Part 11

A báró és a báróné (egymásra néznek).

A báró. – Akkor hát a te leendő férjed közeli rokona Gyorgyevics Feodor bárónak?

Elza. – Vagy úgy? Dehogy! Azok a Gernyeszeghyek, a kik rokonságban vannak a Gyorgyevicsekkel, apáthi Gernyeszeghyek… (A báró és a báróné rémült pillantást váltanak)… azok a Gernyeszeghyek pedig, a kik a Miklós atyjafiai, babati Gernyeszeghyek. Gernyeszeghy és Gernyeszeghy, az nem mindegy. Il y a fagots et fagots. (A báró és a báróné megsemmisülnek.)

XXV. GÉPKOCSIZÁS UTÁN.

– Berzsenyi hálószobája. Két vöröskeresztes ápolónő, a kik nesztelenül járnak-kelnek az ágy körül. Berzsenyi báró az ágyban fekszik és nyög. Jön: Elza bárókisasszony. –

Elza. – Rosszabbul vagy?

Berzsenyi. – Miért? Mert nyögök? Csak nem fogok hahotázni!

Elza. – De mégis csak enyhültek a fájdalmaid?

Berzsenyi. – Az volna a szép, hogyha még most se enyhültek volna! A mióta egyszerűen szenvedek, egy Daimlerrel eljuthattam volna Párisból Toulouseba.

Elza. – Mit keresnél te Toulouse-ban?

Berzsenyi. – Csak mondom. Mikor fog jönni a tanár?

Elza. – A tanár többet nem fog eljönni. Azt mondta, semmi szükség rá.

Berzsenyi. – A tanár könnyen beszél. Szeretném tudni, mit szólna, ha ő feküdne itten, és én írnék neki reczeptet.

Elza. – Nagyon ingerült vagy, látszik, hogy már lábbadozol. A tanár pláne azt mondta, hogy nincs semmi bajod, csak dühös vagy.

Berzsenyi. – A tanár persze azt szerette volna, hogy kitörjem neki a lábamat. Nem elég nekem az, hogy az én házam egy kórház lett s a gyermekem majdnem megsántult, az anyádat mellőzve.

Elza. – Szerencsére nem sántult meg.

Berzsenyi. – De megsántulhatott volna. Mit csinál a szegény gyermek?

Elza. – A páris–berlini verseny leírását olvassa.

Berzsenyi. – Még az eltört lábával is olvas szegény!

Elza. – Mondom, hogy szó sincs törésről. Egyszerű zúzódásokat szenvedett.

Berzsenyi. – Neked persze a nővéred zúzódása csak bölcsészet.

Elza. – Az ember azt hinné: felpanaszoljátok, hogy nekem nem esett bajom.

Berzsenyi. – Miket beszélsz összevissza? Remélem, nem fogod megtiltani, hogy sajnáljam a gyermekemet? Ki van mellette?

Elza. – Két ápolónő és a Jozefin.

Berzsenyi. – Hát szegény mamáddal mi van?

Elza. – Ő a legmakranczosabb mindnyájatok közül. Folyton sír és azt mondja, hogy az ő belsejében megszakadt valami.

Berzsenyi. – Az könnyen lehet.

Elza. – Dehogy! Semmi baja. Csak nagyon megijedt.

Berzsenyi. – Nem szabad egy perczig se egyedül hagyni; az asztmájának nem tesz jót, ha mindenfélével izgatja magát.

Elza. – Egy perczig sincs egyedül. Ott van a Matild, három ápolónő, meg egy fiatal orvos, a ki, ha nagyon ideges, megnyugtatja.

Berzsenyi. – Mit csinál vele?

Elza. – Megnyugtatja.

Berzsenyi. – Az már más. De miért nem maradt mellette a tanár?

Elza. – A mama is azt akarta, de a tanár kijelentette, hogy erre a czélra ez a szőke fiatal ember is elégséges.

