Part 17

Berzsenyi. – Majd később, ha megismerkedünk. Igaz, hát te hogyan ismerkedtél meg vele? Te nem jársz sehová, látogatásokat nem fogadsz, egész nap olvasol… nem tudom kitalálni, hogyan történhetett a megismerkedés.

Melanie. – Távoli rokonom. Egy nagynéném üzenetével keresett fel.

Berzsenyi. – Rokonod is? Annál jobb, annál jobb. És aztán, hogyan gondolod, ha majd férjhezmeneteled után találkozni óhajtok veled?…

Melanie. – Ó, a hogyan, a hol és a mikor a báró parancsolja! Nem merem remélni, de talán… ha a báró megengedné, hogy bemutassam a férjemet…

Berzsenyi. – No majd meglátjuk. Hanem te, mondd, nem találod furcsának, hogy téged hamarább adlak férjhez, mint az én igazi leányaimat? Két-két millió hozományuk van, még több vár rájok, csinosak, ügyesek, tudnak geografiát, mitologiát, mindent… és te mégis hamarább méssz férjhez, a ki nem jársz társaságba és így meg amúgy.

Melanie. – A királykisasszonyok mennek férjhez a legnehezebben. Nekik kell a legjobban válogatniok.

Berzsenyi. – Azt hiszem, a milyen okos leány vagy, néhány jó tanácsot adhatnál nekik…

Melanie. – Ó, milyen jó hozzám a báró!…

Berzsenyi. – Nem mondom, hogy magasra tartják az orrukat… mert miért ne tartanák az orrukat magasra?… de mégis, az egyik már elmult huszonegy és vihetem a legmagasabb helyekre, a jobb partikra fütyöl, itthon pedig egy mosdatlan költővel sétál előre, hátra. A másik meg néha rágondolja magát, de három hónapi jegyesség után megunja és kineveti a legsnájdigabb vőlegényeket. Ezzel már nem is merek próbálkozni. Pedig olyan jó és házilag okos leányok!

Melanie. – És kedvesek! És bájosak!

Berzsenyi. – Te, a ki tapasztalt és jó irányú nő vagy, határozottan útba igazíthatnád őket a tekintetben, mert szegény jó mamájok, azt kell gondolnom, nem is akarja őket komolyan férjhez adni, hogy mint beteg vidám társaságban maradjon. De mit mondasz te a világhoz? Hogy ha én elviszem őket a bálba, a legnagyobb dekoltázsban, aztán előjön egy dragonyos, megöleli őket és azt mond nekik, a mit akar, ez jól van; de ha én azt akarnám, hogy egy finomlelkű, világlátott és nekem bizalmas nő, a kikre ők igen kíváncsiak, ismerkedjék meg velök, mint titokban ők is szeretnék, az emberek azt mondanák, hogy engem a bolondok házába kell vinni.

Melanie. – Ez érthető; pedig én nem tanítanám őket semmi rosszra.

Berzsenyi. – No és ha te nevelőnő volnál a házunkban? Akkor mindenki meg volna elégedve. Mondhatom neked, minél öregebb vagyok, sok dolgot annál inkább nem értek. Meglehet, ez a korral jár, és úgy kell lennie, hogy a mikor az ember nem igen tud erkölcstelenséget elkövetni: akkor végképpen megszűnik erkölcsös lenni. (A szobalány jelenti, hogy tálaltak.)

Melanie. – Nem vacsorálhatna velem? Semmi esetre?

Berzsenyi. – De veled vacsorálok. Megtartjuk az eljegyzési lakomát. Persze csak így, kettesben. A férjed majd úgyis eleget lesz veled.

XLII. BERZSENYIÉK HAZA JÖNNEK.

– A nagy ebédlőben, esti fél tiz órakor. Minden csillár ég, de az ünnepi hangulatot némi naftalin-illat mérsékli. A báróék már megvacsoráltak; egyelőre ki is beszélték magukat. A báró, a báróné és Blanka hallgatnak; azon törik a fejöket, hogy mi módon alkothatnának uj otthont ebből az »unheimlich« palotából, mely most oly kietlennek tűnik fel. Elza le s fel jár a teremben és koronkint megszólal. De mintha egy láthatatlan lényhez beszélne. –

Elza. – Adieu, adieu, adieu!

A báróné. – Hát te mit lamentálsz ott magadban?

