Part 4

– Ime, ez az a bálvány, a ki titeket hazátlanokká tesz; ez az, a ki arra kényszerít, hogy országról-országra bujdokoljatok, hogy minden ellenségnek üldözöttei legyetek: mert kilopja ez a férfiak szívéből a lelket, karjaikból az erőt, az asszonyoktól elveszi a hűséget, a gyermekektől a tiszteletet. Vész, pusztulás ez a bálvány annak a népnek, a mely azt magával hordja; vész, pusztulás annak az országnak, a hol letelepszik vele! Jóslatot mondok neked, Kuthen vezér! Te derék férfi vagy, hős, vitéz és igaz ember, néped rokonom, mint a magyar: kivánnom kell, hogy boldog légy népeddel együtt a te új hazádban. De te szerencsétlenséget fogsz vinni a magyaroknak és magadnak, s a te dicső fejeddel gurigázni fognak az utczán a magyarok s gázolni fogtok egymás vérében. És mind ennek az okozója ez a fertelmes bálvány-isten!

S oly nagy volt az elkeseredés az asszony szívében, hogy indulatát nem birva türtőztetni, a kezében levő arany csákánynyal megsujtá a Bábolna-bálványt, hogy az érczszobor nagyot csendült utána.

E vakmerő oltársértésre a kúnok minden népe felzúdult, maga Thatha király is olyan haragba jött, hogy a buzogányával meg akarta hajítani a bálványát megbántó asszonyt, csakhogy kiejté azt tehetetlen kezéből s a saját lábát ütötte meg vele. Ki tudja, minő veszedelem támadhatott volna még ebből, ha egy hatalmas, erőteljes hang túl nem dörgi az egész lármazsivajt, s egy délczeg férfi a székelyek közül oda nem lép a kúnok és a székely asszonyok közé. Ez Szilamér volt, Opour Kevend legnagyobbik fia.

– Engedd meg főrhabonbán, szólt az ifjú, hogy szót emelhessek a gyülekezetben.

– Ifjú vagy még, – monda Káldor, – nem illetne meg a beszéd a tanácsban. Meggondoltad-e, hogy mit akarsz szólni?

– Meggondoltam.

– Gondold meg még egyszer.

– Bizony meggondoltam.

– Akkor beszélj.

Szilamér két karját egymásra téve, úgy állt, hogy a két nőt termetével eltakarja a kúnok elől, s aztán beszélt csendesen remegő, de mély zengésű hangon.

– Székelyek és kúnok, édes véreim! halljátok szavamat. Nem messze Bálványosvártól, magas bérczek között van egy kerek tó. A tuhudúnok Ividő tavának hivták azt, az új vallás követői Szent Anna tavának nevezik. Szájról-szájra hagyva él még a történet, hogy itt két testvér élt, két nagy sziklavárban, nagy pompa, gazdagság, bőség és hatalom lakta mind a kettőt. Egy nap az öregebb bátya várlakában egy nagy úr jelent meg; nyolcz délczeg paripa, aranyos csojtárral, szekerébe fogva. A várúr szemének megtetszett a nyolcz ló: kérte drága pénzen, a vendég nem adta. Aztán ettek, ittak, víg lakozás után koczkát hoztak elő. Játszottak ezüstben, játszottak aranyban. «Hopczihér», az ördög, a várúrral tartott, a pénzt mind elnyerte. A jövevény vendég lovait tette fel: mind a nyolcz paripát, az arany csojtárral. Az is odaveszett. Vendég úr gyalog ment világi utjára. Ez pedig nem volt más, mint Damasek isten. Másnap ment a bátya öcscsét látogatni, nyolcz elnyert paripán. Ilyen nincs senkinek! dicsekvék előtte. No, én nekem szebb lesz, kérkedék az öcscse: fogadásom állja. Fogadjunk mindenbe, egész birtokunkba, várunk, földünk bánja. Ha én heted napra a te nyolcz lovadnál pompásabb fogattal vágtatok be hozzád: enyém leszen minden; ha nem, te birj mindent. Hat nap alatt az öcs előkerestette egész birtokáról a legszebb nyolcz szűzet. A heted nap aztán mind levetkőztette a szép nyolcz szűz leányt, a hogy anya szülte és úgy befogatta aranyos szekérbe. De a nyolcz szűz leány nem akart indítni. Csak a könye folyott, csak az arcza égett, de egyik se mozdult. Ekkor a vár ura felugrott a bakra, felkapta az ostort, odavágott véle az ostorhegyesre. Szép szelíd szűz lyányka, szöghajú Ividő volt az ostorhegyes. Vére kiserkedt rá, az ostorütésre. A lány felkiáltott: óh Damasek Isten! te hatalmas Isten! Ne hagyd megcsúfolni szűz ártatlanságom! És abban a nyomban rémséges robajjal összeroskadt a vár, a vár palotástól, palota hegyestől, hegy, szikla erdőstől, mind alásülyedett, mély tó fenekére, csak a nyolcz szűz leány úszott a tó szinén, fehérhattyúképen. Így tett haragjában a Damasek Isten! Ezt a történetet én az anyámtól hallottam; tehát igaz. Gondoljatok reá, Istenek haragját nem jó felkölteni, gyönge szűz leányok megcsúfolásával.

