Part 7

– Igaz, szólt, hogy a fiam, egyetlen fiam, Andorás fiam, el van temetve. Törvény által eltemetve. Annak is az Opourok az okai. Mert mikor az ojtozi szoros-út védelmére ki volt rendelve csapatostól, az Opourok a hátába engedték kerülni a tatárokat, áruló módon cserben hagyva őt és tudósítás nélkül. Ekkor a fiam, nehogy körülfogják, visszahuzta a csapatját, azt hitte, hogy bölcs dolgot cselekszik, a midőn az ellenség jöttéről tudósítást hoz. Ezért gyávasággal lett vádolva; gyávaság büneért el lett itélve egész csapatjával együtt a Fergetyüvár forgatására: a mi rosszabb a temetőnél. Úgy-e, hogy egy szóval sem védelmeztem őt. Úgy-e, hogy egy könyet sem ejtettem érte! Hibázott, bűnös volt, meg kellett lakolnia. Mikor a nyiltörésre került a dolog, én is eltörtem fölötte a nyilamat. Nem tudtam, hogy anyja vagyok, csak azt, hogy birája vagyok.

– Úgy van! szólt az ősz gróf. El lett itélve a Fergetyüvárba záratásra – egyik háborutól a másik háboruig. Ez a bölcs itélet, mert így a Fergetyüvárba bezártnak van legnagyobb oka a vigyázásra, hogy megjelentse, mikor tör be az ellenség; mert ez az ő kiszabadulásának az ideje.

Rapsonné csipősen károgott közbe.

– Ezért akart hát bennünket Mike Sára asszonyom a kunokkal összeverekedtetni olyan igen nagyon; hogy akkor a fia mindjárt kiszabadult volna.

Mike Sára rá sem ügyelt.

– A kiszabadulásának az ideje tehát eljött; mert a háború itt van, itt van az ellenség!

– Micsoda háború? Mely féle ellenség? Kérdé a székelyek grófja.

– Hát nem az-e a leggonoszabb háború, a mely megtámadja a székely nők tiszta, szeplőtlen erkölcsét? van-e nekünk erősebb várunk, mint a törvény? jöhet e rosszabb ellenség a székelyföldre, mint a ki lerontja ezt a mi bástyánkat; a ki pogány szentségtörő kézzel elragadja a szentegyházból, az oltár elől a keresztyén hajadont? Itt van az ellenség! S én a háborút megkezdtem vele. Egy fiának a holttestén már keresztülléptem. Ha torlót nem ád a tanács számomra, harczolok minden hadammal Bálványos vár ellen s viszem rájuk a faltörő tornyaimat! Ez szóm és mondásom. Hányjátok, vessétek meg, a mit mondtam. Addig eltávozom.

E szókkal Mike Sára asszony elhagyta a Körültájt.

A hátramaradt családnagyok aztán nagy tanakodásnak eredtek, a minek az lett az elhatározása, hogy adassék hát meg Mike Sárának az a torló, a kit ő választott magának, az Andorás fia, a ki ül a Fergetyüvárban.

Okát is adták ez elhatározásuknak egész bölcsességgel.

Mivel hogy a székely törvények szerint a leányrablás főbenjáró bűn, s ha azt egy hatalmas várúr követte el, tartozik a székelyeknek minden nemzetsége fegyvert fogni és a leányrablót a várából kiforgatni; tehát az eset megvan, a háború jelen van, s ezzel a Mike Andorás itéletének határideje letelt, s így Mike Sára választhatja őt torlójának. Ha pedig ilyen torló támad, a ki az egész nemzet helyett maga vívja meg a leányrabló várát, akkor a háború elmarad s nem kell mind a huszonkét nemzetségnek egy ellen fegyverbe öltözni. Ez olyan gömbölyű okoskodás, mint a farkát harapó kigyó.

De még azonkivül az is tekintetbe vétetett, hogy Mike Sára asszony íme most már a leányát is elveszté, a ki családjának fiúleányává lett téve, azért helyeslendő, hogy a fia visszaadassék neki; legigazságosabb is, ha a bátya áll elő torolónak a hugán ejtett gyalázatért.

Mike Sára csak azt várta, hogy az itéletet kimondják, azonnal futtatott hirmondót az «Ordítóvárba», a honnan az őr hosszú kiáltó csövön átrivallt a Fergetyüvárba: «állj!»