Elza (se lát, se hall). – Adieu, adieu, adieu!

Blanka. – A külföldtől búcsúzik, az édes!

A báróné. – Ez, ez deczemberben is ott fürdene Ostendeban! A mint javában készülődöm, és azt se tudom, hol van a fejem, egyszerre csak elkezdi nekem tördelni a kezét, és jajgat, mint a Sulamith: »Mért megyünk el Ostendeból?! Mért megyünk el Ostendeból?!…« De hát mit csináljunk Ostendeban, mikor már olyan hűvös van, hogy csak a bravúr-emberek fürdenek, és azok is, titokban, görcsöt kapnak?!…

Elza (a láthatatlan lényhez). – Ó, a digue!… Ó, az estacade!…

Blanka. – Láttátok volna ma hajnalban a vagon folyosóján! Mikor Bruckba értünk, én is fölébredtem. Kimegyek, hát ott áll az ablaknál, mosdatlanul, fésületlenül és szaval: »Szervusz, művelt nyugat! Pá, csau, puszi!…«

Elza (még folyvást a láthatatlan lényhez szól, de úgy, hogy a nénje is értsen belőle). – Tán nem volt okom keseregni, mi?!… Persze, ennek a Rozgonyi Cziczellének iszonyúan dobogott a szíve az örömtől, mert a vonat minduntalan megállt a nyilt pályán, s ebből észrevette, hogy már honi földön járunk!…

Blanka. – No, ha az egri nők is így beszéltek volna, most szépen néznénk ki!

Elza (elábrándozva). – Micsoda rend volt odakünn! Abból, a mit az ember maga körül látott, blindre meg lehetett igazítani az órát.

Blanka. – Az ember vesz magának egy jól járó órát, és nem felejti el mindjárt, hogy magyar volna, vagy mi.

Elza (most már Blankához). – Hogy jön a magyarság ahhoz, hogy én nem szeretek Budapesten lenni?! Ki szeret Budapesten lenni?… és ettől még nem kell elárulni a hazát. Különben én tisztelem a gusztusodat, és ha te szeretsz itt ülni, fogadd áldásomat!… Én, kivált olyankor, mikor egy szebb világból jövök, visszataszítónak találom ezt a várost. A hogy a vonat elhagyja Kelenföldet és az ember közelebb jön Budapesthez, az orrodat egy gőz csapja meg, a mivel itt nem mondom, hogy élned, halnod, de minduntalan találkoznod kell. Mikor másutt az emberek őszi kabátba bujva sétálgatnak a holdvilágnál, itt a falak fojtó meleget sugároznak ki. Egy város fák, park, levegő nélkül! És nincs óra, a mikor az utczán végig mehetnél a nélkül, hogy egy pokolgép az arczodba ne szórja a szemetet és a port. Ez neked a »hazádnak rendületlenül«?

Blanka. – Én nem élek az utczán.

Elza. – Hát hol élsz? Élsz csakugyan? Másutt jársz-kelsz a szabadban, és társaságban élsz. Itt se levegő, se társaság. A budapesti élet: kávéház, szinház és zsúr. A kávéházba, szerencsére, nem járhatsz, mert a mi köreinkben ez már mégse szokás… legalább egyelőre, mert Budapesten nemsokára a bibornokok és a csillagkeresztes hölgyek is el fognak járni a kávéházba. A szinház? A budapesti szinházak csak a papának jók, mert ő mindenütt tud aludni. Én nem tudok aludni, ha nekem rosszul komédiáznak. És azért jöjjek a szinházba, hogy egész bizonyosan ne bujhassak el a nekem kellemetlen alakok elől?! Aztán a zsúrok, a hol csak ostobaságokat beszélnek!… Mért zsúr, mért nem zsibvásár?… Szerencsére a zsúrok kimennek a divatból, mert nálunk is majmolni fogják a párisi petit goûter-kat… egy ürügygyel több: kocsmába és kávéházba járni. Marad nekem életnek: a Marcel Prévost regényei.

Blanka. – Ejnye, be el vagy szontyolodva!

A báróné. – Nekem úgy jössz elő, mintha nem a helyet, hanem az embereket találtad volna külföldön inkább kedvedre!…

Elza. – Parbleu!

A báróné. – És én nem vettem észre semmit!

Blanka. – Ah, ez érdekes! Szőke vagy barna az illető?