Az egész gyülekezet, kún és székely, mind mélyen meg volt indulva Szilamér beszéde után.

– Ez aztán a bölcs ifjú! monda Kájon horkáz Zezárma táltosnak. Igazi jó készültségű ifjú. A ki nemcsak a hadakozáshoz ért, de még a régen mult történeteket is ismeri. S úgy folyik a szájából a beszéd, hogy hegedűvel lehetne kisérni. Csupa sarokra megy, a mit mond. Ez aztán a helyes beszéd; nem olyan oktalan átkozódás, mint a mit amaz asszony elcsergetett. Az asszony csak asszony, a férfi csak férfi.

Még maga Opour is meg volt a fiának a szónoklatával elégedve. Hisz Damasek Isten dicsőségére volt az tartva.

Várta mindenki, hogy mit szól erre Kuthen?

Soká gondolkozott, leránczolt homlokkal s szemenként megnézte az egész gyülekezetet, egyszerre aztán így szólt:

– Halljátok székelyek: Megértettem eddig, hogy a mi istenünk, a Bábolna-isten, itt a székely földön nincs szivesen látva. A mit ez asszony mondott: jövendőbe látó őrjöngő jóslással, az engem fel nem tart. A mit eme derék ifjú beszélt, visszatekintve bölcs hátranézéssel az elmultak tanulságaira, engem hátra nem ránt. Hanem az a sírás, a mit ez a leány hallatott itt előttem, az visszariaszt és megtántorít. Sok nagy vízen átkeltem már népemmel és bálványommal együtt, átúsztattam az Etelt, a Bajkált, a Kürteltót, a Ister hét ágát; de ezen az egy könycseppen nem tudok keresztülusztatni. A mely országban a Bábolna-istennő láttára ilyen könycsepp jelenik meg a hajadon leányok szemében, ott az én Istenemnek megszünt a hatalma. Ebben az egy könycseppben jobban elsülyed az, mintha az Arál-tó közepébe volna elmerítve. Elköltözöm Székelyországtokon keresztül eskü, fogadás, szer mellett, a nélkül, hogy áldozatot tennék a magam istenének. Sőt zálogul itt hagyom nálatok a Bábolna-istent; tartsátok rekesz alatt, a míg népemnek utolsó csapata is ki nem tisztult innen: akkor adjátok ki, majd ha érte küldök.

Ez a milyen nagylelkű, ép olyan bölcs elhatározás volt a kúnok csakánjától. Ez által egyszerre helyre lett állítva a testvéries egyetértés a kúnok és székelyek között, megszüntetve a féltékenység kereszténynél és őshitűnél – s egyúttal a kún népnek az előre vonulása is meggyorsítva. Most már ezek ugyan sietni fognak keresztül vonulni a székelyföldön, hogy a zálogban hagyott bálványistenüket mentül hamarább megkaphassák.

