Part 3

Blanka. – Nos, hát meg akarom tudni tőle… Igazán bolondság tőlem, hogy mindent elárulok előtted… Meg akarom tudni tőle, hogyan kell eljárni, ha az ember pályázni akar. Kinél kell a pályaművet benyujtani, s a többi.

Elza. – Csak nem írtál tragédiát?

Blanka. – Nem, másról van szó. Az akadémia pályadíjat tűzött ki a _reklám_ szó legjobb magyar kifejezésére.

Elza. – Az akadémia?

Blanka. – Igen.

Elza. – Ez különös. A magyar tudományos akadémia, a mely soha semmivel se törődött a világon! És most a miatt fájna a feje, hogy a _reklám_ szóra nincs magyar kifejezés? Érthetetlen. De hisz az _ideál_ra sincs! Az _ideál_ nem érdekli annyira, a mennyire a _reklám_?

Blanka. – Az ujságban legalább így olvastam.

Elza. – S te meg akarod nyerni a pályadíjat? Olyan ziláltak az anyagi viszonyaid?

Blanka. – Nekem nem a pályadíj kell, hanem a dicsőség. A pályadíjat oda ajándékozom jótékony czélra. A megfejtést elküldöm a katholikus legényegyletnek; ők aztán váltsák be készpénzre.

Elza. – Ötletet küldeni ajándékba, ez új!

Blanka. – Már pedig ez így lesz. Rejtvényi tanácsolta.

Elza. – No, és te rájöttél, a mit az akadémia maga nem tudott kisütni?

Blanka. – Igen. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. A _reklám_ magyarul: _hűhó_.

Elza. – Nem rossz. Mondhatnám: frappáns. Csak egy hiba van a dologban. A _reklám_ is mást jelent, meg a _hűhó_ is.

Blanka. – Ezentúl a _hűhó reklám_ot fog jelenteni, punktum.

Elza. – És te beéred ennyivel? Hisz ilyenformán három nap alatt megtisztíthatod az egész magyar nyelvet. Várj, én is mondok egypárat. Redoute = csuhaj, conférence = terefere, dráma = jajbefáj, ideál = hajhaj, szeczesszió = noszahát, frivol = ejnyeejnye, plakát = neneked…

Blanka. – Már az igaz, hogy kár minden szóért, a mit előtted kiejtek. Nyelvtudomány, magyarság, ezek neked túlságosan komoly dolgok.

Elza. – Nem, csak téged nem talállak túlságosan komolynak. És minél inkább igyekszel az lenni, annál kevésbbé.

Berzsenyi papa (a ki időközben belépett.) – Már megint veszekedtek?!

Elza. – Nem veszekszünk, csak nem méltányoltam eléggé ő nagyságának a tudományos igyekezetét.

Blanka. – Arról találtam egy komoly szót mondani, hogy ideje volna már, ha nem használnánk mindnyájan annyi idegen szót, hanem, ha magyarul beszélünk, beszéljünk magyarosan, és ő nagysága ezt mulatságosnak találja.

