Part 14

Berzsenyi. – Minthogy azonban tapasztalásom szerint a legjobb zenétől a vendégek mind elaludnak, estélyeim tarkítása végett vendégeim számára némi változatosságról is gondoskodni kívánok, s azért megvárom, hogy a programmon a könnyebb zene is, mint pl. Tarara-boom-de-ay, helyet találjon…

Blanka. – De papa, az istenért!

Berzsenyi. – Egyébként e végből is leányaimra utalom önt. A végleges helybenhagyás őket illeti.

Rejtvényi. – Minden egyes esetben előre beterjesztem a programmot, s kifogás esetén…

Berzsenyi. – Mondom, a felügyeletet leányaimra ruházom, mert nekem a kották forgatására, s a többi, nincsen időm, koromnál és társadalmi helyzetemnél fogva. E pontra nézve még csak azt jegyzem meg, hogy a mi személyes izlésemet illeti, kedvenczem: az egyházi zene, s nagyon szeretném, ha ön erre súlyt fektetne. Rendkivül lelkesedem például azokért a vallásos szellemü dalokért, melyeket annak idején egy olasz pap vezetett elő, ha jól emlékszem: a Vigadóban, orgonán vagy cellón, már nem tudom, csak a nevére emlékszem, hogy P-vel kezdődött…

Blanka. – A papa talán Perosi műsorára czéloz…

Berzsenyi. – S különösen kedvelem azokat a számokat, a melyeket véletlenül ő Szentsége is azzal tüntetett ki, hogy kedvenczeiül választotta őket. Erről jut eszembe, hogy a Pester Lloydban az Allerlei czím alatt olvastam, hogy ő Szentsége személyesen is foglalkozik csekélyebb zeneművek költésével. Ha ezek közül valamelyik felkutatható volna, valóban igen kellemes meglepetésemül szolgálna…

Rejtvényi. – Mindent el fogok követni, báró úr…

Berzsenyi. – Még csak egy kérdés volna hátra: az elővezetendő művészek anyagi segélyezésének kérdése.

Blanka (Rejtvényihez). – A papa a közreműködő művészek tiszteletdíját érti.

Berzsenyi (Blankához). – Mit javítsz engem mindig, mint egy iskolai feladatot?! Ha olyan nagyon tisztelem őket, akkor nem adhatok nekik díjat, mert az sértés volna; ha pedig kell nekik a díj, akkor mi értelme a tiszteletnek?… (Rejtvényihez.) Nem igaz?

Rejtvényi. – Tessék csak a dolgot rám bizni; kellő tapintattal fogom az ügyeket elintézni.

Berzsenyi. – Itt kettőt ajánlok az ön figyelmébe. Az első az, hogy a külföldi jelesekkel szemben igen óvatosnak kell lenni, mert ezek úgy alkudnak, mint a piaczi nők. A másik az, hogy a hazai erőket nem kell figyelmen kívül hagyni, de viszont ők ne felejtsék el, hogy azért ők csak hazai erők maradnak. A folyamodó művészek terjeszszék elő árszabályaikat; majd ki fogom választani közülök az előnyösebbeket. A vendégek, legyen ön nyugodt, nem fogják észrevenni a különbséget. Ebből láthatja ön, hogy mindent, a mi művészi, önre ruházok, de a pénzügyi felügyeletet fentartom magamnak.

Rejtvényi. – Egy lépést se teszek a báró úr helybenhagyása nélkül.

Berzsenyi. – A többit esetről-esetre fogom megjegyezni. Egyelőre közölje a jelesebb operai nőkkel, hogy a tarifával mielőbb jelentkezzenek, és terjeszszék elő, hogy több pièce-t mily árengedménynyel hajlandók szolgáltatni. Határozatomat ön majd tudatni fogja velök.

Blanka. – De, papa, a művésznőkkel szemben…

Berzsenyi (óráját nézi).

Rejtvényi (Blankának a szavába vágva). – Még csak egyet volnék bátor kérdezni…

Berzsenyi. – A csekélyebb és úgynevezett művészi részletekre nézve tanácskozzék leányaimmal; nekem most dolgom van a juta-gyárban.

