Part 13

Elza. – A titkaimat hiába fürkészed, nem fogom magam elárulni. Tudod, van nekem valakim, de nem mondom meg, hogy: ki, elég az hozzá, így karácsony előtt nem illik ilyenekről kérdezősködni.

Berzsenyi (elérzékenyedve). – Jól van, jól van… nem akarok tudni semmiről… (Elza fölkel.) Hát igazán abba hagyod?…

Elza. – Persze. Nem passzió játszani olyankor, ha az embert minduntalan leleplezik.

Berzsenyi (nevet). – Utóljára még nekem kell bocsánatot kérnem, a miért ő megcsal engem!…

Elza. – Hogy legyen az embernek öröme a csalásban, ha a csalás nem sikerül? Teszem fel azt, ha egy asszony megcsalja a férjét, s a férj mindenre rájön, és így szól: »Asszonyom, így meg úgy«, világos, ugy-e, hogy az embernek elmegy a kedve a regény folytatásától? Érdemes randevúkra járni, ha a sarki hordár is tudja, hová megyünk?…

Blanka. – Na ezt a hölgyet aztán kikészítettétek!

Berzsenyi (Blankához). – Mit tudja ő, hogy mit beszél?! és úgy látszik, te se tudod! (Elzához). Itt hagysz?

Elza. – Majd visszajövök.

Berzsenyi. – Jól van, jól van… nem akarok tudni semmiről… Hanem gyere vissza nemsokára. (Elza kimegy.) Ha ez a gyerek nem kártyázna velem, meg kellene halnom a betegségtől, mint a sarki hordárnak.

A báróné. – A szerencse az, hogy én még betegebb vagyok, mint te, de én már fel se veszem ezt a kis influenzát.

Berzsenyi. – Mondhatom, egy cseppet se mulatságos, ha az egész ház beteg. Ha ez a kis leány nem volna…

Blanka. – Még ebben is szerencsésebb, mint más! Nekem majd szétreped a fejem, ő meg vigan sétál le s fel, mint egy őrangyal. De azért a panaszokat nekem kell meghallgatnom.

Berzsenyi. – Én nem panaszkodom, én csak konstatálok. Remélem, meg fogod engedni, hogy ne tánczoljak, mikor az egész házam egy kórház.

Blanka. – Mit gondolsz? Nekem talán kedvem van tánczolni?

Berzsenyi. – Már az igaz, hogy ugyancsak egyszerre ért utól bennünket a betegség! S ha meggondolom, hány szegény család van, a melyik egy csekélységért átvállalná tőlünk ezt a komisz influenzát! Ők is jól járnának; mi is megszabadulnánk az alkalmatlanságtól. De ha a világ már így van berendezve!

A báróné. – Hagyd el, Jacques, minden rosszban van valami jó. Ha nem volnánk betegek, nem volnánk így, családi körben. Nem panaszképpen mondom, Jacques, de egy idő óta jóformán csak akkor látlak, a mikor beteg vagy.

Berzsenyi. – Gondolod?

A báróné. – Már szinte örülök, mikor hallom, hogy rosszul érzed magad. No hála istennek, egy kis ideig megint lesz férjem, mert a beteg férj is többet ér, mint a semminő.

Berzsenyi. – Látod, én ezt nem vettem észre. De lehet, hogy igazad van; az ügyeim nagyon lefoglalnak. Egyet azonban el fogsz ismerni. Azelőtt e tekintetben nem voltál ilyen érzékeny. Fiatalabb korunkban jöhettem, mehettem, és megint mehettem, jöhettem, nem igen vetted észre.

A báróné. – Az igaz, Jacques, nekem is sokszor jut eszembe, hogy: furcsa, mintha most még jobban szeretnélek, mint régen. Pedig ma már… vagy talán éppen azért?…

Berzsenyi. – Hm, hm. (A szemével int, hogy Blanka is jelen van.) A fődolog az, hogy szeretsz, s ez nekem elég.

