon egyebet egy követ, ha élve marad? Azért, hogy valami dolga legyen, mondhatom, egyelőre nem fog visszamenni Kinába.

Blanka. – Ugy látszik, beteg gyomra mentette meg az életét.

Berzsenyi papa. – Vagy inkább egészséges orra. Nekünk mindenesetre elégtételül szolgálhat, hogy a mi követünk volt Pekingben a legkülönb diplomata. Meg fogtok ismerkedni a családjával. Szeretem, ha olyan embernek a családjával barátkoztok, a ki elmondhatja magáról, hogy ő volt a legokosabb ember egész Ázsiában. Hát te mért vagy olyan szótalan, kis tipelő galambom?

Elza. – Attól félek, papa, hogy unatkozni fogok itt. Tudod, én még nem vagyok úgy, mint a Blasewitz báró; nekem nem elég az, hogy élek…

Berzsenyi papa. – Unatkozni? Már hogy unatkoznál itt? Itt lehetetlen unatkozni. Látod, én már harmadik hete vagyok itt; család, társaság, urak, lovak, mindenki nélkül, de az ember sétálgat, mások is sétálgatnak… Akarod talán a _Pester Lloyd_ot?

Elza. – Köszönöm, papa; nem kérem.

Blanka. – Kitől van benne tárcza?

Berzsenyi papa. – Azt nem néztem; gondolom Adolf Duxtól. Én csak a csevegést olvastam az őszi búzáról, meg az Allerlei-t a német császár beszédéről…

Blanka. – Micsoda ember, ugy e papa?! Micsoda nagy ember! Ez a beszéd igazán óriási volt. Az embernek csak úgy dobogott a szive, a mig olvasta!…

Berzsenyi papa. – Tudod, fiam, te nagyon szereted a költészetet és ez nagyon illik egy fiatal leányhoz. De én már csak egy öreg konzervativ vagyok, s én nem szeretem azokat a beszédeket, a melyektől a papirok csak úgy bukfenczeznek lefelé. Én tisztelem a szép beszédet, leveszem előtte a kalapomat, de legjobban azt a beszédet szeretem, a melyik hasznos, ha nem is nagyon szép.

Blanka. – A német császár nem tehet róla, hogy a papirok a háborúnak már a hírére is leesnek.

Berzsenyi papa. – Persze, hogy nem tehet róla. Én se tehetek róla. Senki se tehet róla. Én csak azt mondom, hogy ha a német császár olyat tósztozna, a mitől a papirok fölfelé ugrálnának, akkor még nagyobb ember volna. Nem igaz?

Blanka. – Nekem hiába beszélsz, papa; én szerelmes, igen, szerelmes vagyok a német császárba.

Berzsenyi papa. – Ne tedd azt, fiam; itt még a morganatikus házasság lehetősége is ki van zárva. De itt jön jó anyátok. (Berzsenyi mama megérkezik; Berzsenyi papa feláll és kezet csókol neki.) Szenvedő vagy még, kedves Elizem?

Berzsenyi mama. – Nem, már könnyebben lélekzem; csak a vasút zakatolása nem ment ki a fejemből. Az este nem is vettem észre, Jacques, hogy milyen jó színben vagy!

Berzsenyi papa. – Igyál egy csésze teát, kedvesem. Nem akarsz egy vánkost?… Garçon, egy vánkost! Meg egy tabouret-t! Egy tabouret-t is, garçon!

Elza (Blankához sugva.) – Attól félek, a papa rossz fát tett a tűzre.

Blanka (Elzához, épp úgy.) – Ön is megtanulhatná végre: tisztelni a szülőit. Még nem doktor kegyed, vagy mi?

Berzsenyi mama. – Megint veszekedtek? Az első órában, hogy a papával vagyunk?

Berzsenyi papa (megpacskolja Berzsenyi mama kezét.) – Kedves, jó Elizem!

Berzsenyi mama. – Milyen rég nem voltunk igy együtt, mindnyájan, s idegenek nélkül! Miért is, hogy a nyár legnagyobb részét egymástól távol kell töltenünk, ki erre, ki arra?! Ó Jacques, mostanában gyakran gondolok rá, hogy szűkebb viszonyok között talán kellemesebben élnénk!