XXXV. A BOHÉMEK.

– Estély Berzsenyiéknél. Fényözön. A lépcsőházban délszaki növényzet. Kilenczkor Berzsenyi báró felrakja összes rendjeleit, s az inasok fölhúzzák fehér keztyűiket. Féltizkor megjelenik az első bouton; nyomában Golkonda egész gyémánttermése. Tiz óra tájban, mikor a szinháznak vége, bevonulnak a Bohémek: Schaunard, a nagy zenész, Marcel, a nagy festő, Rodolphe, a nagy költő, Colline, a nagy bölcsész, és Auguszt, a nagy művész. Az előcsarnokban az inasok lesegítik a Bohémek felöltőit; minthogy a felöltők akasztó-szalagja el van szakadva, Colline, a nagy bölcsész, egy szobaleányt hivat. Katicza sietve jő, s megkezdi az akasztószalagok felvarrását. A Bohémek ekközben felvonulnak a hallba. A hallban: –

Schaunard, a nagy zenész. – A kérdés az, hogy minő a puttyogós bor?

Arthur, a főkomornyik. – A nagyságos úrnak tréfálni méltóztatik. Csak nem gondolja, hogy a báró úr »Talizmán«-nal sérti meg a vendégeit?

Marcel, a nagy festő. – E fiú művelt s tudja, hogy az ital Francziaországban kezdődik.

Schaunard, a nagy zenész. – Csakhogy én a fanyar pezsgőt nem szeretem. Én csak Moët et Chandon-t iszom.

Arthur. – Hat különböző márka áll Nagyságod rendelkezésére, mindenféle fajtából. Édes, sec, demi sec, vin brut. A márkák: Moët & Chandon, Irroy, Pommery & Greno, Georges Goulet, J. Mumm, Heidsieck.

Marcel. – Nekem mindig Heidsieck sec-et hordjon. Jó lesz, ha félre tesz számomra három üveggel. Dugja el a kis fehér szalonban a nagy állótükör mögé.

Rodolphe, a nagy költő. – És mi van a pántlikás szivarokkal? Hol vannak a pántlikás szivarok?

Arthur. – Még vacsora előtt parancsolja Nagyságod a havannát?

Rodolphe. – Nem, egyelőre csak egy skatulya czigarettát adjon. Egy vagy két pakli »Szfinx és Obeliszk«-et.

Colline, a nagy bölcsész. – Én nem itt szívom el a szivart, hanem odahaza. Csomagoljanak be egy ötven darabos skatulyát a nagy Menendez-ekből.

Schaunard. – De hol van a menu? Lássuk a menut!

Colline. – Engem föltétlenül olyanok közé ültessen, a kik nem esznek osztrigát, mert én a szomszédaim osztrigáit is meg szoktam enni.

Arthur. – Nagyságod Csalavéri Torkos Frigyesné ő méltósága és Naphegyi Tinka ő nagysága között fog ülni.

Colline. – Nekem nem kell hölgy, nekem osztriga kell. Cserélje meg a kártyákat s ültessen engem a szélütött főapát mellé; az nem eszik osztrigát.

Marcel. – Engem öreg hölgyek közé ültessen, mert a fiatalok szeretik kiszolgáltatni magukat, és én nem azért jövök ide, hogy imádkozzak és dolgozzak.

Rodolphe. – Én mellém fiatal és kövér asszonyokat jelöljön ki, jól dekolletálva. Ez nekem étvágyat csinál.

Schaunard. – A fődolog az, hogy a kocsik megvárjanak bennünket; nem úgy, mint a multkor. A fenének van kedve gyalog kutyagolni haza a pokolba, mikor az ember a pukkadásig tele pakolta magát.

Colline. – A legnagyobb ostobaság az, hogy a mikor az ember ehetik, ihatik, a mennyit akar, a szobalányok nem ülhetnek az asztalhoz.

Auguszt, a nagy művész (a ki eddig némán tekintett maga elé). – Nos?

Arthur. – Tessék?

Auguszt (fagyos ábrázattal). – Nos?

Arthur. – Parancsol Nagyságod?

Auguszt. – Nos? A csekk?

Arthur. – Miféle csekk?

Auguszt. – Vagy talán azt hiszi a gazdája, hogy én az ő szép szeméért jöttem ide? És hogyha megetet és megitat, akkor én ingyen fogok monológokat előadni? Engem nem lehet inggombokkal lefőzni! Hol van a csekk? The money, l’argent, das Geld? Las millreis, soldi, baksis, penyaz?

Arthur. – Holnap reggel Nagyságod lakásán lesz.