Berzsenyi. – Ha a tanár ilyen beképzelt, megmondhattátok volna neki, hogy kiegyenlítettem volna a fáradságát.

Elza. – De, papa, végre is egy professzor nem ápoló és egyéb dolga van a klinikán, mint szerencsétlenül járt »töff-töff«-istákat vigasztalni.

Berzsenyi. – Az ember azt mondaná, hogy mokirozod magadat családodnak szerencsétlenségén.

Elza. – Nem, csak nem találom a dolgot olyan tragikusnak, mint a mama, a ki esküdözik, hogy többet nem ül automobilra.

Berzsenyi. – No, ez képtelenség volna. Végre is, nem az automobil az oka, hanem a véletlen, hogy nem voltam veletek.

Elza. – És te, nehány órával később egy másik kocsival éppen úgy jártál, mint mi.

Berzsenyi. – De nem azért, mintha a kormányzásban lett volna a hiba, hanem mert rövidlátó vagyok, és este könnyü nekihajtani egy fának.

Elza. – Ó, te se vagy még egy Fournier, mert különben az eltaposásban nem értél volna el olyan óriási rekordot… Különben majd meglátod a kártérítési kereseteket.

Berzsenyi. – Miféle kereseteket? Embert egyet se gázoltam el, állatot is csak hármat.

Elza. – No, nem akarlak előre megbosszantani. Úgyis elég korán tudod meg, hogy mit követelnek rajtad.

Berzsenyi. – Ez engem nem érint, mert tudom, hogy nincs sport, mely ne járna pénzáldozatokkal. Mikor meghozattam az én Daimlereimet, előre felvettem az én költségvetésembe egy tekintélyes összeget kártérítési költségekre. A míg nincs gondatlanságból elkövetett emberölés, a sportsman meg lehet elégedve.

Elza. – Még csak az kellene.

Berzsenyi. – Hja, mindenkit érhet baleset, és az ember soha se tudhatja, hogy holnap mit fog eltaposni. Én ezt mint bölcsész fogom fel, és természetesnek találom, hogy a mi az emberiséget óránként harminczöt-negyven, vagy ha akarod, hatvan, sőt kilenczven kilométer sebességgel viszi előbre, az egyelőre áldozatokat követel. Ha a népek meg fogják tanulni, hogy okszerüen kitérjenek az uj találmány elől, a nagy horderejű eszme éreztetni fogja üdvös hatását minden irányban s a népet boldogítani fogja. Én csak azt nem helyeslem, hogy fák s különböző tárgyak állják útját a haladásnak; ennek czélszerüségét nem tudom belátni. Azt is czélttévesztettnek vélem, hogy míg nekem csak nagy nélkülözésemre szolgál ez a kénytelen szünet, melylyel a legközelebbi napokig tartózkodnom kell az egészséges sport gyakorlatától, minden valószínűség szerint lesznek, kik balesetemet s a letaposott állatok balesetét azzal hozzák összefüggésbe, hogy esetleg nem a keresztes hadjáratokban szereztem meg az automobil vezetéséhez kívánt ügyességet. De mondd, mit írnak balesetemről az ujságok?

Elza. – Semmit se írnak róla.

Berzsenyi. – Hogyan? Semmit se írnak róla? Hát az én ujságom, melyet személyesen alapítottam és tekintélyes összegekkel szubvenczionálok?…

Elza. – Abban sincs egy szó se.

Berzsenyi. – Nagyszerű! Hát miért támogatom én ezt az ujságot? Mit hisznek ezek az emberek? Csak nem gondolják, hogy én azért teszek tönkre két ötezer forintos Daimlert, és azért ficzamitom ki a tagjaimat, hogy ők ezt az esetet szó nélkül elhallgassák az összes érdeklődők előtt?

