Part 15

A báró. – A szinészek maradjanak nyugalomban, mikor jó családok is vannak a szinházban, és éppen azért holnap vissza fogom őket űzetni Berlinbe.

Elza. – Az istenért, papa, ne tégy lépéseket! Hátha még holnap megismétlődhetik a heccz!

A báróné. – Az egésznek te vagy az oka, Jacques, mert nem kisértél el bennünket a szinházba. Ha a szinészek látták volna, hogy jelen van egy idősebb úr is a vitézségi éremmel, semmi se történt volna, mert akkor tudják, hogy kikkel van dolguk.

A báró (felvidulva). – Gondolod?

Blanka. – Mama, ne lovagold bele a papát ebbe a vitézségi érembe.

A báróné. – Miért? Olyan katonás külsőt ad neki, mely igen jól áll mindenkinek.

Blanka. – Azért még se lehet máskor viselni, csak ünnepies alkalommal.

A báró. – Hát ki akarja máskor viselni?… Persze, ünnepies vagy más alkalmakkor mégis csak viseli az ember, mert végre is, a sahot csak nem fogom megsérteni?!

Elza. – De, papa, a sah nem törődik vele, hogy mikor teszed fel!

(A báróné és Elza megvacsorálnak. Elza elbeszéli a szinházi botrány részleteit.)

A báró (magában). – A leányaim egy kissé gőgösek és ez nem csoda, mert az én vérem van bennök. De ezt a dolgot heveskedés nélkül kell megítélni és egy idősebb embernek az ilyen ügyekben már jobb itélete van. Mindenesetre meg fogom választani az alkalmakat, de ma este még nem teszem le, mert mért ne viselhetném a hálószobámban, éjjel, a mikor senki sem lát?!…

XXXVII. BERZSENYIÉK A PAPA NÉLKÜL.

– Karlsbadban. Szin: a báróné szalonja a »Savoy Westend Hôtel«-ben. A báróné egyedül. De nemsokára jelentkeznek: Blanka és Elza is, a kik a vasúti állomásról jönnek, a tizenegy óra huszonegy perczre várt gyorsvonat megérkezése után. –

Blanka. – Képzeld mama, a papa még most se jött meg!

Elza. – Határozottan kutya van a kertben.

A báróné. – Szép nyugtalansággal beszélsz kedves atyádról!

Elza. – Én nem nyugtalankodom, én gyanakszom. A papa egy kis szalmaözvegységet intrikált ki magának. Nincsen abban szégyen. Előjön ez a legjobb családokban is.

Blanka. – És ez a hölgy az édes testvérem volna! (A bárónéhoz:) Mondd, te nem nyugtalankodol? Én már oda vagyok az aggodalomtól.

A báróné. – Már nem nyugtalankodom, mert a míg a vasútnál voltatok, levelet kaptam tőle. Atyátok nem jön meg se ma, se holnap.

Elza. – Ugy-e, mondtam?

Blanka. – Történt valami?

A báróné. – Igen, történt valami, de még nektek se szabad elmondanom.

Blanka. – Akkor mért kelted fel a kiváncsiságunkat?

Elza. – Ne mondd el, hanem felejtsd kinn a levelet. Bátran megteheted, mert ha eldugod, akkor is kézre kerítjük. No, add már ide!

A báróné. – Nem adom oda, hanem fel fogom olvasni. Mert különböző dolgok vannak benne s az illő részeket ki fogom hagyni.

Elza. – Az illő részeket hagyd ki, de az illetlen részeket olvasd fel.

Blanka. – Az ember nem tudja, min boszankodjék jobban: azon-e, hogy valaki így vicczelődjék, vagy az arczátlanságon.

A báróné. – Ne veszekedjetek, mikor ilyen komoly ügyről van szó. Atyátok azt írja, hogy még nektek se tegyek említést a dologról. Csak az én tanácsomat kéri. De én nem tudom elszánni magamat se erre, se arra. S ha nem fogadok szót atyátoknak, csak azért teszem, hogy halljam a véleményteket.

Elza. – Nem fogjuk eltitkolni.

Blanka. – De mi van hát?

