Part 3

– A törvény: törvény; az ellen nincs szó, sem beszéd. A fiuleánynak mindenütt helye van ott, a hol az ágból való fiunak.

– Te mondád, pattogott vissza Opour Kevend. A törvény: törvény. De azt is apáink erősítették meg, hogy a ki az áldozathelyre bejön, annak háromban kell igaznak lenni: legyen erős, bátor és tiszta.

– Az én leányom bizonynyal mind a háromban igaz. Mondá Mike Sára asszony.

– De annak előbb bizonyságot kell tenni ősi szokás szerint, igaz tuhudún szokás szerint.

Erre Sándour rhabonbán kiálta közbe indulatosan:

– De mi nem vagyunk többé tuhudúnok, hanem keresztyének.

– Korcsok vagytok! ordítá Opour Kevend a fiával együtt, s a megrugott oroszlán is beleordított a zajba. – Mind keresztülmentetek a szivárványhidján! Az asszonyokból tettetek férfiakat, s a férfiak lettek asszonyokká!

– Igazad legyen! szólt felcsattanó hangon Mike Sára. Úgy van! A hol férfimunka vár a székelyekre, nincs külömbség férfi és asszony között. Az oroszlán nősténye, azért, hogy sörénye nincs, mégis oroszlán. Én nem féltem a leányomat a tuhudúnok próbáitól. Neked is látom itt egy fiadat, rhabonbán, a ki a három bizonyság letevése nélkül jött ide a tanácshalomra. A mi bizonyságokat ő le tud tenni, az én leányom bizonnyal megcselekszi azt mind.

Az Opourok éktelen kaczagást támasztottak erre a felhivásra, a minek csak Káldor hatalmas dobütése vetett véget.

– No hát álljatok ki a próbára! mondá Opour Kevend, hosszú palástjával eltakarva az oroszlán fejét. Kezd el Iszla fiam. Mutasd meg, milyen a székely erő? Tégy fogadást.

Iszla kérkedőn felvetett fejjel lépdegélt fel az oltárkőre, s ott a két nehéz kőpaizst, a mikre a székely nemzet alaptörvényei vannak vésve, a két kezébe véve, felemelé azokat rengő karjaival, az arcza csak úgy fénylett bele. És aztán elmondá a fogadást: «a hogy most feltartom a székely nemzet törvényeit, úgy fogom azokat életemmel, véremmel mindenkor megtartani.»

– Jól van fiam! dörgé Opour, az öreg; hát a leány hogy mondja ezt?

Imola szép csendesen odajárult az áldozatkőhöz, a két márványvértet egymásra fektette, s úgy egyszerre emelte fel azokat a feje fölé. De meg sem látszott az arczán, hogy ez erejébe került, meg sem érzett a hangján, mikor a fogadást elmondta, hogy a keble szorul; még csak az arcza sem volt kigyulladva, mikor a lépcsőkön alászállt.

A rhabonbánok a fokosaik nyelével dobogtak a földön, helyeselve.

– Alirumna vér van benne! dörmögé bosszúsan a vén Opour.

A mint a tündéri alak a fényes napvilágtól körülsugározva belépett a hárskörönd ünnepélyes sötétjébe, Iszla szájtátva bámult reá, Zsombor vasvilla szemeket vetett feléje; de Szilamér egészen rajta felejté a lelkét.

– Hát lássuk a másodikat! szólt Opour; vajjon csak olyan bátorság lakik-e a fiuleány szivében, mint az igazi legényében?

Intésére egy garaboncz egy kecskegödölyét hozott s azt átvette tőle a rhabonbán.

Akkor lerántá a palástja szárnyát Opour az oroszlán fejéről, mire az, meglátván a gödölyét, hirtelen fölemelte a fejét s megrázta a sörényét, veszedelmes mormogással. Opour odahajítá eléje a reszkető áldozatot, s az oroszlán lenyomta azt a földre hatalmas tányértalpával. Opour inte Iszla fiának.