A mint azonban ezt a szót kimondá Kuthen vezér, egy székely menyecske, a ki a hársfák egyikére felkapaszkodva hallgatá a Körültáj tanácsát, vérszemet kapva, leoldá nyakából a kétujjú zekéjét s azt ezzel a székely jelszóval: «Jeddre ne!» oly ügyesen hajítá a Bábolna-bálvány felé, hogy ez az istennő nyakába kerülve, annak az alakját hirtelen egész czombtövig eltakarta, csak a két aranyos lábszár lógott ki alóla, a mi nagy nevetséget szerzett nemcsak a székelyekben, de még a kunokban is, s erre a bátorításra minden oldalról előtörének a székely asszonyok, s valamennyien egy akkoriban dívott széles szövetet viselvén a ruhájukon fölül, a mit fótának neveztek, ezzel nagy hirtelen úgy felöltöztették a Bábolna-istennőnek mind a tizenkét szekérvontató leányait, hogy nem volt azokon többé semmi megbotránkozásra méltó.

Csak az öreg fejedelem, a potrohos Thatha nem akart beleegyezni fia itéletébe. A felkapott buzogányával megint csak saját magát vágta hátba, mikor Kuthenre akarta hajítani, azután meg odaveté magát hasra a bálvány lábaihoz s a szekerének a kerekeit ölelte át, ordítozva, hogy ő nem engedi azt magától elvétetni. – Kuthen intett a kisérő vitézeinek, s azok négyen kezénél-lábánál fogva felkapták Thatha fejedelmet s hogy ne ordítson olyan nagyon, megitatták egy kulacsból valami varázsitallal, a mitől aztán megszünt átkozódni s engedte magát a szekerébe czepeltetni.

Ime tehát, a mit a vének bölcsesége, a férfiak minden bátorsága nem birt kivívni, elnyerte egy leány könyező két szeme.

Maga mondta azt a kúnok főcsakánja, Kuthen vezér.

Igaz-e, nem-e, a mit mondott? Azt ember nem tudhatja. A szívekbe nem lehet látni. Vajjontén csakugyan Imola könyrefakadása térítette-e arra a gondolatra, hogy a Bábolna-istennőt elhagyja magától? vagy pedig maga is régen főzte már azt a fejében, s egészen igazat adott annak az asszonynak, a ki azzal fenyegette meg, hogy az a bálvány teszi az ő népét hazátlanná, földönfutóvá, s lelkében megrezzent annak a jóslata előtt, bárha nyelvével tagadta is a hitét benne? Ki felelhet erre? Annyi tudnivaló, hogy soha Kuthen vezér a maksai száldokfás dombon elhagyott Bábolna-istenasszonyért visza nem küldte a maga embereit, hanem nagy hirtelen átköltözött a Honárkán, az Etele útján, a Rapsonné útján, s mikor Deés alá megérkezett, ott az Őrhalmon nagy máglyát rakatott nyergekből, s azon a vén Thathát, valamennyi feleségével együtt megégetteté; a tevéket is agyon üttette s együtt elsiroltatá Thatha hamvaival, réz kopját, arany buzogányt, koronát, sarkantyút mind odarakatott mellé. Szokás volt ez a vándor népeknél, hogy a megvénhedett fejedelmet nem vitték át az új ország határán, a hol le akartak telepedni, hanem a két ország közötti legmagasabb hegyen megölték, megégették és eltemették. Így tettek a magyarok is Álmos fejedelmükkel.

Hanem azért még sem kerülhette el a jó Kuthen fejedelem azt a nehéz jóslatot, mit a székely alirumna-ivadék mondott felgerjedésében, hogy a fejével fognak gurigázni az utczán a magyarok. Bizony az lett a vége. S térdig gázolt a két testvér nemzet egymás vérében nem sokára, a hogy azt Mike Sára megjövendölé.

A száldokfás köröndben pedig ott maradt a Bábolna-istennő, papnők nélkül, zenészek nélkül, imádók nélkül: nyakába vetett panyóka zekével megcsúfolt istenszobor. A ki háborúságára született a nemzetnek, a ki miatt irtóháborúkat viseltek thrákok, gepidák, sarmaták, massagéták, agathyrsok, kúnok, egymástól elfoglalták s meghódoltak előtte, hordozták két világrészen keresztül, míg utoljára egy olyan nép között zátonylottak meg vele, a mely szégyenli magát előtte s azt mondja az istennőnek: «eredj, takard el meztelenségedet!» s azzal megszünt isten lenni.