Berzsenyi papa. – Valóban, kedves Elizem, csak a karlsbadi meeting alkalmával élünk igazi bensőséggel teljes családi életet!… (A leányokhoz:) – No, gyerekek, a mama most megreggelizik, aztán elmentek valahová, vagy ujságot olvastok, ha akartok.

Blanka. – Igaz, papa, neked még nem is mondtuk, milyen érdekes utazásunk volt!

Berzsenyi mama. – Igen, Jacques, képzeld, a vonatot, a melyen jöttünk… soha se találnád ki, hogy ki vezette?

Berzsenyi papa. – A vonatvezető?

Berzsenyi mama. – De milyen vonatvezető! Lippe-Detmold Henrik, a mingréliai fejedelem!

Berzsenyi papa. – Hogyan? Tán elűzték trónjáról s most lokomotiv-vezető?…

Berzsenyi mama. – Nem. Csak műkedvelésből! Meg akarja tanulni ezt a mesterséget.

Berzsenyi papa. – És rajtatok tanul? Akkor vezeti a vonatot, mikor ti ültök rajta? Látjátok, mindig szidjátok Pestet, de azt Pesten nem engedik meg, hogy ilyen gyakorlatlan egyének vezessék azt a vonatot, a melyen mások is ülnek. Én nem bánom, ha a mingrélai fejedelem vonatvezetést tanul, de akkor tessék bábokat, viaszfigurákat ültetni a kocsikba, ne az én családomat!… Mi bajod neked, Elza?

Elza. – Szeretném, ha már kezdődnék a verseny. Olyan régóta ülünk itt.

Berzsenyi papa. – Mért nem olvasol ujságot?

Elza. – Mert nem érdekel. Mert könyv nélkül tudom, hogy mi van benne. Azaz, hogy mégis…

Berzsenyi papa. – Igen, nézd csak meg, leányom, mit tipel az ujság a »Sprudel-Handicap«-re?

Elza. – Papa, mondok én neked jobb tipet, csak már menjünk innen.

Berzsenyi papa. – Nos?

Elza (sugva.) – _Czaribrod_. De ne mondd meg Blankának, mert ha mindenki megrakja: nagyon kevés osztalékot kapunk!

(Fölkelnek, és elmennek valahová; a kik azonban nem akarnak, nem mennek el, hanem ott maradnak és ebédig átfutják az ujságot.)

IX. SMEKSZEN.

– Délután három óra. Berzsenyi mama, Blanka és Elza lakosztályukban időznek, a _Grand Hôtel Tátragyöngye et Bristol_ban, a hol két szoba előszobával és cselédszállással naponkint: »jöttünk-mentünk – száz forint«. Berzsenyi mama a fűtött kályha mellett ül, télibundában; nyakán indiai sál, lába lópokróczczal betakarva. Blanka és Elza, távolabb, egy-egy puffon dideregnek. Blanka korcsolyázó öltözetében; egy matráczot tart az ölében, térdét párnákkal bástyázta körül. Elza magára vette összes ruháit, meg a szobaleány és a fogadó szakácsnéjának barhet-alsószoknyáit; feje, válla plaidbe takarva, orra czinkét fogott. Nyögnek. –

Blanka. – Az orosz czár már a gonosztevőket se küldi Szibériába, és nekünk itt kell lennünk!

Berzsenyi mama (sír). – A jó isten megbüntet bennünket, hogy magára hagytuk jó atyátokat!

Blanka. – De hisz a jó papa maga akarta így!

Elza (magában). – A jó papának megérkezett a barátnője. A jó papa roppant zavarba jött. A _Marienbadi dij_ futásakor egyszerre csak azt mondja nekem: »Fiam, ne beszéljetek itt magyarul, az nem előkelő.« De a hölgy azért felfedezett bennünket, s iszonyuan kezdett kaczérkodni velünk. Szegény papát a hideg lelte, de sehogy se tudott elexpediálni bennünket. Már közel volt hozzá, hogy nekem, a bizalmasának, elmondjon mindent, s megkérjen, hogy menjünk már pokolba, de szerencsére én még idejekorán elértettem őt, és most itt vagyunk!