Auguszt. – Holnap? A holnap az istené! De jól van, nem bánom, most az egyszer. Jövőre azonban tanuljanak modort. A modor az, hogy az ember mindenekelőtt átnyujtja a csekket.

(A vendégek átsétálnak a nagy terembe. Harmadfél órai szünet. Éjféltájban a hall ujra benépesül. Megjelennek: Berzsenyi Blanka és Elza, hédervári Hirschler Zelma, Héthársyné, Gabnaffy Ariadne és Nyuszi, Várai-Fejér Nandine és Piczu, Soroksáry Miska gróf, Csalavéri Torkos Frigyesné, Pschutt Tilda, Beteg Puszi, Bertalan Dóri, Várföldi Sebő, a Hunhegyi-család, Grünspan Berczi, a Gabnaffy-fiúk, Szilárdffyék, Berzsenyi Zoltán, Hirsényi Nándi, Rejtvényi Elek, még igen sok hölgy és úr s végűl a bohémek.)

Csalavéri Torkosné (Rodolphehoz). – Nagyon örülök, hogy végre megismerkedhettem egy szellemes emberrel; mindig kiváncsi voltam rá, hogy egy szellemes ember hogyan öltözködik és milyen magaviseletet tanusít a magánéletben. Mondjon, kérem, hamar valami szellemességet, mert égek a vágytól önön mulathatni!

Rodolphe. – Valóban, asszonyom… (összefüggéstelen szavakat hebeg.)

Colline. – A szellemességről jut eszembe, hogy hallottam ma egy igen sikerült anekdotát. Volt egyszer egy kis fiú, a ki mindig együtt aludt a szüleivel…

Rodolphe. (Schaunardhoz). – Dobjátok ki ezt a vízilovat. (Collinet eltávolítják és biztonságba helyezik.)

Gabnaffy Nyuszi (Marcelhez). – Ó, én Musette kisasszonyt nagyon jól ismerem! Sokat hallok róla a szabónémtól; különben egyforma a derékbőségünk.

Auguszt (Várai Fejér Piczuhoz). – Ezt a monológot elő fogom adni magának, ha majd asszony lesz.

Piczu. – Akkor már nem fog érdekelni. A legszebb monológnál is szebben beszél a tett.

Hirsényi Nándi. – Jön a boston! Jön a boston!

Rejtvényi (Blankához halkan). – Ha csak egy fordulót tesz a gróffal, engem nem lát többet!

(A vendégek átszállingóznak a tánczterembe. A szin üres marad. Egy félórai szünet. Megjelennek: Berzsenyi báró, Csalavéri Torkos és Várai Fejér.)

Berzsenyi. – Én csak egyet ismerek közülök, ezt a Rejtélyi Sándort. Igen szakavatott fiú, de tőlem nyugodtan kitörheti a nyakát.

Csalavéri Torkos. – Akkor hát mért hívod meg őket?

Berzsenyi. – Először: nem hívom meg őket. Másodszor: azért hívom meg őket, mert ez az asszonyok dolga, nem az enyém. Harmadszor: ti is meghívjátok őket. Negyedszer: mert nem akarom, hogy ti azt mondjátok: a báróéknál igen unalmas. Ötödször: mert azt gondoltam, hogy tudnak czigánykereket vetni, és nem tudnak. Hatodszor: miattam itt épp úgy felfordulhatnak, mint másutt. S a mi a fő: én kezdjem meg eltávolítani őket?

Csalavéri Torkos. – Te már megteheted.

Berzsenyi. – És te?

Csalavéri Torkos. – Rólam azt mondanák, hogy sajnálom a bort meg a szivart az irodalom és művészettől.

Várai Fejér. – Hát bocsáss meg nekem, kedves báró, hogy az előbb majdnem megütött a guta, mikor ezt a festészt megpillantottam, de ezt nem fogod megtiltani nekem, valahányszor ilyen egyének tolulnak elém.

Berzsenyi. – Kérlek, kérlek, a mint parancsolod. De igazán nem értem, miért ügyelsz föl ilyen selejtes vendégekre.

Várai Fejér. – Ha tudomásodra hozom, hogy ez a festész mint vejem kivánna szerepelni, azonnal érteni fogsz engemet. Ez a személy ma pofát vett magának megkérni tőlem a Piczut!

Berzsenyi. – És ez komoly?

Csalavéri Torkos. – Na hát ez igazán hallatlan!

Berzsenyi. – Nem tudom magam elé helyezni, hogy így legyen.