Berzsenyi papa (Elzához.) – Gyermekem, nem a legszívesebben vettem észre egy rossz szokásodat. Azt, hogy szeretsz gúnyt űzni a legtiszteletreméltóbb dolgokból is. Ugy látom, ezen magyarosodást, melyről testvéred szól, szintén nem itéled meg helyesen. Ez nálad, meg vagyok győződve, csak gyermeki könnyelműség. Egy gyermek még nem tudja megbecsülni azt a jót, a melybe bele született. Te hazánk nyelvét, mint anyanyelvedet, ajándékba, úgyszólván ingyen nyerted a sorstól, és azért nem tudod belátni egész értékét. De én, a ki önerőmből, sok nehézség után, semmi fáradságot nem kimélve sajátítottam el országunk nyelvét, a ti anyanyelveteket, mely most már nem csupán kedves anyátoké, hanem egyszersmind az enyém is, én ezen ügyről egészen máskép gondolkozom, mint te. Én megbecsülöm azon nyelvet, mely nekem sok erőfeszítésembe és kitartásomba került, a költségekről, mint nyelvmester stb., nem is beszélve. És látod, te nem fogod elképzelni, mily kellemetlenül érintett engem az, hogy mikor a magyar nyelvet már tökéletesen elsajátitottnak véltem, azon meggyőződésre kellett jutnom, hogy részben helytelen dolgokat sajátitottam el, mert sok oly szót és kifejezést tettem magamévá, melyek alapjában véve nem magyarok, hanem sajátlag idegenek. Azért az anyanyelv tökéletes megmagyarositását már csak azért is szükségesnek fogom fel, hogy a magyarul tanuló, jóakaratú idegeneket ne vezessük félre valójában más nyelvű szók sűrű alkalmazásával. De egyébként hazafias kötelességnek is tartom, hogy a parlagon heverő magyar szóknak a kellő forgalmat biztositsuk. Azért én mindig hálával fogadom, ha valaki a közkeletű nemzetközi kifejezések helyett számomra valamely magyar kitételt ajánl fel, eredjen bár ez a jó szándék akár egy szerkesztőtől vagy egyéb elhanyagolt embertől. És magam sokkal örömestebb beszélek magyarosan, habár tévesen, mintsem kifogástalanul, de idegen szavakkal. Megvallom, nagy megelégedésemre szolgálna, ha te hasonlóan épp oly jó leánya lennél a hazának, mint a milyen jó leányom vagy nekem, mert remélem, engedelmes leányomnak lenni soha se szünsz meg.

Elza. – De, papuskám, én nem csúfolódtam a magyar nyelv rovására, és a Blankával egészen máson vitatkoztunk. Csak annyit voltam bátor mondani, hogy az idegen szó helyett nem lehet olyan magyar szót használni, a mi egészen mást jelent, és hogy nem való az érthető idegen szó helyett olyan magyaros körülírást használni, a melyet egyelőre senki se ért meg. Különben nem tudom, honnan veszed azt, hogy én a tiszteletreméltó dolgokból gúnyt szoktam űzni, mert én nem emlékszem ilyen esetre.

Berzsenyi papa. – És a mai ebédnél, a melynél nem akartam szólni, mert idegenek is voltak jelen?!… Nem faragtál élczeket, hogy a Rothschild így és a Rothschild amúgy?… és nem nevetgéltél folyton egy Rothschildon?

Elza. – No igen, arról volt szó, hogy a fiatalabb Rothschild, a ki most a párisi ház feje lett és az egyik legnagyobb Rothschild-vagyont örökölte, annak idején, mikor a Théâtre Français égett, berohant az égő házba, hamarjában megbecsülte a foyer festményeit, és utasításokat osztogatott, sorra megjelölve, hogy melyek azok az értékesebb képek, a melyeket okvetetlenül ki kell vinni, és melyek azok, a melyeket bátran ott lehet hagyni… Ezen, igenis, mulattam, mert furcsának találtam, hogy valaki ilyen körülmények között ennyire józan és számító tudjon maradni, és még furcsábbnak találtam, hogy valaki ennyire bízzék a tulajdon műismeretében. Megjegyzem, nem mondtam többet, csak annyit, hogy nemcsak a hősiességét csodálom, hanem a lélekjelenlétét is.

Berzsenyi papa. – Kedves leányom, tudod, hogy szeretlek. Nem is azért mondom, hogy szemrehányásokat tegyek. De látod, édes leányom, egy olyan emberről, a kit Rothschildnak hívnak, nem való élczelni!

