Part 5

Van biz ott anya is, fiú gyermekcse is elég, hanem hát a buzgóság hanyatlik. A királyok törvényei erősen megtiltják, hogy az újszülött gyermekeket tűzön avassák fel: a keresztyén vallás sokkal szelidebben osztja az üdvösséget; az vízzel keresztel. A kis porontyokat inkább viszik az anyák a tórjai espereshez keresztelni, mint a bálványosvári billogoshoz. Csak egyetlen egy asszony hozta el a csecsemőjét a karján. Ennek még erős a hite.

Oda viszi a kis fiát az izzó parázshalomhoz s átnyujtja a billogosnak.

Ez a felavató pap. Öltözete bivalybőr pánczél, mezítlábra kötött fapapucs, fején bőrsüveg. Az öve mellett egy görbe kés, a minek a nyele széles billogon végződik. A kés hegye áld: a fogantyuja büntet.

A billogos két kezébe veszi a kis mezítelen porontyot s aztán az izzó tűz fölé tartva, hangosan hirdeti fölötte az áldást:

«A Tűz-Isten oltalmazzon, Istennyila meg ne sújtson, Guta, Csoma rád ne lessen, Dobrocz, Mirigy meg ne lepjen, Kék Kelevény ne találjon, Rossz bába ki ne cseréljen, Hopcziher rád ne dobbanjon, Koldusfarkas meg ne marjon, Vahor, rossz szem meg ne verjen. Minden ized nagyot nőjjen, Mint a vas, oly kemény legyen. Nagyobb ember légy apádnál, Ne sirj otthon az anyádnál. Mint ez a tűz, oly igaz légy!»

E hosszú eláldás alatt a pirító tűz fölött kapálózó ártatlan kis ember, a ki ezekből mind semmit sem értett, torkaszakadtából visított a billogos kezei között: a mi szintén igen szükséges a rossz szellemek elijesztésére. – Mikor aztán vége lett a versnek, akkor a billogos kivette az övéből az áldozattevő kését, megtüzesítette a hegyét a parázsban, s akkor azzal egy félhold alakú karczolást tett a csecsemő állán. Ott azon a helyen nem fog annak szakálla nőni: arról ismernek egymásra a tuhudún vallás hivei.

Opoúr Kevend megajándékozá egy orsó alakú aranypénzzel a hitbuzgó anyát, a mit az rögtön az ordítozó kis fia nyakába akasztott szironyon; egész büszke volt rá!

Most azután következett a tűzkiosztás.

Mindenki kapott már belőle: a négy parázshalom szét volt dulva. Ekkor a horkáz jelt adott a kerítésen kívül ácsorgó pásztoroknak. A tűzhalmot elzáró alacsony kőfal mögött volt összeterelve az egész vidék mindenféle lábas jószága. Azokat csordánkint keresztül hajtották a tűzön. Ez megóvja azokat métely, dögvész, torokgyik ellen. Az állatsereg szétgázolja a hegynek alá kényszerített rohamában a máglyák parázsát, s a mi élő tűz még marad a halmon, az utolsó gulya után, annak neki eresztik a siheder gyermekhadat, a fiúkat, azok aztán mezitláb tapossák el az utolsó parázsát is az áldozattűznek, s a szénnel bajuszt festenek maguknak.

A tűzáldozat eltartott késő estig. Már az «áldomáscsillag» is feljött az égre, mire vége lett az ünnepi szernek. Akkor aztán szerteszét minden halmon kigyulladtak az örömtüzek: azokat már az ifjú legények gyujtották; s most már aztán ők kezdték el énekelni az ipsilángyi nótát, tüzes kereket eregetve a hegyoldalokon alá, a szeretőjük nevét hangoztatva mellé. – Hegyen-völgyön lakoma volt! – Bálványos-várban is nagy áldomáshoz készültek e szent nap megünneplésére. Csakhogy az első személy, a legszükségesebb, hiányzott az áldomáshoz. A mai nap tűzgyujtója, a szűz legény: Szilamér sehol sem volt található. A nagy derendóczia között úgy eltünt, hogy észre sem vették. – Azt elnyelte az erdő.

A POKOL TORNÁCZA.

Bálványos-vár körül nemcsak az istenek tartottak ám tanyát, a pokol is ott volt a közelében.