Elza (a bárónéhoz). – Nem volt mit észrevenni: az illetőtől én olyan sokat követelek, hogy soká kell készülnie, a míg tip-top kondiczióban lehet kihozni a pályára… Nincs »illető«; legalább még nem jelentkezett. No, Budapesten nem is fog!…

A báróné. – Mon Dieu, az emberek mindenütt egyformák!

Elza. – Dehogy egyformák! A hányszor a külföldön kilépek az utczára, mindig elbámészkodom: »Nini, az emberek tudnak járni az utczán, és – csodálatos! – köszönnek egymásnak!« Mert itthon nem tudnak az utczán járni, csak tülekedni tudnak… a mi pedig a köszönést illeti, ugyan ki köszön itt?!… A budapesti ember gesztussal és mimikával értésedre adja, hogy: »tőlem, neked, ennyi leereszkedés vagy nyájasság jár, sem több, sem kevesebb, inkább kevesebb, mint több«, ezt értésedre adja, de nem köszön. Egyformák! Ördögöt egyformák! Hol látsz alakokat, a kik úgy mennek a sokaság között, mint a vak villamos kocsi, elfoglalva kemény könyökével a kényelmének dukáló helyet, félrelökve útjából öreg embert, gyermeket, vénasszonyt, leánykát, a ki nem csinos, nyomorékot, mert ő erősebb, mint ezek?!… Az utolsó budapesti emlékem: egy gavallér, a ki a vele szembejövő aggastyán gipszbe kötött, beteg karjára egy jót döfött a könyökével, hogy megmutassa hölgyének: milyen úr ő, s milyen vitéz legény!… Ma sem bocsátom meg magamnak, hogy rá nem kiáltottam: »Fuj! Nem szégyelli magát?!«…

Blanka. – Egyszer még megjárod!

Elza. – Itt azon se csodálkoznám. Itt és Ohióban minden megtörténhetik. Arra, nyugaton – szervusz, édes nyugat, pá, isten veled! – egy férfi úgy néz rám, mint egy másik emberre, mondjuk így: mint egy csinos ismeretlen hölgyre. Itt nincs az az ágrólszakadt aszfaltfi, a ki jogot ne formálna magának, hogy a tekintetével kifejezhesse: »Tetszel nekem! Csinos vagy!« És én nem kiálthatok rá: »De nekem nem tetszel, rongyos pimasz! Hogy mered rám emelni a vizes tekintetedet?!…« És mért van ez? Mert sehol sincs annyi férfira éhes asszony…

Blanka. – Szeretem ezt a stílust. Marcel Prévost úr büszke lehet rád!

A báróné. – De, Elza! Az atyád előtt!…

A báró (a kit kisebbik leányának a sottise-a zavarba ejtett). – Hát Budapest így, Budapest amúgy… mondasz valamit. De viszont… látjátok, én Amerikát nem ismerem, pedig szeretném ismerni, és ha ügyeim engedni fogják… de ez már úgy se ér semmit. Annyi bizonyos… nem fogjátok elhinni… de ha ujra kellene kezdeni az életet, Amerikában óhajtanám kezdeni. Mégis csak más lehet ott von Pike auf egy vagyont szerezni!… A Munkácsytól vagy Rafaeltől láttam egyszer egy képet egy öreg admirálisról, a ki a mankójával nézi a tengert, mert letört és már nem futhat többé. Így nézek én Amerika felé; ez meg van tagadva tőlem, Amerikában mint hajóifjú kezdeni a milliárdokig. De Amerikát félretéve, Budapestnek is megvannak a maga komoly érdemei, és ez előnyök felett nem lehet pálczát törni. És aztán, gyermekem, én nem mondom, hogy ne gondolkozzál helyesen, de, látod, a nyilatkozatban egy magyar főnemes leánya kell, hogy még családi körben is tapintatos legyen a főváros irányában, és az eshetőleges gyöngéd érzelmeket ne sértse.

A báróné. – Ne vedd fel, Jacques, olyan komolyan ezeket a szeleburdi nézeteket. Ma így beszél, s holnap egész nap a Szózatot fogja énekelni, vagy más egyebet a hazáról.

Elza. – Ohó, persze hogy jó magyar leány vagyok!… A szívem, az már Magyarországé, pour une éternité!… Imádom a magyar parasztot, és a puszta az én hazám, ez már el van végezve egy életre. De Magyarország és Budapest, az kettő, és Budapest még távolról se Magyarország! Nem, hála Istennek!