Erre Iszla kirántott a puzdrájából egy nyilvesszőt, s odalépve az oroszlánhoz, rárivallt s lábával nagyot dobbantva, fejére vágott a nyilvesszővel a nagy fenevadnak, s ugyanabban a perczben a másik kezével kirántotta annak a talpa alól a gödölyét s magasra fölemelve tartá. Az oroszlán ordított dühében; de az igaz, hogy Opour maga is visszatartotta azt hatalmas karjával a szájába vetett éles zablánál fogva.

– Csináld ezt utána! szólt Opour Imolához, ismét odadobva a fenevad elé a gödölyét.

Imola még el sem sápadt. Odalépegetett az oroszlánhoz szeliden; még csak vesszőt sem hozott magával, csak a szemébe nézett a nagy fenevadnak, azokkal a bűbájt sugárzó nagy égvirág-szemeivel, s attól a nézéstől az oroszlán pofájáról elsimultak a harag ránczai, az a nagy bolond vadállati ábrázat valósággal mosolyogni kezdett, még a fülét is hátrahúzta; s mikor a leánynak a varázstevő keze hozzáért a fejéhez, hogy azt megsimogassa: az oroszlán féloldalt fordította neki a fejét, mintha azt mondaná: «no még itt is;» a szemeit is összehunyta, a körmeit behúzta a talpa közé, csak a lobonczos farkával veregette a földet, utoljára hanyatt fordult, mint a macska, s játszani kezdett. S mikor aztán a leány kezébe fogta a gödölyét, az oroszlán megnyalta a gödölyének az orrát a nyelvével.

– Alirumna volt az anyád! Az tanított erre a varázslatra! kiálta szörnyűködve Opour; míg a többi rhabonbánok nagy tetszésre riadtak köröskörül. Az oroszlánomat is megigézted!

Hej de ha még csak az oroszlánát igézte volna meg tekintetével ez a leány; de a legnagyobbik fia is beleesett annak a bűbájába. Abban is kicserélte a lelket. E szemek varázslata alatt elfeledte Szilamér, hogy az Opourok és Mikék örök ellenségek, s bizony azzal a szándékkal irányozta a kardja hegyét az oroszlán felé, hogy ha az Imolát meg találja tépni, rögtön halálra szúrja vele.

Mike Sára büszkeségtől tündöklő orczával ölelte keblére leányát. Nem válik ez szégyenére a nemzetségének.

– No, de hátra van még a harmadik igazság! mondá Opour, a tisztaság próbája.

Már erre a szóra haraggal dobbant fel az úrasszony.

– Kell azt még bizonyítani az én leányomnak?

– A törvény: törvény; mondá keserű gúnynyal Opour.

– A kik a törvényt hozták, csak férfira gondoltak; hajadon szűzleányt egy ilyen kérdéssel illetni is vétek!

A férfiak mind helyeselték ezt. Az ilyen próbát hajadon leánynak nem szükség letenni. De Rapsonnéból kitört az irigység: neki nem volt leánya.

– De csak tartsuk meg a törvényt. Az ember esendő. Ilyen idős hajadonnak már sokfelé lehetett az útja.

– Magáról tudja kegyelmed? veté oda gorombán Mike Sára asszony. No hát hozzák azt a próbatevő üstöt! nem féltem tőle a leányomat.

Abban az időben gazdag ezüstbányájuk volt a hegyekben a székelyeknek, ott állt a hatalmas kohó, a hol az érczeket kiolvasztották. Nagy négyfülű üstben felhozta négy hevér az olvasztott ezüstöt, s odahelyezé az oltárkőre.

Az volt a tisztaság próbája, hogy a bizonyító ezekkel a szavakkal: «a milyen tiszta a szivem, olyan tiszta legyen a kezem is», belemártotta kezét az olvadt ezüstbe.

Isten csodája-e, vagy valami bűbájos mesterség, hogy voltak sokan, a kik ebben a próbában a kezüket össze nem égették? Abban az időben ez volt a rendes bizonyítás: a hol nem volt olvadt ezüst, tüzes vasat hoztak; törvény rendelte így; a körüljáró «billogos»-nak ez volt az igazságszolgáltatása.

