Part 16

Berzsenyi. – Akkor hát mit keresek én idefent a szakadó esőben, ha egyetlen egy zerge sincs készen a lövésre?! Nincs zerge, nincs zerge… de hogy egyetlen egy zerge sincsen, ez már sok!

Elza. – Már azt magam is szeretném tudni, hogy mit keresünk mi idefenn?

Berzsenyi. – Azt ajánlottátok nekem, hogy a hegymászástól meg fogok soványodni. Úgy látom, ellenkezőleg, meg fogok őszülni és kopaszodni, míg haza érkezünk, a legcsekélyebb zerge nélkül!…

Blanka. – Ugyan ne zsörtölődjetek! Ki tehet róla, hogy hirtelen rosszra vált az idő? Reggel, mikor elindultunk, egy felleg se volt az égen. Örüljünk, hogy bőrig nem áztunk. A hogy elkezdett esni, tüstént elértük a Menedékházat; mit akartok még egyebet?

Elza. – Ez egyszer éppen nem vagy követelő.

Berzsenyi. – A vezetőnek már reggel figyelmeztetnie kellett volna, hogy az idő rosszra fordulhat; egy szakképzett vezetőnek könyv nélkül kell tudnia az időjárást. De ez az ember az ő tíz forintjáért a pokol fenekébe is elvitt volna bennünket.

Elza. – Bár inkább oda vitt volna, mint ide, onnan talán hamarább haza jutnánk. Gyönyörű Nachtlagerünk lesz, mondhatom.

Blanka. – Hja, ilyen helyütt nem csinálnak külön alvótermeket a princzesszek számára. Ebbe már bele kell nyugodni, barátom. Mert ha, tegyük fel, egy óra mulva el is áll az eső, ma már nem fordulhatunk vissza. A csúszós úton, pláne sötétben, minden perczben elesnénk.

Elza. – Még örül neki, a kis kedves!

Berzsenyi. – Ne veszekedjetek. Egy zergevadászat sok bajjal jár; ebben Blankának igaza van. Ha zergét vadászni nem volna kunszt, a legelőkelőbb egyéniségek nem vadásznának egy ilyen élhetetlen állatra, melynek a húsa se jó. Blanka csak abban hibázta el a dolgot, hogy nem a Salvator Rainer-jégmezőre mentünk, mert ott, tekintettel a legmagasabb uraságokra, bizonyosan éjjel-nappal gondoskodva van zergékről.

Blanka. – Ott ugyan megjártuk volna. Még most is mennénk az esőben, vagy előre, vagy vissza, mert a jégmező ezer méterrel magasabban van, mint ez a Menedékház. És ott nincs még egy kunyhó se.

Elza. – Kiderül, hogy anyailag gondoskodtál rólunk. Azt tetszett ugyan mondanod, hogy három órakor már a csúcson leszünk…

Blanka. – Nem tehetek róla, hogy a papa lassabban jött, mint képzeltem.

Elza. – Hagytuk volna hátra a papát, mi?

Berzsenyi. – Úgy beszéltek rólam, mint egy öreg bőröndről. Tőlem mehettetek volna előre; ebben az esetben bizonyosan jutalmazóbban vadásztam volna.

Blanka (Elzához). – Egyébként nem tudom, hogy mit kötekedel velem. Ki hítt téged?

Elza. – Mi közöd hozzá? Ha nem beszéled agyon a papát, hogy nem tudom hány kilót fogsz neki lehozni, engem ugyan invitálhattál volna. De a papát nem lehetett rád bízni; felőled bele eshetett volna a legelső mélységbe.

Blanka. – Szerencsére te itt vagy és így kint vagyunk a vízből.

Berzsenyi. – Hagyjatok már föl! Ha a zerge meghallja ezt a lármát, holnap se mer előbujni.

Blanka. – Már az igaz, csak azért, hogy veszekedjünk, nem volt érdemes ide feljönni.

Elza. – Hát ugyan miért volt érdemes? A kilátásért?

Blanka. – Miért jönnek ide mások? Mások is bolondok? Tiz napig itt lenni a völgyben, és fel nem jönni a hegyre, nem tenni meg az egész tájék leggyönyörűbb partie-ját, a miért a touristák messze földről sereglenek ide – igazán nevetséges lett volna. Hisz ha elmondod valakinek, hogy Rómában jártál, de a pápát nem láttad, Párisban voltál, de Versailles-ba nem mentél ki, Nápolyból jössz, de Sorrento-t nem nézted meg: a szemedbe kaczag.

