Part 1

Ambrus Zoltán Munkái

IV. KÖTET

BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA

Ambrus Zoltán Munkái

IV.

BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

I. CSÜTÖRTÖKÖN ÖTTŐL HATIG.

– Zsúr Berzsenyiéknél. Díszlet és rendezés: minden, mi jó és drága. Egy kicsit sok is; de egészben bizonyos választékosság. A zsúron ez alkalommal a következők szerepelnek: –

1. Berzsenyi Jacques. Feje a hires Loew és Berzsenyi czégnek. Mr. Dewey álnév alatt futtat; az ő lovai azok, a melyek eladó versenyekben se jönnek be soha. Mindig jó kedély; a franczia szavakat már helyesen ejti. Pénz, mint köles. Alantasai a békásmegyeri admirálnak csúfolják.

2. Berzsenyi mama. Bánatosan kövér; nagyon boldogtalanná teszi, hogy sokat kell öltözködnie. Hangversenyeken még ma is elég jól fest; akkora boutonok, mint az öklöm. Egyébként jelentéktelen.

3. Berzsenyi Blanka. Azt mondják s elhitte, hogy nagyon okos. Nem annyira szívtelen, mint inkább fennhéjázó. Egyetlen gyöngéje, hogy bolondul a művészetekért. Szerelmes egy kitünő iróba, azzal a föltétellel, hogy az illető tagja lesz a főrendiháznak.

4. Berzsenyi Elza. Szeczessziós leány, a mi itt azt jelenti, hogy gyakran eljár a szája. Rajong mindenért, a mi természetes és igaz. Gyűlöli a pózt s nagyon sok süteményt eszik.

5. Héthársyné. Született Szilassy bárónő. Unokahuga Szilassy Plátó bárónak, a kitünő államférfiúnak. Berzsenyiék igen büszkék rá. Szeretnék rámába foglalni és felakasztani a szalon falára. Mindig a kaszinóból jön.

6. Soroksáry Miska gróf. Czímzetes segédfogalmazó. Nagyon szeretné elvenni Blankát, esetleg »az Elzát.« Nincsenek kilátásai, de azért szívesen látják, mert egyike azoknak a szeretetreméltó fiataloknak, a kik se nem osztanak, se nem sokszoroznak, ellenben mindenütt ott vannak.

7. Bertalan Dóri. Jogtanácsos és czégjegyző egy iszonyatosan előkelő banknál. Nagyszerű jövő. A férjjelölt ideálja. Tudja az értékét, s bár a bajusza észbontó, alkalomadtán vicczes.

8. Rejtvényi Elek. A _Szeczesszió_ czímű heti lap segédszerkesztője.

Elza (leteszi Marcel Prévost regénygyáros urnak legujabb regényét: a »Nyakatekert herczegnő« czímű kötetet): – Ez a fiú tetszik nekem; jól ír, röviden és csak azt, a mi szükséges. Tudja, mi érdekli az embert, és nem okoskodik sokat. De van egy nagy hibája. Nem meri nevén nevezni a gyermeket. Hiába, a férfi gyáva marad, a míg lélekzik, még Párisban is. (Jön Soroksáry gróf.) Jó napot Miska!

Soroksáry. – Jó napot, Elzácska!

Elza. – Milyen furcsán néz rám!

Soroksáry. – Még soha se voltunk így, egyedül, Elzácska! Muszáj magának megvallanom valamit. Muszáj megmondanom, hogy én vagyok a legboldogtalanabb ember a világon!

Elza. – Tudom. A Blanka, mi?… (Soroksáry igent int). Előttem eddig is hiába kasirozta a dolgot. Én úgy teszek, mintha semmit se látnék, de azért néztem magukat a paravent mögül.

Soroksáry. – Nem képzeli, hogy a Blanka milyen rosszúl bánik velem! A multkor is, az operában, egy tekintete se volt számomra…

Elza. – Hja, édesem, annak maga az oka.

Soroksáry. – Hogyhogy?

Elza. – Hát, kérem, az ember vagy udvarol vagy kritizál. Magának mindig más véleménye van a szinésznőkről, mint Blankának.

Soroksáry. – Becsületszavamra mondom, hogy alkalmazkodom. Higyje el, Elzácska, soha se élt ember a világon, a ki olyan sokszor és olyan arczátlanúl tagadta volna meg, a mit mondott, mint én: Soroksáry Mihály!…

Elza. – De mindig későn.