Elza. – Már engedj meg, papa, de az az ember, a ki képeket becsül, mialatt a ház ég fölötte…

Berzsenyi papa. – Jegyezd meg magadnak, kedves gyermekem, egy Rothschild mindent megtehet, a mit akar. (Elgondolkozva.) Csak egyet nem tehet meg; azt, a mit az a szamár szerkesztő mondott, a kinek mindig elfelejtem a nevét… hogy öt milliót hagyjon jótékony czélra. Nevetséges! Öt millió mindig öt millió marad; Rothschildnak is. (Eltünődik.) Micsoda szemtelenség! Most már azt kivánják az embertől, hogy öt milliókat ajándékozgasson, az ujságíróknak meg a lelenczeknek! Öt millió!… Ostoba beszéd! Szamár beszéd! És egy ilyen embert szerkesztőnek nevezzenek ki! Micsoda világ! Micsoda világ!

(Megjelenik: Rejtvényi.)

Blanka (Rejtvényi elé sietve). – No, csakhogy itt van! Már olyan régen várom!

Berzsenyi papa. – Jó napot, doktor úr… kedves barátom… Nagyon örvendek, hogy jön… Éppen önről beszéltünk.

VI. RUMBOLD SZELLEME.

– Berzsenyiéknél délután öt órakor. Szin: a nagy szalon; az erkély-ajtó nyitva. Jelen vannak: az intimusok s a család teljes számban. Rejtvényi úr egy sarokban titokzatosan értekezik az összeránczolt homlokú Blankával. Berzsenyi mama olyan nehezen lélekzik, hogy abszolúte nem tud egyebet csinálni; ha influenzát kapna, nyomban meghalna. Elza Bertalan urat azzal boszantja, hogy neki egy Sipido, a ki puszta hecczből rá mer lőni a walesi herczegre, jobban imponál, mint egy gyomortágulásos bankigazgató. Bertalan úr olyan finoman vitatkozik vele, mintha Paul Bourget szelleme szállta volna meg: de titokban dühös, s azzal a keresetlen magyarsággal szeretne megnyilatkozni, a melylyel kedves atyja szokott, a kisujszállási regále-bérlő. Öt percz óta tisztában van vele, hogy ha csakugyan feleségül veszi ezt a fiatal honhölgyet, ugyancsak meg kell válogatnia a házibarátjait. A család ügyvédje: Várföldi Sebő, a ki délután három órakor, segédje közbenjárásával, sikeresen bonyolított le egy ötvenhárom forintos árverést, nem dicsekszik ezzel, ellenben előadja, hogy mily aggodalmakat ébreszt benne a szinházi műsorok hanyatlása. Zelma a figyelmes hallgatót szimulálja; egy hét óta az az ambicziója, hogy azt mondják róla: »Ez a Hirschler tulajdonképpen egy közönséges éhenkórász, de a leánya okos és búrul is tud.« Berzsenyi papa szótlanul igazgatja a czvikkerjét; de akár fölötte, akár alatta néz a világba, sehogy se tudja megérteni, hogy’ tudta feleségül venni a vele szemben ülő kövér asszonyt, a ki oly idegennek tűnik fel előtte. Soroksáry Miska, a kinek Elza előbb egy pár gorombaságot mondott, s a kit Blanka ma még egyáltalán nem vett tudomásul, divatosan kiábrándult arczot vág s latifundiumokról álmodik. Azon tünődik: miért, hogy a kor a merkantil irányzatnak kedvez s nem az agráriusoknak? Ha még igazán agrárius volna! De neki az agrár irányzatból egyelőre nem jutott egyéb, csak a szép emlékek. A tea forr és duruzsol. Mintha azt duruzsolná: »El, szép hazámba vissza! El, el, Moszkvába, Pétervárra el!« Egyszerre felpattan az ajtó, s a búcsúzó napsugárral egyszerre megjelenik, utolsó kegyeit osztogatni: Héthársyné. –

Héthársyné. – Hogyan, ti még fogadtok?

Elza. – Hogy fogadunk-e? Egyebet se csinálunk, csak fogadunk. Fogadjunk, hogy a báróné a Park Klubból jön.