Elza. – Csalódol, ez mind nem olyan nevetséges, mint a te örökös félelmed a nevetségességtől. Hogy az ember egész életén át a mások gusztusa szerint igazodjék, mitmacholja a másnak való mulatságot, bár neki ez nem jelent egyebet, csak kényelmetlenséget, vesződséget és boszuságot, lihegjen egész nap, izzadjon és fázzék egyszerre, keresse a tüdőgyuladást, gyalogoljon annyit, mint ha robotban csinálná, elfárassza magát a gyötrődésig, aztán ne lásson még csak egy sánta kutyát se, csak azért, mert ha véletlenül mindezt el találja mulasztani, akadhat valahol egy szamár, a ki ezt furcsának találja – van-e ennél nevetségesebb dolog a világon?

(Az őr felesége jelenti, hogy a borsó-konzerv-leves elkészült. A magas uraságok bemennek az egyik szobába, a hol az asztalt lilásvörös abroszszal terítették le tiszteletökre. A három elégületlen iszonyú étvágygyal ül le, s a báró a harmadik kanál után kijelenti, hogy soha életében nem evett ilyen jó levest. Megeszik továbbá a hazulról hozott s utközben még el nem fogyasztott hideg ételeket is – a mi egy félóra multán feltünő lelki békét idéz elő. Diner után egy pillanatra kikukkantanak a verandára. Az eső már nem ömlik, csak szitál, de arról, hogy visszaindulhassanak, nem lehet szó. Felleget se látni többé, csak ködöt, vastag ködöt. Beesteledik. A báró a kisasszonyokkal visszamegy a rögtönzött ebédlőbe, s kártyát kér az őr feleségétől. A kártya megjelenik. A rajta látható fekete zsirrétegről és egyéb nemes patináról itélve, még maga Gringenőr készíthette. Azonkívül mindössze harminczegy levele van, de szerencsére csak a makknyolczas hiányzik. A báró és kisasszonyai filléres alsóst kezdenek játszani. A bárónak soha életében nem volt ekkora szerencséje; ezer point-nel előzi meg mindegyik partnerét. Ezek persze adósok maradnak. Kilenczkor a báró visszavonul alvószobájába. A kisasszonyok együtt alusznak; nemcsak egy szobában, hanem egy ágyban is, mert mind a ketten annyira félnek, hogy erre a kivételes esetre czélszerűnek látják fegyverszünetet kötni és összebújni, hogy egymást bátoríthassák. Éj.)

A báró (mielőtt lefekszik, kipillant az ablakon, hogy meggyőződjék róla, vajjon nem tévedt-e a verandára egy hajléktalan zerge. Nem lát egyebet, csak a vezető pipájának a tüzét. Körülnéz, hogy a puskáját beállították-e a szobájába; a puska csakugyan ott van az egyik sarokban. De azért ruhástul fekszik le és sokáig nem tud elaludni. Végre elpihen, s azt álmodja, hogy Salvator Rainer főherczeg társaságában a glecscser csúcsa felé ugrál, a midőn egyszerre a zergék küldöttsége jelenik meg előttük, hajbókolva. Mire fölébred, hat óra. Kinéz. Már nem esik, de az idő borúsnak látszik; a ködtől még most is keveset látni. Megpillantja a vezetőt, a ki már ismét a verandán pipázik.) – Hé, földi!…

A vezető (mintha egy kérdésre felelne). – Bizony, exczellencziás úr, jó lesz sietni, ha szárazon akarnak haza jutni.

A báró. – Hát a csúcs? Mi van a csúcscsal?

A vezető. – A csúcsot most már látni innen, de a csúcson nincsen menedékház, még csak egy várta se. A magas uraságoknak bizonyosan kellemetlen volna, ha a vihar ott érne utól bennünket.

A báró. – Akkor hát jobb lesz visszafordulni, mi?

A vezető. – Igen, még pedig minél hamarább. Úgy nézem, egy pár óra mulva megint esni fog, és meglehet, hogy két napig se tisztul ki az idő.