Várai Fejér. – De hát mit akarnak még ezek az emberek? A vacsorát, pezsgőt, szivart akarjátok, jó; és hogy ne sokat társalogjunk, én belátok egy adag vidám koldulást, velem lehet beszélni. De a lányomat elvenni feleségül! – ez már mégis csak szemtelenség!

Csalavéri Torkos. – Én ebben egészen otthon vagyok. Nálam is ismeretes egy ilyen alak; sőt teljesen befészkelte magát házamban, mert az asszonyokkal ilyes ügyekben nem lehet komolyan értekezni. Először ellopta a feleségemtől szerelemből az összes zsebkendőket; azután az asszony mindenféle foulard-okat és selyemkendőket ajándékozott neki, hogy meg ne hűljön, úgy, hogy mikor nem találtam meg mindjárt a törülközőt, azt kellett hinnem, hogy ez az alak vitte el. És most végül ez az alak folyton ide-oda küldözgeti az inasaimat, úgy, hogy ha énnekem szükségem van valamire, mehetek magam!

Várai Fejér. – Eh, ha csak a feleségemről volna szó!… De a leányomat akarja feleségül venni, a leányomat!

Berzsenyi. – És aztán… fiatalság: bolondság… az ember, jól van, nem bánom, be tud látni egy kis időtöltést…

Várai Fejér. – De ő nem az ő idejét akarja tölteni, hanem el akarja venni az én pénzemet! Reggel megiszsza a kávét, délben megeszi az ebédet, és így tovább, à la bonne heure, miattam legyen úgy. De hogy este, miután már minden egyebet befalt, lenyelt, zsebrevágott, el akarja venni tőlem a leányt, a hozományt, és mindent, a mit egy hosszú életen át előállítottam!…

Berzsenyi. – És ezek bohémeknek nevezik magukat!

Csalavéri Torkos. – Kétségtelenül a cseh körzőtől… Tessék, megint itt vannak!

Várai Fejér. – Azért nem kell szólni az illetőnek. Ilyen mindenre képes embernek inkább elnyelem az egészet.

Csalavéri Torkos. – Legalább kipanaszoltuk magunkat.

(A nagy társaság újra bevonul a hallba.)

Mind. – A monológot! Halljuk a monológot!

Hirsényi Nándi. – Tisztelt Társulat! Auguszt, a nagy művész, elő fogja adni Rodolphenak, a nagy költőnek, ez alkalomra írott monológját.

Sokan. – Éljen! Éljen!

Auguszt. – Hölgyeim, uraim! »A tolvaj szarka« Rodolphetól!

Mind. – Halljuk! Halljuk! (Helyet foglalnak. Várai Fejér, Csalavéri Torkos és Berzsenyi el a balfenéken.)

XXXVI. BERZSENYIÉK NYARALNAK.

– A karlsbadi »Savoy Westend Hôtel« legszebb termében. Esti tíz óra. Békásmegyeri Berzsenyi Jacques báró és leánya: Blanka bárókisasszony terített asztal mellett ülnek, vacsora után. Blanka ujságot olvas; a báró szivarra gyujt és gondolataiba mélyed. –

A báró (magában). – Ha egy hajszállal elhibázom és egy czollal erősebben meghajtom magam, mint a tapintat kijelöli, a sah azt fogja mondani: »Ez a báró finom ember, de mégis csak meglátszik rajta, hogy alulról küzdötte fel magát a magasba, mert a dereka nincs egyenesre kiszoktatva.« Ha pontosan kimért és hanyagul hűvös vagyok, a sah így fog szólni magában: »Ez a báró megbízható férfi, de úgy néz ki, mintha nyársat nyelt volna. Úgy jön nekem elő, mint a ki csak azért gőgös, hogy ne látszassék közrendűnek és alázatosnak.« Ha fidélis vagyok, a sah azt mondhatja: »Ez a báró jó fiú és kellemes udvaroncz, de nem lehetett valami magasan elsőrendű nevelése, mert nem tudja, hogy meddig lehet a nagyurakkal komázó hangot használni.« Ha tartózkodó vagyok, a sah le fog nézni és azt jegyezheti meg rólam: »A báró derék ember, de ha egyszer egy államfővel van dolga, a szokatlanságtól és az örvendetes ijedtségtől alig tud lélekzethez jutni.« Ha egy krajczárral több borravalót adok jelenléte alkalmával, mint az ízlés és finom viseletű kényelem kiutalja, a sah mosolyogni fog rajtam és azt az aperszüt fogja tenni a kiséret előtt: »A báró méltányos főur, de mint _von Pike auf_ ember egy kicsit komikus, a midőn erőködik és nem tudja hova tenni a pénzét.« Ha pedig egy krajczárral kevesebbet adok, így gondolkozhatik és bizonyosan mokirozni fogja magát rajtam: »A báró eszélyes főnemes, a kiben semmi flancz, és nem csodálom, hogy szorgalmával oly magaslatra vitte, de azért mégis csak kiüti a fejét a szeg a zsákból.« Az embernek meg kell őrülni.

