Part 10

Dóri. – Az ám, de tizenöt esztendő alatt egy macskát is megszokik az ember, nemcsak a feleségét. És miért is küldené el az asszonyt, mikor bizony isten nem történt semmi?

Zelma. – Ha az asszony magáért eped?

Dóri. – Az igazság az, hogy a Matyika nem szeret se engem, se az urát, de ez még nem olyan nagy baj. Vegye hozzá, hogy gyermekek is vannak.

Elza (álmodozva). – Aztán meg ő férj! És úgy látszik, hogy: a férjek az emberiségnek egy külön fajtája.

Dóri. – Az csak egy állapot.

Elza. – Nem, nem, én napról-napra erősebben hiszem, hogy ezt a hivatást az emberiségnek egy külön fajtája látja el. Van, a ki férjnek születik, mint a hogy a zebra zebrának születik és nem lónak. És ez az, a mi a házasságban a legrettenetesebb: az ember nem mehet feleségül máshoz, csak egy férjhez.

Dóri. – Maga igazságtalan a férjek irányában. Van köztük, baronesz, a ki ellen már semmiféle czímen nem lehet kifogás. Maguk ismernek egy szép asszonyt, nem régen vált el s férjhez ment ahhoz, a kit szeretett…

Zelma. – Vigyázzon, – mindjárt ki fogjuk találni.

Dóri. – Nem lehet, mert az ismertető jel kevés. Mindössze ennyi: az első férj gazdag volt, a második szegény. Ez ráillik legalább is négy válási esetre.

Zelma. – A következőkből majd ki fog derülni.

Dóri. – Azt hiszi? Soha se találná ki, ha nem mondanám meg, hogy kikről van szó. Denique, az asszony hozzá szokott a kényelemhez, s a második úrnak, a szívkirálynak, rosszul megy. Mit tesz Isten? Az asszony egyszer, titokban, elpanaszolta baját az első férjnek, s ez azt mondta rá: »Hát csak ez a baj?« S azóta az asszonynak ő veszi a kalapot, a czipőt, talán még a rizskását is, persze úgy, hogy a szívkirály meg ne sejtse a dolgot. S maguk azt hiszik, hogy ezt önzésből teszi, à cause d’amour, a hogy a _Moritüri_ben mondják?… Szó sincs róla!

Zelma. – Bocsánat: moritsuri. Nem moritüri, hanem moritsuri. Angol szó.

Dóri. – Úgy? Nem gondoltam.

Elza. – Azt hiszem, Frangepán nem volna képes ilyen önzetlenségre. De tudok én czifrább esetet is. Látták maguk a multkor nagybátyámat, a németországi Beert? Ennek a története páratlan. Egyszer, van már tizenöt esztendeje, beállít hozzá becses neje, sírva fakad, s bevallja, hogy ő a háziorvost szereti. A németországi Beer megsimogatja hosszu szakállát s azt mondja: »Az nem baj, liebes Kind; a háziorvos özvegy, férjhez fogsz menni a háziorvoshoz.« – De baj – feleli a liebes Kind – mert a háziorvosnak három gyermeke van, s én nem szeretem a gyermekeket! – »Nem baj – szól a németországi Beer – majd meg fogod szokni őket, ha neked is lesznek gyermekeid.« – De baj – mondja a nő – mert a háziorvos szegény ember, alig van annyija, a mennyi a gyerekeknek kell. – »Nem baj – viszonozza a németországi Beer – én majd kiházasítalak.« Úgy is történt, a németországi Beer férjhez adta a feleségét, hozományt is adott neki, s az emberek irigyelték nagybátyámat, a ki nyugodtan és egyedül élt, mint egy görög bölcs. Egy pár éve azonban megint csak beállít hozzá az elvált felesége, sírva fakad, s elmondja, hogy férje: a háziorvos, meghalt, s ő szegényen maradt, mert az ura nem tudott félre tenni, sőt a hozomány is elment. A németországi Beer megsimogatta hosszu szakállát, és így szólt: »Nem baj, vissza fogsz térni hozzám.« – De baj – sirdogált az özvegy, mert nekem azóta három gyermekem született s én nem akarok elválni a gyermekeimtől. – »Nem baj – felelt a németországi Beer – a te gyermekeid az én gyermekeim; haza fogod hozni a gyermekeinket.« – De baj – sirdogált tovább az asszony, – mert a férjemnek is maradt három gyermeke: azok már nem az enyimek, de mégse hagyhatom el őket. – »Nem baj – szólt a németországi Beer – ide fogod hozni azokat is. Mert három gyerek meg három gyerek, az hat gyerek, de három millió, meg három millió, az szintén hat millió.« És megsimogatta hosszu szakállát. Ennek már egy pár éve. Minthogy pedig azóta a vagyona felszaporodott kilencz millióra, a felesége nyugodtan felszedhet még három gyermeket, szőkéket, barnákat, vereseket; a németországi Beer rendületlenül azt fogja mondani: »Nem baj!« Gyönyörü fajta, mondhatom.