Erre a sarkon forgó vár megpihent. Minden hónapban egyszer meg szokták így állítani, a mikor aztán élelmet szállítottak fel a bezártak számára: buzát, zsiradékot, sajtot és eczetet. Azután meg tüzelő-szert, szurkot és földi gyantát. Ennek pedig az volt a módja, hogy a Fergetyüvár egyik ablakából egy hosszú gerenda nyult ki, azon a kivül levők által lőttek nyillal hosszú zsineget, a zsineggel áthúztak rajta egy vastag kötelet, s a kötélen felhúzták a széles öblös fonott kast, a mi az élelmi szerekkel volt megtöltve. Azt azután odafenn kiürítették s megint leeresztették.

Ezen az úton bizony a torony lakói maguk is kiszökhettek volna a Fergetyüvárból; kötelet fonhattak volna az öltönyeikből, csakhogy az ilyen szökevény fejére halál volt kimondva és becstelenség: a mi mindegy. Becsület nélkül nincs élet.

Pedig az is keserves élet volt odabenn. A mozgó fatorony belsejében volt egy taposó malom, a minek a bodonjában huszonöt ember járta az örök lépcsőket, három óránként felváltva egymást. Százan voltak az elitéltek. Ennek a bodonnak a korongja hajtotta körül fogaskeréknél fogva az egész fatornyot s furfangos mesterséggel vizet is emelt fel a százölnyi mélységű kútból, s még egy malomkereket is tartott mozgásban, a mi a buzát megőrölte, a kölest meghántotta.

Tizenkét ablaka volt a tető alatt a fatoronynak, a miket egy fatornáczon lehetett körüljárni. Ezeket az ablakokat ó-székely betükkel, a mik keresztvonásokból álltak, úgy lehetett éjjel-nappal ellátni, hogy azok egy egész szót kiadtak; ez volt a legnehezebb munka, ott ülni napestig és nézni a távolba, és hallgatni a külvilág nagy csendességét, a mit csak néha ver föl egy kürtszó s lesni a kiáltó szót a messzeségből.

Ezt a munkát teljesíté Mike Andorás már három télen, három nyáron át: onnan nézte a lesablakból a körben forgó nagy világot, úgy, hogy mikor megállt a torony, úgy tetszett neki, mintha most meg visszafelé forogna a tájék. De jobban, mint a rabság és bőjt, fájt a lelkének a becsületvesztés, hogy őt gyávának mondták ki, a mi nem igaz! «Uram Isten, adj háborút! nagy, kemény, véres háborút!» ez volt a mindennapi imádsága. Csoda, hogy meg nem háborodott a szenvedésben.

A földalatti munka nem volt rosszabb ennél. Egy része az elitélteknek odalenn dolgozott a szirt mélyében: hasznos munkát végeztek; az alattuk levő bérczben egész vastag rétege van annak a drágakőnek, a mi már a kőkorszakban is drágakő volt: köszörűkőnek hivják. Ott csinálták a kaszaköveket, a fenőköveket. A visszabocsátott kas ezekkel volt tele. Az elitéltek meg is fizettek a maguk élelmeért.

Azokat az üregeket pedig, a miket így kivájtak, a közjóért, átalakították pinczeszobácskákká, raktárakká, egy hosszú folyosót elneveztek «birgej»-nek, a mi a székelyeknél sziklába vágott temetőt jelent. Mikor a bezárt foglyok közül valamelyik meghalt, azt befalazták egy ilyen sziklaoduba. A folyosó egyre hosszabbodott, a záró sírkövek egyre szaporodtak.

Három éve mult már, hogy Mike Andorást, száz társával együtt, e szomorú helyre bezárták s azóta más emberhang nem jött hozzájuk a külső világból, mint a mit az Ordítóvár kiáltó tülke hozott.

Andorás ez idő alatt a sziklában egy kápolnát vágatott ki: egészen olyan mintára, a minőre az édes anyja a torjai egyházat építteté, abban oltár is volt, magas kőkereszttel, és szószék: akkora terem volt, hogy mind elfértek benne. Ő maga volt benne a pap; olvasta a szentirást a maga gyülekezetének, s sátoros ünnepeken úrvacsoráját is osztott, bor helyett eczettel. Azt kaptak a sziklarepesztéshez.

