Part 2

Elza. – Hisz éppen ez az. Olvasom, olvasom a czikkeket és eltünődöm. Nagyszerű! Tehát vannak hölgyek, a kik nem tudnak végigmenni az utczán, a nélkül, hogy egy-két kalandjuk ne akadjon! Némelyiket mindennap megtámadja két-három aszfaltbetyár. Egy komoly ujság ankétet rendez, s felszólítja a közönséget, mondja el kiki, vajon mit lehetne tenni e társadalmi baj elhárítására? A kérdéshez hozzá szólnak: nők és férfiak, üldözött gerlék és szakértő aszfaltbetyárok. Azok elpanaszolják, hogy már nem tudnak hová lenni; tapasztalt, higgadt aszfaltbetyárok pedig jó tanácsokat adnak nekik. A testület e tapintatos jelesei valóságos reczeptet írnak, hogyan öltözködjék, viselkedjék, nézzen, járjon, siessen az a hölgy, a ki nem kívánja igénybe venni az aszfaltbetyárok szolgálatait. Mert így meg amúgy, mégis csak élniök kell szegényeknek; mi rossz van abban, kérem, ha egy nem egészen kitünő házból való fiatal ember, ismeretség híján, e nem szokatlan úton keres összeköttetéseket?!…

Berzsenyi mama. – Miket beszélsz itt össze vissza?

Elza. – Szóval, látom, a miről eddig sejtelmem se volt, hogy az intézmény rendkívül elterjedt, s hogy egy-két aszfaltbetyárnak ma már minden művelt család asztalán helyet kell foglalnia. A művelt nők már lélekzeni se tudnak a sok ostromtól. Némelyik annyira oda van, hogy az embernek kedve volna azt mondani: »Száli, te nem panaszkodol, Száli, te dicsekszel!«

Berzsenyi papa. – Ne beszélj ilyen jockey-stilusban.

Elza. – Azt mondom a Zelmának: »Barátom, ha Magyarország egész művelt nő-világa keservesen panaszkodik e társadalmi baj miatt, s ha vannak nők, a kiknek se éjjelük, se nappaluk, földön nincs nyugtok, s égben nincs várandóságuk az aszfaltbetyárok légióinak jóvoltából – ez tulajdonképpen iszonyú sértés ránk nézve. Mert mi elég csinosak volnánk, vagy mi, s nekünk még soha se volt efféle kalandunk.«

Berzsenyi mama. – Még csak az kellene!

Elza. – Erre a Zelma így felel: »Tudod, ez azért van, mert mi ritkán járunk egyedül; aztán meg kacsintani is kell nekik.« »Jó – mondom én – egyszer majd megpróbáljuk, de most pá, haza kell kefélnem a _rout_-ra.« Jövök, s a hogy jobbra-balra nézelődöm, eszembe jut, hogy minek várjam a Zelmát? Egyedül kóválygok; az alkalom kitűnő, kóvályogjunk tovább. S megindulok tanúlmányutamra.

Berzsenyi mama. – Elment az eszed?

Elza. – Légy nyugodt; három aszfaltbetyárt sétáltattam meg, de azért nem történt semmi bántódásom. Sőt, meg kell vallanom, eleinte sehogy se tudtam beugratni az ifiurakat. Öt percz alatt rájövök, hogy a testület egyáltalán nem reflektál olyan hölgyekre, a kiknek a toilettejéből családi vagyon néz ki. Mikor aztán látom, hogy a puszta megjelenésemmel nem tudom lépre csalni őket, eszembe jut, a mit a Zelma mondott: »Kacsintani kell nekik.« Ettől fogva úgy sétálgattam, mint egy operette-soubrette a színpadon. Csak éppen néger tánczot nem adtam elő.

Blanka. – Ez a nő totál meg van őrülve.