Hirschler Gyuri (a ki eddig szomorúan nézte a tengert). – Én haza akarok menni.

Zelma. – Hallod, ne szemtelenkedjél! Nem tudod megvárni, míg a nagyok kibeszélgetik magukat?

Gyuri (szilárdan). – Én haza akarok menni.

Zelma (dühösen). – Ez a kölyök csak azért erőszakoskodik, mert észrevette, hogy nekem kellemetlen, ha elhí.

Elza (Dórihoz halkan). – Nézze ezt a szegény fiút, ez is férjnek született. Nézze az arczát, a mozdulatait… (Elhatározással.) No hát menjünk. Beborult, mindjárt szél lesz, a víz már csunya, menjünk. (Megindulnak s az ellentengernagyi sipka nemsokára eltünik a szomorú szürkeségben.)

XXIII. HÓBORTOS RÓZSI.

– Délelőtt tizenegy órakor; két nappal azután, hogy a Kisfaludy-Szinházban színre került Berzsenyi Blanka első drámai műve: a _Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi_ czímű eredeti népdráma. Színhely: a kis szalon. Blanka egyedül. Boldog és fáradt, mint egy fiatal anya. Hirlappéldányok hevernek körülötte. Koronkint előveszi hol az egyiket, hol a másikat, s százegyedikszer olvassa végig a reczenziót. –

Blanka (olvas:) – »Ama perverz aljasságok után, melyek legutóbbi példánya: _A párizsi asszony_ oly mélyen megbotránkoztatta Budapest egészséges ízlésű közönségét, friss fuvalat gyanánt hatott ránk a _Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi_ czímű eredeti népdráma, mely ma este zajos sikerrel került szinre. E mű szerzője: békásmegyeri Berzsenyi Blanka bárókisasszony, a ki feltünő szépségénél és nagy műveltségénél fogva az előkelő körök egyik legünnepeltebb s méltán körülrajongott alakja«… Ez elég jól ír rólam, de a darabbal ugyancsak rövidesen végez. Elmondja a mesét, megdicséri, de aztán mindjárt rátér az előadásra. Ez a másik már sokkal szebben foglalkozik a tartalommal. (Olvassa:)… »de a cselekvés csak ott válik igazán elementáris hatásuvá, a hol Rózsi nagy fájdalmában, hirtelen hóbortossá válik«… Elementáris hatásuvá!… Valamennyi kritikusom közül ez a legintelligensebb. A másik már érthetetlenül sokat emlegeti a papát; mire való ez? »Az ismert pénzügyi kitünőség«… »a Lipótváros ez egyik legtiszteltebb alakja«… de mi köze a papának az én darabomhoz? Az _Esti Hiradó_ már sokkal tárgyilagosabban bonczolja drámámat. (Olvas.) »Gyönyörü az a jelenet, a hol a czigányasszony, kinek gyermekét a katonák elrabolták, a zárai érsekben ráismer elveszettnek hitt fiára, s talán még ennél is szebb az, midőn Rózsi a Bandi vállán látható lencsealaku anyajegyről megtudja, hogy nagybátyjába szeretett bele.« Mind nagyon jól írnak, mind! »A születés, a vagyon, a szépség és a szellem arisztokrácziája mintha találkozót adtak volna egymásnak ez ünnepies alkalommal…« Az igaz, hogy olyan közönséget nem egyhamar látni, mint a milyen az én premiéremen jelent meg!… És egybehangzóan konstatálják, hogy nagy diadalt arattam. »Valóban olyan volt ez a siker, – írja egyik kritikusom – mint a Montblanc: nagy, tiszta és lélekemelő. Moliére óta nem találkozott drámaíró, kinek munkája ily tiszta erkölcsiséget lehelt volna, s e lelki nemességet sugárzó darab diadala intésül szolgálhat drámaíróinknak: »Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem.« Szóval: meg lehetnék elégedve. És mégis… Az az egy sehogy se tetszik nekem, hogy a második előadáson olyan kevesen voltak! Nem emlékszem ugyan határozottan, de úgy rémlik, mintha a _Dolovai nábob_ második előadását jóval többen nézték volna. Pedig Herczegnek nem volt olyan nagy sikere, mint nekem! (Megjelenik Rejtvényi.) Ah, végre! Nos?

