Part 18

Blanka. – A »Lengyel zsidó«. Ha most oda figyelsz, megérted az egészet. (A szinpadon Schmitt erdész elénekli Anettnek és Krisztiánnak, hogy mi történt tizenöt évvel ezelőtt a lengyel zsidóval.)

Elza. – A szán-motivum herczig.

Blanka. – Tisztára operette, ha mondom.

A báró. – Ez a nagyszakállú megfelel nekem, de magyarázzátok meg, hogy a csendőr és a nő mért nem sajnálják a lengyel zsidót?

Elza. – Hát tudod, papa, azok most a szerelmükkel vannak elfoglalva.

A báró. – Talán azért, mert az csak egy szegény lengyel zsidó legyen? Na hát én konzervativ ember vagyok, és mindig ellene fogok nyilatkozni a bevándorlásnak, de ha nekem elbeszélik, hogy egy szegény kereskedőt csak úgy mir nix, dir nix meggyilkoltak, én akármilyen szerelmes legyek, sajnálni fogom a szegény embert.

Blanka. – Operában, papa, ez nem úgy van, mint egy szindarabnál.

A báróné (a ki elkészült a nézőtéren tartott szemléjével). – Láttátok a normafai Normannét?

Blanka. – Azt ugyan bajos volna meg nem látni.

A báróné. – Már nem állhatta meg, hogy egy kis keresztet ne tegyen a nyakába.

Blanka. – Ehhez ábrázat kell. (A normafai Normanné kellő reverencziával köszön át; általános szíves viszonzás.)

Elza. – Nézd, papa, ez itt a Takáts, a ki megölte a lengyel zsidót.

A báró. – Ismerem tenorista korából. Azóta nagyon megerősödött a hangja.

Elza. – Tévedsz, papuskám, a Takáts soha se volt tenorista.

A báró. – Az nem baj; ez a hiány nem látszik meg rajta. A ki már fiatalon ilyen erős hanggal bir, attól idős korában, mikor a hangja még mélyebb lesz, nagyon sokat lehet várni.

Blanka. – Ó, papa, a Takáts már most is remek énekes!

A báró. – Mindenesetre szép jövővel biztat. De ez a darab kezd nagyon nem tetszeni nekem.

Elza. – Mért, papuskám?

A báró. – Mert ez mégis ocsmányság. Harminczezer frank hozományt ad a leányának, és azt énekli, hogy megháromszorozta azt, a mit elrabolt. Tehát tizezer frankért, vagyis a mi pénzünk szerint összesen 4795 forintért ölte meg a szegény kereskedőt. Mit gyönyörködjem én egy ilyen gazemberben?!

A báróné (a leányokhoz). – Ugyan nézzetek már a szegény Soroksáry Miskára. Mindenáron köszönni akar.

Blanka. – Én már rá se tudok nézni erre az emberre.

A báróné. – Mért?

Blanka. – Mert azzal gyanúsítom, hogy miután nem kellett se nekem, se Elzának, se Zelmának, most, elkeseredésében el fogja venni a Zelma mamáját. Csak a regényekben vannak ilyen éhes grófok.

A báróné. – Egy gróf éhesen is gróf marad.

A báró. – Gyermekeim, én azt hiszem, hogy hátra ülök és egy kicsit gondolkodni fogok erről a szindarabról.

Elza. – Várj, papuskám, most táncz lesz. Látod, már készülődnek a lakodalomra! Itt egészen csinos a muzsika, nem igaz?

A báró. – Legalább sok személy jön a szinpadra.

Blanka. – Kár, hogy az ember már könyv nélkül tudja az egészet a Nemzeti Szinházból.

Elza (a báróhoz). – Megmondjam neked, melyik szép leányt hogy hívják? Várj, majd megmutatom a legszebbeket.

A báró. – Te annyit beszélsz itt nekem, mintha én vidéki volnék, a kinek a szent jobbkézt kell elmagyarázni. Azt gondolod talán, hogy én még soha se láttam tánczosnőket, és fiatalabb nőket a kórusból? Vagy talán nem jártam azelőtt eleget valamennyi szinházba?

Elza. – Pszt, papuskám… A mamának úgy se tetszenek az esti ülések… Aztán meg, mit gondolsz, mindjárt zavarba jövök!… Nézd inkább azt a szőke leányt, ott balra!… Herczig pofácskája van, nem igaz?