Nyugatról elnézve, a vár fokáról meg lehetett látni a pokol tornáczát. A kiket a bölcs horkázok a tuhudún vallásba beoktattak, az mind jól is tudta, hogy annak a rettenetes vidéknek a tájékára sem jó menni; mert az egész átelleni hegyet uralja a Drómó ördög. Ugyanaz az ördög, a ki a Rapsonné szeretője volt fiatal korában. Azt a kis váracskát is az építette az ő számára ott a hegy tetején, de annak se megy közelébe semmi jó lélek; mert még a ki csak olyan vakmerő volt, hogy a pokol tornáczát megtapodta, mind odaveszett, egy sem került vissza. Minden emberöltő ivadékban emlékeznek egy olyan esetről, hogy a földalattiakkal daczoló vadászt, a ki arrafelé hajtott vadat, a távolban legeltető pásztorok a hegyekről ott látták másnap felküdni a pokol tornácza szikláin, előtte az elejtett vad, mellette a két kutyája. Aztán mindennap ott látták. – S mikor a hullakeselyű lecsapott az ott heverőkre, maga is ott maradt, mintha csak nyillal lőtték volna sziven. Madárnak sem jó járni azon a vidéken.

A földalatti erők csodaműhelye ez. A mai korban ez az egyszerű neve van: a «Büdös». A rengeteg őserdők közepéből tolakodik előre egy óriási bércztömeg, egymásra hányt düledező sziklák romhalmaza; mintha egy bedőlt tűzhányó volna. Oldalait kiégett likacsos surlókövek fedik; érczsalakmaradványok: mogyoró, galagonyabokor csenevészik s hasadékok között: azokon is rőt a levél. Csak a pemétfű látszik itthon lenni, s a sírok és romok két virága, a kövi rózsa, meg a sárga szaka. A halál országa ez.

A bércz oldalán, fenn a magasban ásít egy sziklaodú; félredült gúlák képezik óriás kapuját; májszínű, rozsdaveres sziklák, fekete erekkel. Hanem a barlang száda körül sárgán van zománczozva szikla és padmaly: mint a penész, úgy lepi be a halaványsárga nyirok az egész környéket. S a bejárát előtt hullámzani látszik a lég, mint a délibáb: a kövek tánczolni látszanak; az örökké nyitott kapu reszket és a föld maga libeg-lobog. Itt van a pokol tornácza.

Mi leheli fel azt a haláladó léget, onnan a szikla mélyéből, a mitől még a felette átrepülő madár is leesik? Kinek a szavára nyilt meg ez az üreg, a mibe ember ha belépett, többé vissza nem tér?

Ide jött Szilamér.

A horkázok azt verték a fejébe, hogy itt van a halál birodalma: – hivogatta valami szó ebbe a birodalomba!

Beletévedt azokba az erdőkbe, a miket soha emberláb meg nem tapodott. Idejüket régen elfeledt fák egymásra düledezve, őserdők, a másik őserdő temetőjéből előmagasodva, még a vadnak is utját állják, hát még az embernek. Incselkedő lidércz, kóborgó lobogvány belecsalogatja a feneketlen «Mohosba». Ott a hegyek tetején tó van; de benőve sűrű ingoványnyal: a ki rálép, lerántják a csalóka pázsit alá a vizi hüvelvények. A völgyek mélyében ráijeszt a Fortyogó forrás; a mint zúgva előtör a tőzeg-telepből, sárgás barna vize fojtó gőzt ereszt ki, amott megállítja a Hammas patakja, melynek sötét szürke vizén félelem átlépni. A lépésére szétoszló harasztból egész kigyófészek gomolyog szerteszét: azok ott futták a «kigyókövet» a királyuk fejére. A felháborított kigyófejedelem fejét magasra emelve, kanyarog a maguktól világító redves fák odvába. Menmeg süvegnyi béka állja utját, a mi úgy tud üvölteni, mint egy disznóhajtó kürt, ha árvacsalánnal megverik a hátát: más fegyver nem fogja; majd meg ormótlan, idegen mezőkre bukkan, a hol minden növénynek vörös a levele; ismeretlen szálas lapuk fehér virágpalczáikkal, mint egy hadirend, úgy állnak előtte, s a sötét erdőmélyből tűzvilágú szemek izzanak eléje, s olyan jajszó hallik, mintha elkárhozott lélek nyögne fel a sírból. Ez az ocsmány sokatevő hangja. Tanyáját felismerhetni a sötét erdőben az ott fehéredő nagy halom csontokról.