Héthársyné. – No lám, ez a herczig kis csipisz… Úgy értem, hogy még itthon vagytok ezen a kedves csütörtökön?

Berzsenyi mama (mentegetőzve). – Ó, ez az utolsó napunk! Tulajdonképpen már el kellett volna utaznunk…

Elza. – De a mama köhög, s így még nem mehetünk üdülni.

Héthársyné. – Megvallom, nem is reméltem, hogy benneteket itthon talállak. Berzsenyihez jöttem, a kivel komoly ügyem van.

Berzsenyi papa (a »komoly ügy« hallatára, atavizmusból, önkéntelenül a zsebéhez kap.) – Mennyi… azaz, mily szerencse rám nézve, báróné!

Héthársyné. – Nem képzelitek, mennyi a dolgom! Négy választmányi ülés egy héten!… Egy miniszterné nem fárad annyit, mi? De hiába, a kötelesség! Egy jó házból való fiatal embert kell elhelyeznem, a ki igazgató szeretne lenni valahol. Mindegy akárhol; petróleum, patkógyár, gáz, bakancs… nem zsenirozza őt semmi. A klubban eszembe jut: »Nini, hisz itt van ez a jó Berzsenyi!«

Berzsenyi papa. – Nagyon megtisztel a báróné.

Héthársyné. – Azt hiszem, a dolog rendben lesz; védenczemnek a multja kifogástalan. A neve és a lakása itt van feljegyezve ezen a papiron. Megjegyzem, hogy a fiatal ember keresztény. Keresztényebb már nem lehetne.

Berzsenyi papa. – Annál jobb, báróné: az ilyesmit mai napság már meg kell becsülni. Egy igazi keresztény! És még sehol se volt igazgató? Különös!

Héthársyné. – Tudom, hogy ezt az életpályát jó kezekbe tettem le. De, ó istenem, már negyed hat! Mennem kell a többi szegényeimhez.

Blanka. – Hogyan? Nem maradsz itt a séanceunkon?

Héthársyné. – Mi az? Ti is tánczoltattok?

Blanka. – Ma fogjuk megkisérteni másodszor… Rejtvényi úr nagyon ért a kopogtatáshoz. Engedd meg, hogy bemutassam neked Rejtvényi urat.

Elza. – Nincs az a szellem, a kit ki ne tudna bolygatni odvából.

Blanka. – De Elza!

Elza. – Eleinte Schopenhauer nem akart kompareálni neki. Ma már olyan jóban vannak, hogy a frankfurti bölcs visszavonta előtte minden tanítását. S a multkor Zelmáéknál ezt kopogtatta át a másvilágról: »Éljenek a nők!«

Blanka. – Ma különösen érdekes lesz a séanceunk. Felszólítjuk Rumboldot, hogy exkuzálja magát.

Héthársyné. – Rumboldot?

Blanka. – Igen, a jockeyt. A multkor tip-et kértünk tőle a Psedzvitre.

Héthársyné. – Nem értem.

Blanka. – Megkérdeztük tőle, hogy melyik ló nyeri meg a Psedzvit-handicap-ot. _Tip-Top_ot tipelte.

Héthársyné. – No és _Tip Top_ nyerte meg a versenyt?

Blanka. – Nem, _Malteser_ nyerte meg. _Tip-Top_ második lett, _Häng’di’an_ harmadik. De hisz éppen ez a különös.

Héthársyné. – Miért?

Blanka. – Mert a szegény Rumbold a legbecsületesebb jockey volt. Nem lehet föltenni, hogy a másvilágon megváltozott volna a természete, s hogy félre akart volna vezetni bennünket.

Héthársyné. – Talán maga se tudta bizonyosan.

Blanka. – Rejtvényi úr szerint ez ki van zárva. Életében tévedhetett, de a szellemek nem tévednek.

Héthársyné. – Igy hát mivel magyarázod a dolgot?