A báróné. – Halljátok. (Előveszi Berzsenyi Jacques bárónak egy, nem a nyilvánosság számára írt levelét, s olvasni kezdi:) »Bécs, huszonegyedik júliusban. Kedves Elizem! Nem mulaszthatom el, hogy Téged egy kellemes találkozásról értesítselek, melynek tárgya egy régi jó ismerősünk. Ebből meggyőződhetel, hogy tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű társaság tartóztatott vissza Bécsben«… (Egy pillanatra abbahagyja az olvasást.) Ezt nem kellett volna előttetek felolvasnom.

Elza. – No mindegy. Nem vesszük tudomásul.

Blanka. – Csak folytasd.

A báróné (olvas). – Hát »tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű társaság tartóztatott vissza Bécsben, hanem fontos egyéniségek jöttek közbe, kik megakadályozták, hogy Karlsbadba visszatérve, szeretteimhez csatlakozhassam.«

Elza. – Ismerem ezt a fontos egyéniséget. A Josefstadti szinháznál van, Venust játszsza a »Szép Helená«-ban és paprikaszínűre festi a haját.

Blanka. – Ne légy olyan szemtelen.

A báróné. – Akkor nem olvasom tovább.

Elza. – No, nem szólok többet egy szót se.

A báróné. – Ha megjavulsz, folytatom, de ha még egy aperszüt teszel, ki foglak küldeni a szobából. (A levelet nézegeti, hogy megkeresse, hol hagyta félbe.) Hol is van csak?… Igen, itt. No hallgassátok. (Olvas): »Bizonyosan emlékezni fogsz névről a szeretetreméltó Flórián von Blasewitz báróra, monarhiánk pekingi képviselőjére, a ki a boxer-lázadás idején nagykövet volt Pekingben és mint ilyen Karlsbadban tartózkodott. Ő ugyanis kiváló diplomácziai érzékével előre látta az eseményeket; még a német nagykövet meggyilkolása előtt hosszabb ideig tartó szabadságot kért egészségének helyreállítása végett, s a Felség egyenes parancsára mindenáron vissza akart térni Kinába, ez azonban az akkori zavaros viszonyok miatt lehetetlenné vált, és csakugyan nem is tért vissza, csak miután a német császár kiküldött katonái táviratilag jelentették, hogy Flórián báró egészségével egy időben a rendes diplomácziai viszonyok Pekingben helyreállottak.«

Blanka. – Flórián von Blasewitz báró?… Nem emlékszem. Hogy jön ez a papához?

A báróné. – Eleinte én se tudtam hová tenni, de aztán eszembe jutott, hogy alkalmasint egy karlsbadi ismerős legyen.

Elza. – Halljuk tovább, mi van Flórián báróval?

A báróné (olvas). – »Ezen táviratot Flórián báró Karlsbadban várta meg, teljesen nyugodtan, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos élete koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit. Így azon évben huzamosabb ideig érintkezhettünk, sőt a következő télen Bécsben is, a hová Flórián báró felrándult, hogy a kinai háború következtében megrongált egészségének helyreállítására szabadságot kérjen. Azóta azonban a szeretetreméltó Flórián báróval csak egy ízben találkozhattam, midőn nevezett félévi szabadságidejét mint monarhiánk pekingi követe részben a Rivierán, részben Karlsbadban és Bécsben töltötte. Képzelni fogod tehát, hogy mindenre gondoltam, csak nem ilyen messze foglalatoskodó és ritka vendéget láthatni, és kit látok, midőn az Archiduc Charlesból a Kärnthnerstrasséra kilépek? Az első ember, kit Bécsben találok, nem más, mint a szeretetreméltó Flórián von Blasewitz báró, monarhiánk pekingi képviselője! Azt fogod vélni, hogy egészségének helyreállítása végett rándult fel Bécsbe; de tévedsz.«

Blanka. – Hová akar mindez kilyukadni?

A báróné. – Csak hallgasd, majd paff leszel te is. (Olvas): »Ezen örvendetes találkozás részleteit a következőkben jegyzem fel számodra:

Flórián báró hivatalos ügyben érkezett Bécsbe. Pekingben ugyanis kolera ütvén ki, monarhiánk pekingi képviselője kötelességének tartotta ezt a bécsi udvarnak személyesen bejelenteni. Egy követségi futár kiséretében indult el, de a futár minden igyekezete mellett sem tudott vele lépést tartani, s így történt, hogy monarhiánk pekingi képviselője Pekingből Moszkván és Varsón át vasúton tizenkilencz nap alatt, tehát két nappal előbb tette meg az utat, mint a monarhia leggyorsabb futárja.«

Elza. – De hisz ez sport és nekem szól!