Elza. – Szüntesd könyűidet értem, szende hajadon, s hidd el, a piros bóbitás leányok nem forognak akkora veszedelemben, mint képzeled. Szóval, mögtapasztaltam az intézményt, s első kirándulásom alkalmával három aszfaltbetyárt gyüjtöttem. No, nincs mit dicsekednem velök. Az elsőről rövidesen le is mondottam. Mikor nagynehezen elszánta magát, hogy megszólít, végig mustrálom, s azt mondom neki, őszinte felháborodással: »Mit, maga még rendesen sincs öltözve, s aszfaltbetyárkodik? Hallja, előbb vásároljon tisztességes nyakkendőt!« Ötölt-hatolt valamit, de én nem irgalmaztam neki, s elutasítottam: »Ilyen rongyos ember! Szégyelje magát!« Ezalatt csoportosulni kezdtek körülünk, emberem zavartan mekegett valamit, megsajnáltam s szélnek eresztettem.

Berzsenyi papa. – Vakmerő fruska! Hátha valami keményebb legénynyel kezdesz ki? Mi történik akkor? Mit képzelsz?

Elza. – Semmi különös. Másodszor egy atlétába kötöttem bele. Ez már comme il faut volt és óvatos. Csak akkor kezdett ugrani, mikor egy mellékutczába vontattam. »Szép kis nénike!« – suttogott, de nem engedtem, hogy hosszasan részletezze az ajánlatát. »Ön téved – vágtam a szavába – s az, hogy ön ostoba, nem menti a tévedését. Vak ön, tisztelt idegen, hogy éppen engem akar megtisztelni az ismeretségével? Nos hát én nem szorultam rá, hogy az utczán szedjem fel az udvarlókat; a pénzére se szorultam semmiféle majomnak!«

Berzsenyi mama. – Hallatlan ez a leány, hallatlan! S ez az én gyermekem volna?

Elza. – Az atléta okvetetlenkedett; erre hamarjában megszólítok egy arra menő idősebb asszonyt: »Kérem, nagyságos asszonyom, védelmezzen meg ettől a tolakodótól. Úgy látszik, idegen szegény, s nem akarja megérteni, hogy maflának találom.«

Blanka. – Tökéletesen Osztrigás Miczi.

Elza. – A harmadik aszfaltbetyárt már nekem kellett bátorítanom. Elmondta, hogy mily elhagyatott életet él, s a fővárosban egy szegény ifjúnak mily nehéz a keresetéből kijönnie. Valahol csak kell spórolnia, nem igaz? Biztattam, hogy ne csüggedjen; majd csak talál egy önzetlen kebelt. Könnyűit persze nem törülhettem le, de igazat adtam neki, hogy ha az ember húsz forintot küld a mamájának havonkint, bizony nem igen költekezhetik az éjjeli kávéházakban. Igen barátságosan váltunk el.

Berzsenyi mama. – Rettenetes!

Elza. – Tanúlmány-utamat ezzel be is fejeztem, mert abból az eszmecseréből, a melyet utolsó kísérőmmel folytattam, már leszűrtem a keresett tanulságot. Tehát a sokat emlegetett társadalmi baj csakugyan létezik. Csakhogy ez a baj inkább a szegény aszfaltbetyárok baja, mint a védtelen hölgyeké. Mert a védtelen hölgyek közül azokat, a kik jómóduaknak és finnyásoknak látszanak, nem is meri megszólítani az aszfalt lakója, a többi védtelen hölgy pedig minden nagyobb emóczió nélkül megvédheti magát, a legrosszabb esetben: megvédhetik egymást. De mit tegyen a szegény aszfaltbetyár? Mit tegyen a szűk körülmények közt élő fővárosi ifjú, a ki takarékoskodni kénytelen, ismeretség, összeköttetés híján? Mit tegyen, ha érző keble van, bár szegény és elhagyatott? A virágnak megtiltani nem lehet.

Blanka. – Mondhatom, büszkék lehettek a leányotokra!