Elza. – Azt gondolhatták, hogy talán nem lesz rád nézve kellemes…

Berzsenyi. – Igen, de ha egy kereskedőnek reklámot kell csinálni, annak ki tudják írni a nevét! Ha egy kereskedő agyonlövi magát és így tovább, ez már elég, hogy reklámot csináljanak neki; viszont az én ügyeimről nem értesítik az olvasót.

Elza. – Minek is volt neked ez az ujság?

Berzsenyi. – Minek volt! Minek volt! Te azt nem érted. Hát minek volt nekem automobilra ülni?! Látod, gyermekem, minden sport bosszuságokkal is jár, még a lovak is letörnek, bemennek, megpókosodnak. De kovácsolhatsz ebből indokot az automobil ellen?

Elza. – Az igaz, ha az automobil nem volna, kétségbe kellene esni, hogy mit csináljon az ember, mivel üsse agyon az időt… (Kezébe veszi az asztalon heverő ujságot.)

Berzsenyi. – Míg így gazdagabb vagyok egy rendkívül egészséges és társadalmilag is hatékony szórakozással, mely míg egyrészt erősíti a tüdőt…

Elza (a ki bepillantott az ujságba). – Tudod-e, papa, mi az ujság?

Berzsenyi. – Mégis csak megtaláltad a balesetünket, mi?

Elza. – Nem, hanem feltalálták a kormányozható léghajót.

Berzsenyi (egy kis csalódással). – No, az is érdekes.

Elza. – Valami Dumont. És úgy látszik, ezt a léghajót már csakugyan lehet egy kicsit kormányozni.

Berzsenyi (elgondolkozva). – A kormányozható léghajó!… Hm, hm… Ó, emelni fogja a forgalmat, s a közlekedési viszonyok!… Tagadhatatlanul érdekes. Ha meggondolom, hogy kormányozható léghajója még senkinek sincs Budapesten!… Te, Elza, telegrafálhatnál ennek a Dumont-nak… Mindenesetre telegrafálj. Ah, ez már valami! És mily egészséges szórakozás! Az automobilon járás is üditő hatással van a testre, de ez túl fog tenni az automobilon is.

XXVI. A SZALMAÖZVEGY.

– Történik: Melanie zugligeti nyaralójában. Esti kilencz óra. A nyaraló előtt fiáker áll meg s a kocsiból Berzsenyi báró száll ki. Csaknem ugyanabban a pillanatban a nyaraló hátulsó kis ajtajában egy sétapálcza, egy szürke kalap és egy vakítóan fehér mellény jelenik meg. Ezek a jelenségek a hozzájok tartozó mozgó valamivel együtt gyorsan eltűnnek az esti sötétségben. Egy perczczel később: –

Melanie. – Mily kellemes meglepetés!

Berzsenyi. – Tartok tőle, gyermekem, hogy nem fogsz örülni látogatásomnak. Egy boszantó história hozott ki s ez alighanem igen kellemetlenül fog érinteni.

Melanie. – Ugyan?

Berzsenyi. – Azt hiszem, készségesen elismered, hogy szivesen egyeztem bele, mikor arról volt szó, hogy a jövő hónapot Ostendeban fogod tölteni. Nos, Ostenderól az idén le kell mondanod.

Melanie. – Ah!

Berzsenyi. – A tengert nem vonom vissza, de más helyet fogsz választani. A terv az én házamban teljesen megváltozott s Franzensbad helyett a báróné Ostendeba ment a leányokkal.

Melanie. – Ah!

Berzsenyi. – Be fogod látni, hogy a budapesti ismerősök igen helytelenül értelmeznék, ha a tengerparton folyton szembe jönnél a bárónéval. Végre is az ember nem affisirozhatja a barátnőjét, ha a családja is jelen van…

Melanie. – Ó, annyira belátom…

Berzsenyi. – Aztán ez mindenesetre ildomtalanság volna a bárónéval szemben. Ő áldott jó lélek és tekintettel huzamos gyöngélkedésére, szemet huny nekem, de ez már nem volna tőlem fair, nem igaz?