(Szünet. Odakünn a zene _Sulamith_ból a Jajjajjajj!-t játszsza.)

Berzsenyi mama. – Te, Elza, csengess a főpinczérnek. (Megtörténik; egy negyed óra mulva a hívott megjelenik.)

Főpinczér. – Parancs?…

Berzsenyi mama. – Frédéric, fűtsenek be jobban.

Frédéric. – Kérem alásan. Még egy kosár fa, igenis. (Előveszi a jegyzőkönyvét, bejegyzi:) Detto, egy kosár fa, tiz forint.

Berzsenyi mama. – Micsoda?

Frédéric. – Tiz forint. Soknak méltóztatik találni, esetleg?

Berzsenyi mama, Blanka (egyszerre). – Nem, nem arról van szó!…

Elza. – Nem lehetne még egy kályhát állítani be ebbe a szobába?

Frédéric. – Igenis, kérem alásan. Csakhogy a kályhásért be kell küldeni Késmárkra. (Bejegyzi a könyvébe.) Kocsi Késmárkra és vissza 40 forint, egy kályha beállítása 110 forint, összesen 214 forint.

Elza. – Hogy mondja?

Frédéric. – Soknak méltóztatik találni, esetleg?…

Blanka. – Eh, nem arról van szó!… Ugyan kinek néz bennünket?

Elza. – Hát a bőrünket nem méltóztatik lenyúzni, esetleg?

Berzsenyi mama. – Jól van, elmehet.

Frédéric. – Igenis, kérem alásan. (Bejegyzi.) Értekezés és service tiz forint. (El.)

Blanka. – Csak azt szeretném tudni, hogy mit keresünk mi itt, Smekszen, ebben a farkasordító hidegben?!

Elza (hidegen, sőt tulzás nélkül szólva, fagyosan). – Várjuk a postát. Aztán valahol csak kell lennünk!

Berzsenyi mama. – Talán már meg is jött a posta.

Blanka. – Ha csak a hófuvás miatt el nem késett a vonat.

Elza. – Vagy a postakocsist meg nem ették a farkasok.

Berzsenyi mama. – Le kellene küldeni valakit a postaépülethez.

Blanka. – Ugyan, mama, van lelked, ebben az időben?!… Egy kutyát is kár volna kiverni a házból!

Elza. – Van itt egy orosz szolga, az már hozzá van szokva ehhez az időjáráshoz.

Berzsenyi mama. – S talán jót tesz majd neki egy kis mozgás. Ujra megindul a vérkeringése.

Blanka. – De hátha megfagy, mig a postáról visszaér?!…

Frédéric (benyit).

Berzsenyi mama. – Frédéric, nem jött meg a posta?

Frédéric. – Nem, a postással valami baj történhetett; ez már a negyedik postás az idén. De egy levelet hoztak Nagyságod számára. A szolgabiró ur, a kúrszalon körül vadászván, egy medvét lőtt; annak a szájában találták meg ezt a levelet.

Blanka. – Üdvözlet Karlsbadból!… A papa irása!…

Berzsenyi mama. – Adjátok ide hamar.

Frédéric (jegyez). – Egy levél kézbesitése, két és fél forint.

Berzsenyi mama (felbontja a levelet és olvasni kezdi.) – Elza, Blanka, menjetek át a másik szobába, hátha olyas valami van a levélben, a mi nem tartozik rátok.

Blanka. – Hát olvasd magadban, mama.

Berzsenyi mama. – Az igaz. (Elolvassa a levelet.)

»Kedves, jó Elizem!

Nyugtatom folyó hó csütörtökrőli Ansichts-kártyádat, melyből örömmel értesülök, hogy egészségetek hiánytalan, egyszersmind ajánlom figyelmedbe, hogy a brómkálit ne hanyagoljad el, a mi pedig az ülőfürdőket illeti, jól betartsd a szabványokat, mert jegyezd meg magadnak, hogy egészséged nekem a legbecsesb.

Eltekintve a háborus hirektől, meglehetősen egészséges vagyok; emésztésem ötven százalékkal javult, s a mennyiben látnád a Sprudel és sétáimnak hatását, igen örülnél neki.