Soroksáry. – Mit, későn! Csak később. Voltaképpen nem csinálok egyebet, csak visszhangozom, a mit Blanka mondott.

Elza. – Igen, akkor, mikor Blanka már megváltoztatta a véleményét.

Soroksáry. – Tehetek róla? Ez az én tragikumom!

Elza. – S mit tegyek én ebben az ügyben?

Soroksáry. – Protezsáljon egy kicsit!

Elza. – Az nem olyan könnyü. Maga ellen egyéb kifogás is van.

Soroksáry. – S mi volna az?

Elza. – Beszéljünk nyiltan. Maga másfelé is angazsálta magát!

Soroksáry (ártatlanul). – Én?

Elza. – Őszinte legyek, vagy ne legyek őszinte? Ha igen, hagyjon fel a komédiázással.

Soroksáry. – Nem értem.

Elza. – Maga, igaz, hogy csak másod sorban, a Naphegyi Tinkának is udvarol. Különben a tény nem fontos, csak a körülmények graválók.

Soroksáry. – Most még kevésbbé értem.

Elza. – Jó, én felborított kártyákkal játszom. Az, hogy maga a talonban ott tartogat valakit, az lényegtelen. Mai nap az épouseuröknél ez már nem szokatlan. De hogy ez az illető a Naphegyi Tinka legyen, ez súlyos.

Soroksáry. – Mintha kinai nyelven beszélne, annyira nem értem.

Elza. – Ne tettesse magát! Hogy jön össze a Blanka a Naphegyi Tinkával?! A ki szükségben a Naphegyi Tinkával is megelégszik, az ne emelje fel a szemét egy Berzsenyi Blankára!

Soroksáry. – Komolyan beszél? Hogy jövök én a Naphegyi Tinkához?

Elza. – Letagadja, hogy ott lovagol másod sorban? Jó; ez a maga dolga. Én csak annyit mondok, hogy: Blankának derogál egy sorban lenni a Tinkával.

Soroksáry. – Lári-fári. Blanka azért nem akar tudni rólam, mert elémbe vágott valaki. Ez a Bertalan, vagy hogy hívják.

Elza. – Magát rettenetesen rosszúl informálták. A Bertalan csak a mama favoritja. Megmondjam, hogy ez idő szerint ki a komoly konkurrens?

Soroksáry. – Ha van egy kis bizalma hozzám.

Elza. – Hát megmondom, mert én jó fiú vagyok. Az illető: Rejtvényi Elek, tehetséges ifjú költőnk, a »Szeczesszió« szerkesztője.

Soroksáry. – Maga tréfát űz velem.

Elza. – Ugy nézek én ki, mint a ki tréfál? Fiam, én olyan komoly vagyok, mint a »Pompes funèbres«. Tudja meg tehát titok pecsétje alatt, hogy Blanka népszínművet ír, s ebben a munkában Rejtvényi segédkezik neki…

Soroksáry. – Ugyan ne mondja!…

Elza. – Csitt!… A Blanka hangját hallom!…

(Jönnek: Blanka és Bertalan Dóri.)

Bertalan. – Annyi bizonyos, hogy Párisban sokkal jobban tetszett, mint itt, a Vígszinházban.

Blanka. – Egyszerűen botrány, hogy előadják. (Üdvözlések.) Ebben talán még Soroksáry is egyet fog érteni velem.

Soroksáry. – Tessék?

Blanka. – Arról van szó, hogy mit szól a Vígszinház új darabjához?

Soroksáry. – Én azt gondolom, a mit maga gondol.

Bertalan. – Különben a lapok is mind levágják.

Elza. – Mert az összes kritikusok képmutatók, nyomorult képmutatók! Az ember azt hinné, hogy böjtben és imádkozásban nőttek fel, pedig esztetikai ismereteiket nem az egyetemen, hanem a szeparékban szerezték! Ismerem ezeket a szép maszkokat. Megírják a förmedvényeiket, leteremtik a romlott francziákat, s aztán rohannak az Orfeumba! Igazán, ha egy pár becsületes leány nem volna, ennek a szegény Feydeaunak éhen kellene elpusztulnia!

Blanka. – Megint csak úgy beszélsz a levegőbe!

Elza. – Ugy beszélek, mint közönség. Én nem írok színdarabokat s nem irigykedem a francziákra.