A báró (egy kicsit megzavarodva). – És a zene is jobb egy idő óta, bár még mindig sok. (A szinpadon a lakodalmas nép asztalhoz ül.) De mért ültették a papot a czúgba?

Elza. – Tessék?

A báró. – Nem látod? A papot az asztal szélére ültették, a hol nyitva van az ajtó. És vele szemben is nyitva van az ajtó. Egy rangelső embert! Ez a darab nem jó.

Elza. – Ezért a papért nem kár, ha meghűl, mert nagyon mulatós pap lehet. Nézd, mindig nevet.

A báró. – Mindegy, én nem akarok ott jelen lenni, a hol az egyházi férfiak ily kevés tiszteletben részesülnek, és a czúgba ültetik őket.

Blanka. – Papa, most csak nem méssz el?! Már kezdődik a táncz!

A báró (állva). – Ezt megvárom, mert igen szépen járják. Látszik, hogy kiképzett ballerinák, a kik egy falusi kocsmában nem jönnek zavarba.

A báróné. – Nézzétek, a Takáts is tánczolni akar! Lásd, Jacques, ez neked soha se jutna eszedbe.

A báró. – Ne gondold azt. Egy öreg ember mindig szivesebben tánczol, mint jajgat a köszvénytől.

Elza. – Megint a szán-motivum! Jön a lengyel zsidó!

A báró. – Még egy lengyel zsidó! Nem találjátok, hogy ez az opera tulságosan népszerű és pórias?

A báróné. – Jacques, most ne beszélj egy kicsit, mert a zene itt igen érdekfeszítő.

A báró. – Éppen azt akartam mondani, hogy hátra ülök, mert messziről a zene sokkal élvezetesebb. (Hátra vonúl, felül a pamlagra s behunyja a szemét.) Higyjétek el, így sokat nyer a zene. A képeket nem szabad közelről nézni, és a zenét távolból kell hallgatni. (Elábrándozik, de időközben a függöny legördül, s a páholyban megjelenik az első látogató.)

Elza. – Papa, nem szabad megszökni!

A báró. – Mit képzelsz? Ha meghallgattam az operát, a balett elől csak nem fogok elmenni?! (Egy úrhoz, a kit már tizszer mutattak be neki, de a kiről nem tudja, hogy kicsoda:) Én rám rendkivül hat a zene, és mint ideges ember elalszom tőle. A balett, ellenkezőleg, mindig felüdít, és utána kivétel nélkül a legnyugodtabban alszom. (Kimegy a czukrászdába, és csak egy negyedóra mulva tér vissza, mikor már a második felvonás járja.)

A báróné. – Már azt hittem, hogy itt hagytál bennünket!

A báró. – Hát mért jöttem, ha nem a balettért? (A szinpadon csöndes jó éjt kívánnak Mathisnak.) Hogyan? Még mindig énekelnek?

Elza. – Mindjárt vége lesz.

A báró. – Ha egy darab rossz, az még hagyján, de ha hosszú, ez megengedhetetlen. És még most is ez a Takáts énekel?

Blanka. – Hát ki énekeljen, ha nem ő?

A báró. – Csak mondom, mert már nagyon elfáradhatott. Én legalább elfáradtam, pedig a czukrászdában egy kicsit pihentem. De mindig mondtam nektek, hogy az Operának kicsiny a személyzete, és az egyes művészeket túlfárasztják. (Leül a pamlagra.)

Blanka. – De, papa, ez nem úgy van…

A báró. – Nem fogod tagadni, mert olvastam az én lapomban, hogy a multkor már egy zenésznek kellett énekelnie, és szép sikert aratott. A többi zenészeknek is énekelniök kellene, hogy felváltsák a fáradt művészeket.

Elza (részvevőleg). – Nem gondolod, papuskám, hogy inkább a közönséget kellene felváltani?

A báró. – Engem hiába csúfolsz; én csak azért húnyom le a szememet, mert ilyenkor már bánt a világosság. (Mathis elalszik; a báró is.)

Elza. – Szegény papa! Mennyit kell szenvednie nem tudom melyik ballerináért!

Blanka. – Talán több tisztelettel beszélhetnél az atyádról?!

Elza. – Még te beszélsz?! Te, a ki ide vonszoltad, szegényt?!