Az őszi ökörnyál szállingózott már a légben; vége felé közeledett ez az esztendő is; daru, vadlúd búcsút kiabált, a keleti ég felé húzódva hosszú sorban; a kúnok is elvonultak; még sem lett háború, nem lett szabadulás. Ekkor hangzott az «állj» kiáltás, szokatlan időben. A Fergetyüvár megállt.

Mindig éjjel szoktak ellátogatni hozzá titoktartásból, most is éjjel jöttek.

Mikor a fedett kast felvontatták a kivilágított ablakig, a hol Andorás maga nyitotta fel annak a tetejét, nem a megszokott életes zsákokat találta abban, hanem egy élő alakot, a kinek a láttára elsivalkodta magát. Az édes anyja volt ott.

– Szabad vagy! Szabad vagy! kiáltá az anya, édes kedves fiát keblére ölelve, az meg nem tudott egyebet mondani, mint «anyám, édes anyám!» – Vége van a rabságodnak! Velem jösz! Szabad vagy. Itt van a paripád, újra felülhetsz rá. – Hát a becsületem! Azt is visszavívod!

E szavakra Andorás kiszakítá magát anyja karjai közül, s egy pőrölyt ragadva kezébe, azzal hétszer ráütött a torony érczfödelére: mint egy óriási harang, úgy zúgott bele az ércztető.

Sokszor hallotta Mike Sára e kondulások hangját a Fergetyüvár felől s nem tudta kitalálni az okát.

– A szentegyházba hívtam társaimat, mondá Andorás, anyjához visszatérve. Kész-e már a te egyházad odafenn? Lásd, az enyém már elkészült idelent. Istent imádni itt is lehet. Ne jőjjön addig más szó ajkainkra, míg hálát nem adtunk, fogadást nem tettünk.

Azzal anyját vezetve kezén, leszállt a toronyból a földalatti folyosóba, onnan az imabarlangba, a hol már valamennyi társa összegyülve várta. Szurokfáklyák égtek az oltáron.

Andorás felállt a kőszószékre. Abból állt a papi tudománya, hogy elmondta a hívek előtt az Úr imáját, az üdvözletet és a hiszekegyet. Azok csendesen utána mondták. Azután szólt hozzájuk egyszerű, keresetlen szavakban.

– Híveim. Az Úr elküldte hozzánk legjobbik angyalát, az én édes szülőmet, hogy hozza el számunkra legnagyobb áldását, a szabadságot. Ime kiáltsátok: Hozsánna, hozsánna! Dicsőség a magasságban lakó egy igaz Istennek.

Zengett bele a sziklák egyetemessége!

Azután folytatá Andorás.

– Ámde jól tudjátok, hogy itéletünk egyik háborútól a másikig tartott. Ha megszabadulunk, ellenségbe botlunk. Szabadságunk ára az, hogy visszavívjuk a porbaejtett zászlót, a becsületünket. Azért, mielőtt e rettentő helyet elhagynók, tegyünk erős fogadást, erre a szent oltárra, erre a keresztre, a mit kezeink faragtak, könnyeink áztattak: hogy nem kérdezzük, ki az ellenség? bátran rajta ütünk! Nem kérdjük, leszünk-e többen? segít-e valaki? magunk megállunk ott végső lehelletig. Úgy jöhet, hogy tengersokaságú tatárhadra megyünk, úgy jöhet, hogy ormótlan óriásokkal kell megverekednünk, hogy a mesebeli «fanyövők», «vasgyúrók», «kőmorzsolók», állnak az utunkba; bátran neki vágunk; lehet, hogy a királyok elküldenek bennünket távol óperencziákra, Krisztus szent sírjához, kutyafejű vad pogány nép között vérünket ontani: oda is elmegyünk! Fogadjuk Istenre! A szent háromságra! A szent feszületre!

Harsogott a kiáltás «Ámen! ámen!» S valamennyi férfi kivonván a kardját, odafektette azt az oltár kövére.

– Most tehát, mondd meg anyám, ki az az ellenség, a ki ellen harczolnunk kell, a miért szabadságunkat visszakapjuk? Szerecsen, vagy tatár? ördög, vagy óriás?

– Nem szerecsen, nem tatár, sem ördög, sem óriás; hanem a tuhudónok rhabonbánja, Opour a fiaival, a ki ellen harczra küldettek.