Blanka (Bertalanhoz). – Ő nagysága tudniillik azzal gyanusít, hogy színdarabokat írok.

Elza. – Nincsen abban szégyen.

Soroksáry. – Mért ne, ha az ember ráér?

Blanka. – Van ugyanis egy barátnőm, a kinek nagy tehetsége van az íráshoz; ennek a terveiről volt szó. Igaz, Dóri, erről jut eszembe… Kérdezni akarok magától valamit.

Bertalan. – Parancsoljon.

Blanka. – A barátnőm alighanem pályadíjat fog nyerni egy munkájával. A pályadíjat persze jótékony czélra szánta. Mondja, milyen czélra volna a legalkalmasabb?

Elza. – Hallod, ez eredeti! Azt már hallottam, hogyha az ember sajnálja a pénzét s mégis nagylelkű akar lenni, küld természetben: tépést, szivarvéget, elhasznált levélbélyeget. De színdarabot ajándékozni jótékony czélra, ez uj!

Blanka. – Kimélj meg a vicczeidtől.

Bertalan (éllel). – Legjobb lesz, ha szemérmes szegényeknek adja. Iróknak, szerkesztőknek.

Blanka. – Maga Rejtvényit akarja előttem eláztatni? Nos én nem ugrom. A talentum mindig talentum marad.

Elza. – A talentumnak fölösleges gyakran fürdenie. A szép pongyolában is szép.

Soroksáry. – Különben is a szemérmes szegények már kimentek a divatból.

Blanka. – Aztán meg az adománynak nyilvánosnak kell lennie. Senkinek sem szabad azt képzelnie, hogy barátnőm a díjat elfogadta. (Berzsenyi belép).

Elza. – Itt a mi jó papánk!

Berzsenyi. – Szervusztok!… (üdvözlések.) Szervusz, Miska!… (Elzához:) Te, láttad már a _Sport_ot?

Elza. – Nem.

Berzsenyi (előveszi háta mögül a berlini Sport legujabb számát.) – Közli a kontinens összes nyertes istállóinak a lisztáját. Legelül vannak Caillault és de Brémond 880,000 és 660,000 frankkal, leghátul én 50 korona nyereséggel. Nézd: »Mr. Dewey… 000,050.« Ezt az 50 koronát _White Rose_-nak a harmadik helye hozta a kisujszállási handicapben; mindig mondtam, hogy _White Rose_ a legjobb lovam.

Bertalan (nem minden irónia nélkül.) – És ez ötvenezer forintba kerül évenkint?

Berzsenyi. – A manager-rel együtt annyiba. De ez nem kidobott pénz. Az őrnagy egyébként is hasznomra van. Nagy az ismeretsége… (kijavítja magát:) a szakkörökben. Különben jó, hogy nem nyertem még néhány száz koronát. Így a lisztának a legfeltünőbb helyén vagyok; mindenkinek meg kell látnia a nevemet. Ez majdnem annyi, mintha én nyertem volna a legtöbbet.

Blanka. – Már az igaz, hogy derék managered van! Soha még csak egy vigaszversenyt se tudsz megnyerni!

Elza. – Valld meg őszintén, papa, te csak azért tartasz managert, hogy akármikor elcsaphass egy valóságos, igazi őrnagyot, a ki bár kvietált, egyszer mégis csak őrnagy volt.

Berzsenyi. – A managert azért tartom, hogy tanácsoljon. Arról nem tehetek, hogy mindig rossz tanácsot ad.

Soroksáry. – És így minden lovad annyiba kerül, mint egy miniszteri osztálytanácsos.

Berzsenyi. – Hogy rosszúl képezi ki az én lovaimat, jól van, nem bánom!… De ha már az én lovaim nem nyernek, nyernék legalább én az idegen lovakon!… Egy pár száz forintot visszahozni az ötvenezerből, szintén valami. De szó sincs róla. Az őrnagy mindig rosszúl tipel.

Elza. – Hálátlan vagy, papa; a multkor is megütöttél egy nagy meglepetést, és öt forintra nyolczvanhármat kaptál.

Blanka (Soroksáryhoz:) – Azért nem vettem észre magát, mert nem is néztem arra a vidékre. A Naphegyi Tinka engem nem érdekel annyira, mint magát; az operában csak nem fogom őt nézni a _Walkürök_nél!…

Soroksáry. – Akkor nem is voltam benn a Tinkáéknál.