A báró. – Jól van, jól van. (Magában:) Ez az ember az ő tiz forintjáért azt kivánta volna, hogy ki se mozduljunk hazulról. És jöjjenek elő nekem még a szegény emberekkel!…

(Kopogtat a kisasszonyok ajtaján, s bekiáltja nekik a rossz ujságot. Mire a kisasszonyok felkászolódnak, a reggeli is elkészül. Blanka és Elza kávé czíme alatt olyan czikóriát isznak, a melyben van borsó-konzerv is, kakaó is, csak éppen kávé nincsen. A báró óvatosabb volt, s borsó-konzerv-levest reggelizik. Ezalatt a legények becsomagoltak, s a hogy a báró lehörpintette az utolsó kanál levest, már meg is indulnak visszafelé, az egész karaván. Egy órai lefelé bukdácsolás után a báró odaszól leányainak, hogy szép lassan haladjanak előre, mert ő egy kicsit hátramarad. A kisasszonyok megijednek, mert azt képzelik, hogy papájok hirtelen rosszul lett. De a báró oly vidám titokzatossággal integet nekik, hogy megnyugodnak és engedelmeskednek. Alig maradt el a báró, puskadördülés hallatszik.)

Blanka. – A papa zergét lőtt!

Elza. – Majd olyan bolond az a zerge, hogy lejöjjön tisztelegni a papához!

Berzsenyi (megjelenik). – Képzeljétek, nem találtam el!

Blanka. – Zerge volt?

Berzsenyi. – Zerge, határozottan zerge. Csak nem is fogok egy kecskére lőni! (Halkabban, hogy a magyar inasok ne hallják:) A zergéből egy szó se igaz. Csak kilőttem a puskámat. Nem fogom magamat kinevettetni, hogy vadászni jöttem és el se sütöttem a fegyvert. Vannak, a kik vadásznak, és nem találnak akkor se, ha tiz zerge ugrál előttük. Én, meglehet, találtam volna, ha a zerge lejebb jön. Szóval vadásztam. (Mire leérnek a hegy aljába, már gyönyörűen süt a nap.)

Elza. – Hát nem méreg ez?!…

Blanka. – Na, nincs szerencsénk, az igaz.

Berzsenyi. – De a borsóleves, az jó volt.

XL. KERESZTUTON.

– A baden-badeni »Grand Hôtel Bellevue« reggeliző termében. Bősz előkelőség; diplomata külsejű és modorú pinczérek. Reggeli kilencz óra. Az egész Berzsenyi-család együtt van, az idős angol hölgygyel egyetemben, a ki egy kherubhoz hasonlóan, szótlanul ül a kisasszonyok között. –

A báróné. – Nem tudom elhatározni magamat.

Blanka. – Én azt hiszem, nem maradhatunk el a gyászszertartásról.

Elza. – Én azt hiszem, a gyászszertartáson senki se fog keresni bennünket.

A báró (gondjaiba elmerülve hallgat).

A báróné. – Milyen jól jött volna, ha a gyászeset három vagy négy nappal korábban következik be, a mikor még Gmundenben voltunk! A szegény herczegnének ez egészen mindegy lett volna, hisz az ő élete már csupa szenvedés volt!

Blanka. – Akkor még senki se gyanította, hogy ilyen közel a katasztrófa.

A báróné. – Látjátok, a szívbaj! Így leszek egyszer én is.

Elza. – De, mamuska, neked nincs szervi szívbajod!

A báróné. – Nem azért mondom; tudom, hogy én már idősebb vagyok, semhogy meghaljak. De ti nem gondoltok rá: mi történhetnék akkor, ha az én szívbajom is oly gyorsan elhatalmasodnék, mint a hogy fiataloknál gyakran jön elő. Szegény herczegné! Milyen kegyesen nézett rám még tavaly az esplanadeon! Mintha azt mondta volna: »Ennek a jó asszonynak is sokat kell szenvednie, már csak koránál fogva is.« Ki gondolta volna akkor?!…

Blanka. – Rokonszenveseknek talált bennünket, és határozottan kitüntetett, a hol tehette. Egyszer, mikor tenniszeztünk Elzával, öt perczig nézte a játékunkat, pedig nem igen szeretett a nagyközönség előtt mutatkozni. Egy más alkalommal pedig, mikor a papa tiszteletteljesen beköszönt a villába, tisztán hallottam, hogy megkérdezte: »Ki legyen ez a jó arczú öreg úr?«

A báróné. – Az idén már okvetetlenül megszólított volna bennünket, ha nem olyan nagy beteg, hogy már alig jöhetett ki a szobából. És ki tudja, mi történik, ha korábban eszünkbe jut, és már öt hat év óta járunk Gmundenbe?!…

Elza (a bárónéhoz). – No, a sleppjét nem hordozhattad volna, még ha a legközelebbi környezetébe kerülsz is, mert Gmundenben nincsenek reczepcziók.