Elza. – Elég az hozzá, elhatároztam, hogy a Zelmával gyüjteni fogunk az egyetemi templomban a szegény aszfaltbetyárok javára.

Berzsenyi mama. – Mars a szobádba, ne is lássalak! (Berzsenyi papához). Látod, Jacques, hova vezetett a majomszereteted? Tessék a nevelésed!

Jacques (magában). – Nekem beszélhettek! Okos lány ez, csak az a kár, hogy huszár nem lehet belőle. Különben mindegy. Így is többet tud, mint az egész familia. Úgy tippel, mint egy trainer, s fogadni merek, hogy máris tudja, melyik ló fogja megnyerni a Pzsedzvit-handicapot.

III. A FEHÉRVÁRI BICSKA.

– A nagy szalonban; öt óra után. A teás-asztal körül: _Héthársyné, Berzsenyi mama_ és _Soroksáry Miska_. _Héthársyné_ már semmit se tud kitalálni, a mivel kifejezhesse, hogy: pénze minden zsidónak van, de _Héthársyné_ már csak egy él a világon. _Berzsenyi mama_ asztmájának részleteiről tart nem éppen közérdekű előadást; _Héthársyné_ látható részvéttel és láthatatlan undorral hallgatja. _Miska_ gróf udvariasságból nagyokat köhög; e krákogás vigasztalni kívánja _Berzsenyi mamát_. De az ő részvéte is csak felszínes; titokban arra gondol: milyen jó az asszonyoknak, hogy a beszélgetésben nem követhet el az ember helyesírási hibát! Lám, _Berzsenyi mamát_ nem csúfolják ki, mint őt a minisztériumban, nyomorult napidíjasok. Közben _Blankára_ pislog, a ki _Berzsenyi papával_ egyetemben, _Rejtvényitől_ búcsúzkodik. –

Berzsenyi papa (melegen szorongatja Rejtvényi kezét). – Szervusz, szervusz, szervusz. Gyere el máskor is, ne ülj mindig a kaszinóban. Ott kényelmesebb, de a vendégszeretet se kutya. Egyszerű emberek vagyunk, de becsületesek. (Rejtvényi el.) Szervusz, szervusz, szervusz. (Blankához.) Te, ki ez a fiatal ember?

Blanka. – Mondtam már, hogy Rejtvényi Elek. Nagyon tehetséges fiatal író.

Berzsenyi papa. – Azért megmosdhatnék néha. Különben nekem mindegy.

Blanka. – De, papa, hová gondolsz? Rejtvényinek olajbarna teint-je van, a mi nagyon ritka és érdekes.

Berzsenyi papa. – Ebben igazad van; engem legalább kiváncsivá tett, hogy vajon gőzfürdő után is ilyen szerecsen marad-e? És mit szokott írni ez az Othello?

Blanka. – Verset, tárczát, vezérczikket, mindent. Nem olvastad a _Szabad Sajtó_ mai czikkét a magyar iparról? Olvasd el; mondhatom, kitünő czikk. Ő írta.

Berzsenyi papa. – Ne beszélj! Nem hittem volna, hogy ilyen komoly fiatal ember. Látod, ez helyes, hogy egyszer megmondja a véleményét a magyar iparról. Mert az már igazán nem járja, a mit a kormány akar. Rákényszeríteni a kormánytól függő vállalatokra, hogy itthon vásárolják, a mit csak lehet, esetleg húsz perczenttel drágábban – ez ostobaság. Hogy én ezerkétszáz forinttal fizessem azt, a mit külföldön ezer forinttal megkaphatok, hallott valaki ilyet? Helyes, hogy kikelt ez ellen; látom, igazság-szerető ember. Nem rokonszenves, de igazság-szerető. El fogom olvasni a czikkét.