Melanie. – Természetes…

Berzsenyi. – Nem mintha a bárónénak kifogása volna éppen te ellened. Ellenkezőleg, úgy hiszem, ő alattomban helyesli az én izlésemet és nagy megelégedésére szolgál a te diszkrét viseleted, mely a legcsekélyebb botrányt is lehetetlenné teszi.

Melanie (szerényen). – Mindig iparkodtam…

Berzsenyi. – A báróné ezt méltányolja, s ha bizalmasan cseveg velem, nem kerüli ki nevednek felemlítését. A multkor például egyszerre csak azt mondja nekem: »Ott láttam a Stefánia-uton a hogy is híjják Melaniet is«… és megdicsérte a toalettedet.

Melanie (elpirulva örömében). – Hogyan, a báróné, a kinek olyan mesés izlése van, kegyes volt?…

Berzsenyi. – Különben, mondhatnám, egész családomnak elnézését s hogy ne mondjam becsülését birod. A leányaim persze tiszteletből nem árulhatják el előttem, hogy ők is tudják a te létezésedet, de néha ártatlanul is módját ejtik dicséretöket kifejezni. Most egy pár hete például, a mikor a szinkörben megjelentünk s véletlenül, mert nem tehetsz róla, te is ott voltál egy páholyban, a kisebbik leányom folyton téged látcsövezett s úgy mondta a másiknak, hogy nekem hallanom kellessen: »Te, Blanka, annak a hölgynek olyan intelligens arcza van, hogy első tekintetre megnyeri az embert. Nagyon szeretném ismerni, mert nagyon jószivű hölgy lehet.« A mire persze nagyot nevettem magamban és azt gondoltam, hogy: »Ezek a betyárok azt hiszik, hogy én olyan szamár vagyok, hogy nem tudom, hogy ők milyen nagy betyárok!«

Melanie (boldogan). – A baronesz bizonyosan észrevette a tekintetemen, hogy milyen elragadónak találom bájos, szellemtől sugárzó lényét, kedves frisseségét…

Berzsenyi. – Pláne, ha hallaná, hogyan beszélsz róla, egészen beléd szeretne, a kis hiú gyermek! Szóval, meg fogod érteni…

Melanie. – Ó, vigasztalhatatlan volnék, ha a bárónét véletlenül abba a kellemetlen helyzetbe hoznám, hogy észre kellessen vennie s azért a világért se beszéljünk többet Ostenderól…

Berzsenyi. – Végre Scheveningen se kutya, és ha, nem bánom, mondjuk, máshova kivánkozol, az már aztán nekem mindegy.

Melanie (aggódva). – Mindenesetre úgy válaszszuk meg a helyet, hogy a bárónét bármely kellemetlen véletlentől megóvhassuk.

Berzsenyi. – Örülök, hogy nem csalódtam gyöngéd érzésedben. Bizonyos voltam különben, hogy tapintatodra számíthatok. Azért előre gondoskodtam, hogy egy kis cadeauval kárpótoljalak. (Egy selyempapirba göngyölt kis csomagot vesz ki a zsebéből). Nesze, és nézd meg csak jól.

Melanie (kibontja a csomagot. Elragadtatással). – Egy gyönyörű miniature imakönyv!… Ó, milyen kedves ez!… Milyen jól esik!… (Megcsókolja az imakönyvet).

Berzsenyi. – Nézd meg jól, mert nem hinnéd, milyen drága volt.

Melanie. – Látom, hisz ez egy remekmű, egy csodálatos szép kis dolog…

Berzsenyi. – No, azért sohase hittem volna, hogy egy haszontalan imakönyv kétszáz forintba kerülhessen.