A báróné (szemrehányóan). – Te oly kevéssel beéred, Jacques?

(Elza jön.)

Elza. – Hát most már mit csináljunk? Az ékszerésztől eljött egy fiatal ember, hogy megvizsgálja az ékszereket. Úgy vettem észre, hogy a szobaleányt már meg is vizsgálta.

Berzsenyi. – Miféle ékszerek?

A báróné. – Én hivattam, Jacques, mert olvastam az ujságban, hogy sok hamisításnak jöttek a nyomára s meglehet, hogy a legjobb családokban is hamis ékszerek jönnek elő. Egy szép nap arra ébredhet az ember, hogy a boutonjai nem érnek semmit; e felől jobb, ha előbb jön tisztába az ember.

Berzsenyi. – Szerencsére a vagyonunk nemcsak ékszerekbe van letéve. De ha ez neked örömet okoz…

A báróné. – Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy mire az ékszerész eljön, mindnyájan betegek leszünk. Már pedig a vizsgálatnál ott kell lennie valakinek, mert egy ismeretlen fiatal emberre csak nem bízzuk rá a drágaságainkat. Ki tudja, hátha éppen ő az ékszer-hamisító?!

Berzsenyi. – Meg kell mondani neki, hogy jöjjön máskor. Sajnáljuk, hogy hiába fárasztottuk…

Elza. – Soha se sajnáld, papa. Úgy látszik, nem vesztegette el az idejét, s meglehet, azóta már a szakácsnét is megvizsgálta.

Blanka. – Hogy egy felnőtt leány ilyen stílusban beszéljen!

Elza. – Ez a nő maga a hálátlanság. Neki ajándékoztam összes Kecskeméthy-emléktárgyaimat: a sikkasztók királyának a névjegyét, a körömtisztítóját, egy czédulát, melyre sajátkezűleg írta a Zelmának, hogy: »I love you«, a múzeum kincseket adott volna ezekért az ereklyékért, s ez a nő mégis naphosszat zsörtölődik velem! (A bárónéhoz.) Mit mondjak az ékszerésznek?

A báróné. – Mondd neki, hogy jöjjön máskor.

Berzsenyi. – Mondd inkább, hogy fölösleges még egyszer fáradnia. Ha a hamis ékszerek az én családomban is előjönnének, akkor nincsenek többé igaziak!

XXXII. BERZSENYIÉK A NÉMET SZÓ ELLEN.

– Elza szobája. Elza egyedül; Crébillon _Sopha_ját olvassa. Lépteket hall s hirtelen eldugja a könyvet. Megjelenik Berzsenyi Zoltán. –

Elza. – Vagy úgy? Te vagy?

Zoltán. – Szervusz.

Elza. – Nem szégyelsz a szemem elé kerülni?

Zoltán. – Miért? Mi bajod?

Elza. – Így? Elnadrágolva?

Zoltán. – Ugyan hagyj békét. Lettél volna csak ott!

Elza. – Elnadrágoltak!… Elnadrágoltak!… Fuj!…

Zoltán. – Nem lehet veled okosan beszélni?

Elza. – Elnadrágoltak, elnáspángoltak, megraktak, kiporoltak, és te a válladat vonod?

Zoltán. – De hát mit csináljak? Tulerővel állottunk szemben és vereséget szenvedtünk.

Elza. – Mit szenvedtetek? Szenvedtetek ti ördögöt! Elnadrágolást szenvedtetek, punktum.

Zoltán. – Hja, barátom, sok lúd disznót győz.

Elza. – És még bölcseleg! Azok a dijbirkozók, csepűrágók, vagy mit tudom én mik, a kik elagyabugyálták őket, még élnek, szuszognak, horkolnak, semmi bántódásuk, vígan falatoznak, nevetve beszélgetnek az esetről, kiállnak az utczára és bottal várják őket… ő pedig ezalatt a vállát vonja és bölcseleg! Eh, szégyellem, hogy egy nevet viselsz velem!