– Ki fogja őrizni ezt a bálványt? – Kérdezé Káldor, a főrhabonbán.

– Én!

– Én!

Egyszerre két szó is hangzott fel.

Opour Kevend és Rapsonné szóltak.

Ha valaki ráért volna megvigyázni a vénhedt tündérnő arczát, attól a percztől fogva, a midőn a Bábolna és papnői a sátor alól kibontakoztak, megdöbbent volna attól az átváltozástól, a mi ez arczczal történt. Már maga az alak, mely eddig karikára görbedve gunnyasztott, térdéhez értetett állal, egyszerre kiegyenesedett, a száz éves csontok délczeg alakká merevültek ki, a beesett szemek elkezdtek ragyogni, a száz ránczú pofák kigömbölyödtek a mosolygástól, s az igézet alatt a hirtelen oda tekintőnek úgy rémlhetett, mintha előtte állna ismét az a mesés tündér, a ki annyi férfi szivet tört egykor cseréppé, – mintha valóban birtokában volna az a bűvös asszony annak a kantéros kenőcsnek, a mitől még a legrútabb boszorkány is egyszerre deli czifra asszonyá változik által. Ez a bálvány, ez a táncz, ez a zene felkölté benne az emlékezetet. A vér újra felforrott szivében s csiklandani kezdte alvó érzékeit: kevés kellett volna hozzá, hogy oda szökkenjen a tánczolók közé «hopp hirével!» s rákezdje a «szép asszonyok» tánczát. Minden ize apróra reszketett s őrjöngő mosolygásra nyiltak fel ajkai.

– Én őrzöm meg a bálványt! kiálta hevesen, Káldor felszóllítására.

A főrhabonbán csillapító kézmozdulattal inte Rapsonnénak.

– Nem te, hugám. Az nem neked való. A te váradban már ott van a kápolna, a szüz Mária-képpel. Ez a kettő egymással meg nem fér. Te csak imádd a szent szüzet. – Majd elviszi őrizetre Opour Kevend rhabonbán öcsénk a Bábolna-képet a maga várába, a Bálványosba. Ott még helyet találhat, a míg a kunok érte nem küldenek. Most oszoljatok haza békességgel. Minden indulatot itt hagyjatok, magatokkal semmit haza ne vigyetek.

Ősi szokás szerint mindegyike a jelenlevőknek a nagy száldokfákról egy-egy csivatag sarjú hajtást tört le s annak a leveleit maga előtt elhinté, annak a jeléül, hogy minden indulatot elszór magától, a mi tanácstársai ellen gerjedt a lelkében. S nagyon őrizkedett mindenki csak egy levelet is felvenni a földre hintettekből, mert megeshetnék, hogy az elhajítónak valami indulatát magával vinné el.

Hanem a mint Imola elszórta maga elé a hársfaleveleket, voltak, a kik megvigyázták, hova hullanak el azok.

Opour Kevend három fia legutolsónak maradt az eltávozásnál. S mikor egyedül maradtak, mind a hárman oda rohantak, a hol Imola elszórta a hársfaleveleket. Egyet mindenik felkapott belőle.

– Én ezt a leányt elragadom! lihegé Iszla.

– Én ezt a leányt megölöm! dörmögé Zsombor.

– Én ezért a leányért meghalok! sohajtá Szilamér.

S elvitte magával mindenik a leányszórta levelet: vajh ki milyen indulatát vitte el a levélhintőnek?

BÁLVÁNYOSVÁR.

– Arx idololatriae; a hogy Zsigmond királyunk adománylevele nevezi.

A legrégibb székely várépitészet emléke. Rég túlélte az egyezer esztendőt. Még most is állnak falai. Úgy volt az építve, hogy örökké tartson. A «magyar Isten» számára építették. Itt gyültek össze hivei még a harmadik századjában is a keresztyén vallás uralmának. S a királyok és a vajdák nem mertek arra gondolni, hogy Bálványos-várát ostrom alá vegyék, elfoglalják, a régi Istent belőle kizavarják. A mit a királyok és vajdák nem mertek megtenni, megtette egy asszony. Meglátjuk, hogy történhetett az?