Rejtvényi. – Kitünő ujságot hozok. Darabunkat a jövő hétre is kitűzték.

Blanka. – Az egész jövő hétre?

Rejtvényi. – No, azt nem, ez még franczia és angol darabokkal se történik. Hanem szerdára, a jövő hét szerdájára.

Blanka. – Kitűzték? Hát hogyne tűzték volna ki! Ilyen siker után!

Rejtvényi. – Tudja, a szinigazgatók előtt a siker mai napság semmit se jelent. Ravasz rókák azok, a kik, mikor a premiére közönsége a legeszeveszettebbül tombol, savanyú pofákat vágnak, s czinikusan simogatva a szakállukat, így fanyalognak: »Várjuk be csak a három órai vonatot.«

Blanka. – S mit akarnak ezzel mondani?

Rejtvényi. – Semmit… Tudja, az ő örömük a huszonötödik előadásnál kezdődik.

Blanka. – De mi csak fölvisszük huszonöt előadásig?

Rejtvényi. – Na, nem kell éppen a számhoz ragaszkodnunk. Mai világban, mikor a szinházaknak annyi értéktelen, de jövedelmet hajtó darabot kell pusszirozniok…

Blanka. – Hát a mi darabunk, az nem hajt jövedelmet?

Rejtvényi. – Dehogy nem! Hiszen a tegnapi előadásra is ötszáz forint ára jegyet vettünk meg és osztottunk szét.

Blanka. – E szerint tegnap nem volt üres a szinház?

Rejtvényi. – Már hogy lett volna üres? Hát nem volt éppen tele; de vasárnap erre nem is lehetett számítani, mert a köznépnek nem kell az efféle delikát csemege…

Blanka. – Szombaton kissé elszomorítóan hatott rám, hogy a nézőtér majdnem egészen üres maradt. Nem tudom megérteni a dolgot.

Rejtvényi. – Pedig az természetes. Mindig így van ez a második előadásokon. Tudja, a közönség ilyenkor még fáradt; nem tudta kiheverni a premiére izgalmait.

Blanka. – Miért nem osztottunk ki több szabadjegyet?

Rejtvényi. – Ó, eleget szétosztottam! De a szabadjegyekkel csinján kell bánnunk. Kell, hogy a fizetőknek is jusson; a fizetőket nem szabad elriasztanunk azzal, hogy: »Mára az összes jegyek eladattak.«

Blanka. – Persze; de miért nem jöttek el a szabadjegyesek?

Rejtvényi. – A mi szabadjegyeseink vagy a szinház szabadjegyesei?

Blanka. – Úgy az egyik, mint a másik tábor.

Rejtvényi. – Más-más okból. Mi tulajdonképpen csak tiszteletjegyeket küldözgettünk szét; mindössze hetven darabot tartottunk fenn a klakőrök számára. A tiszteletjegyesekre pedig nem lehet ráparancsolni, hogy éppen az nap jöjjenek szinházba. Némelyik eljön, némelyik otthon marad.

Blanka. – S a szinház szabadjegyesei?

Rejtvényi. – Az undok nép. Nem is képzeli. Úgy válogatnak, hogy az skandalum. Ha nem külföldi a darab, még a szemtelenségre is képesek. »Eredeti darabba nem megyek ingyen!« – hetvenkednek a kitanultabbak. De nem csoda, hogy ilyen czinikusak; perverz darabokon nőttek fel.

Blanka. – De hisz ez baj.

Rejtvényi. – Nem baj.

Blanka. – Hogy-hogy?

Rejtvényi. – Egy pár üres ház, az nem tesz semmit. Láttam én már akárhány darabot, a mely a tizenkettedik előadásig az ördögnek se kellett, s egyszerre, mert nem adtak jobb darabot, tódulni kezdett hozzá a nép. A fő az, hogy kibírjuk a tizenkettedik előadásig; azután már sebaj.