Blanka. – Tudja is ő, hogy mit akar!

Elza. – Hogy neked örömet okozzak, megmondhatom, hogy mit akarok. Egy olyan férjet akarok, a ki harminczötéves létére lovassági tábornok legyen a német hadseregben, és olyan jellem, a ki szemtől-szembe megmondja Vilmosnak az én nézeteimet. Ezenkívül finom és elmés legyen, mint a legkülönb franczia, józan és komoly, mint egy angol orvosprofesszor, zseniális, mint egy spanyol festő, derült, mint egy olasz csirkefogó, rettenthetetlen, büszke, gyöngéd, hű, daliás, szép, nagylelkű, szerető szívü, elsőrangú vívó és lövő, röptében lőjje le a galambot, de soha se lőjjön galambra… Aztán még azt akarom, hogy soha se kelljen férjhez mennem, de azért mégis boldog legyek, mert minden férfi utálatos, csak egy van, a ki imádnivaló, az én drága jó apám, a ki a legnemesebb ember a világon!

A báró (nevetést tettetve, büszkén és boldogan). – Mit szóltok hozzá?!

XLIII. BERZSENYIÉK FÖLÉBREDNEK.

– Berzsenyiék a katholikus nagygyűlésről jönnek, a redouteból, és leülnek ebédelni. –

A báróné. – Na, ez aztán beszéd volt!

Blanka. – Én nem tudok ebédelni. Nekem még most is remeg minden idegszálam. (Félretolja a teknősbékalevest.)

Elza. – De hát honnan kerül elő ez az ember?! Szedlacsek! És még hozzá Venczel!

A báróné. – Az pedig úgy van. Nekem már az ujságban is előjött ez a név.

Elza. – Csakhogy nem olvastad el, a mi róla állott, mert ha ujságot veszel a kezedbe, úgyis mindjárt elalszol.

A báróné. – Azért mégis többet tudok a vallásból, mint a mai leányok. Ki mondta, hogy el kell menni a nagygyűlésre? Talán te? Szeretném látni, hogy neked jusson eszedbe ilyesmi!

Elza. – De hát várta ezt valaki?! Én, mikor hallom, hogy valami Szedlacsek Venczel fog beszélni, azt hittem, hogy nevetni fogunk. Szedlacsek Venczel! Hallott valaki ilyen nevet? Mért nem mindjárt a kis Kohn?! Persze, alig hogy megszólalt, mindjárt paff voltam.

Blanka. – Légy megnyugodva, holnap már az egész ország ismerni fogja ezt a nevet.

Elza. – Az igaz, és ha én a nagy primadonnának volnék, ma nem tudnék aludni a féltékenységtől.

A báró. – Gyermekem, itt nincs helye a kislányos tréfálkozásnak, mert ehhez te nem értesz. A legkomolyabb férfiak, mint számos főrendek és más kartársaim elismerték, hogy ezen tudós pap igen higgadt és tájékozott eszméket adott elő, és nagyon élvezetes szóbőséggel.

Elza. – De, papa, hisz senki sincs annyira elragadtatva, mint én! Ha Blanka fel van zaklatva és nem tud enni, ez semmi; mert engem ez a pap egyszerűen levett a lábamról.

A báróné. – Micsoda kifejezések!

Elza. – A primadonnával csak azt akartam mondani, hogy ez az uj ember holnap canterben fog verni mindent, a mi ma lábon van, és hogy az ilyen papot egy Kapisztrán Jánosnak kellene nevezni, legalább is!

Blanka. – Keresem az emlékezetemben, volt-e már az egyháznak ilyen tüzes harczosa, a kiben a meggyőződés, a vér heve, és a lélek indulatja hasonló erővel tudott megszólalni? Ilyen hatalmas szellem és ilyen elragadó szónok? Talán az Abraham a Santa Clara jönne számba, de az egy durva barát volt, míg itt egy tetőtől talpig modern ember, egy nagy tudós, egy merész bölcselő…

Elza. – Azt mondhatná az ember, hogy egy szeczessziós pap…

Blanka. – Ne beszélj közbe bolondokat. Már nem tudom, hogy mit akartam mondani. Igen, hogy a prófétákhoz kell visszamenni ekkora lángolásért, a bölcsészekhez ilyen mélyrelátásért és a nagy költőkhöz ennyi zsenialitásért!