Iszla csak egy rövid káromkodásig, de Imola egy üdvözlégy Máriáig tartotta benn a kezét az olvadt ezüstben s az alatt nem az ő arczán folyt végig a könyű, nem is az anyjáén, hanem a Szilamérén. Az ifju dalia azon gondolkozott, hogy ha Imolának összeég a keze, felrugja az oltárkövön az áldozatkondért az egész ezüsttel.

De nem égette meg.

A főrhabonbán dobütés után kimondá a tanács itéletét, hogy Opour Iszla levente és Mike Imola fiuleány helyet foglalhatnak a Körültáj gyülekezetében a Száldokfákon belül.

– Magad is alirumna vagy, dörmögé boszúval Opour Kevend.

A főrhabonbán ekkor Mike Sárához fordult.

– És most add elő, miért hivattad össze a Fergetyüvárral a székely nemzet tanácsát a maksai dombra?

– Elmondom. Értsétek meg. A kun nemzet hét nemzetséggel vonul keresztül a székely földön Magyarországba, a királyok engedelmével. Béla király megparancsolta a székelyek grófjának, hogy békében engedje őket elvonulni a Honárkán, az Etele útján, a Rhapsonné útján egész Kolozsvárig. Én, a rétyi nyirnek és a Honárkának örökös urasszonya, kötést szerzettem a kunok vezérével, Kuthen fejedelemfival, hogy én is békével engedem őt seregestől, népestől, minden jószágostól egész birtokomon keresztül vonulni, de ő is békében hagyja, meg nem háborítja az én népemnek se testét, se lelkét, se semmiféle jószágát. Kuthen vezér ezt a kötést megerősíté a nagy esküvéssel a négy éltetőre, a szétvágott kutyával. És arra kérdés támadt közöttünk, hogy ha a kunok itt a mi székely földünkön az ő áldozataikat végezni fogják: ez nem lesz-e majd lélekháborodás a a keresztyénhitű székely népre nézve, nem rontják-e meg az én nemzetségemet az ő szokásaik?

– De bizony megrontják! rikácsolt közbe Rapsonné asszony, a kinek már majd kifúrta az oldalát a szó, abbeli kínjában, hogy egy másik asszony annyi ideig beszél ő előtte; nem hagyta Mike Sárának végigmondani a magáét, hanem közibe vágott, s akkor aztán semmi gát az ő beszéde árját fel nem tarthatá vala. «Hogy ne rontanának meg bennünket. Czudar, rusnya, riha nép ez. Alig hogy letelepedtek, boszorkánygyülést tartottak a rétyi nyiren. Ezeren is voltak, vízen keresztül jöttek, vízben el nem merültek, férfiakat megnyergeltek, azokon lovagoltak, apró gyermekeket víz fenekéről felhoztak, tüzet fából csináltak, tűzön átugráltak, kis gyerekeket tüzön keresztül dobáltak, kigyót, békát összeszedtek, üstbe hánytak; azt megfőzték; ördögökkel tánczot jártak; összeszedték a harmatot, s zsákba dugták; a kútágasba kést ütöttek, azon keresztül a vidéken minden tehenet kifejtek, az én teheneim is mind véres tejet adtak az éjjel: látta őket, ott volt Darkó juhászom, azt megérezték a szagáról, pedig elbujt faoduba, de kihúzták s csak úgy kegyelmeztek meg neki, hogy megigérte, hogy sót hoz nekik. Éjjel sót csak a boszorkányok kérnek. Azzal úgy elfordították a nyakát a pásztorlegénynek, hogy most is oldalt áll a feje. Még nagyobb gonoszságot követtek el az Olt mellett. Egy halászlegény megleste őket, mikor mint hattyúk, meg vadludak odarepültek a leányaik a partra, ott levetették a hattyúruhát, a holdvilágnál megfürödtek, hajaikat szétbontották, énekeltek, karéjban tánczoltak; a halászlegény reggelre holdas lett a varázslatuk miatt. Az ördögökkel vannak. Én az én utamon keresztül nem hagyom őket vegyegni.»