Blanka. – Miért ne? Fenséges látogatások alkalmával?

Elza. – Vagy például, hogy neked egy kis örömet okozzon, mi?

A báróné. – És az ilyennek meg kell halnia! Egy főherczegnőnek, a kinek semmije se hiányzott a világon!… (Szünet.)

A báró (a kin meglátszik, hogy gondolatai másfelé kalandoztak, hirtelen megszólal). – Ugy-e, mindig mondtam nektek ezt a _Purdé_t?!… Mikor még mint ótvaros kis csikó egyszer rám nézett, mint tulajdonosra, már akkor valami azt sugta nekem, hogy ez az értelmes kis állat egykor nagy dicsőséget fog hozni a fejemre!…

Elza. – Tudod, papa, tegnap, mikor láttam, hogy a távoszlopnál milyen könnyen nyúlik, pedig Sopp még hozzá se nyúlt az ostorhoz, azt hittem, hogy a szivemnek meg kell szakadnia a nagy örömtől! No és aztán, mikor láttam, hogy canterben jön, és kiabálni kezdtek körülöttem, hogy: »A magyar ló!… _Purdé_!… A kilenczes!…« – akkor egyszerre csak elsötétedett velem az egész világ, nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy össze kell csókolnom mindenkit, a ki a közelembe kerül!…

A báró. – Látjátok, soha se akartátok elhinni nekem, mire képes egy telivér, ha az én kezeim közül került ki!

Blanka. – Csak az a kár, hogy olyan kevés magyar volt a versenyen! Ha látták volna a pestiek, hogyan csodálták meg _Purdé_t, nemzetiszín szalagú koszorújával, az egész kontinensről összesereglett szakértők, a legridegebbnek is megdobbant volna a szíve.

Elza. – Hát bizony én nem szégyellem megvallani, hogy mikor verseny után a banda rázendített a Rákóczy-indulóra, nekem könny szökött a szemembe a hazaszeretettől.

A báró. – Gyerekek, nem fogjátok elhinni, mint hatott rám, öreg emberre, az a körülmény, hogy ebben az idegen világban egy huszonnégy óráig mindenki és minden csak az én magyar dicsőségemet magasztalja!

Elza. – A propos! Mit adtál a bandának?

A báró. – Száz forintot. Mindenkinek száz forintot adtam.

A báróné. – Így váltakozik öröm és gyász, mint a »Säckingeni trombitás« énekli. Tegnap még csupa örömben voltunk; én magam is, bár nem voltam jelen, részt vettem veletek, és azt hittem, hogy még csak ma fogok igazán örülni, a mikor az ujságok is tele lesznek férjem és a ló nevével. De tessék! Közbe jön ez a gyászeset, és most már nem tudok örülni annak sem, hogy apátok egy egész lóhosszal legyőzte az egész kontinenst.

Blanka. – Nem is illenék valami nagy lármát csapni a győzelemmel, mikor a szomszéd nagyherczegséget olyan csapás érte, mely nekünk is gyászunk.

A báró. – Nektek igazatok van és én teljes mértékben osztozom mindabban, a mit mondani fogtok. De azért a _Purdé_-bankettet már nem mondhatom le, mert még a versenyen élőszóval meghívtam franczia és berlini jelesebb kollégáimat. És mit mondanának otthon, ha szó nélkül tovább megyek Baden-Badenből az én ezüst sarkantyúmmal? Azt mondanák, hogy ez a Berzsenyi egy külföldieskedő magyar, a ki az ő honi lovával egyszerűen zsebre vágja a magyar dicsőséget és kozmopolitának adja ki nemcsak magát, hanem a lovát is, holott csak ő egyedül az elfajult magyar, akár ezüst sarkantyúval, akár a nélkül. Míg ellenben, ha egy áldomást adok, melyen kellőképpen kiemelem hazámat, mindenki azt fogja mondani, hogy ez a Berzsenyi egy derék, öreg fiú, a ki külföldön is fényt szerez a magyar névnek.