(A sötét háttérben váratlanul felharsan az álombeli kórus, mely Mathist leszámolásra szólítja fel; a trombiták vadul dolgoznak és a nagy dob mintha megveszekedett volna.)

A báró (felriad). – Mi az? Na hát ez már mégis gyalázat! Ez egy opera legyen, ezzel a lármával! Mért nem ágyuznak mindjárt? És legalább figyelmeztetnék az embereket előre!

Blanka. – Papuskám, légy egy kicsit csendesebb! A Boriska grófné már folyton bennünket néz. És mindenki meglátja rajtad, hogy nem sokat jársz az Operába.

A báró. – Hát bánom is én, ha meglátják rajtam, hogy nem sokat járok az Operába!… Ha én egyebet se csináltam volna, csak folyton az Operában lebzselek, akkor szépen néznénk ki!… te talán mint rongyos kis fiú krajczáros ujságot árulnál az utczán, és én itt ülhetnék az Operában, mint statiszta!… Ez egy opera?! A papot a czúgba ültetik, és engem a műélvezetemben felágyúznak!

Elza. – Végre is a papának igaza van.

A báró (Blankához, Elzára mutatva). – Látod, ennek a gyereknek van zenei érzéke. De ne nézegess mindig hátra, mert elvonod a figyelmemet a zenéről. (Behunyja a szemét, hogy a világosság ne bántsa, és csak akkor ébred fel, mikor a függöny legördült, s az egész közönség lelkesen hívja Takátsot.)

Blanka. – Na biz ez nem sokat ér.

A báróné. – Ha egy kicsit vígabb volna, egészen elmenne.

Blanka. – Még víg is legyen ehhez a szöveghez?!

A báróné. – Úgy gondolom, ha például kiderülne, hogy a lengyel nem halt meg, mert az egész csak álom volt, és Mathis örömében eljárná a mazurkát.

Elza. – Hát igaz, hogy én a véleményemet nem hoztam készen a Rejtvényi úr ujságjából, de nekem sok részlete tetszett.

A báró. – Engem örvendetesen lepett meg, hogy a második fele, onnan, a hol a szinpad és a nézőtér elsötetedik, sokkal jobb és sokkal rövidebb, mint az első fele. A végét már határozottan élveztem. Csak azt az egyet nem értem ebben a darabban, még most se, a mikor már minden szerencsésen végződött, hogy a papot mért ültették a czúgba?

XLV. BERZSENYITŐL PÉNZT KÉRNEK.

– Szín: a báró dolgozó-szobája. A báró íróasztala mellett ül s egy ujságot tart a kezében. –