A báróné. – Ne szólj mindig közbe. (Olvas): »Ezen rendkívüli menetsebességet annál inkább méltányolni fogod, mert Flórián báró a rendelkezésére álló és gondolom _Utólérhetetlen_ nevezetű hadihajón is elindulhatott volna, de attól tartott, hogy a pekingi kolera miatt sok időt kell majd a vesztegzárban töltenie s nem akarta, hogy a kolera így a vesztegzárra is ráragadjon. Állomását különben teljesen nyugodtan bizta sorsára, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos, kit a boxerek Flórián báró helyett annak idején megostromoltak és felgyujtottak, élete koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit, noha a báró kormányzati bölcseségét nélkülözni kénytelen.

Elza leányom sport-jegyzőkönyvébe vezesse be…

Elza. – No, ugy-e mondom?

A báróné. – Fogsz már hallgatni egyszer? Ez sokkal komolyabb, mint gondolod. (Olvas): »Elza leányom sport jegyzőkönyvébe vezesse be, hogy Flórián báró ezen gyors menetelésével világ-rikordot teremtett. Gyorsfutár tudniillik már futott ily gyorsan, bár sokkal kisebb távolságra, bizonyos Zalánról is följegyeznek ilyesmit, tehát, mondom, gyorsfutár már futott így, de nagykövet még soha.«

Elza. – Ormonde se futott így, a század legjobb lova.

A báróné. – Most már neked ki kellene menned a szobából, atyád rendelkezése szerint. Hallgasd. (Tovább olvassa a levelet): »A következő sorokat azonban ne mutasd meg még Elza leányomnak se…

Elza. – Ahá, most jön a tiltott gyümölcs!

A báróné. – … »mert ezt csakis neked sughatom meg. Megjegyzem, hogy szerintem a férji hűség«… nem, ez nem nektek való.

Elza. – Előttünk bátran beszélhettek a férji hűségről, mi úgy sem hiszünk benne. No lássuk csak. (A báróné háta mögött állva, belenéz a levélbe s hangosan olvassa): »Megjegyzem, hogy szerintem a férji hűség azt is megköveteli, hogy az ember alkalmilag a csekélyebb jelentőségű szószegéstől se riadjon vissza.« No ennyit még el tudok képzelni a férji hűségből.

A báróné. – Mindig kizavarsz engem a sodorból. Blanka is itt van talán, mi? és akkor mért háborgatsz bennünket? (Olvas): »Elég az hozzá, a szeretetreméltó Flórián báró bizalmasan megsugta nekem, hogy már nem igen birja az állásával járó sok idegrontó munkát és pihenést nem ismerő fáradságot. Kina égalja se tesz jót neki, úgy hogy minden nap, mit Kinában tölt annyit ront egészségén, a mennyit félévi európai üdüléssel kénytelen és alig képes helyrepótolni. Kiszámította nekem, hogy egészségének teljes helyreállítása végett nyolczszázharminczhét és három negyedévi európai pihenésre volna szüksége.

Ez okból komolyan foglalkozik azon gondolattal, hogy ha a kolera és a lázadások Kinában napirenden maradnak, vissza fog vonulni azon rendelkezési állománynak nevezett elsődleges nyugalomba, melyet sok évi szakadatlan, veszélyekben és viszontagságokban gazdag, ernyedetlen munkával és egészségtelen égalji fáradalmakkal oly jól kiérdemelt. Megsugta továbbá, hogy bár Rüstig követségi tanácsos iránt megelégedéssel és elismeréssel kell viseltetnie, fölötte díszes és előkelőséget követelő állásról lévén szó, utódjául engem óhajtana ajánlani.«

Blanka. – Ah!

Elza. – No ezt nem vártam.

A báróné. – No, ugy-e? (olvas): »Írd meg nekem express-levélben: mit szólsz ehhez? Végre is a nagykövetség oly díszes állás, melyet megszünte után is mindig javára írnak az embernek.

Nb. Sok munkával, koromnak megfelelően nem járna, mert Rüstig mindent elvégezne helyettem és Kinába csak egyszer kellene elmenni, bemutatkozás czéljából, azután az évet mint monarhiánk pekingi képviselője Karlsbadban, Bécsben és a Rivierán tölteném.