Blanka. – Én így magyarázom. A szellem ezt kopogtatta: Tip-Top, Häng’di’an. Mi ezt úgy értelmeztük, hogy _Tip-Top_ fog bejönni elsőnek, _Häng’di’an_ másodiknak. Pedig tulajdonképpen a szellem megtagadta a feleletet. Nem lóneveket kopogtatott ő, csak indulatszókat. Tip – vagyis, tip-et kérdeztek tőlem? Top! – jó, majd megadom nektek, a mi nektek dukál. Häng’di’an! – vagyis: akaszszátok fel magatokat s hagyjatok engem békében! A boldogult kissé rusztikus angolsággal fejezte ki magát, de korrektül felelt.

Zelma. – Én inkább azt hiszem, hogy Rumbold helyesen tipelt, s voltaképpen _Tip-Top_nak kellett volna megnyernie a versenyt, de a jockeyk, mint életében rendesen, most halálában is megcsalták.

Rejtvényi. – Bizonyára jóhiszeműen vezette félre a társaságot.

Héthársyné (szeméből egy Röntgen-sugarat bocsát keresztül Rejtvényi úron s ezzel végez Rejtvényi úrral egy életre.) – És ön, Miska, mit gondol ön?

Soroksáry. – Én azt gondolom, hogy Rumbold placzczra tipelt, nem Sieg-re. Mi csak azt kértük tőle, hogy mondjon tip-et. Mondott is, s jó volt mind a kettő. De mi rosszul értettük őt, s rosszul helyeztük el a tétjeinket.

Héthársyné. – Az is lehet, hogy a sors könyvében _Tip-Top_ volt beírva, de _Malteser_ véletlenül nagyobbat ugrott.

Blanka. – Nekem öt százasom úszott el, s Zelma meg se meri mondani, hogy mennyivel ugrott be. De azt hiszem, a papa többet vesztett.

Berzsenyi papa. – Az igazat megvallva, én csak tiz forintot vesztettem.

Blanka. – Légy őszinte, papa, te kételkedtél.

Berzsenyi papa. – Kételkedni nem kételkedtem. De én nem hiszek a jockeynek, a míg él. Ha meg van halva, az más. De ha meg is van halva, még akkor se hiszek neki föltétlenül.

Elza. – A papa olyan szkeptikus, hogy még a spiritizmusban sem hisz, kivált ha lóról van szó.

Berzsenyi papa. – Előttem mindjárt gyanús volt a dolog, mert a managerem ugyanazt ajánlotta, a mit a szellem. S ha egy szellem félrevezet, az hagyján; de engem eleven ember még nem csapott be s nem fog becsapni soha.

Berzsenyi mama (magában.) – Szamár! (Tovább viaskodik a levegővel.)

Blanka. – Elég az hozzá, mindjárt megtudjuk, hogyan történhetett a félreértés.

Héthársyné. – Csakhogy én azt már nem várhatom meg; máris elkéstem. Pá, édeseim! Fájdalom, most már sokáig nem látlak benneteket. Istenem, milyen gyorsan is múlik az idő! Egy pár kellemes óra, s télre ismét tavasz…

Elza. – Farsangra Ős-Budavár! Még egy-két szinésznő, a ki elmegy vagy visszajön, még egy pár szenzácziós szinházi este, meggyógyulással, vasfüggönynyel, tomboló lelkesedéssel, s vége a szezonnak, báróné!…

Héthársyné. – Ugy-e, Berzsenyi, nem fogja elfelejteni az én kis igazgatómat? (Hosszas búcsúzás után, mint a nap, lassan leáldozik.)

Elza. (Zelmához sugva.) – Tudod, hová megy?

Zelma (szintúgy.) – A szegényeihez?

Elza. – Mondd, hogy: a szegényéhez. A szegény kis igazgatójához.

Zelma. – Miért nevezed őt szegénynek?