Még romjaiban elnézve is fölséges ez a vár. Háromezer ötszáz lábnyi magas hegy tetején, a minek három oldala hozzájárulhatatlan, mered föl a tizenkét öl magas torony, a minek falait sem villámverés, sem földrengés nem birta ledönteni. Körülötte a várost átölelő erős falak: csakhogy az a város most már vadzsályával van benőve. Tetejéről belátni a fél Székelyországot. Valamikor ennek a toronynak aranyozott teteje volt: csúcsán az aranynap sugárküllős képével; – támadáskor, alkonyatkor olyan messze elragyogott az, a milyen messze a horkázok tárogatói elhangzottak. Ez a torony volt bizonynyal a bálványok szentélye; a két öl vastagságú falak alig hagynak fenn négy ölnyi belső világot: a toronynak se ajtaja, se ablaka sehol, csak a kiülő párkányzatán keletnek van rajta egy fülke, faragott gyámkővel, egy ember betölti azt. Földalatti folyosón jártak ebbe s napvilág nem érte a benne őrzött ősi ereklyéket.

Négy emeletre volt a torony építve: azokban álltak a bálványok. A szityafaj nem volt képfaragó. Bálványaikat nem alkotta emberi kéz; maga a négy éltető, a négy «kis isten» készítette azokat – az «öreg isten» parancsolatjára.

Esztendőben egyszer, a csillaghullás napján (ma Lőrincz napjának nevezik) eljöttek a földalatti úton e toronyba a táltosok, a gyulák, a horkázok és rhabonbánok. Ez volt az óév utolsó napja. Az égről is ekkor dobálják le az ócska csillagokat, s újakat gyujtanak meg helyettük; a földön is kioltogatják mindenütt a tavalyi tüzeket s új tüzet gyujtanak Bálványos-várában: onnan osztják azt szét a vidéken élő hiveknek. Ekkor hát fáklyafénynél végig járják a vallás fejei mind a négy emeletét a toronynak, s kezeikkel érintik a négy bálványt.

Az egyiket a Földisten adta. Csodálatos, félig ember, félig hal alakú kő az: így termett a földben, senki sem csinálta más, mint maga a föld. A «Kalandos» patak nagy áradatkor ma is hord elő még a föld kebléből szeszélyes emberalakokat, miket a természet keze idomított. Egyet most is látni belőlük Erdő-Szent-Györgyön a Zeyk kastély udvarában. Hajdan imádták azt: most csak kapubálvány.

A másik bálványt a Vizisten alkotta: mai nap özönfának nevezik. Óriási fatörzs, a mi a Fekete Ügy vizében koromfekete kővé vált. Fejsze nem fogja, s szikrát ad az aczélütésre. Ez is a teremtő «kis isten» csodája.

A harmadik a Légisten bálványa: egy roppant nagy lebkő, a mi itt esett le a Bálványos mellett, letört darabjából készült az a pallos, a mivel a székely fejedelmek megtették a «napvágást».

A negyedik a Tüzisten bálványa. A kovásznai sárokádó pokolkéménynek egyszer eszébe jutott sár helyett tüzet és olvadt érczeket okádni; akkor dobta ki ezt a bálványt; olyan az, mint egy kétfejű ember, térdén guggolva. Mind a négy bálványt maga az istenség alkotta, az küldte.

Ezek lakják a torony négy emeletét: a négy éltető jelképe.

Maga a rézkupola azokat az ereklyéket rejti, a miket már ember hozott létre. Itt őrzik a kőkutyát, a mit aranynyal töltötten találtak a föld alatt; az ökörbőrre rovátkolt végrendeletét Csaba vezérnek, és a «balita» bálványkákat, a mik ohóban olvasztott ezüstből alakultak, a hogy az omló ércz szeszélye formálta. Ilyent ajándékoz a vőlegény menyasszonyának mátkatálban, s a javas asszonyok azoknak a hepehupás forradásaiból le tudják olvasni a jövendőt az új asszony számára. Valamennyi Opour családbeli ősanyának itt vannak a balitái. Nagy kár, hogy a főfő ereklye, a szerecsendiókehely, a mibe a vezérek vérüket bocsáták, a mivel nagy szövetségkötéskor áldozni szoktak, nincs a többiek közt. Az ott maradt Budavár uránál, Sándoúrnál. Az meg már keresztyén. Minek is volna már? Nincs már szövetség. A hét székely vezérből csak egy maga van még a tuhudúnok hitén Opour. Az se soká lesz.