Blanka. – Megjegyzem, hogy attól előkerülhetett volna.

Soroksáry. – Egy egér se tudott volna beférni a páholyukba.

Bertalan (megkezdett társalgást folytatva, Berzsenyihez). – Tudod, ez éppen olyan gazdasági szükség, mint például, hogy Transzválnak angol uralom alá kellett kerülnie…

Elza. – Ne jöjjön nekem elő az angolokkal. Még a regényeiket sem olvasom, annyira utálom őket a szegény búrok óta.

Berzsenyi. – Fiam, te ehhez nem értesz. Ez nem humanitás, ez kereskedelem.

Bertalan. – Tessék! Tegnap még rövid ruhát viselt és a krémes fánkért lelkesedett! Huszonnégy óra mulva a búrokért lelkesedik és politizál az idős urakkal!

Elza. – Ó, kérem, én már régen benne vagyok a politikában! Tudja-e, hogy én vagyok az egyik a magyar nők közül, a kik Krüger elnököt annak idején üdvözölték?

Bertalan. – És hogy jött maga Krüger elnökhöz?

Elza. – Sehogy. A Hirschler Zelmával kuncsorogtunk az utczán…

Blanka. – Mit csináltatok?

Elza. – Kuncsorogtunk.

Blanka (Soroksáryhoz.) – Ez a leány úgy beszél, mint egy kutyamosó.

Elza (folytatva). – S a mint a főposta előtt megyünk, mendegélünk, a rikkancsok azt kezdték kiabálni, hogy az angolokat nagyon megverték. Nagyon megörvendtünk a Zelmával, bementünk a telegráf-hivatalba, s feladtunk egy sürgönyt az öregnek, Pretoriába: »A magyar nők nevében üdvözöljük, Berzsenyi Elza, Hirschler Zelma.«

Berzsenyi. – Szép diplomacziai bonyodalmakat csinálhattál volna nekem ezzel a meggondolatlan heveskedéssel!… És mit szóltál volna ahhoz, ha a búrok egy szép nap megszorúlnak, s azt mondják magukban: »Van nekünk egy barátunk Budapesten, bizonyos Berzsenyi, és az átnyujthatna nekünk egy kis hadi kölcsönt?!…«

Elza. – Nem féltelek én téged!

Berzsenyi. – Aztán nem szeretem, hogy olyan sokat mutatkozol ezzel a Hirschler leánynyal. Kicsodák, micsodák ezek a Hirschlerék? Ez az öreg Hirschler Menyus, az ő hédervári predikátumával, egy utolsó rangú parvenű.

Elza. – Papa, te mindenkit lenézel, a kinek tiz forinttal kevesebb vagyona van, mint neked.

Berzsenyi. – Gyermekem, az embernek mindig igaza van, ha valakit lenéz. Nem lehet elég embert lenézni, ezt jegyezd meg magadnak.

(Megjelenik: Rejtvényi Elek, a »Szeczesszió« czímü hetilap segédszerkesztője. Önérzetes tekintet, patinás mosdatlanság és párisi nyakkendő.)

Blanka. – Papa, bemutatom neked Rejtvényi Elek urat, a kinek már bizonyosan hallottad a nevét. Ő az a nagy tehetségű fiatal költő, a kiről az utóbbi időben annyit beszéltünk.

Berzsenyi (jóságosan). – No hát az nem baj, nem baj. Az ember minden pályán boldogulhat, csak tisztességes legyen. Hála Istennek, nem a pálya teszi az embert, hanem megfordítva. Ismertem például nagyon tisztességes embereket, a kik a jockey-pályán működtek. Itt volt ez a Rumbold. Nagyon derék ember volt; kitörte a nyakát.

Blanka. – De papa, Rejtvényi úr költő, és…

Berzsenyi. – Az nem tesz semmit; azért szívesen látom. (Ujra megrázza Rejtvényi kezét).

Rejtvényi (leküzdi zavarát, Blankához). – Nagysád már meggyőződött róla, hogy melyikünknek volt igaza?

Blanka. – Igen, ön nyerte meg a fogadást. (Berzsenyihez). Nem akartam elhinni, hogy Petőfi összes halhatatlan művei egy koronáért kaphatók. (Rejtvényihez). Már meg is vettem az egy koronás Petőfit.