Melanie. – Semmiség ilyen művészi dologért! És igazán nem tudom, minek örüljek jobban: annak, hogy olyan imakönyvem van, mint talán senkinek a világon, vagy annak, a mit ez az ajándék oly finoman és oly kedvesen fejez ki, hogy a szegény Melanieban föltételez egy kis jóérzést, egy kis tisztességes hajlandóságot…

Berzsenyi. – Tudod-e, hogy’ jutott eszembe ez az ajándék? A multkor egyszer az én ekvipázsomon mentünk a miniszterrel, mikor láttalak bemenni a barátok templomába. Látod, ez nagyon jól esett nekem. Nem tudom ezt neked elmondani. De képzeld magadnak: ha kellemesebb egy tiszta nőt sajátul tekinteni, mint egy tisztátalant – nem igaz? – jobban esik sajátul tekinteni egy áhítatost, mint egyet, a ki csak ficzkándozik, mert mintha annyival többet birna az ember. Az ember nem élvez egészen egyszerűen, hanem élvezi a tisztaságot és a vallást. Nem tudom, érted-e?

Melanie (szemlesütve hallgat. Észrevenni rajta, hogy megértette a bárót.)

Berzsenyi. – De ne mondd azt, hogy smuczián vagyok és hogy takarékosságra használom ki a vallást, hoztam neked a születésnapodra két szép gyöngyöt is. (Kis ékszertokot vesz elő a zsebéből.)

Melanie (gyermetegül). – De hisz nem is most lesz a születésem napja!

Berzsenyi. – Nem baj, valamikor majd lesz. Egyszer csak születtél!… és ez nekem elég.

Melanie (leküzdve megelégedését). – Mégis jobban örültem a másiknak!…

Berzsenyi. – Még ma este fel fogod tenni a fülbevalót és imádkozni fogsz előttem.

Melanie (leküzdve meglepetését). – Itt marad?

Berzsenyi. – Igen. Nem mondtam, hogy már szalmaözvegy vagyok? A kérdés csak az, hogy tudsz-e valami vacsorát adni?

Melanie. – Igen. Van két palaczk Pommery és Grenóm is.

Berzsenyi. – Mintha már vártál volna.

Melanie. – Tudtam, hogy, végre is, egyszer csak el kell jönnie!…

Berzsenyi. – Úgy hizelegsz, hogy mindig a kisebbik betyáromra emlékeztetsz… No, küldesd el a kocsit, de ne adjanak többet neki, mint három forintot. (Átmennek az ebédlőbe, a hol már meg is terítettek. Vacsorálnak s megiddogálják a Pommery & Grenot.)

Berzsenyi. – Csodálatos, hogy a pezsgő egy idő óta iszonyu álmosító hatással van rám. (Megnézi az óráját.) Még csak tizenegy? Mindegy, mért ne aludnám el tizenegy órakor, ha már tizenegykor elálmosodtam? Hisz úgyis itt maradok. Reggel majd csevegünk, nem igaz? Szervusz. Reggel gyere be és költs fel. Majd csevegünk és fel fogod próbálni a fülbevalót!

XXVII. BALATON-KARÁDON.

– Az uj fürdőpalota és az uj szálló közötti uj sétatér két uj padján két magános hölgy üldögél, a kik közül az egyik még meglehetősen uj. Az utóbbiban, a ki Tauchnitz egy kötetét kissé ábrándosan tartja a kezében, a figyelmes olvasó régi ismerősünkre: Berzsenyi Blanka bárókisasszonyra ismerhet rá. A második hölgy a jó öreg »Revue Des Deux Mondes«-dal kaczérkodik s félszemmel szomszédnőjét fixirozza. –

A kevésbbé uj hölgy (tökéletesen megbizonyosodván a felől, a mit tudni akart). – Jézus Mária! Blanka, te vagy az, vagy csak a szellemed? (Feláll és szomszédnője felé közeledik.)

Blanka. – Jesszusom! Héthársyné! (Felugrik.) Aranyom! Hol jársz te itt, a hol a madár se jár? (Csókolóznak; Tauchnitz rátelepszik a Revue des Deux Mondesra.)