Elza. – Ó, az nagyon szerencsétlen ember! Szenvedélyes football-játékos, a ki azonban csak igen ritkán játszhatik footballt, mert hol ő rug a labdán akkorát, hogy megrándul a lába, hol a labdát rugják hozzá úgy, hogy hetekig fekszik bele. Szegény ember! És szegény asszony! Képzeld el, hogy az ember nagynehezen felcsíp egy udvarlót, s ez az udvarló a fele életét gipszben tölti el! Azt hiszem, azért akarja megtenni igazgatónak, hogy ne játszszék többé footballt.

Rejtvényi. – Valami zörgést hallottam; Rumbold megérkezett.

Blanka. – Gyorsan, gyorsan a kis szalonba! Ne várakoztassuk, mert megint megboszankodik. (Általános mozgolódás.)

Berzsenyi papa. – Elza, gyere csak! Mondok neked valamit. (Halkan.) Tudod, én nem hiszek a szellemekben; de azért nem ártana megkérdezni, hogy Rumbold kit tipel a Derbyre. Mert hátha mégis vannak szellemek?!… Ebben az esetben ostobaság volna nem venni hasznukat. Az ember biztosítsa magát minden eshetőségre.

VII. LÓVERSENYEN.

– Pont fél négy; a nyergelőnél. Odafenn a második versenyre csöngetnek. Elza _Vittoria Colonná_t nézi, a kit egy istálló-fiú mosdat. Angol nyelven kérdéseket intéz a kis cseh ficzkóhoz, pusztán azért, hogy a körülötte álló bámész kereskedő-segédek ne értsék, hogy mit beszél. Egyszerre megjelenik Héthársyné. –

Héthársyné. – Hogyan, kedvesem, ti itt? Én azt hittem, hogy még Abbáziában vagytok!

Elza. – Ó, édesem, mi most nem vagyunk sehol. A Kaszinó nyilvános éttermében vagyunk. Kocsmából ki, kocsmába be. Nagyon elzüllött családi életet élünk. A szegény mama…

Héthársyné. – Csak nincs valami baja?

Elza. – Nincs, de ő már, szegény, Ischlben van, s nagyon szomorú leveleket ír onnan. Tudod, nem akart velünk maradni; őt nem érdeklik a versenyek, a mi érthető, mert húsz év óta nagyon sok versenyt kellett mitmacholnia. Szóval, ő már bevonult Ischlbe, fájdalom, nagyon korán, mert ott iszonyatosan fázik. Azt írja, valahogy oda ne vigyük a szegény papát, mert a szegény papa ott megfagy.

Héthársyné. – Ti csak a versenyek után mentek oda?

Elza. – Az alagi díj után. A papa föltétlenül tart rá, hogy az alagi díjnál mellette legyek, s azért Blanka is velünk marad addig, a papa kedvéért. Tudod, az őszszel, mikor egyedül flangáltunk Bécsben a papával, s csak a Frőhlich kisasszony gardirozott bennünket, mindenféléket kezdtek pletykálni a szegény papáról. Persze, Bécsben senki se tudta, hogy a leánya vagyok.

Héthársyné. – E szerint már régen megjöttetek Abbaziából?

Elza. – Abbaziát már el is felejtettük! Különben rosszúl éreztük ott magunkat, különösen a szegény mama nagyon sokat szenvedett a hőség miatt. Mi most Rómából jöttünk.

Héthársyné. – Mit csináltatok Rómában?