Blanka. – S gondolja, hogy kibirjuk?

Rejtvényi. – Egy kis áldozattal miért ne?

Blanka. – Igaz, elhozta a jegyzéket?

Rejtvényi. – Parancsolatja szerint. Ime, itt van, valamint a hozzá való iratok is. Ez az irat tünteti fel a szinháznak a jegyekért fizetendő összeget, ez a virágárus számlája, a művésznők bokrétái stb., itt vannak a klakőrök számlái is…

Blanka. – Hagyja a részleteket. Mennyit tesz ki az összeg?

Rejtvényi. – 3847 frt.

Blanka. – Az nem sok.

Rejtvényi. – Ahhoz képest, hogy darabunknak milyen kivételes nagy sikere volt, én bizony sokallom. S ne feledje, hogy ha még tovább is pusszirozzuk a dolgot, ez az összeg még emelkedni fog. Apropos, meddig mehetünk el?

Blanka. – Hányadik előadásig?

Rejtvényi. – Nem, hanem hány ezer forintig?

Blanka. – Erre nézve még meg kell kérdeznem a papát. De két-három ezret garantálok. (Berzsenyi belép.) Éppen itt jön, tant mieux.

Berzsenyi. – Nem láttad a lányomat?

Blanka. – Papa, te úgy beszélsz, mintha én nem is volnék a világon, mintha csak egy leányod volna…

Berzsenyi. – Csak grammatikai hibából mondtam, de azt tőlem nem kell úgy felvenni, mert egy öreg pápai nemes nem fogalmazhat úgy, mint te, a ki egy Georg Szand vagy, mint egy czikkben olvastam… de az nem baj. Mutasd be ezt az urat.

Blanka. – De, papa, hisz már régen ismered őt! Rejtvényi szerkesztő úr!

Rejtvényi (meghajol).

Berzsenyi. – Az nem tesz semmit, azért valaki a legkedvesebb ember lehet a világon, ha mindjárt ír is. Ő Szentsége is ír; igaz, hogy latinul…

Blanka. – Papa, itt van a költségjegyzék, a melyről már beszéltem; kérlek, utalványozd.

Berzsenyi (fölteszi binokliját, de nem nézi meg az iratokat). – Mennyi?

Blanka. – Háromezernyolczszáz egy nehány…

Berzsenyi. – Hány előadás?

Blanka. – Mind a három.

Berzsenyi. – Nnn… na, nem is olyan sok. Háromezernyolczszáz… hm, hagyján, hagyján. Egy előadás ezer kétszázhatvan és még valami. Nem is olyan sok. Persze, korona.

Blanka. – Nem, forint.

Berzsenyi. – Forint? Hm. No az se sok. A közönség nagyon szép volt, s kedves mamádnak meg volt a maga élvezete. Határozottan láttam rajta, hogy élvezett; rég nem láttam őt így élvezni. Mondhatom, nem sok ilyen szép közönségért. Csak azt nem értem, hogy ha két-három előadás ennyibe kerül: hogyan győzik pénzzel azok a szegény ördögök, a kiknek a darabjait húszszor is előadják?!

XXIV. BERZSENYIÉK A KÜLPOLITIKÁBAN.

– Szinhely: a báróné boudoirja. Délután három óra. Berzsenyi báróné egy hintaszékben szenved s a lélekzetét keresgéli. Berzsenyi báró nagy figyelemmel olvassa a _Pester Lloyd_ot. –

A báróné. – Jacques!

A báró (tovább olvas). – Mi az, virágocskám?

A báróné. – Már többször kértelek, hogy ne nevezz így. Először is magyarul azt nem lehet mondani. És másodszor mit fognak gondolni az emberek? Mondd, hogy: »barátnőm.« Ez fair, és elég.

A báró (felnéz az ujságból). – Csak ezt akartad mondani?

A báróné. – Nem. Azt akartam mondani, hogy szép tőled, hogy az én gyengélkedésemben társaságot lájsztolsz nekem, és én nagyon hálás vagyok neked, Jacques, mert tudom, hogy a te istállódban jobban is eltölthetnéd az időt…

A báró (félszemmel tovább olvas). – No, és aztán?

A báróné. – De ha te egy óránál tovább olvasod az ujságot, akkor mi hasznom van nekem a te szeretetreméltóságodból?

