Part 5
Halványan, nyöszörögve feküdt a dívány szélén, bágyadt fejecskéjét a párnára ejtve.
Az apa épen hivatalba indult. Kezében a kilincs, fején a szalmakalap.
– Bemégysz? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom.
– Maradj itthon, apa. A gyerek nagyon forró – tette hozzá németül, hogy ne értse a fiúcska és még egyszer megtapintotta homlokát.
– Akkor talán írok a főnöknek.
– Írd kérlek, hogy orvosért szaladtál.
Az apa megírta a levelet, kis gondolkozás után, mert utóbb jelenete volt a kései bejárások miatt, udvariasan jelentette, hogy a fiú súlyos beteg. Aztán elküldte a levelet a hivatalba, hol az akták reménytelen szaga terjengett.
Viharra készülő nyári délután volt, tintafekete felhőkkel.
A szoba egyszerre sötét lett, a színek elfakultak, tompa sárgaság borult mindenre, mintha az égbolt üvegharangja alól egyszerre kiszivattyúzták volna az utolsó korty levegőt is és a következő pillanatban mindenki megfulladna.
Villanyt gyújtottak.
Kalapáló szívvel járkáltak le-föl s szinte vakon meredtek a hőmérőre, melynek higanyoszlopa magasan a pirosvonal felett, alig valamivel a negyven fok alatt csillogott.
Másnap reggel kiderült, hogy Jánoska kilenc darab zöld és nyers körtét evett meg. Azzal rontotta el a gyomrát.
Félnyolc felé az apa egyik hivatalnoktársa jött hozzájuk – édeskés és savanykás ember – szalonkabátban és némi fontoskodó jóindulattal, ki nem is csinált titkot abból, hogy félig-meddig hivatalos küldetésben jár. A cukros citromfröccs egyenesen a gyerekhez vezettette magát és megfogta a kezét, hogy elég forró-e.
Annak találta.
A főnök kéme, gondolta az apa és az anya egyszerre s úgy érezték mind a ketten, hogy a beteg most nem is elég forró.
Másnap azonban a főnök egy üveg konyakot küldött a névjegyével, melyen ez állt:
„Jobbulást a kis betegnek. Ön pedig maradjon otthon, amíg meg nem gyógyul a fiúcska. Mint apa, nagyon megértem az aggodalmát“.
A „szép levél“, amint otthon nevezték, rendkívüli hatást gyakorolt. Meglepődve nézegette az apa.
Gonosz és sunyi ember volt a főnök, aki mindenkire, még önmagára is gyanakodott. Folyton szaglászott, vastag véreb-orrával, ide-oda nézett, kidagadó szemeivel, melyek a gyanutól majdnem bandsítottak. Ha becsapta maga mögött a párnás ajtót, alkalmazottai azt képzelték, hogy a kulcslyukon át kémlelődik vagy hasravágódik, fülét a padlóhoz tapasztva.
Különösen őt nem szenvedhette.
Hátul egy sötét szobában dolgoztatta, reggeltől estig, kezet sohase fogott vele, alig viszonozta a köszönését. Utazott rá.
Most az apa mindenesetre élvezte a szabadságot. Ténfergett a beteg fiú körül, tétlenül. Ebéd és vacsora után olykor hörpintgetett a konyakból, melyet az orvos megtiltott a gyermekének. Ideje maradt a szemlélődésre is. Észrevette, hogy harmadik emeleti udvari lakása nem is ellenszenves. A gyermekszoba, melyet eddig csak délben, ebédidőn látott, minthogy mindig a hivatalban ült, ünnepnapokon pedig aludt, reggel kilenc óra tájt keleti napfényt kap, az ő kisszobája pedig délután háromkor egészen hangulatos.
A szegény emberek ilyenkor jönnek rá, hogy nem az övék az életük. Elmúlik és észre sem vehetik.
Fia egy hét mulva felkelt az ágyból.
Sétált vele az utcán, egyszer elvezette a régiségtárba is, megmutatta neki a véres, lőporos, fekete zászlókat.
Csak a harmadik hét multán ment be a hivatalba.
Egy kis halk, alig sajgó önvádat érzett, mikor belépett.
Attól tartott, hogy talán önkényesen nyujtotta a szabadságát.
De a szolga nagyon nyájasan fogadta. Kinyitotta előtte az ajtót és amit sohasem tett, elvette tőle a kalapját.