A báró (magában). – El kell olvasnom, mert olyan sokszor olvasták fel és lármában, hogy utóljára már egy szót se értettem a megjegyzésektől. Mindenesetre igen jól van írva; ez a fiatal egyén az öreg lakkczipőben jelesül forgatja a tollat. Nincs nekem mindig igazam? Azt mondja az én jó Elizem: »Ki legyen az az egyén a buffet-nél, a ki mindent megeszik?« Én már akkor megmondtam: »Hagyd el; olyan éhesen néz ki, hogy nagyon jeles írónak kell lennie.« És valóban beható czikket írt, melylyel meg lehetek elégedve. (Leteszi binokliját és pápaszemet tesz föl.) »Estély Berzsenyi bárónál«! A czím egyszerű, de én szeretem az egyszerűséget és a betűk elég kövérek. És sajátságos, mily jó irálya van ezzel a jelentéktelen alakkal! »A műszeretetéről ismeretes pénzfejedelem vendégszerető palotájában« – ez oly sikerült kifejezés, melyet személyesen se mondhattam volna jobban. »A nagy művész borongós lelkének egész fenségét bele fektette vonójába…« – no, ezer forintért ezen nem csodálkozom. Kár, hogy nem voltam a teremben, a mikor produkálta magát, mert mégis érdekes, hogy egy hegedülésben mi legyen ezer forintért? Őszintén sajnálom, hogy nem is láttam őt a pénzemért, de meglehet, hogy az a kis fekete volt, a ki úgy tett, mintha ismerném, és a kit először az egyik kölcsönzött inasnak gondoltam. »De az est fénypontját mégis…« – ahá, itt jön a Blanka az ő zongorázásával! »A baronesz, kinek nagy stílü előadását bármely világhírü zongorás megirigyelhetné, valósággal fanatizálta a csupa előkelőségből álló, raffinált ízlésű közönséget.« Ezért az egy mondatért megérdemelné a biráló, hogy megjutalmazzam őt néhány pár lakk-czipővel. »Jelen voltak…« – itt egy kis hiba van, mert, mint látom, a notabilitások közül a czímzetes püspök kimaradt, szerencsére az érsek, bár lemondott, ki van nyomtatva. »Leányok: Dontheöy Tecza és Dontheöy Bubu grófkisasszonyok, Trenchény Ili baronesz, Várai Fejér Nandine, Piczu, Dalma és Nünüke, Honthy-Peéry Duda, Beszterczey Alma és Sisi baroneszszek, Wynand-Focking Poppaea, Hidegkuthy Angela és Didi, Vázay Huhu, Chermely Dada és Baba, Wheöreösváry Alfa, Rezeda és Csuhajka, Hirschler Zelma és Polka, Gabnaffy Tente és Pimpi, Zalán Gambetta, Szirtfoky Lala, Hopla és Kuczkucz…« Azt hiszem, hogy ez a Kuczkucz az a kis lány a nevető szemmel és kövér nyakkal, a ki úgy feltünt nekem. Kár. Az ilyen életrevaló kis lánynak szinésznőnek kellene lennie egy bécsi szinháznál. »A fényes társaság a késő éji órákig együtt maradt« – na, azt hiszem, hogy jól mulattak! Én magam is jól mulattam volna; kár, hogy a vendégek közül a legtöbbeket nem ismertem. De az az urlovas, a kit az én Elzám állított elő, egy igen jó eszmét vetett fel. A _Halifax_ csakugyan a legjobb öreg ló legyen kis távolságra; és ha eladó, miért ne szerezném meg? Erről jut eszembe, hogy hol van az őrnagy? Utasítani kívánom őt, hogy a _Halifax_ért menjen el húszezer forintig és az őrnagy ilyenkor nincsen sehol! És még hozzá az én Sport-rovatomat sem találom meg az ujságomban. (Az ujságot lapozgatja.) Ahá, itt van… no, tessék! »_Halifax_ kimúlt.« Kár; elmentem volna érte húszezer forintig. Mégis jól van szerkesztve ez az én ujságom; az őrnagy nincsen sehol, de az ujságomból értesülök, hogy megtakarítottam húszezer forintot. Az bizonyos, hogy kis távolságra igen jó ló volt; és ez okos, hogy nem az én színeimben múlik ki. A doktor Vrillényi egészen megfelelően szerkeszti az én ujságomat; sokfélét nyomtat ki ugyan, a miket nem fogok elolvasni, de mégis jó több czélra, ha az embernek van egy saját lapja, melyet szivesen támogat… (Egy inas jön.)

Az inas. – Méltóságos báró úr, a doktor Vrillényi úr van itt, és kérdezi, hogy Méltóságod elfogadja-e?

A báró. – Jöhet. (Vrillényi belép.) Jó, hogy jön, kedves doktor. Éppen most jegyeztem meg magamnak, hogy az ujsággal igen meg vagyok elégedve, és ön helyes irányban szerkeszti a lapot. A betűk tisztán olvashatók, a közlemények tárgyilagosak, a kihordók illedelmesen vannak öltözködve, és annak a fiatal embernek, a ki a rossz lakkczipőben jött ide, olyan irálya van, a mely engem Goethe számos munkáira emlékeztet.

Vrillényi. – Nagyon örülök, báró úr, hogy oly szerencsés voltam megelégedését kinyerhetni. Annyival inkább, mert, sajnos, uj áldozatot kell kérnem.

A báró. – Hogyan? (Arcza elsötétedik.)

Vrillényi. – Szerencsére mindössze tizezer forintról van szó. De erre halaszthatatlanul szüksége van a lapnak.

A báró. – Szsz – szsz – szszsz!

Vrillényi. – A lap nem megy oly jól, mint joggal reméltük. A kilátásaink rendkívül kedvezőek, de a kilátásainkat, fájdalom, nem lehet eszkontálnunk. Hirdetésekben jelentékeny követeléseink vannak, de ezek nem folynak be rendben; az az akczió pedig, a melyet közelébb megkezdettünk, nagy mértékben fogja propagálni a lapot, de ez az akczó költségekkel jár…

A báró. – Na, ön igen rosszkor jött, barátom. Nem képzeli, hogy milyen rosszkor!