A báróné. – Azelőtt mindig hol ezzel, hol azzal jöttek nekem elő, hogy milyen jelesül beszéljen… Na hát, egyszer elmentem direkt a képviselőházba, a hol igen nagy czúgban ültem és egyik szónok sem elégített ki egy cseppet se. Különben én rám politikus szónok még soha sem tett semmi benyomást.

Blanka. – Ki beszél ma a politizáló szónokokról? Ezek a Szedlacsekhez képest valóságos öreg asszonyok.

A báróné. – De ma, na hát ez már egészen más! Pedig eleinte igen rosszúl éreztem magamat a nagygyűlésen. Azt hittem, hogy migrainet kapok, mert egy milimáriné ült mellettem, és sehogy se találtam a helyemet. Blankának mutattam is a könyökömmel ezt a kalapot, mert boszantott a rendezés ügyetlensége, és nem tudtam, haragudjak-e vagy nevessek? Mi ez? – mondom – a ferenczvárosi búcsú legyen ez? Hogy jövök én a ferenczvárosi búcsúhoz? De mikor a Szedlacsek beszélni kezdett, akkor elfelejtettem mindent. Az ember azt hitte, hogy templomban van, és csak a lelke van jelen.

Blanka. – Hát rosszúl rendezték a dolgot, az bizonyos. Az ember egy kicsit furcsán érezte magát a sok mindenféle asszony közt, a kik hívők ugyan, de igen különösen öltözködnek. Volt ott egy pár alak, a ki ugyancsak rosszúl festett, ott mellettünk. Ha a mennyországban is együtt lesznek velünk: én nem bánom, az ott más lesz; de itt, egyelőre szétválaszthattak volna bennünket.

Elza. – Aztán köröskörül az a sok pap! Minden nőre tíz pap esett. Nem csoda, ha ebben a helyzetben az ember zavarba jön.

Blanka. – Ne kotyogj mindig, a mikor komoly dolgokról beszélünk.

A báróné. – Míg a Szedlacsek beszélt, azt is elfelejtettem, hogy a második sorban ülök. Kár, hogy az ilyen beszédet csak egyszer hallhatja az ember. A legostobább szinházi előadásokat többször megismétlik, és az ilyen gyönyörű beszédekből meg kell elégedni egy előadással.

Blanka. – Szerencsére följegyeztem a legszebb mondatokat. Magammal vittem az albumomat, hogy majd lerajzolok egy pár alakot, ha nagyon unatkoznám. De mit tesz Isten?! Jöttek a szellemi rakéták és én örültem, hogy leírhatom a Schlagwortokat.

A báróné. – Nem fogjátok elhinni, de engem mint szívbeteg nőt úgy föllelkesített ez a beszéd, hogy elment az étvágyam.

Blanka. – Én totál össze vagyok törve, mint a Parsifal után Bayreuthban. De mit, egy Wagner-opera! Mikor azt mondta, hogy: »Gyávák vagytok! Szolgák uralkodnak rajtatok!« – könny gyült a szemembe, a kezem görcsösen összeszorult, és a szívdobogásomtól nem tudtam tapsolni.

Elza. – A leghatalmasabb mégis az volt, hogy: »Az alvó pimaszt nyakon kell ütni, hogy felébredjen.« Egyszerre eszembe jutott, milyen sokszor mulasztottam el az esti imádságot, a bőjtöt, meg a gyónást, eszembe jutott, mennyit nevettem, mikor a legkomolyabb dolgokról volt szó, és úgy éreztem, mintha ez a kemény pap nekem is oda ütött volna a nyakam közé, úgy hogy kéjes borzongás fogott el, elpirultam, és gyönyörűségemben vörösre tapsoltam a tenyeremet.

Blanka. – Hallgass már el egyszer. Kérdezett valaki?

A báró. – Annyiban igaza van, hogy a pap tényleg komoly és tanulságos eszméket mondott, a melyeket Ő Szentsége is dicsérettel tüntetett volna ki.

A báróné (Blankához). – Ha úgy se eszel, olvasd fel, a miket följegyeztél.