Elzának, k. leányomnak, mondd meg, hogy _Gay Lord_ Quexről körülményesebb informácziót óhajtanék tőle, s mit szólna hozzá, ha ezen telivérért magasabb összegű ajánlatot tennék? Egy pej heréltet, kit akadályokra fogok kiképeztetni, név szerint: _Sleeping Car_, apja _Slivovicz_, anyja _Vesztaszűz_, máris megvásároltam; örvendenél, ha látnád ezen állatot, bár félszemére vak, s jelenleg köhög.

A legszomorúbb a dologban az, hogy társaságom éppen nincsen, de egy sem, mert magyar részről csak kereskedők s más ily egyének időznek itt, a hozzámvalók közül pedig többen, jelesül a szerb király s mások már tovautaztak.

Természetesen minden gondolatomat ti birjátok, kedves jó Elizem, kivéve a fölötte hűvös időjárásra irányulókat, melyek gyakori bosszúságokat okoznak nekem.

Ugyanis, midőn e sorokat irom, fűtött szobában ülök, s várom, míg a kereskedésből egy uj szalmakalapot hoznak, mert az ide hozott összeseket már elfújta a szél.

És mit szólsz hozzá, hogy Budapesten most bizonyosan kellemes hőség uralkodik, s nekem, az én Nádor-utczai Házamban, egy fürdőszobám van, mely Budapesten egyetlen s oly magas Pénzösszegbe került, melyből mások egy Házat épittettek volna?!

Nem egyszer, midőn ezen velenczei tükrökkel, drága függönyökkel, gobelinekkel és reliefekkel diszitett fürdőszobában, meztelenül pillantottam meg magamat, a nimfák és fiatal Ámorok faragott képeinek közepette, arra kellett gondolnom, hogy mit keresek én ebben a mythologiában?

Ezen esetben viszont arra kell gondolnom, mit keresek délután 2 órakor Károlyfüreden, a hol hideg van, mikor helyesen Nádor-utczai Házamban kellene lennem, a hol meleg van, s ezen kivül kényelmes fürdő, nimfákkal, melyek közül egyet per 800 fl. Ö. W. kell számitanom?!

Azon reményben zárom ezen sorokat, hogy üdülésteket kellemes és enyhe időjárás könnyiti meg.

Számtalanszor csókollak, kedves jó Elizem, úgyszintén Blanka és Elza k. és jó leányaimat is,

melylyel jegyzem magamat

szerető, hű férjednek: _Jacques_.

P. S. Czimem tegnaptól fogva:

_Jacques de Berzsenyi_,

_Carlsbad_, Villa Trallalla,

mivel ablakaim a Hotel Erzherzog Rupprechtben szélnek feküdtek, én ellenben sehogy se tudtam feküdni a czigányzene végett.

Ölel és csókol a te hű

_Zsakid_.«

Blanka. – Mit ir a papa?

Berzsenyi mama. – Szegény jó atyátok szintén igen fázik, és sokat szenved a széltől.

Blanka. – De hát miért is kell nekünk hol erre, hol amarra csavarognunk, sorra járnunk a havasokat és glecscsereket, meg az összes többi helyeket, a hol mindenütt olyan hideg van, mint a havasokon és a glecscsereken?! Mért kell nekünk három hónapig vaczognunk, idegen helyeken, zord villákban és gyalázatos hotel-szobákban, mikor szépen otthon csücsülhetnénk, s legalább kényelemben volnánk?!

Berzsenyi mama. – Ne beszélj ilyeneket, Blanka, mikor tudod, hogy a papa egészsége, meg az enyim, ezt megköveteli. Aztán meg mit beszélnének az emberek szegény jó atyádról, ha júliusban Budapesten ülnénk?!

Blanka. – De ha már okvetetlenül nyaralnunk kell valahol: mért nem nyaralunk Kairóban? Ott talán nem fáznánk ennyire?

Berzsenyi mama. – Látod, ezzel már mondasz valamit. Ha jól meggondolja az ember…

Elza. – Naiv leány, és te még hiszel Kairóban?

Berzsenyi mama. – Az igaz; lehet, hogy nyáron még ott is hideg van.