– No hát lássuk a szörnyű pofádat! Még rád nem vadásztam!

A sokatevő csak éjjel jár martalékot orozni, s mintha tudná, hogy itt a halál tartománya: ide hordja a zsákmányát, innen ki nem riasztják, mikor jóllakva döglik.

Szilamér ráeresztette az ebeit. – Két hatalmas hosszúszőrű, hegyesfülű véreb volt az, hires medvefogók. – A fenevadat kizavarták tanyájából; az futott fel a hegyoldalnak: a vadász utána.

Az ebek kiverték a vadat az erdőből. A véreb nem csahol, mint a kopó; külömben Bálványos-várban meghallották volna, hogy Szilamér merre jár. Mindenütt a sokatevő nyomában volt.

A hol egyszerre megnyilt az erdő, előtte állt a kietlen meredek bérczomladék, meredek falával, melynek tetejéről leszakadni készülő nagy csompók hajolnak lefelé. A kiégett kő törmelékéből támadt ösvény, az útjába hengeredett kolonczokat kerülgetve, arrafelé vész el, a hol a pokol tornáczának fénylő sárga szája tátong, a sziklák, a kilehelt világoskék légtől olyan libegést kapnak, mintha remegnének.

A sokatevő oda akart menekülni a barlangba.

A mint az odú szádához érkezett, egyszerre ledobbant a földre, hanyattvágta magát; iszonyú fogait elvicsorította s aztán többet nem mozdult.

A két véreb utána rohant, egy kutyahosszával megelőzve egymást. Azok is lefeküdtek egymásután, jobbra-balra az üldözött vad mellé. Nekik sem kellett több ringatás, olyan jól elaludtak.

Szilámér megállt fölöttük és elgondolkozott.

– Ime, milyen olcsó ez a halál. Nem kell hozzá mély seb, hosszú kín. Olyan gyors, mint a buzogányütés. S aztán megszünik minden szenvedés. Milyen csendesen alusznak egymás mellett az ellenségek!

Milyen felséges pompája van a halál országa bejáratának! Az egész kapubolt s messze körülötte a széles sziklatornácz bevonva aranynyal versengő sárga kénvirággal. Ez az egyetlen virág itt.

S sorban a fal mellett kőhalmok emelkednek, a miknek az ormába kopjás zászló van tűzve. Az itten megholtak sírhalmai azok. De hát ki temette el őket? Ki tüzte a fejük fölé azt a zászlós kopját? Odabenn a halál! Ki ment oda be értük?

Ebben a korban még kétszerte hosszabb volt a Büdös kénbarlangja, később döntötték le az előtornáczát erős földrengések; ma már csak tíz lépés a hossza.

Szilamért úgy taszította az Ármány hátulról, hogy lépjen a barlangba.

Elszánta magát. Még egyszer megfútta a kürtjét, hogy hallják meg Bálványos-várban, merre tünt el s tudják meg: ne várják többet vissza. A pokol tornáczában tünt el.

E kürthangra azonban egyszerre világosság jött elő a sötét barlang mélyéből, egy fáklya fénye vetett erős derengést a sárga falakra, mint az átlátszó víz, úgy reszketett a kiömlő kékes lég ebben a fényben.

S nemcsak a tűz jött elő a halálos veremből, hanem egy élő lény is. A szokott emberalaknál felével magasabb; egy óriás alak, fehér palástban. Ez tartotta kezében a fáklyát.

«Ez a halálisten», mondá magában Szilamér; s a mint az arczát meglátta, azt gondolá, hogy milyen nagyon hasonlít ennek a halálnak az ábrázatja a vén Rapsonnééhez. Jobb szerette volna azt tudni, hogy a halál férfi: miért asszony? Hát annak adja meg magát?

De aztán még a hangja is egész Rapsonnéé, mikor nevén szólítja az ifjut.

– Hát te Opour Szilamér, mit keressz itten?

– Tégedet. A halált.