Héthársyné. – Már nem járok, már megyek… Csak azt várom, a míg bepakolnak. Hát ti mikor jöttetek?

Blanka. – Tegnap! Hisz ha egy hete jöttünk volna, akkor már nem volnánk itt!

Héthársyné. – Mit szólsz ehhez a fészekhez?

Blanka. – Na, so was!… És te már régebben vagy itt?

Héthársyné. – Egy hete. Egy hétig kiállottam, de már nem bírom tovább. Kérlek… igazán nem tudom, hogyan mondjam… de hisz te magad is észrevetted!

Blanka. – Soha se zsenirozd magad! Azért, hogy nem tudom melyik ősömbe néhány csepp belékeveredett, végre is nem vállalhatok közösséget ezekkel az alakokkal!… Hisz ez már nem is Gödöllő, hanem a Szerecsen-utcza!…

Héthársyné. – Nem igaz?

Blanka. – Képzeld ezt a felsülést! A tanárnak az jutott eszébe, hogy a mamának a Balaton jobb volna, mint a tenger, nem tudom miért! A papa megjegyezte, hogy ez baj, mert végre Siófokra nem mehet az ember, ugy-e?

Héthársyné. – Persze!

Blanka. – Az ember vagy a társaságért megy fürdőbe, vagy azért, hogy elkerülje a társaságot, de Siófokon nem lehet elkerülni a társaságot, bevenni pedig még kevésbbé.

Héthársyné. – Ó, nagyon értem az aggodalmat!

Blanka. – A családi tanács erre szavazás alá bocsátotta a Balaton összes fürdőhelyeit.

Héthársyné. – Nem sok hely közül választhattatok, mert az ember mégis csak Európában akar maradni.

Blanka. – Le is szavaztuk mindegyiket. Végre a mamának eszébe jutott Karád. Először, mert abban a hírben állott, hogy ide nem eresztik be a lengyelországi elemet, és másodszor, mert a Zoltánék már itt voltak, s azt írták, hogy itt az ember félrevonulva igazán a maga körében lehet. Tudod, mi nem szeretjük a Zoltánékat, de ezt már a papa miatt nem nyilváníthattuk.

Héthársyné. – Természetesen.

Blanka. – Szóval ide jövünk nagy fittyre, s mikor itt vagyunk, látjuk, hogy ez lehet a Zoltánék köre, de nem a miénk!

Héthársyné. – Szakasztott az én történetem!

Blanka. – De hát hogy történhetett ez, nem tudod? Karádnak még tavaly is szeplőtlen híre volt!

Héthársyné. – Kérlek, a dolog nagyon egyszerű. A kik ezt a helyet paradicsomnak akarták kiépíteni, nagyon jól terveztek, csak egyet felejtettek el: azt, hogy a vegyes elem a pénzével ki tudja böjtölni a jobb családokat. A berendezkedés luxuriózus, de sokba került… a villák ára se lehet alacsony… elég az hozzá, már tavaly megtörtént, hogy az egyik legelegánsabb villát sehogy se tudták kiadni s végre is oda kellett adni…

Blanka. – Mondd ki: az asszirnak! Az persze semmit se drágállott, mert örült, hogy ilyenformán belekerül a legjobb társaságba.

Héthársyné. – De rosszúl számított, mert elég a hajón akármilyen kis rés, hogy a víz betóduljon rajta. S így az történt, hogy az idén a többiek is elárasztották Karádot, nagy rémületére a hajóban lévőknek, a kik persze sietve menekülnek.

Blanka. – Mégis a dolog legujabb lehet, mert a Zoltán óvakodott volna blamirozni magát. És azt az egyet meg kell adni neki, hogy tegnap már egészen más tenorból beszélt.

Héthársyné. – Például?