Elza. – Nagyon melegünk volt. Pardon, édesem, azonnal, csak a számokat jegyzem fel… (A nyergelővel szemben lévő táblán kiperczegtetik a lovak számait)… 3. ez Gilchrist, 5. ez Wilton, 6. ez Bulford, 11. ez Cleminson… 19… vajon ki ül ezen?… 23… ez a mienk… Igen, mondom, Rómában nagyon sokat szenvedtünk a hőségtől. Azt hiszem, volt nap, hogy legalább 39 és fél kiló volt árnyékban… akarom mondani fok, nem kiló. Arra gondoltam, hogy _Mitugrász_ 39 és fél kilóval veszedelmes lehet… Egész nap a templomokban legyeztük magunkat, mert nem tudtunk mit csinálni. Vagy két hétig tartott ez az állapot – képzelheted, mit tesz az két hétig kalandozni Olaszországban a mama asztmájával – aztán felpakoltunk és haza jöttünk, szammt Mamá… Most aztán, képzeld ezt a mispotályt: a népek közül ki Abbaziában maradt, kit magával vitt a mama Ischlbe. Ugy élünk, mint a diákok.

Héthársyné. – De hát mért mentetek Rómába?

Elza. – Abbaziában elkezdett esni az eső, jött a bóra, s azt hittük, hogy Rómában szép idő lesz. Különben is, a mama egy idő óta mindig a halálról fantáziál, s a fejébe vette, hogy ő nem akar meghalni a pápa áldása nélkül. No és jött ez a zarándoklat; a papának eszébe jutott, hogy egyszer már nekünk is részt kell vennünk egy zarándoklatban, mert különben nem tudom miket képzelnek felőlünk, és top, megindultunk; láttuk a magyarokat is.

Héthársyné. – No, és ő Szentsége fogadott benneteket?

Elza. – Külön nem fogadhatott, éppen a zarándoklat miatt; egy kisebb társasággal voltunk nála, egy órával a főherczegnő után. De a papa több biborossal tanácskozott a magyarországi helyzetről. Nagyon sok olvasót hoztunk haza, persze megáldottat, neked is egy szépet, pedig csak tiz centesimibe került. A papa vagy tizezer darabot akart venni, mert ez igen terjeszti a vallásosságot a nép között. Sajnos, egy nagy boszúságunk is volt. Tivoliban a kocsink egy kanyarodónál szembe került az Esterházy Mancsiné kocsijával. Blanka köszönt, s a Mancsiné úgy tett, mintha nem látna bennünket.

Héthársyné. – Ó, bizonyára nem látott benneteket! A Pepsa nem olyan, nincs abban semmi póz. De á propos Blankuczi, hol van hát?

Elza. – A tribün alatt hagytam Rejtvényijével, most ez a legujabb bogara. Különben a Miskának is ott kell lennie.

Héthársyné. – Te úgy jársz-kelsz itt, mint egy kis jockey.

Elza. – Hát, tudod, ez az a hely, a hol a legotthonosabb vagyok. Különben a papa hítt félre, hogy beszéljük meg Lightwooddal, ne plöndzsöljük-e meg _Vittoria Colonná_t, s aztán elszaladt, nem tudom hova.

Héthársyné. – De milyen melegen vagy öltözve! Nincs terhedre ez a ruha?

Elza. – Tegnapelőtt könnyü ruhában jöttünk ki s a második verseny után haza kellett küldeni a bundáinkért! És ezt mérsékelt égövnek nevezik! De menjünk fel, már viszik a lovakat. Nézd, ez itt _Kente Fente Sárika_.

Héthársyné. – Hát ez a másik?

Elza. – A melyiken Clemi ül? Ez _Wotan_.

Héthársyné (menetközben). – Nincs valami jó tiped mára?

Elza. – A kétéves handicapban a névtelen kancza. Apja _Galaor_, anyja _Hajfürt elrablása_. Ez ki van eresztve. Hacsak a startgép keresztet nem húz a számitásomra. De adok neked egy jó tanácsot. Egy krajczárt se tégy a mi lovainkra. Ezek máskor se jönnek be, de most pláne auszer form vannak.

Héthársyné. – Fut lovatok ebben a versenyben is?

Elza. – Igen, a 23-as, _The Winner_. Azért hivják _The Winner_nek, mert soha se nyer.

Héthársyné. – Nem bízol benne?

Elza. – Szó sincs róla. Tégy a _Linczi fiú_ra, az a legreálisabb tét. De, végre, itt a papa!