Az idegen bálványokat a torony mellé ragasztott félkör alakú rekeszték őrzi. Erdély földe mindenütt be van azokkal szórva. Kétezer év előtt ez a római míveltségnek a hazája volt. Városok, táborhelyek voltak, a hol most buján tenyészik az iharfa. Az ásó, kapa töredezett istenszobrokat vet föl a földből. Ki tudja, hogy hivták őket? Ha szép nő: Tündér Ilona; ha szakállas: Herkó Páter. A buzgó keresztyén még apróbbra töri azt a kapafokkal; hanem az ősvallás követője megbecsüli: istenalak volt! ki tudja, miről használ? Megmossa a patakban, felhordja Bálványos-várba, s ott egész gyüjtemény szaporodik belőlük; nem imádják, de tisztelik.

Ebbe a rekesztékbe hozták el a kúnok Bábolna istennőjét is. Talán épen a babyloni «Anaitis» volt. A kún «Bábolna» nevet adott neki; a székely úgy hivja, hogy «Furuzsina»; a magyarnál «Délibába».

Annyi bizonyos, hogy a szerelem istennője volt valaha valahol.

Meg is érzett a hatalma azonnal Bálványos-várban, a mint ott szállásba fogadták a tuhudún magyarok.

Attól a naptól fogva majd megbomlottak az asszonyféléért Opoúr fiai.

Pedig bizony itt van az ó-tűzoltó, új tűzgyujtó ünnep s olyankor az ifjú leventékre erős hivatal vár.

Az éjszakai csillaghullást az egész vidék népe ébren alvó szemmel lesi kinn a mezőn, s reggel, mikor a Bálványosvár falain megfujják a horkázok a hosszú kürtöket, siet fel minden nép a körül levő helységekből, a pásztorkunyhókból Bálványos alá. Ott van egy sík csapinós hegyoldalban a tűzhalom, a hol apáik áldoztak, ők is oda sietnek. Minden asszony elhozza magával a tűzhelyén tegnapról megmaradt parazsat fazékban, a férfiak száraz rőzsekötegeket, a lányok kilenczféle füvet és virágot. Otthon minden tüzet eloltottak, egy égő parázsnak nem szabad maradni a háznál, mert az veszedelmet hozna.

A várból az első hajnalkaczagásra lejönnek a hatalmasak a tűzhalomhoz. A rhabonbán fiaival, a táltos, a horkáz, a gyula, a billogos, a perestoldó, a garabonczok, a fegyveres vitézekkel. A tűzhalom két oldalán fehér lapos kövek vannak sorba rakva, azokon az öregek telepesznek le, keletről a férfiak, nyugatról az asszonyok.

Ott az asszonyok mind kiürítik a tűzhalomra a fazekaikban hozott parazsat, s azt a Gyula, egy illatos füvekből készült pemetével tiszta forrásvizet fecskendezve a tűzre, mind eloltogatja. A tűzoltás alatt nem szabad beszélni. Így kell akkor tenni, mikor az eleven parázs hideg, holt szénné átválik. Mi lenne az emberből, ha Isten nem adna több tüzet? Ezen jó elkomorodni! Sok öreg asszonynak köny szökik a szemébe, mikor tűzhelye utolsó parázsát kioltani látja: azt az ismerős jó szellemet, a ki minden napi perlekedő társa volt. Mert a tuhudúnok a tüzet a pestesben kialudni soha nem engedik. A ki a szomszédba megy kölcsön kérni tüzet, boszorkányhirbe jut; aczéllal, kovával tüzet gerjeszteni keresztyének szokása; a tűzimádónál ez az Isten megcsúfolása volna.

Mikor a tűzoltás áldozatának vége, akkor előhoznak egy nagy fakereket. Annak a küllői kilenczféle fából készültek. Ennek a keréknek az agyán egy hosszú kőrisfarudat tolnak keresztül: ezt kell két szűz legénynek addig dörzsölni a kerék agyán át, míg az meggyulladt tőle, így támad az új tűz.

Ki az a két szűz legény? Ki volna más, mint Opoúr két kisebbik fia: tavaly is ők lobbantották fel az új tüzet.