Opour Kevend goromba kaczagással kiálta közbe.

– Talán bizony fél kend, nénémasszony, hogy a mely utat az ördög csinált oda kendnek, azt az utat megint elviszi az ördög?

Rapsonné mérgesen förmedt a háborgatóra.

– Te neked meg, vén bak, jobb lesz, hogyha hallgatsz az ördögről! Hiszen három fiad közül kettő váltott gyerek. Azt mindenki látja. Csak a középső a te képed. A legnagyobbikat a Furusina tündér cserélte ki a magáéval, a legkisebbet meg a Drómó ördög tette a fészkedbe; ott a pofáján a fekete jegye!

Hajh, micsoda viheder keletkezett erre! A négy Opour férfi mind visszakiabált Rapsonnéra, a ki meg, száz ránczba vigyorítva az ábrázatját, csak úgy vicsorgatta azt a harmadfél fogát reájuk. Legdühösebb volt az öreg Opour, a ki nemcsak a három fiát buzdította Rapsonné ellen haragra, de még az oroszlánját is ráuszította; de a mitől Rapsonné meg nem ijedt, hanem ő is előrántá a palástja alól a három singnyi hosszú fekete kigyóját s azt farkánál fogva kibocsátá a rátámadók ellen; a kigyó sziszegve emelte fulánkos fejét az oroszlán ellen, a ki visszahőkölt előle ijedten, és se ember, se állat nem mert Rapsonnéhoz közelíteni, úgy féltek tőle, meg a kigyójától. Ellenben a tanácstagok lábainál levő szelindekek mind beleavatkoztak hangos csaholással ebbe a perpatvarba. (Mivelhogy a hű medvefogó ebét, kivált táborjáráskor, mindenki maga mellett tartotta szüntelen.)

Csak a főrhabonbán hármas dobütése tudta elcsitítani ezt a szörnyű lármát.

– Hallgatás legyen a szent tanácsdombon! Kussodjanak el már az oktalan állatok! Nem áldozat helye ez már, a hol kutyákra, medvékre van szükség, hogy az áldozatmén belein osztozzanak. Itt most ember tanácskozik, észszel, nem fegyverrel. Te Opour rhabonbán olyan fegyverrel támadtad meg Rapsonnét, a miben ő náladnál erősebb, a nyelvpirittyel. A mi sebet kaptál, viseld. Máskor ne hagyd a nyelvedet kiguvadni a tokjából. Te pedig Rapsonné hugomasszony, ne szólj, a míg nem kérdeznek, akkor is beszélj ész szerint s ne légy minden lében kanál. Nem kérdezte itt azt senki, hogy vannak-e boszorkányaik a kunoknak? Kálmán királyunk kimondta törvényben, hogy nincsenek. S a törvény: törvény. Hogy a te juhászod látott sok vén banyát, azt elhiszem: a kunoknak az a szokásuk, hogy a vén asszonyokat félrecsapják, s a kis porontyaikat is azoknak a nyakukba dobják. Nem szeretik a vénasszony-pört, meg a gyereksírást. Hogy ezek a férfiak nyakában ülve jöttek ki a vízből, abban semmi varázslat sincs: kénytelenek voltak vele, ha bevitték a mocsárba a bivalyok. Ha tüzet raktak, melegedtek nála. Azt hányták üstre, a mit útban találtak, s ha megfúrták a nyirfát, annak a levét csapolták le, nem a te teheneidét. Ha véres tejet fejtek nálad, csapasd meg a gulyásaidat, miért hajtották a csordát szirontákos legelőre? A mit pedig a halászlegényed látott, azt nem kellett volna neki meglátni. Ha éjjel van, alugyék, s ne leskelődjék a kunok szép leányai után, mikor azok a vízre járnak s ne bámulja a holdat: hiszen hallhatta az anyjától, hogy nem jó a holdba nézni, mert abban egy ember hegedül, s ha annak a hegedüjéről egy húr lepattan, megüti a mafláskodó szemét. Bolondnak bolond a tanácsa. – Az ide nem kerül. Azonban a mi tisztünk a fölött igazságot tenni, hogy a kun jövevényeknek a bálványáldozata nem háborítja-e meg népünk lelki békességét: nem ragadja-e a bálványimádás sötét berkeibe vissza székely nemzetünket? a miből bizony nagy háborúság lenne! S ha a székely a fejedelmek ellen, a magyarok ellen támad, csak ő vallja kárát. Székely támad: székely bánja! Azért igazság, hogy Mike Sára asszony kivánsága szerint a kun atyafiak idehivassanak s adják elő, mi az ő bálványáldozatuk? Ha nagy lármával jár, sipszóval, dobveréssel, tűzrakással, botránkoztatással, tiltassanak el tőle; ha titokban tehetik, hogy senkit se háborítanak vele: az ő lelkük rajta! Gondoljátok meg, hogy a kun nép a mi vérünk: egy ükeink voltak, most egy haza fiai leszünk. Egy fonálnyi szeretettel többet meg lehet kötni, mint egy pászma haraggal. – Ezt gondoljátok meg.