A báró (leteszi az ujságot és összecsukja a binokliját). – Látod, fiam, milyenek vagytok, ti nők! Ha az ember a kis ujját nyujtja, ti mindjárt többet kivántok. Ápolás közben egy kicsit belenézek az ujságba, és te, kis krántig, mindjárt szczénát csinálsz nekem. Egyszer csak mégis el kell olvasnom az ujságot! Nem?

A báróné. – Egy órát adsz nekem összevissza, és azt végig olvasod! Én nagyon köszönöm, hogy olyan szives vagy, Jacques, de úgy jössz nekem elő, mint a mikor megajándékoztál engemet a Meissonnier-képpel és aztán betetetted a te irószobádba.

A báró. – Az ott is a tied maradt és nem passzolt a te lakosztályodhoz.

A báróné. – Azelőtt csevegtél velem, és emlékszel-e, a mikor erőszakkal vetted el tőlem az angol regényt, mert kérdezni akartál valamit? Milyen kedves voltál akkor, Jacques!

A báró. – De, szivecském, azóta megtudtam, a mit akkor kérdeztem, és mért vegyek el tőled erőszakkal egy angol regényt, mikor nincs is nálad angol regény?! Megjegyzem, hogy az ujságban egy érdekes dolgot olvastam, a minek érdemes egy kicsit utána gondolni.

A báróné. – Beszéld el nekem, Jacques! Ez engem arra emlékeztet, mikor Velenczében együtt olvastuk az ujságot. Én kihajoltam a hôtelben az ablakon és az Illustrazione Italianat néztem, te pedig mindenféle bolondokat találtál ki.

A báró. – Az nagyon szép esztendő volt, szivecském. Az ottomán vasutak részvényeivel is akkor csináltam azt a kis tranzakcziót. Erről jut eszembe, hogy a Kelet nekem mindig szerencsét hozott.

A báróné. – Mi jár a fejedben, Jacques? Olyan grűblirozónak nézel ki!

A báró. – Ezeken a szerb ügyeken hímezek, hámozok. Nem titkolom el előtted, hogy a dolog egy kis szeget vert a fejembe.

A báróné. – Mi közöd neked a szerb ügyekhez? Vannak neked valami összeköttetéseid Szerbiával?

A báró. – Éppen az a baj, hogy még nincsenek. De nem tudom, hogy meg fogsz-e érteni, mert gyanum sincsen róla, hogy au fait vagy-e a külpolitikában?

A báróné. – Miért ne? Nem tartod lehetségesnek, hogy egy asszonyt a komoly dolgok érdekeljenek?

A báró. – Akkor tudni fogod, hogy a szerb királynak a trónja ujabban nagyon megrendült, az országban mindenfelé elégedetlenség észlelhető, s az irányadó körök máris komolyan értekeznek a trónutódlás megváltoztatása ügyében. De, mondd, nincs véletlenül itt a góthai almanach?

A báróné. – Nincs, de behozathatom, mert a hálószobámban van, a hol esténkint olvasgatni szoktam, hogy az ember ne mondjon valami sottiset.

A báró (meglepetve). – Milyen előrelátó nő vagy te! Azt hiszed, nekem eszembe jutott volna ez?

A báróné. – De mit akarsz a góthai almanachhal?

A báró. – Semmit, ha te is informácziókat nyujthatsz nekem. Arról van szó, nem emlékszel-e, hogy a Gyorgyevics Fodri báró rokonságban van-e a Gernyeszeghyekkel?

A báróné. – Már mért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincsenek rokonságban?

A báró (nagyon elkomolyodva). – Senki; én is úgy emlékeztem. De ha így van, akkor mindez nagyon sajátságosan jön össze!

A báróné. – Hogyhogy? Nem értem.

A báró (fölkel). – Olyan sajátságosan, hogy hirtelen nem tudom, mit gondoljak.

A báróné. – Fel akarsz izgatni, s nem fogod magadat végre kimagyarázni?

A báró (le s fel jár a szobában). – A dolog egyszerű; egyszerűbb már nem is lehetne. Az ujságban be van bizonyítva, hogy a szerb trón legközelebbi várományosai a Gyorgyevics Fodri báró és a Gyorgyevics Miska báró, a kik I. Milos fejedelemnek a szépunokái. Igen ám, csakhogy, a mit nem fogsz elhinni, a Gyorgyevics Fodri báró mésallianceszal házasodott.

A báróné. – Lehetetlen!