Blanka. – Tudod, nem egészen azt írja, a mit te mondasz. Rejtvényi inkább azt sürgeti, hogy pártoljuk a magyar ipart, áldozatok árán is. Kikel azok ellen, a kik Londonból hozatják a ruhaszövetet s Párisban mosatják az ingeiket.

Berzsenyi papa. – A fő az, hogy kimosassuk. Hol? az mellékes. Különben, ha megmondja az igazat a Nemzeti Kaszinónak, ez kibékít vele.

Soroksáry (mint a kit darázs csipett meg). – Bocsánat, de a Nemzeti Kaszinó ártatlan ebben a dologban. Én legalább nem ismerek a kaszinóban senkit, a ki Párisba küldetné az ingeit. Egyáltalában, kissé különösnek találom, hogy ezek a meggondolatlan író urak folyton a Nemzeti Kaszinót piszkálják. Pártoljuk a magyart ipart, jó; de mért éppen a Nemzeti Kaszinó kezdje meg a dolgot? Mindig, minden téren a szegény mágnást molesztálják először. Én nem vagyok a Nemzeti Kaszinó tagja; tárgyilagosan beszélek.

Blanka. – De, papa, csak nem fogsz agitálni a magyar ipar ellen? A miniszterné is pártját fogta a magyar iparnak. Eljár a boltokba s csak magyar tárgyakat vesz.

Berzsenyi mama. – A miniszternének könnyű. A miniszterné ha kalotaszegi varrottasban jár, akkor is miniszterné marad.

Berzsenyi papa. – A miniszterné eljárt volna a boltokba magyar tárgyakat vásárolni? Ez különös.

Berzsenyi mama. – Hiszen a mi engem illet, nekem semmi kifogásom. De attól félek, hogy ez a mozgalom a Felségnek nem fog tetszeni.

Blanka. – De, mama, a Felség nem törődik vele, hogy te mit vásárolsz. (Héthársynéhoz.) Hogyan, báróné, Te már itt hagysz bennünket?

Héthársyné. – Sajnos, kedves Blankuczim, a kaszinóba kell sietnem, a hol értekezletünk van, s éppen a magyar ipar pártolásáról… Ah, mily unalmas az élet!… Te azt még nem tudod, szegény Blankuczim! (Berzsenyi mamához.) Fogadj szót, édesem, hivasd el a csoda-doktort. Tudod, az mesés. Egy pirula naponkint eloszlatja a sápkórt, két pirula a köszvényt, s három pirula valósággal véget vet az asztmának.

Soroksáry (Blankához, titkon). – Vajon hány pirula gyógyíthatna meg engem?

Blanka (Soroksáryhoz). – Jó éjt, Soroksáry, jó éjt. (Soroksáry meghajlik, s Héthársyné nyomában el.)

Berzsenyi papa. – Te, Blanka, nekem szeget ütött a fejembe, a mit mondtál. Hát csakugyan a miniszterné is?…

Blanka. – Benne volt minden ujságban.

Berzsenyi papa. – Mert nem szeretném, ha azt mondanák, hogy smuczián vagyok, a ki nem pártolja a magyar ipart.

Blanka. – Erről ráismerek az én jó papámra.

Berzsenyi papa. – Vásárolni fogok valamit. Akármit, csak magyar legyen. De mit?

Blanka. – Tudod, azt hirtelen nem tudnám megmondani. Van üveg-iparunk, bőr-iparunk… izé… Az üvegipart már mondtam?

Berzsenyi mama. – Én azt hiszem, hogy elkéstetek. Előbb gondoltatok volna rá. Holnap már a házmester is a magyar ipart pártolja. A múlt héten még kiírták az ujságba, de kezd egy kicsit közönségessé válni a dolog.

Elza (benyit). – Jó estét.

Berzsenyi mama. – Hol voltál megint?