Felelj gyorsan habozó férjednek egy szöggel a fejében. Mindenkit a családból csókol sírig hű férjed és azután is: Zsaki báró.« Na hát mit szóltok hozzá?

Blanka. – Nagykövetnek lenni, de hisz ez gyönyörű! Ha aztán valami nem tetszik, az ember mindig visszaléphet.

A báróné. – Igen, de a fáradságos út! Egyszer mégis csak el kellene menni Kinába.

Blanka. – Az út is nagyon szép volna. Egy egészen más világ… a sárga ember… a tea-ültetvények…

A báróné. – Igen, de a kolera, meg a lázadók!… Én már öreg vagyok, én már nem szeretnék meghalni. (Elzához.) No és te, mit szólsz hozzá?

Elza. – Én a mellett vagyok, hogy igent kell mondani. Ez kötelesség. Mert a személyváltozás már nagyon előnyére válnék a monarhiának… igen, a monarhiának még ez is előnyére válnék. (Mind a hárman elhallgatnak és elmélyednek gondolataikba.)

XXXVIII. ISCHLBEN.

– Történik: Witlaf-Hohenthurm herczeg ischli villájában. Szereplők: Witlaf-Hohenthurm Siegwart herczeg, az Urakháza tagja. Shamyl-Boleslav herczeg, a száműzött Shamyl-Alexis, cserkesz herczeg fia. Békásmegyeri és berzsenyi Berzsenyi Jacques báró. Tedeschi, műtárgy- és régiség-kereskedő. A villa erkélyén. A szereplők egy négyszögletű kártyaasztal körül ülnek. Siegwart herczeg és Shamyl herczeg tolókocsikban. Az előbbi automobiljából bukott ki és kitörte a lábát. Az utóbbi a lóról esett le és egy tejeskocsi ment keresztül a baloldalán. Filléres alsóst játszanak. Alant a Traun sebesen hömpölyög. –

Berzsenyi (a ki fölvette »eredeti makk«-ra). – Vonok, tercz, kassza, tous les trois, ultimo.

Tedeschi. – Vonok, kvárt, kontra játék, kontra kassza, kontra tous les trois, kontra ultimo.

Berzsenyi. – Vonok felsők.

Tedeschi. – Vonok ászok.

(Kijátszszák a pártit; Berzsenyi mindent elveszít.)

Berzsenyi (harminczöt esztendő óta nem volt ilyen dühös). – Ön a legsajnálatosabb együgyű, a kit valaha az életben láttam.

Tedeschi (nevet). – A ki veszít, az haragszik. Mért nem vigyázott jobban? A tous les trois-t és az ultimót megcsinálhatta volna.

Berzsenyi. – Ön akar engem tanítani kártyázni, ön? Akkor korábban reggel keljen fel.

Tedeschi. – Az igazság az, hogy önnek egyetlenegy fogalma sincsen a játékról.

Berzsenyi. – Először önt még akkor fehérneműbe csavarták, a mikor én, mint felnőtt férfi, reggeltől estig alsóztam…

Tedeschi. – Paperlapapp.

Berzsenyi. – És másodszor, hogy merészli ön velem ilyen hangnemben beszélni? Akarja, hogy megmondjam a véleményemet? Ön egy közönséges pudli-ugró!

Tedeschi (akkorát ugrik, mintha nyomban keresztül akarná vetni magát a pudlin). – Báró úr, mérsékelje magát, mert én tréfaértő ember vagyok és magam is tréfacsináló, de tréfa ide, tréfa oda, vannak dolgok, a melyekre nézve kikérem magamnak…

Berzsenyi. – Úgy nézek én ki, mint a ki tréfál? Én csak magamhoz hasonló komoly egyénekkel szoktam tréfálni és nem fogom eltűrni, hogy egy közönséges rőfös…

Siegwart herczeg. – De uraim!

Shamyl herczeg. – Hagyják már abba, és folytassuk a játékot.

Tedeschi. – Jegyezze meg magának…

Berzsenyi. – Én nem jegyzek meg magamnak semmit, hanem még egyszer azt mondom, hogy egy életen át pacczolni és egy véletlen disznóban froczlirozni egy korban és mindenben rangelsőbb embert, ez egy egészen közönséges szatócs-tempó.