(Tovább vaczognak. Kinn csöndesen hull a hó s lassankint teljesen belepi a _Tátragyöngyé_t. Végül már csak a tetőzet látszik ki a hótakaró alól.)

X. ÁLLAMTITKOK.

– Történik: Karlsbadban. Berzsenyi papa, a ki reggeli sétáját végzi, találkozik egyik kedves barátjával: Milosanácz urral. –

Berzsenyi. – Á, itt jön az én kedves barátom, von Milosanácz. Nos, hogy szolgál egészsége, kedves von Milosanácz?

Milosanácz (meg akarja mondani).

Berzsenyi. – Különben az mindegy. És ő felsége, az én kegyes jóakaróm, Arzén király? Tegnap este nem volt szerencsém az ebédnél. Önt is nélkülöztük, kedves ezredes. Az én kedves barátom, Blasewitz báró is megjegyezte, hogy a kit fölötte nélkülözünk, az a kedves Milosanácz ezredes. Szeretném, ha a felség ma délben…

Milosanácz. – Hogyan? Ön még nem tudja?… (Titkolózva:) Ő felsége tegnap este hirtelen elutazott!

Berzsenyi (megilletődve). – Áh!

Milosanácz. – A mindjárt megérkező bécsi lapok már tele lesznek ezzel a szenzáczióval. Addig persze államtitok.

Berzsenyi (türelmetlenül). – Csak mondja, mondja!

Milosanácz (sugva). – A fiatal Tódor király feleségül akarja venni a kedvesét. A minisztérium lemondott, az albán főváros forrong, ő felségét sürgősen haza hívták.

Berzsenyi (megdöbbenve). – És ő felsége azonnal vasútra ült?

Milosanácz. – Igen, azóta már meg is érkezett Bécsbe.

Berzsenyi. – Bécsbe? Ne tartson semmitől. Nálam el lesz temetve a dolog.

Milosanácz. – Háromnegyed tizenegyig még államtitok. Szóval ő felsége nem utazott Albániába; Bécsbe ment, egyenesen Bécsbe.

Berzsenyi (sugva). – Az udvarhoz?

Milosanácz (sugva). – Nem.

Berzsenyi (sugva). – Titok, hogy hova?

Milosanácz (sugva). – A hôtel Erzherzog…

Berzsenyi (sugva). – Ne mondja ki, már tudom. Persze incognito?

Milosanácz (sugva). – Mint Piaszter gróf.

Berzsenyi (álmélkodva). – Hallatlan, hallatlan! Na, hogy mi minden történik manapság! Ezek a fiatal emberek!… Képzelem az apa fájdalmát. És mit csinál Piaszter gróf (sugva) Bécsben?

Milosanácz. – Tárgyalásokat folytat az albániai vezető elemekkel. A helyzet súlyos, nagyon súlyos. De azt hiszem, Piaszter gróf azóta már összeköttetésbe lépett az albán nemzeti bankkal. Mindössze harminczezer frankról van szó.

Berzsenyi. – Ezt a harminczezer frankot nem értem.

Milosanácz. – Harminczezer frank mindig érthető. Piaszter grófot szíven találta a csapás. Mikor elolvasta a táviratot, leroskadt karosszékébe, s pár perczig érthetetlen szókat hebegett… De aztán erőt vett magán, letörölgette könnyeit, s gyönge hangon, mint a ki egyszerre tiz esztendőt vénült, így szólalt meg: »Fiaim, telegrafáljatok az albán nemzeti banknak… én olyan gyönge vagyok, hogy a tollat se birom a kezembe venni!… Ó, ez a hálátlan fiú, ez a hálátlan fiú!… Harminczezer frankot küldjenek, de táviratilag.«

Berzsenyi. – Ne folytassa, megreped a szivem! De a harminczezer frankot még mindig nem értem.

Milosanácz. – Képzelheti, ez az irtózatos csapás!… Piaszter grófnak most utaznia kell, erre-arra, megbeszélni a hívekkel a helyzetet. S a többi, s a többi; a harminczezer frank nem is lesz elég. A gyász mindig pénzbe is kerül.