Elza. – Ne ijedj meg úgy, mert én is mindjárt megijedek. Semmi. A Zelma hítt el, pártolni a magyar ipart. Mondok magamban: »Top! Mért ne lepjem meg valamivel az én jó kis papámat? Nekem nem kerül semmibe, mert az ő pénzét költöm, s örömet szerzek neki.«

Berzsenyi papa (nevet). – Te kis betyár!

Elza. – Bebarangoljuk az összes boltokat, de semmit se találunk, a min rajta volna: »Made in Hungary.« Azt mondom a Zelmának: »No, öreg, hol a magyar ipar?« A Zelma azt feleli, hogy Pesten nem kapni semmit, de fogad velem, hogy Bécsben rögtön kapunk magyar iparczikket.

Blanka. – Úgy látszik, fel is mentetek Bécsbe, mert alaposan oda maradtál.

Elza. – Francziaországi Margit, ne átkozódjál.

Blanka. – Ó, te New-York szépe!

Berzsenyi mama. – Ne veszekedjetek.

Elza. – Felhányunk a boltokban mindent: »Hol vagy, lelkem, magyar ipar, hadd pártoljalak!« – hát, a mint kutatunk, kutatunk, végre is találok valamit. Tudod, nem drága dolog, de szeczessziós. Mondok magamban…

Blanka. – Úgy beszél, mint egy paraszt.

Elza. – Mondok magamban: »Az én jó kis papámnak mindene van a világon, de fehérvári bicskája még nincs. Hadd legyen neki fehérvári bicskája is.«

Berzsenyi papa (nevet). – S vettél nekem fehérvári bicskát?

Elza. – Ime. Fogadd tőlem jó szívvel, s ha pénzzavarba jövök, ne felejtsd el, hogy belőlem nem hiányzik az altruizmus.

Berzsenyi papa (Blankához). – Látod, most úgy beszél, mint egy gróf.

Blanka. – Elbarangolja a napot, hogy egy fehérvári bicskát vegyen! S az ilyen nem lesz szinésznő!

Berzsenyi papa (Blankához). – Hallod, ne bántsd a leányomat. (Elzához.) Teneked meg azt mondom, hogy ne beszélj ilyen tréfálkozó hangon a magyar iparról. A magyar ipar, gyermekem, nagyon komoly dolog. Miniszternék, grófnék fáradoznak a magyar ipar érdekében. Igaz, mindez eszünkbe juthatott volna harmincz esztendővel ezelőtt is, s ha eszünkbe jutott volna, akkor ma már volna magyar ipar. Ha harmincz esztendő óta megvettünk volna minden magyar iparczikket, akkor ma már csinálnának magyar iparczikkeket is. De jobb későn, mint soha. Hozzuk helyre a mulasztásunkat; legyünk ezentúl jobb hazafiak. És én elhatároztam, hogy, mint a miniszternék meg a grófnék, én is elül fogok járni a jó példával. Egyelőre, mivel semmire sincs szükségem, nem tehetek egyebet, mint hogy magyar neveket adok a lovaimnak. De ezt megteszem. Még ma. Kiki a maga hatáskörében; kitől mi telik. Mind a tizennyolcz lovamnak magyar nevet adok. Még ma; azonnal. Gondolkozzál magyar lónevekről, Elza. A te tanácsaid nekem nagyon becsesek. Tudod mit? Hogy viszonozzam az ajándékodat, megengedem, hogy te nevezd el az összes lovaimat. Csak egyet kötök ki. Derby-crack-emet: _Szo szan mer alle_-t a mai nap emlékére _Magyar Ipar_-nak fogom elnevezni. A fehérvári bicskáért pedig kapsz egy szép párisi toilette-et.

IV. ÚRNŐK A SZINPADON.

– Hat óra után. A vendégek már oszlófélben. _Héthársyné_, a ki legutóbb _Blankával_ beszélgetett, szintén készülődik. –

Héthársyné. – Nos, eljöszsz?

Berzsenyi mama. – Hová hívod?

Héthársyné. – A Népszinházba. Nem most; holnap délelőtt.