Körülte villanyos érdeklődés sercegett. Körülállták az íróasztalát, bizonyos néma ovációval és a vállára vertek, részvét tükröződött a kartársak szemében, látszott, hogy ők már mindenre el voltak készülve.
A főnök is kijött hozzá és megkínálta aranycigarettatárcájából.
– No, rendben vagyunk? – kérdezte, hahotázva. – Tudtam, hogy nem lesz baj… mindjárt tudtam… Hát bizony, a gyerek nagy gond… Van egy orosz közmondás: akinek van gyereke, az örüljön s akinek nincs, az is örüljön… – és kezet fogott vele.
Az apa zavartan hallgatta ezeket a magvas igazságokat, egy elhárító, szerény mozdulattal, mintha azt mondaná, hogy ami a gyermeke betegségét illeti, az nem egészen az ő érdeme.
Aztán leült dolgozni.
Munkája nem igen akadt.
Távolléte alatt az aktakötegek lekerültek íróasztaláról, más helyekre vándoroltak. Kavargatta a kávéját, cigarettákat sodort, zsebkésével levágta körmeit és minthogy néhány írását hamar lerázta a nyakáról, vette a kalapját és már tizenegykor ellépett.
Az is megtörtént, hogy reggel későbben érkezett, kilenc felé. A főnök idegesítő csengője úgy lármázott, mint régen, ő pedig izgatottan szédült be a szobájába. De csak ennyit kérdezett tőle:
– Hogy van a gyerek?
– Köszönöm – kezdte el, de nem engedte szóhoz.
– Majd magához tér, – vigasztalta – sok napfény… hallgasson rám, sok napfény…
Ő hallgatott rá, egyetlen szót se szólt. Elsőül vette ki szabadságát. A kartársai, ismerve a helyzetét, ezt természetesnek találták és azon se akadtak fel, hogy erre a célra előleget kapott, rendkívüli kedvező fizetési feltételek mellett, úgy hogy csak akkor kezdik a levonását, mikor a gyerek teljesen rendbe jön. Jánoska betegségének körvonalai most végkép a bizonytalanba és végtelenbe vesztek. Maga az apa se tudta, hányadán áll vele. Beszéd közben nem egyszer felkiáltott, hisz ekkor még feküdt szegény fiam, bocsássanak meg, uraim, ezért nem intézhettem el, legyenek belátással. Az emberek belátással voltak. Annyira, hogy hellyel-közzel még a vasúti jegypénztárnál és a dohánytőzsdében is előre engedték.
– Szegény, – mondta a főnöke szánakozva – nem igen beszél… de sok baja van… a családja… – és legyintett a kezével, lemondóan.
Mikor az öreg titkárja meghalt, csupa szánalomból, maga mellé vette, az igazgatói irodába.
Meg-megállt az íróasztala mögött, a vállára tette a kezét, súlyos jóindulattal:
– Egyet mondok magának, barátom… napfény… sok napfény, – és köpcös mutatóujját húsos szájára tapasztotta, mintha valami nagyon becses titkot árulna el – én próbáltam… tudom… sok napfény kell a gyereknek – és a hallgatóban majdnem kétségbeesést keltett, hogy ilyen borvirágos és lila lesz annak az arca, aki napfényben nevelkedik és általában az egész élet arra jó, hogy ilyen hiábavaló emberek bujjanak ki a földből – napfény… mindig és mindig napfény…
A másik ezt mondta:
– Reggelenkint egy pohár hidegvíz, egy kanál mézzel elkeverve.
A harmadik:
– Csak aludtej.
A negyedik:
– Főzelék, mindig főzelék.
Az ötödik:
– Homok, homok, homok.
Az apa szórakozottan hallgatta ezeket a jótanácsokat.
Néha a villamoson, mintegy köszönés helyett kiáltottak feléje: napfény, mézes víz, aludtej, főzelék, homok.
Hamarjában nem tudta, hogy homokkal etesse-e gyermekét és főzelékben, vagy aludtejben fürdesse-e meg. A napfény összekeverődött a mézes vízzel, az aludtejjel és a főzelékkel.
Legjobban szerette volna megmondani, hogy végre már hagyják békében, de a rokonszenv oly élénk volt, hogy torkán akadt a szó.
A fia különben vasgyúrónak mutatkozott. Már nyugodtan megevett kilenc körtét is. Semmi baja se lett.
Ellenben az orvosi tanácsok mégis használtak. Az apának, aki az utóbbi időben határozottan gömbölyödni kezdett.