Általános zúgás hagyta helyben az öreg szavait. Még Rapsonnét is megnyugtatta a «hugomasszony» megszólítás.

Azzal a székely gróf jeladására minden oldalról megszólaltak a kürtök, behivogatva a népet, s felszólítva a kunok követségeit a közeledésre. Mikor a körültájt tartották a maksai dombon, akkor az volt a szokás, hogy a nem harczra való nép elfoglalta a hársfák közléit, asszonyok, öregek onnan hallgatták a nagy zöld boltozat alatti tanácskozást; a gyermekek pedig felmásztak a fákra, s egész csoportostól elhelyezkedve a benyuló ágakon, ott szájukba vett falevelekkel és cserépsipokkal utánozták a madarak éneklését. (Még maig is fenmaradt ez a szokás a ditrói egyházban a karácsonyéji szertartás alatt.)

A BÁBOLNA ISTENASSZONY.

Mint afféle keleti pusztázó nemzetnél szokás, minél rongyosabb az alsórendű népség, annál nagyobb pompával jár az előkelő rend; a kunnál is a vénasszony rongyot aggatott magára, a gyermek és a rabszolga mezítelen szaladgált, a gyalog embert, a pásztort állatbőr takarta; hanem aztán a fegyveres lovagokon ragyogott négyféle ország viselete, a papok aranyos kantusban jártak, s a fejedelem körül levő mindenféle tivatulusok azt sem tudták, miféle csodapompával külömböztessék meg magukat.

Legelől jöttek a kakastollas garabonczok, teveháton, tele aggatva csengetyűkkel, körülfonva rézlánczokkal: csupa zenebona volt a megjelenésük; utánuk a főtáltos a bokolábrás, nyolcz fehér ló húzta szekéren: egész vég selyem volt tekerve a termete körül, válltól sarkig, alig tudott tőle lépni; a fején hegyes süveg, a nap arany csillagával, kezében a kőfejsze, az áldozathoz való, a két karja vállig meztelen, vas és ezüst karpereczekkel átszorítva. Szekerének a hosszú lőcseire lókoponyák voltak tűzve. Azután jött tizenkét fehér kutyától vont kétkerekű talyigán a jövendőmondó horkáz, hosszú, földig érő palástban, fejére farkasfej bőre van húzva, kezében a kigyóbőrrel bevont bot, oldaláról arany lánczon csüng alá az áldozatkehely, a mi emberkoponyából van formálva; mellette lovagolnak fehér lovakon a «szűz legények», a kiknek hivataluk a szent tüzet forgatott kerékkel meggyujtani. A fejeiken fazékforma sisakokat viselnek, a miktől csak lefelé lehet látniok, hogy asszonyra ne nézhessenek; a lovaikat úgy vezették púposhátú törpék. Majd a főcsakán jött fényes kíséretével, mindannyian délczeg paripákon, a miknek a sörénye szirony közé volt fonva, még a nyerge is drágakövekkel volt kirakva valamennyinek, a dolmányuk boglártól ragyogó, selyemvirágokkal himes.