Vrillényi. – De, báró úr, tizezer forint, ez nem olyan nagy summa!… és olyan tizezer forintról van szó, mely a kamatok kamatjával fog megtérülni!… Végre is minden perczben megér a lap…

A báró. – Megér! Megér! Persze, hogy megér valamit! Hogyne érne meg valamit! De ön nem képzeli, hogy milyen kevés most a pénz, ezt ön nem is képzeli!

Vrillényi. – Én azt nagyon jól tudom, báró úr, hogy a viszonyok nyomasztóak. Ha nem így volna, egy szót se szólnék, hanem magam tenném bele a lapba ezt a tizezer forintot, a mely ilyen vállalatnál csekélységnek mondható…

A báró. – Hogy ön ezt tudja? Nem tudja! Önnek erről fogalma sincs! Mit tud ön? Ha önnek szüksége van egy rongyos ezer forintra, és ez véletlenül nincsen, hát ez semmi. De ha az embernek szüksége van itt egy félmillióra, ott háromnegyed millióra, és nincsen! Sehol sincsen! Abszolúte sehol sincsen… ha az ember végre is nem akarja megtámadni a megtakarított filléreit!… Mit tud ön erről? Önnek fogalma sincs arról, hogy mi a gond. Én mondom önnek, hogy kétségbeejtően nincs pénz, kétségbeejtően! Senkinek, sehol! A leggazdagabbnak mondott embereknek leginkább nincsen! Ha önnek nincs pénze, baj ez? Nem. Majd egyszer lesz, vagy nem lesz, önnek nem is kell. De ha nekem nincs pénzem, el fogja képzelni, hogy ez sokkal komolyabb dolog! Lehet az, szabad az, hogy nekem ne legyen pénzem?!

Vrillényi. – De a báró úrnál tizezer forint úgy sem numerál…

A báró. – Numerál vagy nem numerál, az mindegy. Tizezer forint mindig tizezer forint marad. És éppen az a szomorú, hogy nem numerál! Nekem harmadfél millió kellene, a mi nincsen, és ön még tizezer forintról beszél nekem! Hogy képzeli ön ezt? Hisz ha csak tizezer forintot kérnének tőlem! Miattam szivesen odaadnám ezt a tizezer forintot. Boldogan odaadnám. Nemcsak a lapnak. Odaajándékoznám szivesen az ön kis fiának. Mért ne ajándékoznék én az ön kis fiának tizezer forintot? De tőlem nem tizezer forintot kérnek, hanem tizszer tizezret, százszor tizezret! Hol vegyem? Mondja, kérem, hol vegyem? És hozzá ráadásul még harmadfél milliót, a mit ki kell fizetnem az egyik zsebemből.

Vrillényi. – Igazán nem zaklatnám a báró urat, ha azt hinném, hogy ez a tizezer forint elveszhet. De csak elhelyezésről van szó…

A báró. – Aztán a lap már nem olyan jó, mint volt. Azelőtt többször meg voltam elégedve, de egy idő óta a lap mindig rosszabb és rosszabb. A betűk túlságosan nagyok, a közlemények túlzottan tárgyilagosak, a kihordók úgy öltözködnek, mintha lopnák a pénzt, és az a fiatal ember, a ki nem tud írni, olyan öreg lakkczipőben jár, hogy az szégyen-gyalázat! Hogyan akarja ön, hogy tekintélye legyen a lapnak ezzel a lakk-czipővel?! Ezért nem akar senki se előfizetni, és a mit ön a lapra költ, az kidobott pénz.

Vrillényi. – Bocsánat, báró úr, de éppen csak az imént…

A báró. – Éppen csak az imént az ön lapja egy igen nagy bosszúságot szerzett nekem. Azt kell olvasnom benne, hogy egy _Halifax_ nevű ló kimúlt. Majdnem kidobtam ezért a lóért húszezer forintot, és képes lett volna az én színeimben menni be, miután megvásároltam! Ha az ön lapja jól van szerkesztve, akkor ki kellett volna nyomtatni, hogy a ló kis távolságra már nagyon öreg és be akar menni. Akkor ön nem hoz engem abba a helyzetbe, hogy kidobjak egy lóért húszezer forintot, csak azért, hogy kimúljon.