Erre támadt még csak Isten igazában való nagy rivallás.

– Az Opourok ellen! A kik cserben hagytak! A kik miatt három esztendeig szenvedtük ezt a keserű fogságot! Senkinek a vérét úgy kard nem szomjazza, mint a miénk az övékét. Fujjátok meg a jerikói kürtöket Bálványosvár alatt! Parancsolta a nagy tanács, hogy egy ki legyen törölve a huszonhárom családból? Amen! Amen! Ki fogjuk irtani, mint Benjamin törzsét kiirtották! – Mi volt a halálos vétkük?

– Elraboltak egy keresztyén hajadont az oltár mellől, az anyja mellől s erőszakkal vitték Bálványos várába! felelt rá Mike Sára.

– Kinek a leánya volt? kérdezé Andorás, a ki anyja arczán baljóslatot látott.

– Az én leányom volt, a te Imola hugod.

Erre a szóra vad kaczagással ugrott le a szószékről Andorás, s olyan bőszült dühhel rohant az oltárnak, hogy azt kelle vélni, még tán feltaszítja: az anyja kezének kelle őt visszatartóztatni, hogy kardjával meg ne sujtsa a feszületet.

– Fiam! Az Istenre! Tiszteld a keresztet! kiálta Mike Sára, fiát térdre nyomva gyöngéd erőszakkal.

– Hát nem tisztelem-e? Nem két kezemmel faragtam-e ki magam sziklakőből? Imádkoztam-e előtte egyébért valaha, mint hogy őrizze meg drága jó anyámat, gyönge kis hugámat! És így hallgatott meg!

Az anya csillapítá fia vad haragját szelíd, okos szókkal: Ne pörölj Istennel, édes jó gyermekem. Jusson eszedbe a kereszt előtt az, a ki rajta kiszenvedett: ki még akkor is, mikor halálra kínozták, ellenségeiért imádkozott.

– Lett volna csak egy testvérhuga, a kit meggyaláztak, a pokolra sujtotta volna őket!

Mike Sára befogta a fiának a száját, hogy ne jöhessen ki több ilyen istenkáromlás rajta.

Andorás reszketett minden ízében, a láznál, a mirigynél is gonoszabb dühtől. Csak az anyja ruhájának a szegélyét csókolgatá, mintha azt hinné, hogy annak az érintése meggyógyítja a lelkét ölő kínt.

– Jól van: szent leszek; keresztyén leszek. Zsákba öltözöm, hamuba fekszem, úgy vezeklek. Elzarándoklok a szent földre. Bélpoklosokat fogok ápolni. De a míg hugom meggyalázóját szemben nem találtam, rosszabb leszek minden pogánynál!

*

A Fergetyüvár e naptól kezdve nem forgott többet; és aztán soha sem is forgott, hirt adni közelgő ellenségről.

ESKÜVŐ A «NAPNÁL».

A leányrablók vágtattak sebesen Bálványosvár felé. Az átjáró váron túl nem kellett tartaniok az üldöztetéstől.

Szilamér drága terhével hátra maradt a társaitól: az elalélt leánynyal ölében csendesen kellett haladnia; mire Bálványosvár alá ért, már akkorra a többiek telelármázták a várat a jól sikerült leányrablás hirével. Ők csak az örömhirt tudták, mert az egyház tulsó oldalán álltak elrejtőzve lesben; a gyászhír, hogy Iszla halva maradt a lonkán, gyalog jön és sánta lábon.

Opour Kevendnek tehát nagy volt a kedve, mikor meghallotta, hogy a dölyfös Mike Sára egyetlen leanyát, a fiúleányt, a kit az anyja nem akart egy Opournak feleségül adni, mégis csak elkapták: ha nem adták szép szóval, elhozták erővel. Így derék az. Bevett szokás ez a tuhudúnnál. Ő is így ragadta el erővel mind a három feleségét, egyiket a másik után s mi panaszuk volt rá? Boldogok voltak, jól éltek holtig. Hiába hozta meg László király azt a törvényt, hogy a nőrablónak nem szabad az elrablott leánynyal megesküdni hitvestársul. Nem ám a keresztyén oltárnál, de szabad a «napnál».