Berzsenyi. – Hogyan, te egy koronás könyveket vásárolsz nekem? Én Petőfit helyeslem, mert műveltség kell a népnek, de nem szeretném, ha azt mondanák mirólunk, hogy a könyvvásárlásban fukarkodunk. A pénz is kötelez, barátom. Vásárolj díszműveket, albumokat, rókavadászokat, vagy rococo-jeleneteket ábrázoló drága könyveket, de ne vásárolj egy koronás kiadványokat. Ezt a költők se helyeslik, mert akkor miből éljenek meg a költők, ha te is csak egy koronát juttatsz a haza oltárának, nem igaz?

Rejtvényi. – Ó, kérem…

Berzsenyi. – Vagy ha már éppen ez a könyv kell neked, vásárolj belőle ezer példányt, s oszd ki Megyeren a nép között. Igen czélszerű, ha a nép részegeskedés helyett Petőfit olvassa. Hadd tudják meg a parasztok is, hogy szorgalommal mire viszi az ember.

Blanka. – Nagyon sajnálom, hogy nem mutathatom be a mamának. De ő még a _Kék kereszt_-egyesületben van, a hol osztály-elnök.

Rejtvényi. – Hogyan? _Kék kereszt_ is van?!…

Berzsenyi. – Igen hasznos egyesület ez, melyre a költőknek fel kellene hivniok a nép figyelmét. Helyesli ön a részegséget? Ugy-e nem? Lássa, ez ellen küzd a _Kék kereszt_. És pedig igen egyszerű eszközzel. Üdítő italokat mér ki alkohol helyett, aludttejet, limonádét, mindent, a mit ön akar. Vannak munkások, a kik három, hat, kilencz, sőt tizenkét krajczár ára pálinkát isznak meg egy ülésen. Már most azt kérdem öntől, ha minden munkás csak kilencz krajczárt tesz félre naponkint, nem szerezheti-e meg szerdán és szombaton egy-egy csésze kitünő tea élvezetét? S a tea nem támadja meg a munkaképességet, a mi oly bosszantó a gyárosra nézve, és ellenkezőleg fokozza a józanságot s erősíti a kedélyt. Lássa, erről ön egy igen czélszerű költeményt írhatna.

(Berzsenyiné megjelenik.)

Elza. – Megjött Benoiton mama!… Mama, mama, hol maradtál olyan sokáig?

Blanka (Berzsenyihez). – Ezt a leányt ugyan megneveltétek!

Berzsenyi mama (miután kezet nyujtott Soroksárynak és Bertalannak). – Már régen itthon vagyok, de az előszobában elfogott a Kovács, régi szobalányunknak, a Züzannak a férje. Alig tudtam tőle szabadulni. Azt akarja, hogy keresztanyja legyek a gyerekének. Mit csináljak vele?

Berzsenyi. – Adj neki pénzt.

Elza. – Ellenkezőleg; kereszteltesd meg a kis férget!

Bertalan. – Csak aztán úgy ne járjanak vele, a hogy a Várai-Fejér járt.

Berzsenyi. – Hogy járt a Várai-Fejér?

Bertalan. – Várai-Fejérnek a jockey-ja: Lightwood egy szép nap apának érezte magát. Keresztapának elhívja a Várai-Fejért, s mindenekelőtt elmennek az anyakönyvvezetőhöz. Ez előveszi a protokolumot, mire a Lightwood azt mondja neki, hogy írja be a kis lányt ezen a néven: Lightwood Nénémasszony. Az anyakönyvvezető persze azt hitte, hogy a jó fiú megbolondult. Lightwood erre előadja, hogy náluk, Angliában, ez már így szokás; a jockeyk többnyire a legkedvesebb versenylovaikról nevezik el az ivadékaikat. Mornington Cannon például egy Mornington nevű lótól kapta a nevét. És így tovább. Az anyakönyvvezető megmagyarázta neki, hogy a mi szokásaink nem engedik meg az effélét. De Lightwood csak tovább alkudozott: »Talán Lightwood Sárgarigó lehetne?« Képzeljék el a Várai-Fejért.

Berzsenyi. – Nekem mindig nevetnem kell, ha a Várai-Fejérre gondolok. Egy ember, a ki a kávéházban ellopja a czukrot s két milliót veszít a fekete szombaton.

Elza. – Az bizonyos, hogy a mama nagyot nézne, ha Kovács kijelentené a pap előtt, hogy a kis szobalánynak ezt a nevet akarja adni: »Czirokseprő«.