Blanka. – A baj csak az, hogy könnyen találkozhatik, a ki azt mondhatja, hogy egyszerűen a gyászszertartás elől utaztunk el Gmundenből. Nem értem ugyan, hogyan lehet ilyesmit éppen ránk fogni, de rossz és irigy emberek mindenütt akadnak. Nagyon jól tudod, hogy bizonyos körökben az efféle dolgok iránt nagyon érzékenyek szoktak lenni. No és pláne ha te dáridót csapsz, két nappal később, a mit a sajtó siet közhirré tenni!

A báró. – Mit akarsz? Egyszerűen kitépni a szívemet? Hidd el nekem, egy öreg embernek, a ki mindig tenyerén hordozta a szívét, hogy a herczegnét nálam jobban senki se gyászolja, mert én nemcsak a főherczegnőket sajnálom, hanem minden szegény fiatal asszonyt, a ki beteg és meghal. Biztosítalak, hogyha én tőlem függne, soha se halna meg senki; erről kezeskedem. De mit csináljak a vendégeimmel? És mit feleljek, ha valaki azzal vádol, hogy mindig fölfelé nézek, az udvari körökre, és a magyarság ügyeit elhanyagolom?!…

Elza. – Akartok egy salamoni itéletet?

Blanka. – Köszönjük, nem kérünk a vicczeidből.

A báró. – Csak hallgassátok meg őt, mert bizonyos vagyok benne, hogy eltalálja a szeget a fejemen.

Elza. – Eszem ágában sincs vicczelni. Azt akarom ajánlani, hogy ha olyan szükségesnek látjátok, utazzék el a mama Blankával Gmundenbe, mi pedig megtartjuk itt a bankettet, szép csöndben, de azért fecskefészeklevessel, hogy ne sajnálják a magyart.

A báró. – Hát nem mindig neki van igaza?

A báróné (Elzához). – És a míg megjövünk, addig te egyedül járkálsz itt előre, hátra?

Elza (kedvesen mosolyog az angol kisasszonyra). – Az öreg daru velem marad.

Blanka. – El ne rontsd, szegényt, azalatt, míg oda leszünk. Attól félek, hogy mire visszatérünk, ő is cocotte-nyelven fog társalogni.

A báró. – Hagyj békét a leányomnak. Ennek a leánynak helyén van a feje, és a szíve tősgyökeres magyar.

Blanka. – Te úgy beszélsz, papa, mintha a nemzet ügyét kellett volna megvédeni az én aulikus érzéseimmel szemben…

A báró. – Nem úgy beszélek, csak mint jó honfi, a ki örül, hogy hazájának szolgálatot tehet. Látjátok, gyermekeim, én nem fogom előttetek eltitkolni, hogy azelőtt, kora fiatalságomban, nem tevékenykedtem eléggé a magyarság érdekeiért. De mikor már vagyont szereztem, s a közpályán megismertem kötelességeimet, egészen más ember lett belőlem. Most boldog vagyok, ha a magyar névnek itt vagy ott dicsőséget szerezhetek. Ezt különbözőképpen lehet elérni; én magyar tenyésztésű lovaimmal szolgálom a czélt. De ha személyesen is olyan gyorsan tudnék futni, hogy ebből hazánkra fény derülne, akár el fogjátok hinni, akár nem, a magyar név dicsőségéért én magam is szaladnék.

XLI. BERZSENYI HÁZASÍT.

– Melanienál. Berzsenyi báró egy karosszékben. Melanie a karosszék előtt, lenn a szőnyegen. Sírdogál és a báró kezét csókolgatja. –

Berzsenyi. – No, no, azért ne pityeregj.

Melanie. – Soha, soha se fogom elfelejteni!… Igazán, mi is lett volna belőlem a báró jó szíve nélkül!…

Berzsenyi. – Na, na, szót se érdemel. A mit mondtam, megtartom, ennyi az egész. Nem mondtam mindig, hogy ki foglak házasítani? Nohát! Vagy azt hitted, hogy éppen a te hozományodon fogom megkezdeni a krajczároskodást?!