Mikor Szilamér a várkapu elé ért, a hol egy vasdobogón kell végighaladni, egetverő örömlárma fogadta a bástyákon. Ettől a lármától, meg a vashid dörgő robajától egyszerre fölriadt a leány aléltából s amint a szemeit kinyitotta, az első tette az volt, hogy kirántotta elrablója öve mellől az éles kétélű tőrt s szilaj mozdulattal emelte döfésre.

Szilamér széttárta a mellén a köntösét s azt mondá a leánynak:

– Ha haragszol, ide döfj.

És aztán a szemébe nézett a leánynak, azzal a bűvös-bájos tüzkisugárzással, s ettől a varázstól lelankadt a leány erős karja, a tőrt eldobta a háta mögé.

Ekkor aztán Szilamér még szorosabban ölelte őt magához s a párduczbőr kaczagányával eltakarta fejét, hogy ne szégyenkedjék, mikor ennyi idegen arcz bámul reá.

– Derék legény vagy Szilamér! kiálta eléje a vár tornáczáról Opour Kevend: igazi apád-fia vagy! Csak vidd a fészkedbe a madaradat: ma neked szól minden ének! Réten, mezőn, palotában! Hegyen-völgyön lakodalom! Fujjátok azt a lakodalmast! Danoljatok ti leányok.

Szilamér sietett a maga városztályába, szerelmesét két karján emelve, a nagy üdvözletes zenebona közül. Az öreg rhabonbán pedig áldomást tartott e nagy diadalomra a vár udvarán: ökröt süttetett, hordót csapoltatott. Vigan legyen ma minden ember. Hagyjátok őket magokra, a míg kibékülnek. Az asszonyféle ilyenkor rúg, körmöl és harap. Nekem is tele a pofám ilyen karmolás bélyegével: Szilamér fiamé is majd olyan lesz holnap, mint a ki hiuzt fogott elevenen! Az neveli a szépségünket. Hadd marakodjanak egymással! Majd holnap megtartjuk a «tyukverőt». Minden tyúk meghal a várban, fogadom! Iszla fiam készül arra. Ő csinálja majd meg a menyasszonyébresztőt, dobbal, síppal, nádi hegedüvel.

Ez alatt Szilamér bevitte Imolát a maga lakába.

Egy roppant nagy terem volt az, keletnek, nyugotnak ajtó nagyságú ablakokkal; de a miknek a közléje a vastag falban olyan volt, mint egy kis szoba. A terem egyik oldalán volt egy gádornyi vastagságú kandalló, vígan ropogó hasábfákkal megrakva, azzal átellenben egy oszlopos fülke, a miben egy nyugágy volt, beterítve medvebőrrel és tarka gyapjuszőnyeggel. A padmalytartó vastag tölgyfagerendák czifrára ki voltak faragva, s a falakat mindenütt diófa táblázat burkolta, a palló pedig tarka gyékénynyel volt beborítva. Nehéz szekrényeken arany-ezüstkelyhek és tálak pompáztak, a kandalló környéke tele volt aggatva székely mázos kancsókkal, a miknek czifrázata oly sokféle, hogy két egyformát benne nem találni. A fal egyik részét pompás szarvasagancsok és vadkanfők diszíték, körülaggatva számszerijjakkal, kopjákkal, puzdrákkal, kürtökkel; másikat hatalmas aranyozott rézpaizs köré tüzködött fegyverek ékesíték: azok között egy hegedű is, mintha az is táborjáró szerszám volna; a keletnek nyiló ablak gádorában álltak fiókos szekrényen a fakupák, réz ejtelek, cserép finakok, a mik férfimulatsághoz valók; a nyugatra néző ablak mélyedésében pedig volt a magas támlájú faragott karos szék, az előtt egy czifrán esztergályozott guzsaly, az egyik szögletben egy osztovátás szövőszék, a másikban egy hárfaalakú timbora: magán az ablakhidján egy tarka cserépibrik, tele gyönyörüséges «ramocsa» virággal; a mi nem terem másutt, csak a legvadonabb székely havasokon. A terem közepéről pedig egy roppant nagy kőszáli sas csüngött alá, szétterjesztett szárnyaival hat singet átérő. S hogy eleven állatokban se szükölködjék a ház, a kandalló előtti medvebőrön hevert két hosszúszőrű vadászeb, a sávolyos kendőkkel körülaggatott ablakfülkében pedig pávafarkú páros galamb turbékolt. De hogy a fődolgot majd el ne felejtsük, a terem közepén állt egy hosszú asztal, akkora, hogy ötven ember is körül ülhette, s erre az asztalra volt letéve egy lapos mázos tál, azon meg egy sokrétegben összefonott kalács, a mit úgy hívnak, hogy «hazai-kenyér». «Hazai» volt pedig az ősszékelyeknél a neve az új asszonynak, addig az ideig, a míg a főkötőt a fejére nem tették, azután lett a neve «feleség». Együtt volt itt minden; nem úgy, mint mai világban: hogy egy házat hatfelé elrekesztenek, s külön él, tesz, vesz férj és feleség. Itt mindig látják egymást.