Berzsenyi. – Vagy úgy! Persze, persze. Na, ön alaposan meglepett engemet, kedves von Milosanácz. Micsoda ujság, micsoda ujság! Kérem, ha írni talál Piaszter grófnak…

Milosanácz. – Éppen a telegráf-hivatalba indultam. Egy siffrirozott sürgönyt küldök neki; magamnak kell papirra tennem.

Berzsenyi. – Kérem, közölje vele az én mély részvétemet is.

Milosanácz. – Mindenesetre. De itt vagyunk a telegráfhivatalnál. Tehát háromnegyed tizenegyig… ugy-e?

Berzsenyi. – Legyen nyugodt. A mi államtitok, az államtitok. (Kézfogás; Milosanácz el.) Hm, hm. (Eltünődik magában). Valóban, az uralkodás néha fölötte terhes gondokkal jár. Ilyenkor látja az ember, hogy az egyszerű magánzásnak is megvannak a maga előnyei. De nini, az én kedves barátom, a kedves von Huber! Jó reggelt, kedves von Huber. S ő exczellencziája, a kedves Flórián von Blasewitz báró?

Von Huber (sugva). – Nem hallotta?

Berzsenyi (sugva). – Mit?

Von Huber (sugva). – Ő Exczellencziája a déli gyorssal elutazik.

Berzsenyi (megdöbbenve). – Ah!

Von Huber (mint fentebb). – Egyenesen Polába. Megy Kinába, az első hadihajóval, a melyet hirtelenében fel lehet szerelni.

Berzsenyi. – Kinába, a hol minden választékosság nélkül gyilkolják az európaiakat! De hisz ez annyi, mint a halál torkába rohanni!

Von Huber (mint fentebb). – A császár parancsára. A császár szigorúan gondolkozik erről a dologról. Olyan súlyos viszonyok közepette, mint a minők Pekingben vannak, a nagykövetnek helyén kell lennie. S valóban, ő Exczellencziája, tekintettel a zavaros helyzetre, kissé hosszasan vette igénybe szabadságát.

Berzsenyi (elhülve). – De hisz akkor ő Exczellencziáját… aligha látjuk többé!

Von Huber. – Megeshetik. De bizzunk istenben.

Berzsenyi. – S miben reménykedik ön, kedves von Huber? Nagyon lekötelezne, ha megmondaná.

Von Huber (a látóhatárt kémlelve). – Na, tudja kedves von Berzsenyi, mindent nem lehet kiszámítani, de annyi véletlen jöhet közbe… tudja, ezt csak én képzelem így… az ember lekésik a vonatról; még egyszer lekésik a vonatról; a vonatról, végre, háromszor is le lehet késni, abban nincs semmi természetellenes… aztán az ember lekésik a hajóról… aztán késhetik a hajó is… viharok a tengeren… a hajó eltévedhet Borneóba… vagy az ember Takuban sárgalázt kap, a mikor persze nem lehet tovább menni, Pekingbe… Bizzunk istenben.

Berzsenyi. – E szerint ön reményli, hogy a jövő nyáron viszontlátjuk ő Exczellencziáját?

Von Huber. – Engem soha se hagy el hitem az isteni gondviselésben.

Berzsenyi. – Igaza van, kedves von Huber. A vallás az ember legfőbb kincse.

Von Huber. – Nagyon örülök, hogy ebben egyetértünk, kedves von Berzsenyi. De nem jön reggelizni?

Berzsenyi. – Én már reggeliztem. Különben is ez az ujság úgy megzavart!…

Von Huber. – Tehát a viszontlátásra!

Berzsenyi. – A viszontlátásra! (Kézfogás; von Huber el.) Se Arzén király, se Flórián von Blasewitz báró!… A barátaim elutaznak, s én itt üljek család, megfelelő társaság, minden nélkül, egyedül?!… Hé, jöjjön csak, Poszpisil! Maga, maga! Nézze, szaladjon el az én portásomhoz, és hozza el nekem az én menetrendemet!