Zoltán. – No, hallod, ha Berzsenyi Dániel szégyellené, azt még érteném…

Elza. – És te férfiúnak tartod magad?

Zoltán. – Elza, ne boszants, mert istenucscse… a következő pillanatban… (megindultan:) halott vagyok!…

Elza (szigorú tekintettel). – Fuj!…

Zoltán. – Eh, mit is disputálok veled! Az öreg nincs itthon?

Elza. – Nincs és nem ajánlom, hogy megvárd.

Zoltán. – Miért? Boszantotta az eset?

Elza. – Nagyon haragudott.

Zoltán. – Nem hittem volna, hogy ennyire kurucz. De mindegy, majd megmagyarázom neki.

Elza. – Hát hogy történt? Beszéld el.

Zoltán. – Mint a thermopylaei szorosnál… Vagy nem, nem a thermopylaei szorosnál… inkább talán a Sipka-szorosban… nem tudom bizonyosan.

Elza. – Hagyj békét a történelemnek, nem vétett az neked semmit. Csak a dologra.

Zoltán. – Elég az hozzá, hogy a kávéház kettős ajtaján át egyszerre csak ketten-hárman mehettünk be, s a hátul jövők a bejárat függönyétől nem láthatták, hogy mi történik odabenn.

Elza. – És így valamennyien beleestetek a csapdába.

Zoltán. – A többit képzelheted.

Elza. – Képzelem. No és ez az egész?

Zoltán. – Ez az egész. A dijbirkozók, a csapos legények, a pinczérek, mind nekünk estek; azt hiszem, a rendőrök is segítettek nekik. Mire kettenkint bebujtunk, az előttünk érkezett már le volt teperve.

Elza. – Hát most már mit fogtok csinálni?

Zoltán. – Mit csinálnánk? Semmit se csinálhatunk.

Elza. – Még csak egy párbaj se lesz belőle?

Zoltán. – Párbaj? Kikkel? A csaposlegényekkel és a díjbirkozókkal? Különben közülünk is sokan csatlakoztak a párbajellenes mozgalomhoz…

Elza. – Na hát engem ne híjjon tánczolni az, a ki csatlakozott ehhez az úgynevezett mozgalomhoz! Ne legyen párbaj? Mért? Ha nincs párbaj, nincs költészet, nincs hit, nincs szerelem, nincs semmi. S ha ti ifjúság ennyire siettek nem párbajozni, akkor én fütyülök az ifjúságtokra!

Zoltán. – Ejnye, be harczias vagy!

Elza. – Csak dühös vagyok. Mit? Elvernek benneteket, mint a kétfenekű dobot, akkor, mikor a magyar szó védelmében jártok!… a mikor meg akarjátok torolni, hogy egy gyalázatos zengerájban kicsúfolták a a magyar nyelvet!… megrugdalnak, kiröhögnek benneteket, s erre a többieknek nincs más felelete: mint hogy ezután nem párbajoztok! És benneteket ifjúságnak neveznek?

Zoltán. – Ugyan, hát mondd meg, mit csináljunk?

Elza. – Mit? Hát süssétek, messétek, öljétek, vágjátok őket! – mint a Hugonottákban éneklik. Verjétek be a kávéház ablakait, rugassatok csillagot a bérelt csaposokkal, s húzzátok fel a lámpásokra a dijbirkozó urakat! Hisz ha magatokon hagyjátok száradni ezt a vereséget, ez azt jelenti, hogy ebben a városban már nincs egy szikrányi magyarság s a fiatalságotokban nincs egy cseppnyi vér, s akkor a ti elnadrágoltatástok szomorúbb dátum Magyarország történetében Mohácsnál!…

Zoltán. – Soha se hittem volna, hogy ilyen Dobó Katicza vagy!