– Bolond te! Én nem vagyok a halál. – Hanem Rapsonné, öreg nénéd. S neked nem szükség a halált megtalálnod; hanem szükség volt megtalálnod Rapsonnét.

– Hogy jösz elő te a pokol tornáczából?

– Ez csak a ti bolond tuhudún hitetekben pokol tornácza: másnak élethosszító csodahely ez. Csak érteni kell a titkát. Ez a gyilkos párázat, a mi a kőhasadékból feljön, nem emelkedik magasabbra az ember fejénél; a ki lábtókon jön be ide, fáklyával a kezében, az végigjárhatja az egész barlangot és se maga meg nem hal, se a fáklyája ki nem alszik. Alant a halál van, fent az élet.

– Hát te minek jösz ide, az ördögöt kisérteni?

– Mondtam már, hogy ez élethosszító hely. Csodatévő titok. A ki ebbe belép, úgy, a hogy én járok, csak a testével a halál országában, a fejével kinn az élet világában: annak minden tagja újra feléled, megifjodik: elalvó vágyai újra fölébrednek, fájdalma mind elmul; jó kedve viszatér; szemeinek homálya eloszlik, vére újra pezsdül, izma zsongul, szívén az ifjuság lángja fut keresztül: egy más világ lakójának érzi magát. Száz esztendőnél több nyomja a vállamat; de mikor itten vagyok, nem érzem a terhét.

Rossz kedvem itt hagyom, bubánatomat itt megfojtom, az egészséget hazaviszem. Ez az én nagy titkom: az élethosszítóm.

Ezzel egészen kijött a barlangból Rapsonné, s leszállt a lábtókról, a mik olyan magassá tették a termetét. Künn a barlang előtt már csak a négy lábon járó állatot fojtja meg a nehéz lég.

– Hát minden fájdalmat meggyógyít ez a hely? Kérdezé Szilamér. Tán az enyimet is?

– Mi a te fájdalmad?

– Ha én annak tudnám a nevét! Te talán megmondod. – Régen, talán te még emlékezel reá, ezen a vidéken óriások laktak. Lassankint kivesztek. Egyik hegyoromról a másikra tudtak lépni. Mikor aztán az utolsó óriásnak a fia szétnézett a világban s nem talált egy leányt, mely a hozzávaló óriások fajzásából volna, csak mind ez új, apró emberek leányait, a kik nem ő hozzá valók: hát akkor annak kellett valami olyan fájdalmat érezni, a milyen az enyim. – Van-e ennek irja?

– Kisértsd meg. Állj fel az én lábtóimra: vedd kezedbe a fáklyát s lépkedj be a barlang közepéig; a míg a fáklyát égni látod, semmi vésztől ne félj. – No hát, akarod-e a kérdésedre a választ megkapni?

– Akarom. Mondá Szilamér s a lábtókkal bement a pokol tornáczába, egész a félelmes barlang közepéig.

– Mondsza, mit érzesz most? kérdezé Rapsonné a barlangon kívül.

Az ifjú a barlangból visszafelelt.

– Szóval ki nem mondható gyönyört a szívemben.

– Van-e még félelmed?

– Óriásokkal is meg tudnék küzdeni.

– Fázol-e, reszketsz-e még?

– Csodálatos hőség állja el minden izemet: más világon járok.

– Tudod-e már, hogy mi bajod?

– Tudom: – szeretek.

– Kitalálod-e az irját?

– Szeretve akarok lenni.

– Én azt is tudom, hogy kit szeretsz. Azt is tudom, hogy szeretve vagy.

– De ő nem lehet az enyém.

– Miért?

– Mert én az őshiten vagyok: ő pedig keresztyén. S én el nem hagyhatom apám hitét, s ő el nem hagyja az anyja vallását. Ez az, a mi engem kínoz. Apámmal együtt az utolsók vagyunk az ősök hitén; minden nemzetsége a székely vezéreknek áttért már a Jehovához. Mi is más világban élünk, azok is. – Hasztalan látjuk meg egymást, nem lehetünk egyek. Akár azokhoz lennék hasonló, a kik a holdvilágba szerelmesek, akár egy álmodott kép után epednék. Tudom, hol van s még sem találom meg.

– Hát még mindig visszatér a szívedbe az utolsó óriás fiunak a fájdalma: – csak az ereje, a bátorsága nem száll meg ezen a csodatevő helyen?