Vrillényi. – Pedig a mi a sport-rovatot illeti, legyen szabad megjegyeznem, hogy sport-rovatunk, továbbá a társaságból közölt czikkek…

A báró. – Erről jobb nem beszélnünk. A mai czikkből is kimaradt a czimzetes püspök. Hogy értsem ezt, hogy a czimzetes püspök kimaradjon az én estélyemből? Az érsek ott legyen, a ki nem volt ott, és a czimzetes püspök, a ki ott volt, kimaradjon? Micsoda munka ez? És hogyan értsem azt, hogy, ha az érsek bejött a czikkbe, a mit nem kifogásolok, többen nem jöttek be, a kik szintén meg voltak híva?!… Talán én tehetek róla, hogy az a fiatal egyén mindig a buffetnél volt, és nem törődött senkivel, legyenek bár ezek érsekek, zászlósurak, és legjobb barátaim?!…

Vrillényi. – Erről igazán nem tudok, és szigorú vizsgálatot fogok indítani…

A báró. – Ön egy idő óta semmiről se tud és mindennek személyesen kell utána néznem. Azt hiszi talán, hogy nekem semmi dolgom? Ön azt nem képzeli, hogy mennyit kell nekem dolgoznom, éjjel úgy, mint nappal, hogy a legszükségesebbet előteremtsem! Gondolja, hogy ingyen adják nekem az ilyen estélyeket, a melyeket társadalmi állásom megkövetel? És ön másnap tizezer forinttal jön nekem elő, a mi nincsen! A mikor én ki vagyok merülve a dologtól, és nem tudom, hogy hol van a fejem? Nem csodálkozik ön, hogy itt talál engem az én dolgozószobámban, gondoktól és munkától görnyedve, most is, mint különben mindig?

Vrillényi. – Végtelenül sajnálom, báró úr, ha zavartam. Belátom, hogy rosszúl választottam meg az időt…

A báró. – Nem az időt választotta meg rosszul, hanem az eszmét. Daczára elfoglaltságomnak, szivesen társalogtam volna önnel a komolyabb eszmékről, a miket meg kellene irni, de ön egy nagyon időszerűtlen tárgygyal jön elő, a mi nincsen. Úgy nézek én ki, mint a ki szivesen mond nemet? Én mindig örömmel hozok áldozatot, ha van, és a puszta sajnálat egy kínos migrainembe kerül. A mint ön itt engem lát, én egy igen beteg ember vagyok. Nekem elég, hogy valaki pénzről beszéljen, és már rosszúl érzem magam. És mikor én ilyen beteg vagyok, ön a legkínosabb ügyeket hozza nekem elő!

Vrillényi. – Várni fogok addig, míg egyszer jobb kedélyben találom a báró urat. Egyelőre a magaméból fedezem a lap kiadásait, de nem mondok le a reményről, hogy a báró úr később…

A báró. – Ne siessen, mert én egy igen beteg ember vagyok, és ha jobban leszek, azonnal el kell utaznom, az egészségemet gondozni. Majd ha visszajövök, alkalmilag talán szóba hozom, hogy mit kellene kigondolni az ügyről.

Vrillényi. – Remélem, megbocsátja báró úr…

A báró. – Isten áldja meg. (Vrillényi el.) És aztán ne legyek beteg a haragtól, a mikor látom, hogy ha esetlegesen egy jó anekdotával kezdi, figyelmetlenségemben képes lettem volna odaadni a tizezer forintot!

XLVI. BERZSENYI KÖNYVET AKAR VENNI.

– Történik a Nádor-utczai palais-ban. Színhely: a pánczélszobába nyíló nagy ülésterem. Középütt zöld posztóval letakart hosszú asztal és sok karosszék. Az ablakokkal szemben lévő világos falon Berzsenyi báró olajfestésű arczképe; a leghomályosabbik falnál hatalmas könyvszekrény. A könyvszekrény üres. –

A báró (le s fel jár a teremben, s koronkint megáll a könyvszekrény előtt.)

Arthur (az óriási lakáj, megjelenik az előszobába nyiló ajtónak a küszöbén). – A bárókisasszony azonnal itt lesz.

A báró. – Jól van, Arthur. (A szolga el.) Ez az Arthur, a milyen jól van a természettől kiállítva, kiindulási pontját képezhetné egy nemes testőrségnek, és én nem értem, kinek volna nagyobb szüksége a mi napjainkban testőrökre, mint egy pénzembernek, a ki… (Bejön Elza, utczai ruhában, kalappal, keztyüsen.)