Tedeschi. – Én pedig azt mondom, hogy ha ön a rőföst nem vonja vissza…

Berzsenyi. – Azt mondtam, hogy rőfös? Na hát ezt rosszul mondtam. Ön még csak nem is rőfös; ön egy speczeráj.

Siegwart herczeg. – De uraim!

Shamyl herczeg. – Uraim, hagyják abba! Folytassuk a játékot.

Tedeschi. – Mindenki átláthatja, hogy efféle állításokat nem hagyhatok rajtam száradni. Valaki, a ki jelen volna, azt találná képzelni, hogy én csakugyan… (Megborzong.)

Berzsenyi. – Siegwart, te hagyj engem békében. Te azt igen jól tudod, hogy én nem vagyok az az ember, a ki leczkéket hagy magának adni egy krajzlertől.

Tedeschi (tombolva). – Krajzler! Ki a krajzler? Ki lát itt krajzlert? Hogy merészli ön engem krajzlernek nevezni?

Siegwart. – De uraim!

Shamyl (Berzsenyihez). – Tényleg ő nem froczlirozta önt, s ha ön le fog csillapodni…

Berzsenyi. – Én nem fogok lecsillapodni. Én szabadelvű ember vagyok és a rangkülönbségekre nem adok semmit, mert szerintem a születésnél sokkal fontosabbak az érdemek, és azért nekem sem egy született csillagkeresztes nő nem a Dalai Láma, sem ellenkezőleg nem fogom lenézni a templomszegény embert, a ki rangban mélyen alattam áll, mivel szívjóság lehet benne, és ebben mindnyájan emberek vagyunk. De viszont nem fogom magamat kinevettetni, hogy minden boltossal úgy legyek, mint fivér és malacz.

Tedeschi. – Na hát ez már mégis sok!

Siegwart. – De Jacques, be fogod látni, hogy Tedeschi és egy boltos között…

Berzsenyi. – Én tisztelek-becsülök minden kereskedőt, még a legutolsót is, mert kis emberekre van szüksége az országnak. És szivesen nyujtok kezet nekik, ha a legfelsőbb körökben találkozom velök és itt befogadják őket, mert szerintem az egyenlőség azt követeli, hogy az alsóbb rendű egyénekkel is jól bánjunk. Más oldalról, ha arról van szó, hogy belőlem valaki gúnyt csináljon, hát jól van, ha ez a gúnycsináló ő Szentsége, vagy tisztelt barátom, a perzsa sah. De hogy jövök én ahhoz, hogy egy ember, a ki ócska vasat árul és öreg szemetet tesz ki a kirakatba, nekem holmi olyan tréfákkal jöjjön elő, melyek sem koromnak, sem képzettségemnek és társadalmi állásomnak meg nem felelnek?!

Tedeschi. – Báró úr, ön ezekért a sértésekért még számolni fog! (Fölkel, elrohan, s a két szerencsétlenül járt partner nem tud utána szaladni.)

Shamyl. – Mondhatom, hogy ön igen igazságtalan volt, nem is szólva arról, hogy hármasban igen sokat kell osztani.

Siegwart. – Én nem tudom, Jacques, miket képzelsz. Ez a Tedeschi nem speczeráj, hanem a maga nemében első czég az egész világon, és ezenkívül, a mi szintén nem megvetendő, tudós ember, kinek tanácsait múzeumigazgatók is ki szokták kérni.

Berzsenyi. – Mint tudós ellen semmi ellenvetésem, bár nem értem, hogy miféle bölcsészet kell ahhoz, hogy valaki drágábban adjon el egy öreg kardot, mely ritka, mint egy gyárból hozottat. A mi ellen kifogásom volt, az azon commis voyageur-hang, melyet én már nem fogok megszokni, és azt hiszem, ezt te érted, Siegwart, és ön is, fenség.

Shamyl. – Csupán kiélesíteni nem kellett volna a dolgot és odáig engedni, hogy affairet csináljon belőle; pedig egy kis jóakarattal pár kiegyenlítő szót mondhatott volna neki, miután annyira megsértődött a pudliért.