Melanie. – Ó, nálam senki se tudja jobban, hogy a báró nagylelkű, mint egy király!… Vagy mit is beszélek?!… A királyok már nem nagylelkűek, csak a mesékben. És én minden nagylelkűséget mesének tartanék, ha a bárót nem ismertem volna. Ó, tudom én azt jól!… De mégis!…

Berzsenyi. – Mit mégis? Nem vagyok smuczig, punktum. Azt hiszem, az öreg Berzsenyi, egy élet munkája után, már megengedheti magának azt a luxust, hogy ne legyen smuczig.

Melanie. – A báró megengedhetné magának azt is, hogy egy cseppet se törődjék a szegény Melanieval, különösen mikor ez a Melanie azzal áll elő, hogy férjhez akar menni. A báró fölötte áll annak, hogy egyátalán foglalkoznia kellene a dologgal. És más a báró helyén, bizony nem is törődnék velem. Más egyszerűen azt mondaná: hát, jó leány, le is út, fel is út.

Berzsenyi. – Más istállószolga, én pedig az öreg Berzsenyi vagyok.

Melanie. – A báró kivétel mindenben, tudom. De a báró se azért nagylelkű, mert grand seigneur. Nagylelkű daczára, hogy grand seigneur, mert aranyszíve van. Azért hogy zárkozott természetű vagyok s csak a könyveket búvom, ismerem én az életet s keresztüllátok a nagyurakon. Emlékszik az Altmünster Irénre, a ki a Teréz-körúton egy gangon lakott velem?

Berzsenyi. – Emlékszem. Szép leány volt és sok grófot megevett.

Melanie. – No ez aztán ismerte őket!… Persze, nem kerülhettem ki, hogy egyszer-egyszer szóba ne álljak vele. Tudja-e, mi volt minden harmadik szava? »Melanie, őrizkedjék a nagyuraktól, mert a nagyurak mind smuczig disznók.« Én csak nevettem, mert nekem ugyan nem volt okom panaszra: az az egy nagyúr, a kit én ismertem… (hosszasan csókolgatja a báró kezét)… de tudom, hogy az Irén durva szavaiban sok életismeret volt.

Berzsenyi. – Annyi igaz, hogy vannak beképzelt mágnások, a kik azt hiszik, hogy ha ők minden fillérből nemzetgazdaságot csinálnak, azért ők mégis nem tudom kik, mik maradnak. Ebben is különbözni akarnak egy modern főúrtól, a kit ők csekélyebbnek itélnek, és a ki mindenesetre reprezentálni fog. Nem nevetséges ez? Ha egy modern főúr utánozni akarná őket, mint vélik, biztosítalak, már csak neveltségénél fogva is canterben le tudná győzni őket a takarékosságban, az ő embertelenségeik és ügyetlen fösvénységük nélkül. De hatvanadik évemen túl csak nem fogok ebben örömet találni? És látod, mondok neked valamit. Csodálni fogod te őket azért, hogy a mikor a paraszttól a krajczárt lealkudják, ők egy nagy művön pózolnak és latifundiumot spórolnak össze ivadékaik számára? No, én nem fogom csodálni őket. Mert akár így nézem, akár úgy, annyi bizonyos, hogy nem azért tesznek így, mert már az őseiknek is nagyon sok volt, hanem azért, mert nekik már nincs nagyon sok. És ha ő nekem parvenükről beszél maguk közt, én erre nem mondok semmit, de azt gondolom, hogy ő azért mégis egy ótvaros.

Melanie. – Éppen azért.

Berzsenyi. – Mit éppen azért?

Melanie. – Minél inkább tisztában vagyok vele, hogy milyen a világ, annál inkább habozok… Minél bizonyosabb vagyok benne, hogy a báró az egyetlen, ki ilyen nagylelkűségre képes, annál jobban bánt, hogy visszaéljek ezzel a páratlan nagylelkűséggel, és elfogadjam ezt a nemeslelkű, pazar… (Sír és a báró kezét csókolgatja.)

Berzsenyi. – Bolond vagy? Csak nem fogod kéretni magadat?

Melanie. – Végre is, a báró nem olyan ajándékot kínál nekem, a milyet egy barátnőnek szokás adni… Ilyen hozományt egy apa ad a leányának…

Berzsenyi. – Hát talán nevetni fogsz, Melanie, de ezt nem mondhatom másképpen, mint hogy én csakugyan apai érzésekkel vagyok irántad. Hogyan mondjam másképpen? Eleinte nem volt így, de mióta megszoktalak, így van. Talán az én koromnál fogva van így; vagy mert te olyan csöndes, komoly, finom leány vagy… hogyan tudjam én ezt megmagyarázni magamnak? Azért hogy én téged, mint nőt ismerlek… ez nem csökkenti apai érzéseimet, sőt ellenkezőleg. Egy szóval, én téged egy harmadik leányomnak tekintelek.