Blanka. – Például, a hogy megérkezünk, kimegyek a Zoltánnal a balkonra, s belátunk a szomszédba, a hol egy ingujjra vetkőzött gentleman valami nótát énekel az anyósokról, selypitve, de szerencsére hang nélkül, vagy jobban mondva: afféle »feine Waare, gute Waare«-kiáltásoktól rekedt hangon. »Te – kérdem a Zoltánt – ezt nevezed a te körödnek? Körnek nevezed ezt egyáltalán?« A Zoltán egy kicsit zavarba jött és így felelt: »Hja, barátom, ide is jutott egy-kettő, az igaz; de légy nyugodt, kinézzük őket!« És elmondta, hogy a nagy vendéglőt éjjel soha se zárják be egy kis botrány nélkül.

Héthársyné. – Hallottam, hogy volt egy pár verekedés. Sőt mutattak két ifjú gentlemant, a kiknek hol a feje, hol a karja van bekötve; ezekről azt beszélték nekem, hogy nem igen titkolják néppárti érzelmeiket.

Blanka. – Ó, nekem már bemutatták őket! Ezek a Gabnaffy-fiúk, Zoltánnak a barátjai és szekundánsai. Mert Zoltán megtartotta a szavát s még az éjjel hozzálátott, hogy beváltsa az igéretét.

Héthársyné. – Igazán? Tegnap vacsora után, megint történt valami? Ejnye, be sajnálom, hogy olyan korán lefeküdtem!

Blanka. – Ó, csak azután, hogy a hölgyek eltávoztak! Ekkor a Zoltán felállott és így kezdett kiabálni: »Zsidót nekem! Zsidót akarok vacsorálni!« Persze, a Zoltánt ki akarták dobni; nagy dulakodás lett, a Zoltán nem hagyta magát, egy pár széket összetörtek egymásnak a fején; azt hiszem, azóta a párbaj is megtörtént. Csakugyan! Már jönnek is a leventék… nini, a Zoltán megsebesült!… (Három fiatal ember közeledik; egynek a feje, kettőnek a karja van bepólyázva.) Te, bemutathatom őket?

Héthársyné. – Hogyne! Mily kérdés! (Az ifjak közelebb jönnek.)

Blanka. – Hurráh!… Éljen!… Brávó, Zoltán, remélem, nem komoly a seb? (Az ifjak a hölgyekhez érve, mély tisztelettel köszönnek.) Édesem, engedd meg, hogy bemutassam az urakat: Berzsenyi Zoltán, a mai nap hőse, Gabnaffy Sándor, a tegnapi nap hőse, Gabnaffy Bandi, a tegnapelőtti nap hőse… (Üdvözlések.)

Zoltán. – Semmi, szóra se érdemes.

Blanka. – Horzsolás?

Zoltán. – Még az se. Inkább csak megütöttem, a mikor leugrottam a kocsiról. Ficzdag, egyszerű ficzdag.

Héthársyné. – És az ellenfél?

Gabnaffy Bandi. – Abból már azóta szalvaládét készítenek.

Zoltán (szerényen). – No, a maga lábán ment el.

Gabnaffy Sándor. – Azért nem lesz többször kedve felszisszenni, valahányszor más mulatni akar!

(Csevegés. Lásd mint fentebb. Da capo. Pár percznyi barátkozás után:)

Héthársyné (Blankához). – Elkisérsz, édesem?

Blanka. – Hogyne. Pá, fiúk! (Általános búcsúzkodás.)

Héthársyné (miután elhagyták a gentlemaneket). – Kedves fiúk! De mondd csak, Blanka, ezek a Gabnaffyak régi nemesek?

Blanka. – Hogyne! Már a nagyapjuk kapta a nemességet.

Héthársyné. – De azért ők is…?

Blanka. – Hát persze.

Héthársyné. – Hogyan? Itt még az antiszemiták is…?