Héthársyné. – Az ám, a jó Berzsenyi!

Berzsenyi papa. – Báróné!… (Félre inti Elzát.) No?

Elza. – No?

Berzsenyi papa. – Mit gondolsz?

Elza. – Mit mondott Lightwood?

Berzsenyi pápa. – Azt mondta, hogy _Vittoria Colonna_ köhög, s hogy _Wotan_nak sok a chance-a. Úgy vettem észre, hogy ő, titokban, _Wotan_t fogadta. No?

Elza. – Tudod-e, hogy _Mitugrász_ 39 és fél kilóval veszedelmes lehet?

Berzsenyi papa. – Nagyszerű! Micsoda szemed van! Az imént véletlenül rájöttem, hogy _Mitugrászt_ az utolsó pillanatban plöndzsölni fogják. Tudod, a két jó orrú fiú. No, mit gondolsz?

Elza. – Akkor hát ne várd meg, míg az odsza leesik. Tégy nekem is egy százast. Azt hiszem, most még hatszorost is kapsz rá. _Linczi fiú_ heisz favorit. Pá!

Berzsenyi papa. – Pá! (El.)

Elza (Héthársynéhoz). – Bocsáss meg, de…

Héthársyné (a ki ezalatt az igazgató-jelöltjét protegálta egy öreg grófnál). – Kérlek, magától értetődik. Ti nem mulatni jöttetek ide. De nini az én Blankám!

Blanka. – Báróné, te itt vagy!… Kérlek, engedd meg, hogy bemutassam Rejtvényi urat. (Rejtvényi szalutál.)

Héthársyné. – Jó. (Kegyesen bicczent egyet a fejével.) Mire tettél?

Blanka (sugva). – _Kente Fente Sáriká_ra. Ez a jockeyk titkos tipje. Rejtvényinek egy pinczér, a ki a jockeyk legjobb barátja, elárulta, hogy a jockeyk ma ezzel a lóval egy nagy coup-t terveznek. Te még nem tettél? Rejtvényi, menjen, s tegye meg a bárónénak… melyiket akarod? (Az emberek össze-vissza szaladgálnak; a totalizatőr gépei csattognak, a bookmakerek kiabálnak, jegyeznek, írnak, törölnek, s odakünn, az ezerhatszáz méteres startnál egy ló magában röhög.)

Elza (messzelátóval nézi a lovakat). – _Mitugrász_ nyugodt… Jesszusom, start! (Csöngetés; a lovak beszaladnak, s az emberek kiabálják a lovak neveit. Egy végre elszalad a birói páholy előtt, nyomában a többivel. Általános elszörnyedés: The Winner!)

Blanka. – Micsoda ló az? Melyik? A 23-as? Melyik a 23-as?

Elza. – A miénk!

Blanka. – _Kente Fente Sárika_?

Elza. – Nem, _The Winner_, a papa lova! Istenem, Istenem, a papát meg fogja ölni az öröm!… Gyere, keressük meg, mert félek, hogy valami baja lesz az izgalomtól. Ó hála Istennek, nem lett rosszul, ott áll!… Papa, kedves papa! (Apjának a keblére borul.)

Berzsenyi papa (örömtől ragyogó arczczal, diadalmasan, a hogy Napoleon állhatott volna Austerlitz után). – No, ugy-e, mit mondtam mindig?!

VIII. KARLSBADBAN.

– Reggel hét óra; Puppnál. Berzsenyi papa egyedül ül egy első rangú asztalnál s a _Pester Lloyd_ot olvassa. Két üres tojáshéj és egy lábvizes teás-csésze; jelei, hogy Mr. Dewey a szolgaszemélyzettel kelt s szokott búcsújárását már elvégezte. Blanka és Elza jönnek. –

Berzsenyi papa. – No, hogy aludtatok?

Blanka. – Kitünően, akár csak otthon.