XI. NAPKELET GYÖNGYE.

– A lóversenytéren; lenn, a nyergelő körül. Az első futásnak vége; az »all right« után Berzsenyi papa és manager-e, az őrnagy, le s fel sétálnak a pázsiton, orrukat a földre irányítva, s kezüket hátul, a derék táján, összekulcsolva. Oldalukon két roppant messzelátó, melyekkel ellátni a holdba. –

Berzsenyi. – No?

Az őrnagy. – Kann sein, kann sein.

Berzsenyi. – Ja, olyan okos én magam is vagyok. De ha én hatvanezer forintot fizetek évenkint azért, hogy tudjam, mikor feküdjem egy lóra egy százassal, akkor szeretem tudni, hogy így vagy úgy néz-e ki a dolog?

Az őrnagy. – Ha azt hiszi, hogy ehhez csak pénz kell, akkor kínáljon a lovaknak is pénzt; talán hamarabb bejönnek.

Berzsenyi. – Ön különösen jön elő nekem, őrnagy úr. Az én leányom, a kisebbik kisasszony, kiszámítja nekem a papiron, hogy az ezernégyszáz méteres eladóversenyben az én lovamnak, a _Kandur_nak, számtalan hausse-akkal kell elsőnek bejönnie, és mi lesz? _Kandur_ számtalan baisse-ekkel jön be, mint rossz utolsó. Jó, velem lehet beszélni. Szó sincs többet _Kandur_ról, csak azt kérdezem öntől: Legyen, de mi van a vigaszdijjal? Erre ön azt feleli nekem: »Ná, szo und szo!…« Ön meg fog engedni, de ez nekem kevés a pénzemért.

Az őrnagy. – Tudja, erre azt mondhatnám, hogy: vegyen a pénzéért búzát, az jobb űzlet. De nem mondom, mert én mindenkivel szemben és minden körülmények között perfektül udvarias vagyok. Azért azt mondom, hogy ha a ló rossz munkát végez, nem _fit_, kövér, köhögős, rossz lábú, _roarer_, orrvérző, ideges, pókos, _rogue_, mi egy s más, ha a _trainer_ szamár s a jockey gazember: ön csak csináljon nekem családi jeleneteket, ennek mind a _manager_ az oka. Legalább ön ezt mondja, s önnek értenie kell ehhez, mert pénzt tesz bele.

Berzsenyi (magában). – Hogy’ vágnám pofon ezt az embert, ha nem félnék, hogy előbb ő vág pofon! (Fenn). Ne kapjunk hajba, kedves őrnagy, mert akkor kivel vacsorálok? Remélem, velem tart? (Magában). Ha valaki megmondaná nekem, de úgy, egész bizonyosan, hogy ennek az én kedves barátomnak miért kellett kvietálnia, nem sajnálnék az illetőtől egy ezrest.

Az őrnagy. – Nagyszerű! Előbb össze-vissza sérteget, s most ki akar békiteni egy vacsorával! De hát tulajdonképpen kinek néz ön engem? Azt hiszi talán, hogy a köztünk lévő szerződés…

Berzsenyi (ijedten). – Hogy én sértegettem volna önt? Ments Isten! (Magában). Ki kell engesztelnem, mert még provokál. (Fenszóval). Hogyan jusson eszembe ilyesmi, pár nappal azelőtt, a midőn meg kell ujitanunk a szerződésünket?!

Az őrnagy (látható elégtétellel). – Jól van, hisz én értem és ismerem önt. (Előkelően). Tudom, hogy ön kissé hirtelen, de azért jó pajtás. (Szigoruan). De nem szerettem volna, ha valaki hallván a vitatkozásunkat, félreérti a kettőnket összekötő viszonyt.

Berzsenyi. – Ne is beszéljünk többet a dologról. Együtt vacsorálunk, megállapítjuk az uj szerződést, és vége. Beszéljünk inkább arról, nem volna-e jó egy amerikai jockeyt szerződtetni? Egy szerecsent vagy egy indiánust? Végre is az én pénzemért olyan jockeyt kapok az én lovamra, a milyet akarok. Egy olyat kellene, a ki a fején ül a lónak. Ha már nem nyerünk, legalább bámulják meg a jockeyt.

Az őrnagy (gúnyosan). – Ezt a kisasszonytól kellene megkérdeznie; úgyis ő igazgatja az istállót.