– Az is. Valóban.

– Akkor tedd őt magadévá.

– Hogyan?

– Akár így, akár amúgy. Van kétféle módja. Előbb nyúlj a gyöngédebbhez. Bizd reám a szived titkát. «Imola» a neve úgy-e? Hatalmas asszony az anyja. Ha rám bizod, én elmegyek hozzá «Susogóba.» Elviszem a balitádat. Ha meghallgat, majd kisusogjuk szépen, hogy mit jövendöl a balitád? Hozd el ide holnap hozzám. Idefenn lakom ebben a kis fészekvárban. Őszszel mindig itt tanyázom, mikor a csontszaggatások, a nyilalások, meg a zsábák bántanak; itt e barlangban elmulnak rendén. – Sára asszonyt leveszem én a lábáról s tied lesz a szép Imola, tied lesz még Torja vára, városostól, meg a Várhegy, a Fergetyű várral, a kinek a lakójától nem kell rettegned soha, ha egyszer az Imola a tied lesz. No hát menjek, vagy ne menjek?

– Eredj el. Én kérlek.

– Először csak titokban, csak susogóba. Azután küldöd majd a násznagyaidat a kelengyével.

– Neki adom a lelkemet is.

– Ha pedig azt mondja Sára asszony, hogy ott kinn a szűröm az ajtó előtt, akkor majd mondok neked mást, de ahhoz aztán az utolsó óriás fiának a fájdalma mellé még annak az ereje is kell ám. Érzed a szívedben már ezt az erőt?

– Azt érzem, mintha magam teremteném magamat újjá.

– Akkor mára elég volt a gyógyító csodából, jőjj elő.

Szilamér egészen felvidulva jött elő a kénbarlangból. Mikor széttekintett a világban, úgy tetszett, mintha mindennek más színe volna, mint az előtt; erdők, sziklák más képet mutatnak, mint eddig s az égen futó felhőknek ábrázatja van: istenséget magyaráz.

Csak a lábainál heverő holt állatok s a sorba felkupaczolt kősírhalmok tudatják vele, hogy ez a halál tartománya.

– Holnap elvárlak a balitáddal: suttogá Rapsonné, előkeresve egy sziklaodúból a kigyóját, s a dereka körül övezve; a mit nem vitt magával a barlangba, mert ott az is megfulladt volna. – A várba jőjj fel hozzám. De erre a helyre nálam nélkül el ne tévedj. Tudatlannak nem jó itten járni. Látod itt sorban ezeket a kőrakásokat? Ezek mind az előtted itt jártak csontjait takarják. Mind ifjú legények voltak. Bizonyosan az a fájdalom hozta őket ide, a mi téged. Én találtam meg őket itt. Én temettem el őket ide. Száz esztendő óta ismeri már ez a csörgő murva az én léptem hangját. – Siess vissza Bálványosra. Nézd, már gyujtogatják az örömtüzeket. Eressz te is a lejtőnek egy tűzkereket a lánykád nevével.

Késő éjjel került haza Bálványos várába Szilamér. Már akkor az atyja és a két testvére fáklyával hajtották fel az erdőt. Meghallák a kürt szavát a Büdös barlangjától.

– Mit jársz te a halál tartományában? kérdé tőle Opour Kevend, gyöngédségbe vegyülő haraggal.

– Azt: hogy vagy meghalok, vagy elveszem, a kit szeretek.

– No hát vedd el, a kit szeretsz; de ne halj meg.

S az első dolga az volt a vén tuhudún rhabonbánnak, hogy az új tüzet meggyujtatta a kohóban, s annak a legelső dolga az volt, szűzezüstből balitát olvasztani a Szilamér kedvese számára.

A «SUSOGÓBAN».