Berzsenyi mama. – Délelőtt? A Népszinházba?

Héthársyné. – Tudod, édesem, ez még titok; de hisz ti nem fogjátok elárulni. Vikus, a cousine-om, holnap énekel próbát a Népszinházban.

Berzsenyi mama. – A cousine-od szinésznő lesz?

Héthársyné. – Ó, nem olyan közönséges szinésznő, mint a többiek, de végre is szinésznő. Miért ne? Nem fogják összetéveszteni a született komédiás-néppel; a szinlapon is mindig rajta lesz: Dorozsmai Viki _úrnő_ első, második, harmadik fellépte.

Berzsenyi mama. – De mi jutott eszébe, hogy szinésznő lesz? Talán csak nem…

Héthársyné (sértődve). – Mit képzelsz? Hála Istennek, Vikinek van miből megélnie. Ötvenezer forint hozományt vitt magával; ehhez az ura nem nyúlhatott hozzá.

Berzsenyi mama. – Ugy képzeltem, hogy talán az elvált férjét akarja megtruczczolni.

Héthársyné. – Nem, az urával egyszerűen nem törődik többet. De mit csináljon egy szép, fiatal elvált asszony, a ki hozzá van szokva, hogy évenkint húszezer forintot költsön, s a kinek csak ötvenezer forint a vagyona? A sutba üljön, harisnyát foltozni, vagy gépirást tanulni? Nem. Viki igen helyesen úgy gondolkozott, hogy halálos vétek volna a hangocskáját nem kamatoztatni. Mert van egy kis hangocskája. Nem akkora, mint az oroszlánnak, de elég arra, hogy megszerezzen vele évenkint hat-tiz-húszezer forintot.

Berzsenyi mama. – De mégis… valaki… az ő társaságából!… Tudom, hogy ha ő megy szinpadra, az más, mint ha a házmesterném lánya áll ki néger tánczot járni… De mégis szokatlan egy kicsit…

Elza. – Szokatlan? Nem találom. Az utolsó operettliben két olyan dáma is játszott, a kikkel tavaly még csak a zsúrokon találkozott az ember. A közönséges szinésznék csak a páholyból nézték őket.

Blanka. – És szeretném tudni, mit árt nekik, hogy a szinpadra léptek? Függetlenek; pénzt szereznek; lázas, szép életet élnek; s valljuk meg, irigyeljük őket.

Elza. – Annyi bizonyos, hogy a Zelmának ugyancsak szeget ütöttek a fejébe. Azt mondja nekem tegnap, hogy ő, ha férjhez megy, csak azért megy férjhez, hogy elválhasson és aztán a szinpadra léphessen.

Berzsenyi mama. – Hagyj nekünk békét a Zelmáddal. Ki kérdezett?

Elza. – Csak sokat vekszáljatok! Én is egyet gondolok, és elszerződöm valahová! Én ugyan nem megyek férjhez csak azért, hogy a hivatásomnak élhessek. Minek ehhez a házasság, elválás és egyéb kalandok? Betanulok egy operette-et s isten megáldja édes szüléimet!