Blanka. – Látják, én egy cseppet se találnám nevetségesnek, ha szokássá válnék, hogy az emberek a kedves foglalkozásuk köréből választanának nevet a gyermeküknek. Egy költő példáúl miért nem nevezhetné a leányát Elégiának?! Alanyi Elégia! – nem is hangzanék rosszúl. És mond annyit, mint Miczi vagy Rusi.

Berzsenyi. – No, én csinos neveket adhattam volna nektek! Mit szólnátok hozzá, ha ma így hívnának benneteket: »Berzsenyi Gabona« és »Berzsenyi Katonaélelmezés«?!…

Bertalan. – Barátnéjuk, a Zelma, még rosszabbul járt volna. Azt biztosan »Hirschler Ganzgyár«-nak neveznék, mert az apjának a Ganzgyár-részvények a legszebb emlékei.

Berzsenyi mama. – De nini, a mi kedves Héthársynénk! (Általános mozgás.)

Héthársyné (jön, lát és győz. A haja ezúttal aranyszőke; az első pillanatra: mintha a tulajdon unokatestvére volna). – Csak egy perczre jövök, kedveseim; várnak a választmányban. A bíbornok elnököl, s az öreg urat nem szeretem várakoztatni… Igaz, beszéltem a miniszternével… Nini, a jó Berzsenyi!… Jó napot, jó napot!

Blanka. – Kedves Ida!…

Héthársyné (mint a nap, mindenüvé süt). – Neked, édes Blankám, egy pár szót kell mondanom… Hogy van, Elzácska?… (Berzsenyi mamához.) Tehát eljöttök, ugy-e? Vagy még nem is mondtam? Szerdán egy kis _raut_ lesz nálam…

Berzsenyi mama. – Mondd, édes Idám, csakugyan igaz?…

Héthársyné. – A főherczeg házassága? Sajnos, édesem, szóról szóra igaz.

Berzsenyi mama. – Az ember nem érti. Mésalliance, mésalliance, jó, de ekkora mésalliance!… Ilyenek még sem történtek azelőtt.

Héthársyné. – És ha tudnátok, kedveseim, hogy a fenségek bennünket, még a herczegnőket is, éppen úgy lenéznek, mint a hogy ti lenézitek a szolgaszemélyzetet!… Bizony glédába kell állnunk előttük… s ha mindössze ennyi volna!

Berzsenyi mama. – Mi lesz a világból, ha ez tovább is így tart?! Végtére nem lesznek igazi főherczegek, félvér lesz mindenki, a legelőkelőbbek is!…

Héthársyné. – De pá, édeseim, az én alelnöknőm már bizonyosan türelmetlenkedik… (Elvitorlázik; a többiek is egyenkint. Csak Elza és Berzsenyi maradnak a teremben.)

Berzsenyi. – Várj csak, kérni akarlak valamire. Ma este egy nagy csomagot hoznak ide; vedd át, s vitesd be a dolgozó szobámba. Gondod legyen rá, hogy senki ki ne bontsa. (Sugva.) Ez anyád karácsonyi ajándéka. Egy kép.

Elza. – A te arczképed?

Berzsenyi. – Ez egy kicsit sablonos lett volna. Nem, _White Rose_ képe. Lefestettem _White Rose_t, abban a momentumban, mikor a Kisujszállási Handicap után lemossák róla az izzadságot. Nagyon szép munka, meg vagyok elégedve vele. Nem állatfestővel pingáltattam, hanem egy portraitistával. Remélem, anyád örülni fog neki.

Elza. – Hogyne, papa, hogyne.

Berzsenyi. – Remélem is. Közel háromszázezer forint néz le reánk erről a vászonról.

II. ASZFALTBETYÁROK.

– Esti fél tíz óra. Az ebédlőben – borongósan szeczessziós stil – három izgatott alak: _Berzsenyi mama_, _Blanka és Berzsenyi papa_. –

Berzsenyi mama. – Ez már mégis hallatlan! Pont fél tíz és még most sincs itthon!… Nincs más hátra, el kell menni a rendőrségre.

Blanka. – Igen, hadd tudják meg Bécsben is, hogy Berzsenyi Elza kisasszony valami rettenetes ostobaságot követett el, az isten tudja mit!