A báró. – Érthetetlen, de úgy van. És most jön, a mi még bonyolultabbá teszi a kérdést. Maradna tehát a Gyorgyevics Miska báró, de, a mit önzetlenül sajnálok, úgy jön nekem elő, hogy a Miska bárónak nincsenek gyermekei. Vagy olvastál talán valamit az almanachban, hogy volnának gyermekei?

A báróné (megütődve). – Nem, nem olvastam.

A báró. – Látod, mily sajátságosan jönnek össze a dolgok?! Már most vedd, hogy a Gyorgyevicseknek nincsenek más rokonaik, csak a Gernyeszeghyek, a kik gyermektelenek, s csak egy unokaöcscsel rendelkeznek, a ki viszont az én leendő vejem, a Telegdy Miklós.

A báróné (elsápadva). – Ah, istenem, istenem, add hamar a flaconomat!

A báró (ünnepiesen). – Mivel pedig az én leendő vejem megfelelő anyagi eszközökkel nem rendelkezik ahhoz, hogy jogait érvényesíthesse, apósa ellenben czesszió és jogátruházás esetén a megfelelő akcziót kifejteni képes is, hajlandó is…

A báróné (elfuladva, alig hallhatóan). – Ne mondd tovább!… Ne mondd tovább!… Mindjárt elájulok!… (A báró kinyitja a flacont, s a báróné lassan magához tér. Hosszú szünet.)

A báró (merengve néz maga elé s halkan megszólal). – Ha meggondolom, hogy a Keleten milyen könnyü az embereket, egész tömeg embert, egész pártokat megvásárolni!… S megjegyzem, hogy Szerbiában kitünő ágenseim vannak, a kik nekem olcsóbban dolgoznának, mint másnak!…

A báróné (ugyanúgy, halkan). – Istenem, mily álom! (Suttogva): Első Jacques, Szerbia királya!

A báró (köhög). – Tudod… mint uralkodónak… akarom mondani: abban az esetben, ha sikerülne a dolog… más nevet kellene fölvennem… történeti, fejedelmi nevet… tekintettel kellene lennem a szerb nép érzékenységére… nemzeti nevet… például: Első Nikodém, Szerbia királya!… Nikodém, ez izről-izre király… és nemzeti!

A báróné. – De vajjon mit szólnának az udvarok!… (Aggodalmasan): Európa… a nagyhatalmak… (alig hallhatóan rebegve): fejedelem-társaid… elismernének-e?

A báró (bizalmas suttogással). – Volna egy hatalmas pártfogóm… Nem találtad ki? Ő Szentsége!… Látod, mily isteni szerencse, hogy hithű, vallásos emberek vagyunk!… Ez nem érdem, ez kötelesség… de látod, minden jó megleli jutalmát!

A báróné (elpirul örömében). – Igaz!… Igazad van!… Hogy is nem jutott mindjárt eszembe?!… Ó, Jacques, micsoda istenáldás, hogy ha csakugyan kiérdemeltük ő Szentsége jóindulatát!… (Elkomorodva): De, Jacques… mi jut eszembe?… ah, istenem, a szerb trónon csak nem kellene elhagynunk a vallásunkat?… Mert, Jacques, ezen az áron… (elhatározással): ezen az áron, Jacques, nem akarok királyné lenni!

A báró (a füle tövét vakarja). – Tudod, a dolog egy kicsit bonyolult… mert a szerb uralkodónak végre is az orthodox egyházhoz kell tartoznia… viszont ő Szentsége semmiesetre se fog olyan egyént támogatni, a ki a trónért elhagyja vallását. Mégis… azt hiszem… majd csak megtaláljuk a megoldást… Végre is, a népnek nem az kell, hogy én mindenáron orthodox legyek; a népnek, ellenkezőleg, pénz kell.

A báróné. – Nagyon jól beszélsz, Jacques… Semmi költséget nem kell kímélni, hogy hitünket megóvhassuk.