Igaz, hogy a gyermekétől nem is sajnálta a jót. Gyakran vitt haza szamócát, tejfölt, csokoládét. Inkább a saját szájától vonja el a falatot, gondolta érzékenyen, de a kicsiért megtesz mindent. Délben a cukrászdában összecsomagoltatta a csokoládés fánkokat és krémeslepényeket, melyeket annyira szeretett, hogy az élete legsötétebb pillanataiban is hit ébredt benne, ha rájuk gondolt. Mind a kisfiúnak vitte, de nehogy elrontsa a gyomrát, rendszerint csak egyet adott át. A többit ő ette meg.
Nagyon megható apa volt. Csupa puhaság és olvatag jóság. Valahányszor a tükörbe tekintett, könnybelábbadó szemmel látta meg alakját. Azt gondolta magában, hogy íme a gyermekem atyja. Lassankint, öntudatlanul, harmadik személyben kezdett beszélni önmagáról, mint a kisbabák. Ha lefeküdt, azt mondogatta egész halkan, most gyermekem édes, jóságos, munkás atyja jól megérdemelt nyugalomra hajtja fáradt fejét. Édes jó apa eszik, hogy erősödjön és tovább folytathassa áldásos működését. Apa bort iszik, apa szivarra gyújt, apa kissé izzad.
Az élet gyorsan mult. Néha álomnak, zavaros látománynak rémlik, ami van, azzal szemben, ami váratlanul és érthetetlenül eltünt. Ilyenkor az ember úgy megrémül a valóság szilárd tárgyaitól, mint a jövendőmondó és az álom baljós jeleitől, a tűztől és a koporsótól. Jánoskának még tegnap fehér kötött harisnyái voltak és ma fűzős bakkancsok állnak a küszöbe előtt, gimnáziumba jár. Nem kísértetjárás ez?
Évente az apja születésnapján egy-egy köszöntőt mondott. Eleinte együgyű gyermekversekben, aztán érzelmes prózában. Minden emberi szó gyenge arra, hogy kifejezze az apai szív legendás jóságát és meghálálja önfeláldozását. Az apa fáradtan hallgatta, helyeselte az apai szív legendás jóságát és hogy az emberi szó gyenge a kifejezésére, fejében pedig összegabalyodtak a mult és jelen szálai, felbonthatatlan, titokzatos gombolyaggá.
Nehezen kelt fel a székről. A búbánatban és gondban elhízott. Hájpárnák rakódtak le a hasára és a hátára, zsíros púpok nőttek ki belőle és zihálva lélegzett. Többé nem is hasonlított önmagára. Önző, ragadozó szörny volt. Egy apához hasonlított.
Évek mulva is gyakran a fülébe súgták még, napfény, mézes víz, aludttej, főzelék, homok. Nem igen felelt senkinek. Egymásután haltak meg mellette az emberek, nem törődött velük. A vén ember közönyével tekintette a halált.
Huszonöt éves szolgálati idejét a vállalat megünnepelte. Ezer koronát adtak át borítékban és a főnök, akinek közben egészen ellágyult az agya, a díszlakoma pezsgőjétől felmelegedve szorongatta a kezét:
– Igaz, – kérdezte és emlékezni próbált – hogy van a gyerek? Magának volt egy kis fia. Emlékszem, sápadt és beteges fiúcska volt. Remélem, jobban van már.
– Köszönöm – felelte az apa, kitérően.
Azt nem mondta meg, hogy a fia gépészmérnök egy gyárban, körszakálla van és multkor a gőzfürdő mérlegén, lepedő nélkül, hetvenkilenc kilót nyomott.
TARTALOM.
Ezüstbot 3 A jó bíró 8 Fogfájás 16 F. F. rejtélyes gyógyulása 22 Legenda 29 Üvegszem 37 Béla, a buta (Regényvázlat húsz pillanatképben) 46 Hűség 60 Szemetes 69 Apa 77
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
15 sohase látott meg sohase látott még
19 A fádalom nem A fájdalom nem
30 s szívünkben iránta s szívükben iránta
35 látni a sötében látni a sötétben
37 tlntának látta tintának látta
39 volt a virraszástól volt a virrasztástól
41 jobban átta jobban látta
43 követt kezett be következett be
60 tovajnyelven beszélt tolvajnyelven beszélt
60 én nem egyszer és nem egyszer
64 volna vala-lamit volna valamit
71 azán hetekig aztán hetekig
85 Régényvázlat Regényvázlat]