Berzsenyi papa. – Blanka, ne beszélj így! A leányomat ne bántsa senki, a másik leányom se!

Berzsenyi mama. – Ez meg itt szaval! Jacques, ne boszants, nem vagyunk a Nemzeti Szinházban.

Blanka. – De hát mi történhetett vele? Ebéd óta senki se látta; egy szó nem sok, annyit se szólt, csak eltünt. S annyi bizonyos, hogy délután fél háromkor nem szokták a leányokat elrabolni!

Berzsenyi mama. – Úgy beszélsz, mintha egy cseppet se aggódnál, s csak a káröröm szólna belőled.

Blanka. – Köszönöm szépen! Én jobban restellem a dolgot, mint ti. S éppen csütörtökön! Az első nagy _raut_ napján! Mert ez a mai nap nem volt közönséges zsúr; vendégeink azt hihették, hogy a hölgykaszinóban vannak. Két báróné, hárman a _Hólapda_ társaságból, egy miniszterné… a volt iskolatársak társasága csak úgy sáppadozott az irigységtől. S ez a boldogtalan leány épp egy ilyen napon szökik el nekünk! Szépen neveltétek a leányotokat, mondhatom!

Berzsenyi mama. – Hallgass, mert úgyis mindjárt migrainet kapok az aggodalomtól.

Berzsenyi papa. – Nem voltam ilyen izgatott másfél esztendő óta. Csak akkor éreztem valami ilyenfélét, mikor _Dom Sebastian_ elbukott a rákosi akadályversenyben, s eleinte azt hittük, hogy kitörte a lábát. Hárman indultak a versenyben: _Ne szólj szám_, _Weaner Kind_ és _Dom Sebastian_. Az elsőn Williamson ült, az enyimen Kucsera. Egy darabig igen jól vették az akadályokat, de a hogy a nagy árokhoz értek, _Dom Sebastian_, a ki vezetett…

Berzsenyi mama. – Ugyan hagyj békét! Nincs jobb dolgod, mint hogy ilyen ostobaságokkal boszantasz?… (Csöngetés hallatszik; mindnyájan hallgatóznak.) Ő az! No végre! Már majdnem szívdobogást kaptam az ijedtségtől.

Berzsenyi papa. – Ugy-e megmondtam, hogy semmi okunk nyugtalankodni! A mit az én leányom tesz, az jól van téve.

Blanka. – Látszik, hogy csak az apja vagy, s nem a férje.

Elza (bejön). – Itt vagyok. Hagytatok-e valami vacsorát?

Berzsenyi mama. – Hol voltál, szerencsétlen gyermek?

Elza (egyszerűen). – Az aszfaltbetyár-intézményt tanulmányoztam.

Blanka. – Tessék?

Berzsenyi mama. – Szent isten, csak nem történt valami kellemetlenséged?

Elza (nyugodtan). – Semmi. Szót se érdemel az egész. De meghalok éhen; dél óta nem ettem egyebet, mint három vagy négy darabka süteményt.

Berzsenyi mama. – Egyél és beszélj. Hol jártál?

Elza. – Ne vágjatok olyan ijedt arczot. Délután a Zelmánál voltam, s aztán egyedül kuncsorogtam az utczán.

Berzsenyi mama. – Gyönyörű história. S ezt ilyen jó képpel mondod?

Elza. – Hát milyen képpel mondjam? (Eszik).

Blanka. – Egyedül kuncsorgott az utczán! Szép! A korsó addig kuncsorog a kútra…

Elza. – Szamár. (Eszik.) Mondom, nem flangálni mentem az utczára, hanem társadalomtudományi czélzattal. Tisztába akartam jönni az aszfaltbetyár-ügygyel.

Blanka. – No, és tisztába jött vele a kisasszony?

Berzsenyi mama. – Mi jutott eszedbe, boldogtalan?

Elza. – A dolog úgy történt, hogy a Zelmánál elbölcselegtünk ezen a kérdésen. Azt mondom a Zelmának: »Nagyszerű! Gondoltad volna ezt? Én soha!«

Berzsenyi papa. – Mit?

Elza. – Hogy az aszfaltbetyár-intézmény ilyen elterjedt. Bámulatosnak találod, a mit mondok? A te lapodban olvastam!

Berzsenyi papa. – De mi közöd van neked az aszfaltbetyárokhoz? Remélem, neked nem voltak efféle kalandjaid?