Elza. – Már én ilyen vagyok, apám! Remélem különben, hogy te is igyekezni fogsz visszaszerezni becsülésemet.

Zoltán. – À la »süssétek, messétek«? Nem, nekem már elég volt.

Elza. – Hát mit fogsz csinálni?

Zoltán. – Mit? Elutazom Berlinbe. Éppen azért jöttem.

Elza. – Hogyhogy?

Zoltán. – Tudod, az öregemet egyelőre nem volna tanácsos fölkeresnem. No, nem azért, mintha tajtékoznék a rajtam esett sérelem miatt, hanem, a mint hallom, rendkivül dühös a miatt, hogy mért járok olyan helyekre, a hol megverik az embert.

Elza. – Ebben van némi igaza.

Zoltán. – Azért Jacques bácsira gondoltam. Azt hiszem, örvendene, ha látná, hogy megkomolyodom, s addig, míg az én öregem megpuhul, erre az istenes czélra nem sajnálna egy pár forintot.

Elza. – Ingyen nem komolyodhatol meg? Csak pénzért?

Zoltán. – Nem úgy gondoltam. De addig is, míg az öregemmel megérthetjük egymást, élnem kell, s tudod, Berlin meglehetősen drága város…

Elza. – Aztán mit akarsz te tanulni Berlinben?

Zoltán. – Hát közjogot, magánjogot…

Elza. – Szegény fiú, hagyj fel minden reménynyel! A papa nem fog felülni ennek az otromba hazugságnak.

Zoltán. – De becsületemre mondom…

Elza. – Beszéljünk komolyan. A papától egy darabig nem látsz pénzt; nincs nála már egy garas hiteled. Hanem én adok neked pénzt: egy föltétel alatt.

Zoltán. – S mi az?

Elza. – Ujjá szervezed csapatodat s boszut álltok a multkori vereségért. Semmi költséget nem sajnálok ezért.

Zoltán (meglepetve). – Te szutenálni akarod a háborúpártot?

Elza. – Igen.

Zoltán. – És mennyit szántál erre a czélra?

Elza. – Egyelőre ötven aranyat. Most nincs más pénzem, csak az az ötven császári arany, a mit még a nagymama hagyott rám.

Zoltán. – No majd felváltják… Hallod-e, ez az idea nem rossz! Magam is úgy éreztem, hogy nem lehet abba hagyni a dolgot.

Elza. – E szerint vállalkozol rá?

Zoltán. – Hogy vállalkozom-e? Viharos lelkesedéssel!

Elza. – Akkor hát mindjárt hozom az aranyakat. Mit nevetsz?

Zoltán. – Semmit… eszembe jutott valami… Mondd, igazán a nagymama hagyta rád ezeket az aranyakat?

Elza. – Hát persze.

Zoltán. – Tudod, az jutott eszembe, hogy a mikor: hajrá, rátörünk a németekre, s ezek rémülten fognak kiáltozni: »Itt jönnek az antiszemiták! Itt jönnek az antiszemiták!« vajjon lesz-e valaki, a ki megsejdíti, hogy miféle pénzen viseljük ezt a háborút? Mert a nagymama még nem volt katholikus, ugy-e?…

Elza. – Kikérem magamnak az efféle tréfákat!

Zoltán. – Elzácska, ne haragudjál! Tudod, csak az öröm… A pénz gondolata hirtelen elszédített. Ne haragudjál, aranyos honleány!… Meglásd, úgy fogok hadakozni, mint Kinizsi Pál!

XXXIII. KEGYELET.

– Történik: Melanienál. Mindenszentek napján, délelőtt tizenegy órakor, a báró éppen akkor állít be barátnőjéhez, a mikor az előszobában a virágárus szolgája egy szép, ötven koronás sírkoszorút helyez el. A koszorú széles fekete szalagján nagy, aranyozott betűk ezt a felírást alkotják: »Jóltevőmnek«. –

A báró. – A temetőbe készülsz?