Elza (az előszobába nyíló ajtónál). – Mi az, papuskám?

A báró. – Ki akarsz menni a városba?

Elza. – Mért? Parancsolsz talán valamit?

A báró. – Mondd, mit szólsz ehhez a könyvszekrényhez?

Elza. – Hogy kerül hozzád ez a könyvszekrény?

A báró. – Nem fogod elhinni; én ezt örököltem.

Elza. – Hogyhogy?

A báró. – Sajátlag nem én örököltem, hanem az én manageremnek, az őrnagynak a felesége, a ki egy nem tudom micsoda baronesz. Ez a szegény nő éveken át türelmesen és bizalmasan várakozott egy vagyonra az ő öröklési nagybácsijától. Az őrnagy egészen bizonyosra vette a történetet, és te igen jól tudod, hogy mikor én kérdőre vontam: mi az, hogy a lovak nem akarnak futni? – többször még velem is elkezdett stenkerkedni, és én őt csak azért nem ütöttem pofon, mert mint rabiátus embert, a ki katona volt, képesnek tartottam arra a szemtelenségre is, hogy visszaüt. Ez onnan volt, mert az őrnagy mindig biztatta magát a felesége örökségével. Az öröklési nagybácsi azonban alattomos fiú volt, a ki igen nevetett magában, és titokban elköltötte az egész vagyonát, úgy hogy mikor végre meghalt és gondolta magában, hogy: na, ezek nagyot fognak nézni! – nem maradt utána semmi, csak ez a könyvszekrény. Most már el fogod képzelni a szegény rászedett nőnek a kétségbeesését. Az őrnagy elpanaszolta nekem az esetet, és kért, hogy legalább vegyem meg a könyvszekrényt, mert minek nekik a könyvszekrény?! Erre én azt gondoltam magamban: »Miért ne venném meg a könyvszekrényt?! Ha nem veszem meg, az őrnagy a szomorú eset alkalmából előleget fog kérni, a mely esetleg nagyobb összegű; és így legalább van a pénzemért egy könyvszekrényem.« Azért eltekintettem attól, hogy az őrnagynak ez jól történik, és gyakoroltam a kívánt jótékonyságot, annyival inkább, mert a könyvszekrényt a védnökségem alatt álló demokrata-körnek szándékoztam ajándékozni. Most aztán elhozták nekem az én könyvszekrényemet; én megnéztem, igen csodálkoztam, és így szóltam magamhoz: »De hisz ez egy egész jó könyvszekrény! Mért ajándékoznám én ezt a körnek?!« Nem igaz?

Elza. – Hát persze.

A báró. – Csak az a kellemetlen a dologban, hogy egy könyvszekrényhez könyvek is kellenek.

Elza. – Mért nem kérdezted meg, hogy hát ebből hova lettek a könyvek?

A báró. – Azt hiszed, nem kérdeztem meg? Sőt hajlandó voltam megvenni az egész könyvtárt, és azt mondtam az őrnagynak, hogy a könyvtárral együtt, nem bánom, egy pár forinttal többet is fizetek. De az őrnagy elbeszélte, hogy az öröklési nagybácsi még életében elsikkasztotta az összes könyveket, a miket az antikvár megvett, és nem hagyott hátra egyebet, mint számos évfolyam _Gartenlaube_t és _Ueber Land und Meer_t, mert igen művelt uriember volt, és nagy magyar, a ki a választásra költött el mindent, aztán visszavonult a kastélyába, melyet a Bodenkredit elliczitáltatott, és ott folytonosan olvasott, sőt a számottevő lipcsei ujságokat mind végig olvasta. A mi engem illet, én szivesen honoráltam volna ezeket a régi ujságokat is, mert jól emlékszem, hogy mikor kedves anyáddal a mézesheteket töltöttük, a nászúton figyelemreméltó _Allerleio_kat olvastunk a _Gartenlaube_ból, de az őrnagy sajnálattal értesített, hogy már felfűtötték őket.

Elza. – Azokat úgy sem lehetett volna benn hagyni a könyvszekrényben.

A báró. – És miért nem?

Elza. – Mert ezek, mint afféle kis polgárok olvasmányai, azóta már kimentek a divatból.