Mikor Rapsonné megindult a maga várából Torjára, a hol a Mikéék ősi vára volt, egész serege kisérte az ijászoknak, csatlósoknak, kopjásoknak; kengyelfutók előtte, kukta, vászoncseléd szekérszámra a háta mögött: ő maga gyaloghintóban vitette magát, azt is kettőt vitt magával s váltogatva hol az egyikbe, hol a másikba ült át. Nagyon őrizte az életét késő vénségében; féltette a vadaktól, a rablóktól, a nyiri morotva lidércznyomásától, a bögöly alakban száguldozó rossz szellemektől; kiváltképen az olyan ételektől, a miket nem maga készített; ezért is hordta magával a kuktáit. Gyanakodott minden ételre, italra, hogy megrontják vele. Azért is hordta magával a kigyóját mindenüvé, hogy az itallal, a mit eléje hoznak, előbb azt kinálja meg, ha belekóstol a kigyó, akkor méreg van benne, mert a kigyó a mérget nagyon szereti. Ismerték is már ezt a rigolyáját országszerte, s a hová betért, előre hozták eléje vederrel a meleg tejet: a kigyó azzal jól lakott s aztán elpihent az asszonya keblén. Oh, de féltette ezt az utolsó pislogó kanóczát az élete mécsének! Minden reggel, este százféle kenőcscsel iralta be a tagjait s misére menés előtt mindenféle babonás szertartást elvégzett, a mit a régi tuhudún világból megszokott.

A kengyelfutói előre hirdették a jövetelét Torja várban; de annak az okát még senkinek sem volt szabad tudni. Azért jön előre a «susogó», hogy ha aztán elmarad a «háztűznézés», szégyen ne származzék belőle. Ürügy volt elég a látogatásra két olyan hatalmas urasszony között, kik a Székelyország huszonhat vára közül hatnak parancsoltak. Kettő tündérvár belőle: Rapsonné vára és Torja. Mikor más is hallotta, akkor az átvonult kúnokról beszéltek, meg azoknak a borzasztó kicsapongásairól; csak mikor egészen magukra maradtak s leültek egymás mellé a kerevetre, vette elő a tarsolyából Rapsonné a Szilamér balitáját.

A mint Mike Sára megpillantotta a balitát, egyszerre kitalált magától mindent. Balitát csak a tuhudún nászolók küldöznek.

Rapsonné aztán elkezdte azon, a min a susogó asszonyok szokták kezdeni, feldicsérte a vőlegényt, annak minden ivadékát, azután meg Mikéné családját, Imola leányát, a miből az következett, hogy ilyen egymáshoz illő pár nincsen a világon. Azután elmondta, hogy a legény mennyire szerelmes: már el is akarta magát ölni a pokol tornáczában; milyen kár volna érte! Végre rátért a szükségesekre. Elmondta, mit ád az ifjú a mennyasszonyának ara-ajándékba, hány ruhát, kösöntyüt, csepeszt, boglárt, fótát, kis bundát, mentecsatot, násfát, kontyba való rezgőt, homlokra való galambot, arany kelyhet, paripát, sólymot, vadászkutyát: s azon felül száz lizimakus-aranyat.

Mike Sára csendesen hallgatta végig a susogót, s azután egész szelid, ártatlan orczával azt kérdezé.

– Valamit nem hallottam. Hát egy imádságos könyvet nem ád ajándékba? Erre mi felénk az a szokás, hogy a vőlegény azt is ad a menyasszonyának.

Rapsonné elérté a lefőzést. Ez kemény dió volt az ő fogatlan szájának.

– Hiszen tudod, édes mézem, hogy a kérő legény tuhudún hiten van.

– Ugyan tudom. Épen ez a nagy baj. Hogy házasítsunk össze egy galambot, meg egy kigyót, mikor az egyik csak repülni tud, a másik csak kúszni.

– Hiszen ne törd te magadat azon! Csak ők egyszer egymáséi legyenek; majd meglátod, milyen szépen átédesgeti a szelid asszony az erős ifjút a mi szent üdvözítő keresztyén vallásunkra. Megmondja ezt az a balita is. Nézz csak ide. Ez a sok szálkás gödröcske itten, a «nap»: ez a vőlegény vallása; de látod úgy-e itt a másik oldalon ezt a «keresztet»: ez a mi vallásunk; közepett az a «dombforma», rajta ez a «zászlóforma»: ez az öreg Opoúrnak a sírja. A mint a vén Kevend urat elviszi a guta, mindjárt áttér a keresztyén hitre Szilamér. Itt van ni, megmondja a balita.

– Hallod-e édes néném, Rasponné asszony, nem hiszek én a balitának; hanem csak a magam édes eszemnek. Én tuhudún vallású kérőnek nem adom a lányom; ha mindjárt a napisten keresztfia volna is, s valamennyi csillag Szent-Lőrincz napján lehull az égről, mind idehozná is nászajándékul.