Melanie. – Igen.

A báró. – És kinek viszed ezt a koszorút?

Melanie. – A jóltevőmnek.

A báró. – No jó, azt láttam. De hát ki volt a jóltevőd? Hogy hívták?

Melanie. – Azt nem tudom. A nevét sohase mondta meg nekem.

A báró. – Nem tudod, hogy mi volt a neve?

Melanie. – Nem. Nekem azt mondta, hogy nevezzem őt egyszerűen Béla bácsinak. De tudom, hogy nem Béla volt a keresztneve; a monogrammjában nem is volt B. betű. Nem akarta, hogy tudjam az igazi nevét. Nagyon titkolózó és rejtőzködő természetű volt; sehol se mutatkozott velem. Bizonyosan nagy családja volt és borzasztóan félt a botránytól.

A báró. – Szóval olyan barátod volt, mint most én, mi?

Melanie. – A barátom is, de azonkívül az első és, mielőtt a báró urat ismertem, egyetlen jóltevőm.

A báró. – Hogyhogy?

Melanie. – Ó, az már régi történet! Akkor még Jutkának hívtak és masamód-lány voltam a Madame Evelinenél. Mondhatom, nagyon rossz dolgom volt akkor. Otthon is, meg a Madamenál is, igen sok pofont kaptam. Aztán meg hol csak maradékot ettem, hol pedig éhesen feküdtem le. Egyszer, a mint kalapokat vittem haza a vásárlóknak, egy szép öreg úr megszólított az utczán s beszédbe ereszkedett velem. Aztán felkarolt; kétszobás lakást vett ki nekem, szépen bebútorozott és kiöltöztetett. Még czimbalmozni is taníttatott, és mindig nagyon szépen bánt velem. Persze, a hogy kistafirozott, egyszerre nagyon megcsinosodtam, s hamarjában annyi barátom akadt, hogy válogathattam közülök. De ez mind nem történt volna, ha az öreg úr fel nem karol. Mert előbb a kutya se vett észre, olyan penészes és éhes kinézésű voltam. Ha Béla bácsi nem olyan jószívű, akkor a férfiak most rám se néznének, a báró úr se vett volna észre soha. Akkor még most is Jutkának hívnának, még most is skatulyákat hordanék haza, még most is maradékot kellene ennem, és akkora pofonokat kapnék, mint egy-egy czipó. Azért én nagyon szerettem a Béla bácsit. De egyszerre hirtelen elmaradt és elsején nem hozta el a havi pénzemet, mert meghalt. Szerencsére a házbér már ki volt fizetve.

A báró. – Talán nem is halt meg, csak eltűnt. Alighanem már elég volt neki ez a barátság.

Melanie. – Hogyisne! Először is nagyon szeretett engem, a mi onnan is látszik, hogy mindennap eljött, pedig már nagyon öreg volt. Másodszor pedig bizonyosan tudom, hogy meghalt. Mert akkor már több ismerősöm volt és egyszer egy Gyuszi nevezetű, a kinek el kellett bujnia, a kamarából nagyon jól látta a Béla bácsit. Először ettől a Gyuszitól tudtam meg az esetet. Felszaladt hozzám és azt mondja: »Hallod-e, a Béla bácsi meghalt! A kávéházban kártyázott és megütötte a guta, mert megkontrázták. Éppen ott voltam és láttam jól, hogy a Béla bácsi volt!« És a Gyuszi csakugyan igazat beszélt, mert a Béla bácsit nem láttam többet.

A báró. – De ha nem tudod, hogy ki volt, akkor azt se tudhatod, hogy hol van eltemetve! Hogyan vihetsz hát neki koszorút?! Hová teszed a koszorúdat?