Mikor Szilamér letette az öléből Imolát, így szólt hozzá:

– Nézz körül: ez a te házad; itt te vagy az úrnő. Ha kivánsz benne valamit, mondd meg: itt lesz; ha nem szeretsz benne valamit, mondd meg: elmegy innen. Itt van az asztalon a mátkakenyér. Ez te rád vár, hogy megtörjed. A míg ezt meg nem töröd, s velem meg nem osztod, addig én urad nem vagyok. Itt hálok a gádor előtt; kettőnk között kivont kardom, s egy tekintettel is én meg nem sértelek. Ha gyülölsz, megölhetsz.

E szelid szavakkal már félig megvevé a leány szivét.

– Ha gyülöltelek volna, bizony megöltelek volna.

– Akkor hát miért reszketsz mégis?

– Nem tőled reszketek; hanem a te bálvány-istenedtől.

– Az én istenemtől? szólt búsan Szilamér s azzal megfogva a leány kezét, odavezeté őt a nyugatnak néző ablakhoz. Nézd, épen most áldozik le. Láthatjuk fényes orczáját. Milyen pompát teremt maga körül! Biborból, aranyból veti meg az ágyát: a mit nem kér a népétől. Soha sem kér semmit, mindig csak ád mindent. Nem jön tőle más, csak az a mi jó. Soha sem csalódik meg benne senki, soha sem mondta senki, milyen hideg lett a nap! Nem imádtatja magát, hogy jőjjön fel, feljön kérés nélkül; nem keresteti magát, hol vagy? hová tüntél? Ott látja mindenki az égen. Nem válogat az emberekben: ez hű, az hitetlen, amaz meg eretnek; egyformán világít, melegít mindenkit. A virág csirája, a hernyó bábja megismeri őt, s az emberszív ne ismerje? Az édes, a szerelmes, az igazságos napot.

– Valóban dicső a nap, mondá Imola. De dicsőbb az Isten, a teremtő, a ki őt alkotta.

Szilamér magába szállva, szólt elkomorodottan:

– Én nem tudom, ki az? Én nem vagyok se bölcs, a ki könyvekből tanulta, se látó, a ki szinről-szinre látta az Istent. Én csak annyit tudok, a mennyit megértek. Tudom azt, hogy a kit ti Istennek neveztek, nincs közel. Nemrég a helytartója, a ki Rómában lakik, megparancsolta Endre királyunknak, hogy menjen el egész hadsereggel az Isten sírját felkeresni. Esztendeig tartott neki odamenni, esztendeig visszajönni onnan, három tengeren és négy sivatagon mentek keresztül. Fele népe odaveszett. Nem tudom, megtalálta-e az Istent? Azoktól, a kik visszajöttek onnan, hallám, minő kegyetlenségeket követtek el az útbaeső népeken, hogy fajtalankodtak az idegen népek asszonyaival, hogy égették föl a legvirágzóbb városokat, s aztán hoztak magukkal haza egy nyavalyát, a mit sohse ismertek még eddig az országban: a bélpoklot; s elhozták magukkal a «német lovagokat» Erdélybe, a kik rosszabbak a nyavalyánál. Ilyen Úr-e a te Istened? Ő parancsolja ezt?

– Nem! Nem! Óh ne káromold őt előttem. Ő a szeretet Istene, a ki senkinek vesztét nem akarja, a ki mindenkinek édes atyja, a ki még a bűnösnek is megbocsát.

– Igazán? Hát az én bűnömet is megbocsátja? Azt, a mit ellened vétettem?