Berzsenyi papa. – Hallod, az efféle tréfákat kikérem magamnak!…

Elza. – No, ne ijedj meg minden kis mókázástól! Elképzelheted, hogy a te házadat nem fenyegeti semmi ilyes veszedelem. Egyelőre eszem ágában sincs azokat a jó házból való szerencsétleneket utánozni, a kiket állítólag egy isteni szózat őrjített meg, de mégis inkább a lábukban lakó ördög ösztökélt arra, hogy megszökjenek a jól fűtött szülei házból s elkarikázzanak: az igét hirdetni, vagy jobban mondva: éhezni és fázni. És remélem, hogy a bankjegyeidre rajzolt őrangyalok mindenkor meg fognak óvni ettől a kísértéstől, hogy ne mondjam: tébolytól. Rémesen hangzó megjegyzésemmel mindössze annyit akartam mondani, hogy tökéletesen értem azokat a szegény nőket, a kik a mai világban seregesen tódulnak a színpadra. És ha már ebben a házban minden blague-ot le kell fordítani kereskedelmileg józan és ridegen száraz, egyszerű vagy összetett állító mondatokra, megmagyarázom nektek azt is, hogy miért gondolkozom így. Végre is az a szegény nő, a kinek a kényelméről senki se gondoskodott, s a ki a kényelemért még nem akar lemondani minden társadalmi szereplésről, csak a színpadon keresheti a boldogulást. Egy csinos, fiatal, jóalakú nő, a ki alkalom adtán kedves is tud lenni és nincs minden temperamentum híjján, ha nem túlságosan prűd és nem szenved se köszvényben, se idült hangszálbénulásban, föltéve, hogy ügyesen viselkedik és ért egy kicsit úgy az intrikálás, mint a reklámcsinálás művészetéhez: ma már a színpadon mindent elérhet. Igenis, mindent. Szert tehet fejedelmi toalettekre, ékszerekre, bankigazgatói jövedelemre, tíz percznyi éneklésért egész vagyont tevő föllépési díjra, automobilra, yachtra, saját külön vasúti szalonkocsira s végül herczegi férjre… És azért nem kell lemondania a társadalmi szereplésről sem. A színésznőket is a viselkedésükhöz képest ítéli meg a világ, mint akárki mást; ha rosszúl viselkednek, többet néznek el nekik, mint annak, a kit a művészet nem menteget; s ha jól viselkednek, még a tiszteletet is kiénekelhetik maguknak, könnyebben, mint az, a kit kevesebb szem ellenőriz. Bejuthatnak még a fejedelmi szalonokba is, s ha mindig akadnak, a kik lenézik őket, vigasztalásukra lehet, hogy ez a lenézés három negyed részében sárga irigység.

Héthársyné. – És vedd ehhez azt, hogy egy úri nőnek mindig több chance-a van a színpadon a boldoguláshoz, mint egy közönséges színésznőnek, a kiről nem tudni, hol kezdte, a ki csak úgy a sugólyukból lépett ki a világba. Egy úri nőnek a nagy sikerig nem kell olyan hosszú útat tennie; már az első föllépése is nagyobb érdeklődést kelt, mint egy olyan színésznőnek a bemutatkozása, a ki a színpadon von Pike auf küzdötte fel magát – honni soit, qui maly pense – s a kinek évek kellenek hozzá, hogy észrevegyék. A ki a Vikussal valaha tánczolt, és a ki az életben csak két szót szólt vele, az mind ott lesz azon az ünnepen, a hol az első lámpaláz nyomban kiváló művésznővé avatja. Szeretném tudni, miért ne gyümölcsöztetné azt az ismeretességét?!… és miért ne aknázná ki azt a szenzácziót, a melyet a vállalkozása kelt?! Ha van egy gyűszűnyi hangja, s ha olyan kecsesen sétálgat majd a színpadon is, mint a vigadóban, tökéletesen elég megmutatnia a bokáját, és a sikere biztos. A mellett őt soha se fogják afféle közönséges színésznőnek nézni; mert a nagyvilági szereplés épp olyan eltörölhetetlen presztizst ad, mint az egyházi rend. A Vikus nem lesz közönséges, hogy úgy mondjam: színpadi színésznő; a Vikus mindig úrinő marad, a ki esténkint megjelenik a színpadon, mert hiszen másképpen nem szedhetné be azt az adót, a melylyel a világ az ő érdekes egyéniségének tartozik.

Blanka. – És milyen gyönyörű élete lesz! Csupa izgalom, taps és virág!