Blanka (előveszi könyvét, lapozgat és olvas). – »Mi vagyunk az ecclesia militans, de kibontott zászlóink mögött a világi katholikusok gyáváinak milliói meddig fognak még sompolyogni?!« Ez beszéd, mi? »A humanizmust a katholiczizmus nevelte nagyra s most ez a nagy kamasz az anyja ellen merészel fordulni.«

A báróné. – Ez meg tudja mondani!

Blanka (tovább olvas). – »Nem adunk meleg tejet és ingyen kenyeret? Adunk egész embert, a ki hitével, ép lelkével és dolgos kezével megkeresi a maga kenyerét.«

A báró. – Nagyon helyes eszme.

Blanka. – Ez a gyönyörű, a mi jön: »Schopenhauer azt mondja: a világ rothadt, rothadjon el egészen, alászszolgája! Nietsche pedig vaspatkós csizmáival rugdossa a szegényt.« Hát ehhez mit szóltok: »Tizezer misszionárius hordozza Európán kívül a czivilizáczió fáklyáját; s tizezer misszionáriust hajt Európa a szabadkőműves kormányok igája alá«?!

A báró. – Ez sikerült.

Blanka. – Most jön a legszebb: »A redoute felett hollók kóvályognak, temetést várva. Itt nincs temetés, itt Pünkösd van, a hol tűz esik az égből, hogy apostollá legyen minden ember, a ki tudjon beszélni, küzdeni, tűrni, élni!«

A báró. – Egyet nem írtál fel, a mikor azt mondta, hogy a katholikusokat a közélet minden terén visszaszorítják. Látjátok, ez rendkívül igaz mondás volt, melyet magam is tapasztaltam.

Elza. – Nekem akkor tetszett a legjobban, a mikor kitört. Hogy is mondta csak?! »A nyaka közé kell ütni a kereszténységnek, hogy fölébredjen és éljen.« Az istenit, be szép!

A báróné. – Kár, hogy nem fejezhettük ki valamiképpen, például jótékony czélú adománynyal, a mit az ujságok is hoztak volna, hogy ez a beszéd a mi érzelmeinket fejezte ki. Gondoltam rá, hogy be kellene lépni a Regisi Szent Ferencz-egyesületbe. De mit kezdjünk mi a vadházasságban élőkkel, a kiket a grófok a törvényes házasságra akarnak segíteni?

Blanka. – Szeretnék ezekhez az idézetekhez egy szép mondást fűzni a magaméból. Mit mondotok hozzá, ha ezt irom a Stammbuchba: »Gladstone hangja, írta Macaulay, a parlament zenéje; Szedlacsek beszéde a vallás Marseillaise-e.«

A báró. – Írd oda. Egy leánytól ez nagyon jó.

A báróné. – Én csak azt sajnálom, hogy csupa katholikusok voltunk a gyűlésen. Ott kellett volna lenniök azoknak, a kik a valláson mosolyognak.

Blanka. – Ne félj, majd el fogják olvasni az ujságból, és prüszkölni fognak.

A báróné. – Az igaz, hogy megadta nekik. De csakugyan már nem lehet tűrni, hogy élni se akarták hagyni azokat, a kiknek vallása van.

Blanka. – Különben ez a beszéd inkább nekünk szólt, a kik eddig mindent közönbösen vettünk.

A báróné. – No majd fel fogunk ébredni.

Blanka. – Nevetséges is, hogy mi, a sok millió, tűrtük, hogy bagatellizáljanak bennünket. Majd másképpen lesz ez is.

A báróné. – Valamelyik katholikus egyesületbe be kell lépnünk, juszt is. Meg kell mutatni a világnak, hogy ha eddig gyávák voltunk is: mi nem szégyelljük a vallásunkat.

A báró. – Nekem csak egy nem tetszett ebben a beszédben. Mikor azt mondta, hogy: »Éljen a szabad verseny a szellemi világban! Legyen szabad verseny a a katholikusok és mások között.« Így egy alkusz beszéljen vagy egy községi választó: »Éljen a kisiparos!« Az egésznek olyan üzleti szinezete volt és nekem gyanúsnak jött elő. Vegyétek hozzá, vagy talán nem gondoljátok, hogy ez a tudományos férfiú mindig slágereket mondott, mint egy zsurnaliszta?! Én ezt különösnek találom. Bizonyosan tudjátok, hogy mindig Szedlacseknek hívták ezt a papot? Nekem ez magyarosított névnek látszik.

Blanka (megbotránkozva). – De, papa, mit képzelsz?