Blanka. – Bizony, édesem, itt még az antiszemiták is keleti eredetűek. És erről a helyről beszélték nekünk, hogy ide ezeket meg ezeket nem eresztik be!… De könnyű neked, te már méssz!

Héthársyné. – Remélem, még találkozunk a nyáron.

Blanka. – No, mi se maradunk itt sokáig. Tőlem ugyan nem illik, hogy ezt mondom, de előtted mért titkolnám el, a mit mindnyájan gondolunk?… Képmutatás volna, ha elhallgatnám, hogy az én szememben a pénz csak úgy hamarosan nem helyettesítheti a keresztvizet. Persze azok között, a kik a pénzt soha se tudják megbocsátani senkinek, lesznek, a kik azt fogják mondani, hogy ez parvenü-beszéd. De engem már nevezhetnek parvenünek! Ennek már egy kicsit fölötte állok, nem igaz?

XXVIII. CHINCHOLLE KISASSZONY TRAGÉDIÁJA.

– Berzsenyi báró ebédlőjében, villás reggeli után. A báró egyedül. Karosszékében ül s ölében a berlini _Sport_tal, orrán szemüvegével, ébrenlétet tettet. A szőnyeg ajtó megnyílik, s kalapban, kabátban, keztyűben megjelenik Elza bárókisasszony. –

Elza (szelesen és a haragtól pirosan). – Csináljatok a leányotokkal valamit, mert ezt én nem tűröm tovább?

Berzsenyi (felébred). – Mi az? Mi baj? Mi történt?

Elza. – Az történt, hogy a leányotok beleszeretett Perényibe, és titokban találkozik vele!

Berzsenyi. – Kicsoda? Blanka?

Elza. – No nem is én!

Berzsenyi. – Nem értem. Beszélj magyarul. (Leveszi szemüvegét, megtörüli és ujra felteszi). Mit mondtál?

Elza. – Azt mondtam, hogy a leányotok bele szeretett Perényibe, és titokban találkozik vele. Szép história, mi?

Berzsenyi (végképpen magához tér). – Mit kiabálsz? Azt hiszed, hogy siket vagyok? Vagy azt akarod, hogy szegény mamád is meghallja? Nem elég neked, hogy csak engem üssön meg a guta?

Elza. – A mama nincs itthon, és őt hagyjuk ki ebből a csunya históriából, mert egyszerűen belehalna. Nem szabad megtudnia, és hogy meg ne tudja, cselekedni kell.

Berzsenyi. – Remélem, ok nélkül csinálsz nekem jelenetet, és…

Elza. – Ne remélj semmit, mert ha nem volnék bizonyos a dologban, nem pukkadoznám. Ez az úgynevezett »lasciate ogni speranza.«

Berzsenyi. – Ne mondj nekem viczczeket a »Fliegende Blätter«-ből, hanem magyarázd ki magad.

Elza. – Mit mondjak még egyebet? Mindent elmondtam. Még csak azt tehetem hozzá, hogy sajnos, a dolgot már többen észrevették.

Berzsenyi. – Eh, hogy észrevették, az még nem bizonyíték. Én már sok dolgot észrevettem életemben, a miből egy szó se volt igaz. Hogy az én leányom, a kit gondosan neveltettem, titokban találkozzék valakivel, miután én vegytanra, nyelvekre, mindenre, sőt mitológiára is taníttattam őt, eh, fiam, egy tapasztalt embernek ne beszélj ilyen Rittergeschichtéket. És különben mi oka volna neki egy öreg szeszgyárosba szeretni bele?

Elza. – Nem a szeszgyárosról van szó, hanem az operett-komikusról.

Berzsenyi. – No persze, majd egy jól nevelt fiatal leány, angol és franczia nyelvvel, vízfestészettel s több más tehetséggel, bele fog menni egy ilyen mókás ügybe, nem tudom milyen szinészszel, egy török sorsjegy nélkül! Ki hitette el veled ezt az ostobaságot?