Blanka (leteszi az ujságot). – Papa!

A báró (felriad). – Mi az? Mit mondtál?

Blanka. – Te még most se tetted le a rendjeleidet?

A báró. – Ejnye, be furcsa vagy! Csak nem fogom szégyellni a rendjeleimet?!

Blanka. – Szégyellni, persze hogy nem, de családi souper alkalmával nem szokás feltenni a rendjeleket…

A báró (egyre boszúsabban). – Te igen jól tudod, hogy nem a souper alkalmával tettem fel, mert bárha ma a csirke fogja tanítani a tyúkot, azt kioktatás nélkül is tudom, hogy ha én a leányommal akarok vacsorázni, ehhez nem szükségesek a rendjelek. És ha te véletlenül nem mondod, hogy fel kellene próbálni, nekem talán eszembe se jut úgy a vitézségi érem, mint az oroszlán-rend.

Blanka. – Felpróbálni felpróbálja az ember, de remélem, csak nem akarod viselni?

A báró. – Hát mire való a rendjel, ha nem arra, hogy viseljék?! Különben megnyugtathatlak, ismerem családomnak szeczessziós és mindent gúnyoló eszmeirányzatát, és egy pillanatig se foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy a kitüntetéseket állandóan viselni fogom, bárha én nem úgy gondolkozom, mint némelyek, és abban, hogy fejedelmi barátom: a sah ő felsége engem legnagyobb érdemrendeivel tüntet ki, abban én, egyszerű gondolkozású ember, nem találok semmi restelni valót.

Blanka. – De, papa, kérlek, én csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy családi körben nem szokásos rendjelekkel vacsorálni, és ha a pinczérek folyton a vitézségi éremmel látnak…

A báró. – Én figyelmeztetés nélkül is tudok annyit a savoir vivre-ből, mert folyton leczkéket veszek a baronesz leányomtól, hogy ha az ember például egy uszónadrágban a tengerbe megy fürödni, akkor az ordókat nem kell feltenni. De mivel már úgy fordult a szóbeszéd, hogy fel kellene próbálni, hát felpróbáltam, érdeklődésből, hogy a szines szalag és arany mint állanak a fekete ruhán? És ha már felpróbáltam, mert nem értem, hogy mért ne próbálhattam volna fel, hát rajtam van, punktum, akár tetszik ez a pinczéreknek, akár nem.

Blanka. – Papa, kérlek, ne haragudjál, nem akartalak megboszantani, csak éppen azt akartam mondani, hogy ha a pinczérek látják rajtad ilyenkor, a mikor bizalmas körben vacsorálsz, elfecsegik, és az emberek azt fogják képzelni, hogy valami nagyra vagy vele.

A báró. – Ezt senki se fogja képzelni rólam, a kiről mindenki tudja, hogy milyen egyszerű és egyenes gondolkozású ember vagyok. És ha már erről beszélünk, megmondhatom neked, hogy én az ilyenre nem adok semmit, mert szerintem nem a rendjel különbözteti meg az embereket egymástól, hanem a szívjóság. Én nem arra vagyok büszke, hogy számos rendjeleim vannak a legelőkelőbb udvaroktól, a szerb és más kitüntetésekről nem beszélve, hanem arra, hogy mindenki azt fogja mondani, akárkit kérdezel meg felőlem, hogy a nevezett Berzsenyi, akárhogyan eszi a halat, késsel vagy villával, de egyszerű, jó ember. Vagy talán családom szeczessziós nézetei szerint én csak egy pöffeszkedő grand seigneur vagyok, de nem egyszerű, jó ember?