Melanie. – Ó, báró, ezt lehetetlen nem érezni… De éppen ez az… Hogyan is fejezzem ki az aggodalmaimat? Akármilyen boldoggá tesz ez az érzés, szabad-e visszaélnem vele?!… Ha lehetséges így mondanom, nekem kötelességeim vannak a báró tisztelt családjával szemben… Néha úgy érzem, mintha a vonzalommal, melyet a báró irántam tanusít, meglopnám kedves leányait… És most, lehetek-e oly undelikát, hogy megrövidítsem őket?!… Tudom, hogy a bárónál ez nem szerepel… de nélkülem ez is az övék maradt volna.

Berzsenyi. – Látod, talán ezért a finom gondolkozásért tekintelek úgy, mintha a leányom volnál. Légy te csak egészen nyugodt. Biztosítalak, ha ezt az ügyet a családomban tárgyalhatnám és pénzügyekben tanácsot fogadnék el valakitől, a leányaim igen szivélyesen megszavaznák neked ezt a hozományt.

Melanie. – Ó, a bárókisasszonyok oly előkelő szelleműek és oly gyöngéd gyermekek!…

Berzsenyi. – Többet mondok Ne légy igazságtalan az én szegény jó nőmmel szemben. Ő beteg, már régóta, és mint jólelkű, betegnőnek belátása van. Természetesen, gyöngédségből, erről nem szoktunk beszélni, de bizonyos vagyok benne, hogy ő hallgatag, mindenben egyetért velem, és mert a távolból rokonszenves figyelemmel nézett téged, kellemetlenül érintette volna őt, sőt esetleg javadra szólt volna, ha, mondjuk, el akartam volna válni tőled, egy más nem érdemesért.

Melanie. – Ó, ha egyszer megcsókolhatnám a bárónénak a kezét!…

Berzsenyi. – Remélem, most már nem fogsz sírni és el fogod mondani egyszer azt is, hogy miért akarsz férjhez menni? Te olyan komoly vagy, társaságba nem vágyódol, mindened megvan, mondhatnám hideg természettel… azt is mondod, hogy nem szerelemből méssz férjhez… szóval hogy értse meg ezt az ember?

Melanie. – Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, csak azért megyek férjhez, hogy öregségemre ne maradjak egyedül. Oly csunya egy elhagyatott öreg nő, a ki a multjából él! Ettől mindig borzadtam. És most még kinálkozik tisztességes parti; ki tudja, ha sokáig halogatnám a dolgot, később nem ugranám-e bele valami bolondságba? Nem mennék-e valami korhely fiatalhoz, a ki csak a hozományomért venne el?

Berzsenyi. – A jövendőbelid szolid ember? Megnyugtathatsz e felől?

Melanie. – Ó, nagyon komoly gondolkozású, szorgalmas, szolid ember! Most magánhivatalnok, de a hozományommal egy kis vállalkozásba akar fogni. Elmondta, mik a tervei, s erről is látszik, hogy alapos, munkás ember, a ki a házasságot komolyan fogja fel. Persze, a báró nagylelkűsége nélkül nem vehetett volna el, de nem jobb, hogy ezt nyiltan megmondja? Mi nem bolondítjuk egymást.

Berzsenyi. – Ez szép tőle. És egyébként is megfelelő ember?

Melanie. – Igen. Már nem gyerek; harmincznyolcz éves, egészséges, jó külsejű.

Berzsenyi. – És úgy… rokonszenvezel vele?

Melanie. – Hát igen. Csak egy rossz tulajdonsága van. Nagyon féltékeny természetű. Maga is mondja.

Berzsenyi. – Talán én rám féltékeny?

Melanie. – Ó, a báró, ez egészen más!… Én nem akartam őt félrevezetni, s ő teljesen tisztában van velem… Sőt, ha már erről beszélünk, nem is tudom, hogyan mondjam el… Szóval, ha megtaláltuk volna a formáját, ő is szerette volna megköszönni a báró nagylelküségét…