Melanie. – Az egyik évben ide, a másik évben oda. Megnézem azokat a sírokat, a hol nincsen koszorú és nincs diszítés, meg a hol nem ég lámpás, és ha találok olyat, a hol olyan férfi van eltemetve, a ki kilencz évvel ezelőtt halt meg és hetvenegy évet élt, – Béla bácsi is hetvenegy esztendős volt – hát oda leteszem a koszorúmat, mert azt gondolom: »Talán ez volt a Béla bácsi!«

A báró. – No hallod! Ennek semmi értelme!

Melanie. – Dehogy is nincs értelme! Nem volna nyugodt a lelkiismeretem, hogyha megfelejtkezném az én jó Béla bácsimról, a kinek mindent köszönhetek. Aztán, lássa, báró úr, én babonás vagyok és azt hiszem, hogy a halottak nagyon jól tudják, ki visz nekik koszorút, és ki nem. Talán éjfélkor a szellemek meg is nézik a koszorúkat.

A báró. – Hallatlan! Hogy egy okos nő, a ki eldicsekedhetik vele, hogy annyi pénzt tud kizsarolni belőlem, mint soha senki!… Már hogy képzelhetsz ilyen szamárságot!

Melanie. – No és aztán! Ha már nem is tudja meg szegény! Kinek teszek ezzel rosszat? Ha másnak jut, az se baj. Talán olyannak jut, a kinek már nincs senkije. Vagy ha talán olyannak, a kiről csak megfelejtkeztek, azzal se vétek. Egy sírral kevesebb, a melyik nincs elhanyagolva.

A báró. – Hiszen nem mondom, hogy rosszat teszel vele, bár rossz néven veheti valaki, hogy ha ő nem diszítette fel a hozzátartozója sírját, egy idegen tegyen oda koszorút. Nem lehet sérteni valakinek a kegyeletét, ha ő személyesen meg is felejtkezik a kegyeletről. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy minek ez a koszorú? Kell, hogy te koszorút vigyél valakinek, mikor neked senkid sincs odakinn?!

Melanie. – Tudja, báró úr, ezzel én úgy vagyok, mint a karácsonynyal. Karácsonykor, mikor mindenki karácsonyfát állít, gyertyákat gyujtogat és ajándékokat oszt szét, nekem olyan furcsa, hogy nincsenek gyermekeim, a kiknek én is karácsonyfát állíthatnék és játékokat vehetnék! Azért karácsonykor mindig krisztbaumot és ajándékokat küldök a papának meg a mamának, mindenfélét vásárlok a cselédeimnek és karácsonyfát állíttatok a házmesterné gyerekeinek. Odalenn aztán én is gyertyákat gyujtogatok, és nézem, hogy a gyerekek hogyan örvendeznek. És ilyenkor, mindenszentek napján, éppen úgy vagyok. Mindenki siet ki a temetőbe; a legszegényebb is kiviszi a maga olcsó koszorúját, a gazdagok pedig úgy feldíszítik a sírokat, hogy a temető ilyenkor csupa látványosság. Mindenkinek ott kell lennie; csak én ne legyek ott?! Milyen szomorú elgondolni, hogy nekem még halottaim sincsenek! Pedig nincsenek. A barátnőim kimennek a szüleik, a testvéreik, a gyermekeik sírjához; nekem nem voltak gyermekeim és testvéreim, a szüleim pedig élnek és házmesterek a körúton. De hát igazán ennyire árva legyek?! Nem, hiszen nekem is van halottam: a szegény jó Béla bácsi; neki odakünn kell lennie, csak azt nem tudom, hogy hol. Hát azért mégis kiviszem a koszorúját; ez megkönnyebbíti a lelkemet… így nem érzem magamat olyan elhagyatottnak.

A báró. – És te, a ki olyan kapzsi vagy, nem sajnálsz ötven koronát annak a koszorújára, a kinek még a nevét sem tudod?

Melanie. – Már mért sajnálnám?! Tizannyit se sajnálnék, úgy szerettem a szegény Béla bácsit! Aztán úgyis a báró úr zsebéből megy, nem az enyimből!