Blanka. – Ó papa, azt tudja mindenki, hogy te a legjobb ember vagy a világon, arany szívű, mintája a tisztességnek és az egyéni korrektségnek, a ki soha senkinek nem vétett, soha senkit meg nem károsított, és mindenkivel csak jót tesz, a ki a közelébe jutott, de…

A báró. – Nos, ha jó ember vagyok rendjelek nélkül, akkor jó ember vagyok rendjelekkel is. Nem értem, hogy ez a jelentéktelen, bár csinos szalag és érem mit változtatna a jellememen. Maradok, a ki voltam. Hogy aztán a pinczérek miket fecsegnek össze-vissza, az az ő dolguk. Mit nekem az ő fecsegésök? Az ő fecsegésök az én jellememen nem változtat, és végre is, csak nem fogom megsérteni a sahot, a ki engem barátságára méltat és kitüntetésekkel halmoz el, és nem fogom éretlen gyerkőcz módjára eldobni az oroszlánrendet és a vitézségi érmet, melyekben ő csak a legjelesebbeket részesíti?!

Blanka. – Ebben tévedsz, mert a sah éppen nem fösvénykedik az ordóival. Éppen most olvasom az ujságban, hogy egy ötesztendős főherczegnek is megküldte a vitézségi érmet.

A báró. – No látod, hogy kívülem csak főherczegek kapják meg!

Blanka. – Nem érted, papa? Vitézségi érem egy ötéves főherczegnek!

A báró. – Az lehetetlen vagy egyszerűen sajtóhiba. Egy zérus kimaradt a főherczeg mellől az ujságban. Annak a főherczegnek, a ki vitézségi érmet kapott, legalább ötven esztendősnek kell lennie.

Blanka. – Dehogy! Az ujságban meg van irva az is, hogy a sah azért adta a vitézségi érmet a kis főherczegnek, mert ez nem ijedt meg, a mikor a katonák lövöldözni kezdtek.

A báró. – Hát tessék, nem mondtam?! A sah tudja, hogy mit csinál. Mit gondolsz, mi lesz az én koromban egy olyan főherczegből, a ki már mint ötéves gyermek sem fél a csatazsivajtól?! Kinek adjon a sah vitézségi érmet, ha nem egy ilyen bátor gyermeknek, a ki a pólyából kilépve azonnal megkezdi a katonai pályát?

Blanka. – Kinek adjon, kinek adjon? Mit tudom én! Egy főhadnagynak, a kinek az arcza csupa forradás, vagy, nem bánom, egy életmentő tűzoltónak, de hogy jön ehhez egy ötéves fiú?

A báró. – Egész jól. Ha a sah vitézségi érmet adna az én könyvelőmnek, az Auspitznak, mindenesetre csodálkoznám rajta. Mert Auspitz kitűnő ember, de az ő szakmája egészen másutt fekszik. Ellenben így nem csodálkozom, mert a tapasztalás is mutatja, hogy a magas családokból eredő sarjakkal az a vitézség, mely más jeles férfiaknál hosszú évek, kitartás és az előrehaladottabb kor munkája, mint például a keresztviz, vele születik.

Blanka. – Mért nem kap vitézségi érmet mindjárt a pólyájában?

A báró. – Gyermekem, te nem tudod, milyen jól beszélsz, mert az ilyen esetek sokkal számosabban fordulnak elő, mint gondolnád. Így a történelem több kitűnő férfit jegyzett fel, kik ötéves korukban már czímzetes hadvezérek és valóságos püspökök voltak és mint ilyenek eljegyezték magukat olyan főherczegnőkkel, a kik akkor még meg sem születtek. De különben is a vitézségi érem csak egy egyszerű érem, s az oroszlánrendet még e jeles fiatal főherczeg se kaphatta meg. És ez egészen más.

Blanka. – Megkapták mások. A sah ezt is fűnek-fának osztogatja.

A báró. – Honnan veszed ezt a légből kapott állítást?

Blanka. – Az ujságból, mert benne van az is, hogy a sah igen kitüntetett egy budapesti kis fiút, a ki bátran mondta meg papája nevét s a kivel a sah leült sakkozni. A fiú és apja erre az oroszlánrendet nyerték.

A báró (összeránczolja homlokát). – Félreértésnek kell rejtőznie ebben az ügyben. Egyszerű vitézségi éremről lehetett szó, mert a fiú bátran mondta meg, hogy hová való.

Blanka. – Oroszlánrendről van szó, s a sah még azt is megkérdezte volna a budapesti úrtól: nem tud-e néhány urat, a kiket a sah szintén az oroszlánrenddel tüntetne ki.