– De hiszen azért nem kell a te leányodnak tuhudún vallásra áttérni. Ő maradhat igazhitű keresztyénnek.

– Nem maradhat. Ismerem én jól a tuhudúnok szokásait. Már micsoda rend az ottan, hogy ha a legnagyobb fiú megházasodik, hát akkor a felesége a férjének az öcscsét «kisebbik uramnak» hija? Szilamérnak pedig két öcscse van. Én a leányomat egyszerre három embernek férjhez nem adom. Bűn, förtelem az ilyen élet ezen a világon, a más világon pedig lélekkárhozat. Én a leányomnak se a földi boldogságát, se a lelki üdvösségét el nem adom senki gazdagságáért, senki szépségeért.

Rapsonné asszony mind e beszéd alatt a kigyója fejét csókolgatta, az meg az ő arczát nyalogatta, kéthegyű nyelvével, kikibújva a palástja alul. Azután ravasz mosolygással felelt meg az ellenkezésre.

– Ej, ej: édes öcsémasszony; de szigorún itélsz a más házbeliek szokásai felett. Hiszen valahány ház, annyi szokás. Én bizony nem tartom olyan rút erkölcsnek, hogy a tuhudúnoknál, ha van egy férjnek édes testvére, azt a felesége «kisebbik uramnak» hívja. Ellenkezőleg, ez a legédesdedebb állapot. Ha mikor az édes ura elmegy háborúba, hosszasan odamarad, az alatt van, a ki az asszonyt igaz szíve szerint vigasztalja, ápolgatja, ha a férje el talál esni, nem marad özvegyen, gyermekei nem maradnak árván: a kisebbik ura ott van mindjárt mellette. Én azt nem találom olyan rettentőnek, sőt inkább nyugasztalónak, hogy a testvérek ilyen szép szeretetben élnek egymás között, ellenkezőleg a keresztyén testvérek szokásaival, a kik mindig osztozkodnak: minden darab földet annyifelé hasogatnak, a hányan vannak; külön udvart, életet[1] tartanak; míg az ősvallásúak szépen megmaradnak együtt s közösen birnak házat, földet, asszonyt.

– No te tarthatod ezt, édes Rapsonné néném, igen szép szokásnak. Fiatal korodban magad is azt követted; egyszer a Firéne leánytestvéreddel volt egy férjetek, máskor meg magadnak volt kettő. Hanem ez régen volt: most már más a világ.

A kigyó sziszegett, mert Rapsonné keze meg találta szorítani a nyakát. Gorombaság volt biz az, a mit Mike Sára mondott neki, hogy fiatal korában milyen nagy világleánya volt. Hanem hát még az ilyen sértegetést megbocsátják egymásnak az asszonyok. Asszonytól fölveszi az asszony, ha a régi szerelmeskedését hányja a szemére, azt mondja: irigység beszél belőle. Folytatta a susogót.

– Hát bíz a te leányod sem lesz jobb a deákné vásznánál, az is majd elvágja, a meddig megsült: ne féltsd te őtet. Öreg vagyok már no, magam megvallom, az özönvizet is megértem; de még e világi életemben olyan asszonynyal össze nem kerültem, a ki azon panaszkodott volna, hogy neki sok van a jóból.

Ezért meg már aztán Mike Sára jött ki a sodrából.

– De biz az én lányom nem azért megy férjhez, hogy ha neki gyermeke születik majd, hát akkor azt ne a szent hitű esperesünk keresztelje meg a szentháromság nevében; hanem a billogos füstölje fel az áldozat-tűzön, a tűz-isten nevében s aztán a késével összesütögesse, elcsufítsa az ártatlannak a pofácskáját. De ebből nem kap a tűz-bálvány!

– Ejh no! Hiszen hátha nem fia születik mindjárt, hanem leánykája; suttogá Rapsonné, vigyorgó orczával. Annak nem csufítja el a tüzes késsel az orczáját a billogos.

– A leánynak meg a jobbik mellét égetik meg a tüzes vassal, hogy mint a pogány őrpaták, meg tudják vonni az ijat.

– Az nem igaz! Kiálta fel Rapsonné.