XXXIV. FARSANG A NÁDOR-UTCZÁBAN.

– A hölgyek kis szalonja; délután két óra. Blanka Rejtvényi szerkesztő úrral cseveg. Megjelenik: Elza, s nyomban Berzsenyi. –

Elza. – A papa azonnal jön, sőt már itt is van. (Berzsenyi belépett; Rejtvényi feláll.)

Berzsenyi. – Értésemre esett, hogy ön szivélyes felszólításomra sietett megjelenni. Ezen önzetlen ügybuzgalmát, valamint családom irányában tanusított érdekeltségét nem mulaszthatom el megköszönni.

Rejtvényi. – Báró úr, nagyon örülök, ha szolgálatára lehetek.

Berzsenyi. – Leányaim bizonyára felvilágosították önt az ügy mibenlétéről. Én a farsang folyamán több zenereggélyt kívánok rendezni, az én házamban.

Blanka. – De, papa, eddig úgy volt, hogy a konczerteket nem délelőtt vagy délután, hanem este tartjuk meg.

Berzsenyi. – Igen, Blanka leányom helyesen jegyzi meg, hogy a reggélyeket este tartjuk meg, kilencztől tizenkettőig bezárólag.

Elza. – Szóval soirée-t akartál mondani, és nem matinée-t.

Berzsenyi. – Ki beszél itt matinéeról? Mondom, hogy a zene-regélés este fog folyamatba ejtetni, több különböző alkalommal.

Blanka. – De, papa, kérlek, ezt nem nevezik reggélynek, ezt…

Berzsenyi. – Mit szóltok bele az én szavaimba minduntalan?! Bánom is én, akárhogy nevezik!… Ezen dolgok úgy fognak lefolyni, a hogy én nevezem el őket. Elég az hozzá, több mulatságot kívánok adni vendégeimnek, az én házamban, este, három óráig tartó konczerttel kiegészítve, melyen a legjobb és legdrágább művészek annyi zenét regélhetnek vendégeim számára, a mennyit akarnak.

Rejtvényi. – Tökéletesen értem, báró úr.

Berzsenyi. – Leányaim kedvéért, a kik engem hiányos nyelvésznek ironizálnak, hozzáfűzöm, hogy valóban nem zene-reggélyt akartam mondani, hanem zenesegélyt. Segélyezni, pártolni kivánom a zenét, de nem csekély arányokban, hanem olyan alakban, hogy míg egyrészt a hazai művészek a kellő keresethez juthassanak, másrészt ne legyenek kizárva a versenyből a külföldi művészek sem, kik a kellő magasabb színvonalról gondoskodnának.

Rejtvényi. – Valóban báró úr, ez nemcsak nagylelkű, hanem egyszersmind finom ízlésre valló gondolat!…

Berzsenyi. – Megjegyzem, hogy minden egyes alkalommal meg lesznek híva: több miniszter, számos arisztokrata, exczellencziás és méltóságos hölgyek, s több más kisebb-nagyobb személyiségek. Úgy, hogy a szereplő művészek, a kiket előadás után szivélyesen vendégül is meghívok, érintkezésbe juthatnak a legmagasabb személyiségekkel, mi által ujabb anyagi előnyben részesülhetnek.

Elza. – De, papa, nem erről van szó…

Berzsenyi. – No, ezt csak úgy közbevetőleg mondom. Arról nincs szó, hogy ezt a honoráriumba beszámítanám. És irányeszméül az ön használatára megjegyzem, hogy az én házamban költségkimélés nem létezik.

Rejtvényi. – Tudom, báró úr.

Berzsenyi. – Viszont megvárom, hogy az egyes fölléptetett művészek úgy legyenek odaállíthatók, hogy ez által soirée-im színvonala semmit se szenvedjen.

Rejtvényi. – Ez magától értetődik, báró úr.