A leány pirulva süté le szemeit s kezét az ifju fejére tette.

– Akkor én azt hiszem, rebegé Szilamér, hogy a jó embernek jó az Istene, a rossz embernek rossz az Istene, akár keresztet, akár napot imád. Jól van hát! Nem vagyunk mi bálványimádók: nem borulunk mi arczra, nem csókolgatjuk a köveket, nem rimánkodunk hozzájuk, csak szeretni, tisztelni tudunk. Mert hát minek mondjam azt az érzést, mikor látom lemenni a napot, s úgy vágynám ott lenni, a hol a föld szélét éri, hogy egyszer átölelhetném? vagy mikor feljön a hold, úgy szeretnék akkor ottan lenni, hogy az orczáját megcsókolhatnám. Ha ez bálványimádás, úgy én csak a mai naptól kezdek el bálványimádó lenni, mert te vagy az én napom, te vagy az én holdam ezentul, s a hol a te arczod lenyugszik, a hol az fölkel, ott van én nekem az én elérhetlen távol világszélem.

E szívből jött szavakra Imola könyre fakadt.

– De hát miért sirsz? Engesztelé Szilamér. Minek ezek a könyek?

Ezek azok a könyek, a mikben a leány búcsút vesz valamitől, s szemérmetességében azt vallja, hogy valakitől.

– Óh, én az édes anyámat siratom, hogy meg kellett tőle válnom.

– Hát nem leszek-e én olyan jó hozzád, mint édes anyád volt? Hát mit tett ő veled, a miért olyan nagyon huzasz ő hozzá? Dajkadalt énekelt neked, mikor elaltatott? Hát én nem tudom azt? Úgy-e azt dalolta; «Fürdik a kácsa fekete tóba; Készül anyjához Lengyelországba?» (A leány könyein keresztültört a mosolygás szivárványfénye.) Talán ringatott is az ölébe véve? Azt én is megteszem. S ha még sem akartad elhagyni a sirást, talán még gyönge csókjaival is csitítgatott?

De erre Imola felszökött az öléből s szemérmes ijedtséggel tiltá vissza:

– Ah, Szilamér! Az esküvő előtt!

A tuhudún vőlegény csak a fejét rázta.

– Nálunk nem esküszik az, a ki menyekzőt ül. Hisz ez a szív dolga. Megesküdhetem bizonynyal arra, a mit a fejem, a kezem, a lábam, a szájam végez; s az akkor rám nézve rabság, kötelesség. De hogy a szívem szeresse azt, a kit megszerettem, a ki velem jár, velem él, velem hal meg: minek esküdném rá? S ki esküdtetne meg? Az én papomnak, a táltosnak, a gyulának, a horkáznak semmi köze ahhoz, hogy én feleséget veszek; nem kérdi azt tőlük senki, hogy megengedik-e? A «nap» meg látja jól, hogy ime a kezedet a kezemben tartom, ha szóval nem mondom is neki. Nálunk a férj maga köti be a felesége fejét, mikor asszonyává teszi, a leáldozó napnál, úgy avatja fel a maga asszonyává.

Szilamér erre felnyitott egy kis fali szekrényt s annak a rejtekéből elővett egy fejdíszt, a minőt az ősmagyar asszonyok viseltek; «tarajos csepesz» volt a neve, egy drágaköves arany homlokabroncs, felül összefoglaló tarajforma ívvel, a mi aranynyal és gyöngyökkel himzett patyolatfátyolt szorított össze.

– Nézd, ez volt a hitvesi fejéke tíz ősanyámnak, még az első dédanyám kapta azt a nagy Tuhutum vezértől, a ki ük-apánk volt, azóta mindig asszonyról-asszonyra szállt ez az ereklye. Ezt viselték valamennyi Opour úrnők és bizonyára mindannyian boldogok voltak és büszkék és az ő férjüknek igazi asszonyai!

Imola meghajtá a fejét, hogy elfogadja a tisztes családi ősereklyét. Mindjárt asszony volt benne.

Az a főkötő csodálatos lélekváltoztató erővel bir az asszony fején. Még a szeme is másként ragyog, mint azelőtt, mikor azt a kontyán érzi. Milyen más lesz utána egyszerre!

Szilamér gyönyörtől elragadtatva bámult az átváltoztatott alakra.