Elza. – Ó, papa, ne beszélj így Venczelről!

A báró. – Micsoda Venczel?

Elza. – Én már csak Venczelnek fogom őt nevezni! Végre egy férfi, az első a Vasgyáros óta, a kihez érdemes volna feleségül menni, mert ez ugyan a nyaka közé tudna ütni az asszonynak, és ez a férfi – pap! Micsoda pechem van nekem!

XLIV. BERZSENYIÉK AZ OPERÁBAN.

– Tiz perczczel hét óra után. Berzsenyiék az Operaház főbejárója előtt kiszállnak a most felavatott uj landauerből. Áthaladnak az előcsarnokon, a hol még nagy a szabadjegyesek sürgése-forgása. A míg eljutnak a földszinti páholyba, Berzsenyit néhány siető alak kerüli ki, hogy előre rohanhassanak, a ruhatár felé. –

Berzsenyi. – Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy az emberek mért sietnek úgy az Operába? Nem úgy rohan ez az ember itt, mintha odabent pénzt osztogatnának?!…

A báróné. – Nagyszerű vagy te, Jacques! Hát sietnek az emberek, mert nem akarnak elkésni. Az elejéért is pénzt adtak, vagy nem?

Berzsenyi. – Éppen ez az. Már az én kocsimból láttam, hogy mindenfelől hogyan szaladnak. Ez olyan falánkságnak látszik nekem, mintha egy szegény hit tanuló az idegen családnál ebédel, és már előre nyujtja a kezét, hogy belenyuljon a tálba, mikor a cseléd az ajtóban hozza a babfőzeléket, pedig még elég marad a babból, midőn a hittanuló már megpukkadt.

Blanka. – Hja, papa, mások jobban szeretik a zenét, mint te, és sok ember van, a kinél ez élet-szükséglet.

Berzsenyi. – Én is szeretem a zenét, és mint fiatal férj a filharmóniai konczerteken is többször jelen voltam, kérdezzétek csak meg anyátokat. De kevés jó zene többet ér, mint a sok állandó hangzavar, mely megrongálja az idegeket és elalszik tőle az ember.

A báróné. – Ez nem szép tőled, Jacques, hogy egyszer jössz el kedvünkért az operába, és már előre felpanaszolod, hogy áldozatot hozol családodnak.

Berzsenyi. – De, kedves Elizem, hogy tudsz te ilyet képzelni? Én igen szivesen pártolom a zenét, és a ballet után is itt maradnék, ha véletlenül nincsen ez az ülésem a tőzsdetanácsban.

A báróné. – Én nem értem, mért tartják a legkülönbözőbb üléseket éppen akkor, mikor az ember az operába megy?

Elza. – Ha még a Házban is behozzák az esti üléseket, téged abszolúte nem fogunk látni, és azt fogjuk hinni, hogy te vagy az az idegen úr, a ki vasárnap nálunk ebédel.

Berzsenyi (nevet). – Mint látom, összeesküdtetek, hogy egy tökéletes zenebohócz legyen belőlem. (Belépnek a páholyba.)

Blanka (mialatt leteszi a belépőjét). – No már én akár vissza is mehetnék, mert már készen vagyok a kritikámmal.

Elza. – Ez a darab neked nem kávéház, mi?

Blanka. – Hát nem hallod? A legszegényesebb Wagner-imitáczió. Hogy jön ez a cseh Wagnerhez?

Elza. – Én inkább azt mondanám, hogy csinos operette-muzsika. (Leülnek.)

Blanka. – De hisz csupa üres deklamáczió! Így deklamál a teve, a mikor köhögni akar.

A báróné. – Jacques, húzd közelebb a székedet, hadd büszkélkedjünk veled egy kicsit.

Elza (hátra fordul). – Igen, papa, engedd meg nekünk ezt a kis flanczot. Hisz ráérsz még ott hátul aludni!

A báró (összeránczolja a szemöldökét). – De hisz ebben énekelnek! Ez nem lehet balett!

Blanka. – A balett majd azután jön.

Elza. – Nemsokára, mert az opera rövid.

A báró. – Hát azt ti hogyan tudjátok, ha ez a darab, mint mondtátok, egészen uj legyen? (Leül a leányai mögé.)

Blanka. – Mi már az egész operát olvastuk az ujságból.

A báró. – Az czélszerűbb és kényelmesebb is. Micsoda darab ez?