Berzsenyi. – Mielőtt azonban a részletekbe bocsájtkoznám, mindenekelőtt arra nézve kivánom tanácsát kikérni, hogy hány legyen a száma ezen, a farsang folyamán vendégeim részére nyujtandó zene-élvezeteknek? Két eszme merült fel erre nézve családom körében. Az egyik eszme az, hogy csupán hat soirée legyen a legelőkelőbb külföldi márkákkal; a másik eszme pedig az, hogy tizenkét vegyes legyen, oly módon, hogy a jelesebb hazai erők is érvényesüléshez jussanak. Én, megvallom, a fölvetett eszmék egyikéhez se csatlakozhatom. Az én eszményem az, hogy középütt rejlik az igazság, s hogy kilencz zene-estben kell megállapodnom. Mert egyrészt csak így kerülhetem el a kicsinyes takarékoskodás látszatát, s másrészt így senki se foghatja rám, hogy nem tudom mily mellékczélzatból vagyonomat és nagylelkűségemet kívánom fitogtatni.

Rejtvényi. – Föltétlenül a báró úr nézetéhez kell csatlakoznom…

Berzsenyi. – Nagyon örülök, hogy magáévá teszi eszmémet. Annyival inkább, mert leányaim már bizonyára tudatták önnel, hogy ez estélyek, (vagy nem bánom: soirée-k) rendezését önre óhajtom ruházni. Teszem pedig ezt azért, mert ön, mint szerkesztő, járatosabb nálam a különböző művészek fölvezetésében, és másodszor, mert ön, mint családomnak önzetlen barátja, szivélyesen fogja teljesíteni azt a sok lótás-futást, a melyre én koromnál és társadalmi helyzetemnél fogva nem vagyok hajlandó.

Rejtvényi. – Nagyon megtisztel, báró úr.

Berzsenyi. – Midőn ehhez még csak azt fűzőm hozzá, hogy én semmit se becsülök és semmit se jegyzek meg magamnak annyira, mint az önzetlenséget, egyelőre csak köszönettel veszem tudomásul az ön baráti szolgálatát.

Rejtvényi. – Ó, kérem!…

Berzsenyi. – Most már nem marad egyéb hátra, mint hogy megismertessem önt a főbb irányelvekkel.

Rejtvényi. – Figyelek, báró úr.

Berzsenyi. – Úgy a külföldi kitünőségek, mint a pártolásra érdemes hazai erők kiválasztását teljesen önre bizom. Leányaim különben örömest fogják tanácscsal segíteni. A magam részéről e tekintetben csak azt az óhajtást fejezem ki, hogy az öreg nőket lehetőleg mellőzni sziveskedjék. Nem tartom ugyan kizártnak azt a lehetőséget, hogy egy öreg nő sok művészi képességet összpontosítson magában, mindamellett tagadhatatlan, hogy egy öreg nő visszás benyomást tesz a vendégekre.

Blanka. – De, papa, kérem…

Berzsenyi. – Fiam, ezt én jobban értem, tapasztaltságomnál fogva. (Rejtvényihez.) Szóval, e kérésemet különös figyelmébe ajánlom, azzal, hogy e szabály alól csakis a legkipróbáltabb külföldi márkák képezhetnek kivételt.

Rejtvényi. – Nem felejtem el, báró úr.

Berzsenyi. – A mi már most a zene-anyagot illeti, ennek kiválasztására nézve már több az észrevételem. Az irányadó az, hogy első sorban a legmagasabb, a legtudományosabb, a legklasszikusabb zenére reflektálok, s óhajtásom az, hogy a kilencz est programmja kimerítse mindazt, a mit a zeneirodalom mint legfinomabbat, mint első márkát, mint legértékesebbet és legdrágábbat produkál. Kivánom, hogy a mi a zene minőségét illeti, estélyeimet még a szakavatott hangversenyek se árverezhessék túl.

Rejtvényi. – Értem, báró úr.