Csak azután következett maga a fejedelem, Thatha, nyolcz fehér bivalytól vontatott szekéren, – a minek abroncsra vont bibor kárpitjai voltak; rúdja és kerekei fényesen megaranyozva; a bivalyok nyakán csengő-bongó ezüst kolompok. Mikor megérkezett, hét kürtös fujt riadót, s a bokolábrás üdvözlő szókat mondott; de mindazt felülmulta az a nagy rivallás, a mi a köröndön belül fogadta az érkezőket; keverve volt abban a nevetés az üdvözlő szóval; de még a kutyaugatás sem maradt el belőle, s a milyen nehéz volna elhatározni, hogy a székely tanácsfők szelindekjei a maguk vad üvöltésével, barátságos indulatukat akarják-e kifejezni a kunok szekérbe fogott ebei iránt, vagy az ellenkezőt? ép olyan bajos lenne kimondani, hogy a székelyek elfogadó zajában annak az örömnek volt-e meg a hangja, a mit az ősvallásra visszaemlékezők érezhettek, mikor ezt a pogány szertartáshoz való ember és állatsokaságot újra meglátták jelenni hazájukban? vagy pedig az elszörnyedés tört ki e hangokban az új tiszta hit megháborítása miatt?

A zaj csak akkor csendesült el, mikor a főcsakán, és a fejedelem belépegetett a száldokfa köröndbe.

Minden székelynek visszatetszett az a szokás, hogy Kuthen előtte jött a fejedelemnek, a ki neki még azonfelül apja is volt. Úgy illett volna, hogy a fiú az apját gyámolítsa, a kinek arra valóban nagy szüksége is volt: öreg volt már és tehetetlen; nagy, potrohos termetét alig birták a lábai, két karjával jobbra-balra fogózott a vezetőibe, el-elbotlott hosszú, asszonyos kantusában, a mi csupa arany szövetből volt, megbéllelve drága prémmel; a feje is csillogó lepellel eltakarva, a mit zománczos aranyabroncs tartott a homlokára szorítva; a szakálla zöldessárga volt a régiségtől; hanem azért gyöngyökkel átfűzve s a bajusza két végét egy-egy nagy szem gyöngy huzta alá, a füle mögé csavarintva. Duzzadt arcza, kimeredt veres szemei, vastag piros ajkai, egész tekintete egy eleven bálványt árultak el benne, a kinek nincsen egyéb dolga, mint a gyönyörűséget egymásra halmozni, annak soha fogytát nem érezni. Szolgái asszonyhajjal, diófalevéllel töltött vánkosokat hoznak utána, azokból csinálnak neki ülőhelyet s mikor arra elhelyezték, kezébe adják a nagy fejedelmi botot, az arany buzogánynyal, arra rátámaszkodhatik az állával, nehogy a fejét elejtse valahogy.

Annál délczegebb alak Kuthen vezér: a mint rengő léptekkel a székely tanácsfők elé dobban, s ezüstnyelű kopjájára támaszkodva megáll a középen, üdvözletül hegyével lefelé fordítva a dárdát. Azután körülnéz s megtalálva a kit keres, így szól Mike Sára asszonyhoz.

– Te hivtál, mi megjelentünk a Körültájban. Mit kivánsz tőlünk, férfilelkű asszony?

Mike Sára tiszteletből felállt a helyéről s úgy beszélt a vezérhez.

– Kivánságomat tudattam már veled, kunok főcsakánja; nálunk, Székelyországban törvény tiltja a pogányvallás szertartásait. Az ősi tuhudún hit áldozatait eltörültük, egyetértve nemzet és király. Újra kigyulladni az eloltott tüzeket nem engedjük. Ha tehát a kunok áldozása hasonlít a megtiltott tuhudún áldozáshoz, ti jövevények ugyanazon törvény alá estek, mint az itt lakozók, s tűztől, víztől eltiltattok.

(Ez volt a székely alaptörvényekben a legfőbb szentesítés.)

Kuthen vezér daczosan felhuzta a vállát.