A báró (elkomorodva). – Ezt semmit se jelent. Az oroszlánrend a vitézségi érem nélkül csak egyszerű udvariassági tény. A kettő együtt, ez már egészen más. Ha a sah ki akar tüntetni valamely előkelő egyént, a kettőt együtt adja. Vagy megtilthatom talán a sah-nak, mint perzsa kitüntetés-tulajdonos, hogy figyelmességet gyakoroljon, lényegtelen figyelmességet, melyből az avatatlan ujságok, nem tudom, holmi nagy dolgot fujnak fel?

Blanka. – Elég az hozzá, a sah, úgy látszik, boldognak-boldogtalannak nyakába akasztja az ordóit. Azért nincs mit dicsekedni se az oroszlánrenddel, se a vitézségi éremmel…

A báró (borúsan). – Nem tudom elhinni, hogy a sah, a ki mint tapintat-ember valóban hibázhatatlan gentleman, ily módon lejebb akarná szállítani saját helyezettjeit. Ez még oly jeles embertől is hiba és czélszerűtlen dolog volna, de egyszersmind erkölcsi lehetetlenség, hogy így legyen. Nem véled te ezt?

Blanka. – Én azt hiszem, a sah egy nagy humorista, a ki minden alkalommal kimutatja, hogy semmit se ad az ordókra, és mulatságból mindenkinek kínál, a kinek ez örömet okoz. És ha az ember nem akar gyermekekkel és ismeretlen egyénekkel egy kalap alá kerülni, szépen megköszöni a kitüntetést és elteszi azonnal a fiókba.

A báró (megdöbbenve). – Csak nem jut eszedbe azt a tanácsot adni nekem, hogy mint lopott süveget dugjam el úgy az oroszlánrendet, mint a vitézségi érmet?!…

(Megjelennek a báróné és Elza.)

Elza. – Na, örökre sajnálhatjátok, hogy nem jöttetek el! Olyan gyönyörű skandalum volt a szinházban, hogy sírtam örömömben!

A báróné. – Képzeljétek ezt a leányt! Pisszegett, fütyölt, lármázott, a lábával ütötte a lózsét, és oly neveletlen volt, mint egy klakőr.

Elza. – Még czitromot is dobtam a szinpadra. Az orrára czéloztam a rendezőnek, de csak a lábát találtam.

Blanka. – Mi történt?

Elza. – Egy szinész gorombaságokat mondott le a szinpadról. Hogy a közönség nem érti őket és hogy ők nem ilyen közönség előtt szoktak játszani. Persze lármát csaptunk, és ekkor előkerült a rendező, a ki jóvá akarta tenni a dolgot, de még jobban belemászott. Éppen ez kellett nekünk. Nosza elő a sípokkal, fütyülőkkel és automobil-jelzőkkel! Soha életemben nem nevettem ennyit!

A báró. – Nagyon csodálkozom, hogy egy olyan estén történhetik ilyesmi, a mikor az én családom is a szinházban van. Ki eresztette be ezeket a szinészeket?

A báróné. – És te ezt nyaralásnak nevezed, Jacques? Mindig jöttél nekem, hogy Karlsbad így és úgy, és hogy ez a rangelső hely a világon, és mikor aztán mindnyájan ide jövünk pihenni, itt legelőször is a szinészek gorombaságokat mondanak a legjobb családok szemébe.

Elza. – Különben a szinészeknek igazuk volt, mert a nézőtér tele volt contrefaçon-előkelőségekkel. Az egyik páholyban ott ült a Várai-Fejér Nandine, a ki csak akkor boldog, ha a vidéki pasasok összetévesztik a gróf Thurzó Bélánéval, mert azt hiszi szegény, hogy ő hasonlít a szőke comtesse-hez, és ezért mindig ugyanazt a hajvizet hozatja, a mit a grófné. És ez nem elég, hanem még hozzá ki vet rá a földszintről birka-szemeket? A Winterstein Aurél, a ki úgy utánozza a Thurzó Bélát, a görbe járástól az »Es ist erreicht«-ig, hogy a szegény gróf már nem tudja kitalálni, mit csináljon a hajával, hogy ne hasonlítson erre a boldogtalan fiúra, a kit még a legjámborabb gebe is ledob a hátáról. Hát nem igazuk volt a szinészeknek?