Berzsenyi. – Azt hiszem, a zsibárus inkább kétszer fogja meggondolni a dolgot, mint egyszer, mert én már többszörösen elmultam hatvan éves, és az én unokaöcsém, a ki huszártiszt a rezervben és most volna alkalma először az én sok pénzemért kitüntetni magát és háláját, a mit irántam érez, hát ez az én unokaöcsém nem érti a tréfát és tudtommal már több izben megfogadta, hogy alkalmilag egy antikvárt úgy meg fog tánczoltatni, hogy ez az összes pudlikon keresztül fog ugrani. Különben a békesség kedvéért nem bánom, a speczerájt és a rőföst visszavonom, ha az egész párti nem gilt, se a kassza és az ultimo.

Siegwart (becsöngeti a komornyikot s néhány sort ír egy névjegyre). – Ezt Tedeschi úrnak. (Komornyik el.) Csak azt nem értem, Jacques, hogy mért haragszol annyira a kereskedőkre? Úgy tudom, hogy fiatal éveidben te magad is kereskedő voltál.

Berzsenyi. – Kereskedő, kereskedő! A mai világban mindenki kereskedő. Az egész angol arisztokráczia kereskedő. Én úgy voltam kereskedő, mint a norfolki és westminsteri herczegek, a kiknek gyáraik, ipartelepeik és kereskedelmi vállalataik vannak. Ebben az értelemben mindenki kereskedő. Te is kereskedő vagy, a mikor az erdődből eladod a fákat. Nem tagadom, hogy ilyen értelemben én jelentékeny fokig kereskedő voltam. Mondhatnám kizárólag kereskedő voltam mindaddig, míg elhatároztam, hogy ezentúl a közpályán fogom munkásságomat gyümölcsöztetni a szegények javára. És én éppen azért tisztelem a kereskedelmet, mert én tudom, hogy mi a kereskedelem. Ezt senki se tudja jobban, mint én, még Auspitz se, az én könyvelőm. De engedj meg, egy ilyen értelemben vett kereskedő, meg az apró kalmár, a ki a boltajtóig kíséri a vevőt és azt mondja: »Máskor is legyen szerencsém« – ez ég és föld. Én tisztelem-becsülöm a kis kalmárt, mert én mindenkit tisztelek-becsülök, a ki dolgozik, s a ki kénytelen dolgozni, még a mezei munkást is, minthogy ők művelik meg földeinket és a kis kalmárok adják el árúinkat, de ha össze akarom téveszteni magamat valakivel, csak nem fogom összetéveszteni magamat a kis emberrel és a földhöz ragadt mezei munkással?!

Siegwart. – Ebben igazad van. »Király nem lehetek, princzecske nem akarok lenni, _Rohan_ vagyok!« Nem igaz?

Berzsenyi. – Igen, ezt akartam mondani.

Shamyl. – No, hála az égnek, itt jön Tedeschi. Úgy emlékszem, ő fog osztani. (Tedeschi megjelenik.)

Berzsenyi (fölkel, Tedeschi elé megy, ünnepiesen). – Barátom, a herczeg már szíves volt megírni önnek, hogy nem szándékoltam önt megsérteni, s hogy a speczerájt és egyéb kereskedelmi czímeket visszavonom. De a velem született loyalitással és nyiltszívűséggel ehhez hozzá kell függesztenem, hogy felindulásomat annyival inkább sajnálom, mert a kereskedelmet távolról sem akartam sérteni, s az ön szakmáját és személyét különösen nagyrabecsülöm.

Tedeschi. – Ha semmi sem gilt, akkor nem gilt a parti sem.

Shamyl. – A kérdés csak az, hogy ki fog osztani?

Siegwart. – Spongyát rá, a mi azóta történt. A báró oszt ujra.

Berzsenyi. – Igen, de nekem már abba kellene hagynom a játékot, mert Karlsbadban várnak, s az én vonatom egy óra mulva indul. No, miattam! A kibékülés örömére ma még itt maradok.

Siegwart. – Éljen!

Berzsenyi. – Csak egy táviratot küldök az enyémeknek. Papirost és czeruzát kérek. (A herczeg csönget s a komornyik elhozza a kivánt tárgyakat.)

Shamyl. – Addig oszthatna talán másvalaki.

Berzsenyi (ír). – »Baronin Berzsenyi von Békásmegyer. Karlsbad. Hôtel Savoy Westend. Politikai tárgyalások végett csak holnap indulhatok. Jacques.« (Átadja a telegrammot a komornyiknak.)

Siegwart. – Már ki is osztottam.