Berzsenyi mama (Héthársynéhoz). – Mégis, megvallom, csodálkozom rokonod bátorságán. Én az ő helyén a nyilvános föllépésre soha se tudnám elszánni magam. A műkedvelés, az más; és ha valaki olyan nagy hajlamot érez a szinészkedésre, istenem, a műkedvelést még az egyház is megengedi!… Ez ellen senkinek se lehet kifogása; a műkedvelői előadás még a legelőkelőbb családokban is gyakran előfordúl.

Berzsenyi papa. – Nem fogjátok elhinni, és mégis úgy van, mert szóról-szóra benne volt az én ujságomban, hogy legközelebb egy ilyen műkedvelői előadás volt Bécsben, a hol még az inas szerepeket is főherczegek játszották volna. Ez nekem azt az eszmét adta, hogy egy műkedvelői előadás rendkívűl mulatságos legyen, és miután az én házamban egy ilyen még nem volt, nem volna-e czélszerű, hogy az én leányomnak színdarab-írását egy hasonló ünnepélylyel kötnénk össze, természetesen megfelelő közönség előtt?!

Héthársyné. – Az eszme kitűnő, és ha lesz belőle valami, számítok rá, hogy igénybe veszik az én rendezői tehetségemet. Nekem ebben nagy gyakorlatom van. A mult héten Hilda grófnénál rendeztünk egy ilyen nagyobbszabású műkedvelő előadást, és az egész olyan pompásan ment, hogy egy színész, a kit meghívtunk közönségnek, kijelentette, hogy ilyen meglepően mulatságos estét ő még nem mitmacholt. Különben nekem ez már a tizedik műkedvelésem volt, s azóta már a tizenegyedikre készülök. De sietek is haza, mert éppen próbám lesz. Viszontlátásra, édesem; jó napot, Berzsenyi… Hogy miféle estét rendezek, édesem?… Ó, ez csak afféle szerényebb műkedvelés lesz… polgári szereplőkkel… A _Szulamit_ot adjuk elő… a katholikus legény-egylet javára… Á propos… képzeld, édes Blankám, még most sincs Absolonunk!… Mondja, Berzsenyi, nem volna kedve hozzá?… nem játszaná el Absolont? Nagy szivességet tenne vele!

V. MAGYAROSODÁS.

– Pont öt óra. A nagy teremben _Elza_ egyedül. –

Elza (a _Pajkos férjek_ről szóló referádákat olvassa. Eldobja az egyik ujságot s egy másikat vesz elő. Bele tekint, s ezt is elhajítja.) Képmutatók! Nyomorult képmutatók!

Blanka (jön. Szórakozottnak látszik, s mintha egy kicsit izgatott volna). – Nem volt még itt Rejtvényi?

Elza. – Mit akarsz Rejtvényivel? Már harmadszor keresed.

Blanka. – Miért felelsz a kérdésre kérdéssel?

Elza. – Mi bajod? Miért ne felelhetnék a kérdésre kérdéssel?

Blanka. – Mert az… (elakad.)

Elza. – Csak mondd ki! Azt akartad mondani: »mert az galicziai szokás.«

Blanka. – Megint ízetlenkedel.

Elza. – Kérlek, engem nevezhetsz annak, a minek akarsz. Kazárnak, asszirnak, lengyelnek, spanyolnak. De ne felejtsd el, hogy a te őseid se lovon jöttek ebbe az országba.

Blanka. – Ne kiabálj, még meghallják a cselédek.

Elza. – Úgy látszik, már grófnénak érzed magadat. (Kivülről csöngetés hallatszik.)

Blanka. – Hallgass, azt hiszem, ez Rejtvényi. (Szünet.)

Elza. – Fájdalom, nem ő az; a papát kereste valaki. A szépirodalmár késik. De hiszen ma már volt hozzá szerencsénk az ebédnél! Nem mondanád meg, mért várod olyan szívszakadva?

Blanka. – Ha nem csinálsz rossz vicczeket, megmondom.

Elza. – Rejtvényiről? Kinek nézel engem?