A báró. – Csakhogy egy más baj is van… Vajjon hogyan itéli meg a világ, ha azt a trónt, a melyen egykor felejthetetlen barátom egyetlen fia ült, az idők változtával, éppen én foglalom el, az atyai jóbarát?!… Vajjon nem fogják-e azt mondani, hogy valójában én vagyok az oka a Szerbiában nemrég történt összes gyászos eseményeknek, mert az én beleegyezésem, az én hajlandóságom utóbb a trónt elfoglalni… ez tette lehetővé, hogy a szerbek összeesküdjenek barátom fia ellen és ideiglenesen egy Karagyorgyevicset ültessenek a trónra, mert biztatást nyertek, hogy később erősebb egyén fogja elvállalni az uralkodás súlyos feladatát?!…

A báróné (elkedvetlenedve). – Ó, Jacques, csak nem fogsz rémképeket csinálni magadnak?… Mit mondanak, mit mondanak! Ki adna arra valamit?… Hát nem mondtak nekem is terólad mindenféléket?… Nem, Jacques, te ezt nem mondod komolyan. Férfi az, a ki mindjárt az első akadálynál visszaijed beképzelésektől?

A báró. – Te azt nem is képzelheted, hogy én mi mindenre gondolok! Nekem a külpolitikában olyan szemem van, mintha egész életemben csak ezzel foglalkoztam volna. Különben légy nyugodt. Ha az uralkodói kötelesség parancsol, az ember elnyomja egyéni érzelmeit.

A báróné. – De hátha a Gyorgyevics-család nehézségeket támaszt?

A báró. – Hja, barátom, a mésalliance, az mésalliance! Én nem tehetek róla.

A báróné. – S nem fogják azt mondani, hogy te is mésalliance-ot követtél el? Hisz én se…

A báró. – Bah! Egyenranguak között a házasság nem lehet mésalliance. Te épp oly trónképes vagy, mint én magam.

A báróné. – Ó, Jacques! Ha el akarnak tőled választani!… Vagy ha az én személyem lehetetlenné teszi, hogy a trónt elfoglald!… Nem, nem! Inkább elválok tőled, minthogy utadban legyek!… Miért is voltál oly vigyázatlan, hogy polgárnőt vettél feleségül?! A te tehetségeiddel!… Ó, Jacques, taszíts el engemet és foglald el a trónt!

A báró (gyöngéden). – Erről beszélni még korai volna. Szó sincs róla, gyermekeinkért meg kellene hozni még ezt az áldozatot is. (Elmélyedve.) De ez még korai, időelőtti dolog… Ha kell, kell. De még időelőtti. Azt kérdezem tőled, hogy ha a boldogult szerb király, néhai barátom fia, királynévá tehette egy mérnök özvegyét, kinek már nem lehettek gyermekei, miért ne tehetnélek királynévá tégedet?!… Utóljára te nem vagy senkinek az özvegye és nem állottál ki semmiféle operácziót.

A báróné (szemlesütve). – Ó, Jacques!… Mit mondasz!… Igazán?… Gondolod, hogy még fiutódaink is lehetnek?… (Kendőjével eltakarja arczát.)

A báró (kiegyenesedik). – Miért ne? Én még… azaz hogy… végre is, nem vagyunk olyan öregek. S aztán, ha eljön az az idő, akkor mellőznünk kell az egészségügyi rendszabályokat… mert ez is az uralkodói kötelességek közé tartozik.

A báróné (álmodozva). – Ó istenem, micsoda szép álom ez, a mibe elringatsz engemet!… Ha egyszer… istenem… százegy ágyulövés szólalna meg s egy kis Nikodém… (Sirva fakad.)

A báró (leküzdve ellágyulását, férfiasan). – Őt Miklósnak kellene kereszteltetnünk, felséges pártfogónk: a czár tiszteletére! (Kis szünet.)

A báróné. – Jacques, csókolj meg! (Megölelik egymást.)

A báró (gyöngéden). – Na, na… légy erős! Gyermekeinkért.

A báróné (suttogva). – Édes!… Édes Nikodém! (Ölelkezés; jön Elza.)

Elza. – Jesszasz, ná! Micsoda családi jelenet! (Eltakarja arczát.) Pardon, nem nézek oda.

A báró (ünnepiesen, de nem túlszigorúan). – Gyermekem, szüntesd a pajzánságot; nagyon, nagyon komoly perczek előtt vagyunk.

Elza. – Jesszusom, megijesztetek!

A báróné (pihegve). – A gyermek… bizonyosan tudni fogja…

Elza. – Mit?

A báró. – Gyermekem, kedves anyád azt mondja, hogy te bizonyosan tudni fogsz róla… Nincs-e a Gyorgyevics bárói család rokonságban a Gernyeszeghy-családdal?

Elza. – Már miért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincs rokonságban? Sőt ki mással volna rokonságban?