A cserkesz. – Passz!

Berzsenyi (fölveszi »eredeti makk«-ra). – Vonok, tercz, kassza, tous les trois, ultimo!

Tedeschi. – Azt hiszem, megadhatjuk. (Megadják.)

Berzsenyi (oszt. Tedeschihez). – Éppen arról beszéltünk barátommal, a herczeggel, hogy kereskedelem nélkül egy napig se állhatna a világ.

(Tovább játszanak. Alant a Traun habjai sebesen hömpölyögnek tova.)

XXXIX. BERZSENYIÉK HEGYET MÁSZNAK.

– A Pokol-hegy Menedékházában, kétezerhatszáz méternyire a tenger színe fölött. Délután öt óra. Az eső szakad; fönt és alant: fellegek és köd. Öt lépésnyire se látni. A Menedékház verandáján három alak: Berzsenyi báró, stájer vadásznak öltözve, de puska helyett bundával a vállán, és a két bárókisasszony, stájer leány kosztümben, de plaidbe burkolózva. Elza fel-alá jár; Blanka, lábtól derékig és nyaktól övig plaidben, a veranda kiugróján ül s a ködöt nézi. A báró áll, s szótlanul néz maga elé, olyan arczczal, mintha nem értené, hogyan került ide. A vezető és az inasok, a kik a kiránduláshoz szükséges holmit hozták, a Menedékház konyháján melegszenek; az őr gyermekei kiváncsian nézik az inasok czilindereinek fekete selyem rozettáit. Az őr felesége borsó konzerv levest főz a magas uraságok számára. Az őr a kályha mellett pipázik és mintha nevetne magában. –

Blanka (a ki eddig hallgatag szemlélődött, mély megilletődésében felkiált): – Isteni!… Nincs más szó rá, csak az, hogy: isteni!…

Elza (bámulatában megáll). – Hát te mit ádázódol itt?

Blanka. – Nem hozzád szóltam.

Elza. – Talán mégis megmondhatnád, hogy: ki vagy mi legyen »isteni«?!… Megint velem méltóztatol foglalkozni?

Blanka. – Hagyj már egyszer békében. Erre a látványra mondtam, hogy isteni.

Elza. – Úgy? Az más. Nem gondoltam, hogy te azt látványnak nevezed, ha nem látsz semmit. Én ezt vak szürkeségnek nevezem.

Blanka. – Neked nincs érzéked semmi iránt, a mi nagyszerű. Én még nem vagyok olyan blazirt, én még gyönyörködöm a természetben. Nézd papa, nem gyönyörű ez? Fölöttünk fellegek, alattunk fellegek; köröskörül, fenn, lenn, sűrű, vastag köd, mindenütt köd!… Mintha az északi mythológiában volnánk!

Elza. – Jobban szeretnék a szobámban lenni, otthon, vagy akár idelenn, a hôtelben.

Blanka. – De, ugy-e papa, te élvezed ezt a látványt?

Berzsenyi. – Nem látom a zergét. Hol van a zerge?

Blanka. – A zerge fenn van a csúcson.

Berzsenyi. – Nem értem, hogy ha én feljöhettem kétezerhatszáz méternyire, a zerge mért ne jöhetne le, négyszáz méternyire. A zerge könnyebben ugrik, mint én, egy megülepedett öreg ember.

Blanka. – Ha nem volna ilyen köd, már bizonyosan láthatnád a zergét. Reggel, ha majd kitisztul az idő és feljebb megyünk egy kicsit, ugrándozni fog előttünk akárhány.

Berzsenyi. – Gyermekem, ha én délután öt órakor a pápa ő Szentségét óhajtom látni, és a kamarás azt mondja nekem: jöjjek holnap reggel, ez egészen más. De hogy egy ostoba állat várakoztasson engem, ennek nincs értelme. Előre fogom küldeni a vezetőt, és az én legényeimet, hogy hajtsák fel az állatokat és vezessenek elő nekem lövésre néhány pár zergét, kövéret vagy soványat, az nekem mindegy.

Blanka. – De papa, ebben a szakadó esőben! Aztán meg éjszaka lenne, mire felérnének. És a zerge is elbúvik ilyenkor…

Elza. – Nem, papa, a világért se! Egy pillanatig se tudnék aludni, ha magunkra maradnánk ezekkel az ismeretlen emberekkel.