Hanem az tavaly volt! Az idén nem megy az áldozat. A két erős ifjú erőszakadtáig dörzsöli a kerékagyban a dorongot, de az csak füstölög, szenesedik, kesereg, nem gyulladhat lángra.

– Miért haragszik ránk az Isten? kérdezi Opoúr Kevend a gyulától. Hogy nem tudja a két fiú a tüzet meggyújtani? Bizonyosan eloltatlan tüzet hagyott valaki otthon a házánál!

– Hamarább meg tudná azt mondani a Bábolna-bálvány, dörmögé a gyula. A mióta a kún leányok megfürödtek a Torja vizében, nem fog tüzet a kerék a székely ifjak keze alatt.

– Menjetek el a keréktől! rikácsolá Opoúr; ti bántottátok meg az Istent. Eredj oda Szilamér fiam: te fogd meg a rudat.

És Szilamér kezében egy mesemondás ideje alatt lobbot vetett a kerék.

A küllőkből kitörő láng aztán egyszerre feloldott minden nyelvet. Eddig csak szájtátva bámulták az ünnepélyes munkát, s rettegve lesték a sikert: a mint a tűz kiütött, mindenki visszakapta a lelkét. Ah, milyen öröm a tűzistent ujra meglátni. Azt az édes áldott Istent, a ki éltet, melegít, ápol, világít; – mikor haragba jön, elpusztít, megemészt; a ki nélkül nem volna a kezünkben se kenyér, se kard. Milyen jó, hogy ujra megtért hozzánk!

A mint a gyula meggyújtotta az új tűzzel, a szűzlánggal a négy szegletre felrakott négy máglyát, a leányok is rákezdték az éneket, a tánczot: – a szép székely leányok.

A ki még nem látta a székely hajadonokat, nem is tudja, hogy mi az a szép leány? Nem is lehet azt szóval elmondani! Tündér legyen, a ki azt lefesti, s tündér legyen, a kinek a szeme nem káprázik tőle! Nem olyan egyforma szépség az, a milyen más népeknél szokásos; itt minden együtt van: szőke, barna, szögfekete haju; egész gyűjteménye Isten remekének. A ki a szemeikbe mer pillantani, mindjárt megtanulja a tűzimádást.

Szép pacsirtahangon, rigóhangon énekelik az őspogány éneket:

«Tüzét megrakoljuk, négy szögre rakoljuk, Egyik szögén ülnek szép öreg emberek, Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok Harmadikán ülnek szép ifjú legények, Negyedikén ülnek szép hajadon lyányok.»

Aztán következik a végnélküli tűzugráló nóta:

«Meggyulandó Barta háza! Jaj ne hagyjuk szegényeket! Oltsuk, oltsuk!»

Minden leány annak a nevét mondja, a kihez a szive hajlik, s aztán átszöki a lobogó tüzet; társnői kilenczféle illatos füvet dobálnak a tűzbe, hogy jobban lobogjon, s éneklik hozzá a virágok dalát, a mik egymással versengenek az elsőbbség fölött: «buzavirág mondja, ne vetekedj velem, mert bizony én velem széles e világ él; – szőlővirág mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem áldozatot tesznek; az ibolya mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem lányok dicsekednek!»

Nem marad egy legény, a ki meg ne hallaná a nevét a szép lányok ajkáról, mikor azok az áldozat tüzét átszökellik. Csak az egy Szilamér nevére nem énekel senki a dalból. Ő ott áll magában, vadászkelevézére támaszkodva, lehorgasztott fővel, mintha az egész tűzáldozatot, a szép leányok tündérkoszorujával egyben nem látná maga előtt.

Mikor lelohad a tűzrakások lángja, csak az izzó parázs marad ott halomban. Ezt egy lapátnyi nagy vaskalánnal szétosztja a gyula a felsereglett nép közt. (Ezt a tűzosztó kanalat nem rég megtalalták egy ó-kútban Harasztkereken.)

– Várjatok elébb! Kiált a tűzosztás előtt Opoúr rhabonbán. Hát már ebben az évben nem született fiú gyermek az egész Bálványos vidékén? Nincs már egy anya sem a székely asszonyok között?