– Én áldozár nem vagyok, nem tudom megmondani, mi az igazság, mi a bolondság? Láttam a világban bujdokolva hetvenhétféle oltárt, hetvenhétféle áldozással. Egyiket sem értettem meg. Láttam az akaczirokat, láttam a kuttigurokat, meg a pecsenyégeket, láttam a várkunokat, láttam a kozárokat, meg a kabarokat, laktam együtt görögökkel, trákokkal, bolgárokkal, tatárokkal; mindeniknek az istenét sorra próbáltam: egy sem segített meg. Én nem hiszek a jó istenekben, csak a rossz istenekben, a kik üldöznek, büntetnek, megvernek. Áldozatot nem azért hozok nekik, hogy segítsenek, hanem azért, hogy ne bántsanak. Ha ti nektek olyan istenetek van, a ki jó kedvében jót is szokott tenni: adjatok belőle; én itt hagyom nektek az enyimet érette cserébe.

De erre a szóra Thatha fejedelem haragosan kiáltott fel és vele együtt a táltos, horkáz, a bokolábrás, a garabonczsereg; a kutyák is üvöltöttek, mintha ők is tiltakoznának ez ajánlat ellen; pedig nekik csak veszedelmükre volt a szittyavallás.

Kuthen hátrafordítá a fejét s dárdáját fenyegetésre emelve, szólt:

– A kutyák ordíthatnak; de a többiek hallgassanak! (Az apját, a fejedelmet még csak kutyába se vette.)

Aztán a két karját a dárda nyelére támasztva, azt mondá Mike Sárának:

– A mi mostani istenünk a Bábolna-isten. Hallottad-e hírét?

– Soha sem hallottam.

– Pedig hallhattad volna. Sok czifra népe volt, míg én agyon nem vertem. Egész város vette körül, márványkő palotája volt: azt az apám pusztította el. A Bábolna-isten aztán velünk jött, mi imádjuk.

– Nem ismerem.

– Pedig fajtád. Asszony. Hát majd mindjárt megismered; aztán majd mondjátok meg, hasonlít-e az a ti ősbálványaitokhoz, a kiknek az áldozatát megtiltották a magyar királyok? visszatéríti-e ez a ti népeteket az ős tuhudún valláshoz? Hozzátok ide a Bábolna-istent!

A kúnok sokasága, mely a száldokfás körönd bejáratát elállta, utat nyitott, hogy a bálványisten előbbre kerülhessen. Azt azonban nem hozták a szabad ég alatt: egy nagy sátor volt föléje alkotva, veres persiai szövöttesből; azt huszonnégy garaboncz emelte rudakon, úgy, hogy az előre tolt sátor egészen takarva tartá a bálványt: nem lehetett tudni, gyalog jön-e az, vagy szekéren? – Előtte azonban nagy zeneszóval és énekléssel járultak a dalosok, hegedűsök, a timboraverők, a tilinkó és tárogató-fuvók, s hangicsálták azokat a méla bubánatos dalokat, a mik a magyarnak a szívét úgy felcsiklándozzák. Hajh, idebenn Székelyországban mind összetörették a hitbuzgó királyok ezeket a hangszereket: igen bölcsen; mert a mit három pap a lelkébe prédikál a népnek, azt egy hegedű, vagy egy tárogató egyszerre kiveri onnan. Ime most is, hogy dobognak a lábaikkal egynémely rhabonbánok, a mint ezt a zeneszót meghallják. Nem hiába nevezik a hegedűszót «ördögök litaniájának!»

A bejárat előtt aztán megállt a sátor. A garabonczok elől széthuzták a kárpitokat, a dalosok, hegedűsök oldalt álltak, s arra a felnyilt sátorból előtámadt a Bábolna-isten. Aranyos szekéren ült, a mit tizenkét ifjú szép leány huzott, bibor-hámba fogva. Mind mezítelenek: a hogy az Isten megalkotta őket; s a milyenek a papnéi, olyan a bálvány maga is: egy leplezetlen női szobor, aranyozott rézből, a fején napforma küllős koronával; talán Astarte, vagy Mylitta, vagy ki tudja, hogy hítták annál a népnél, a ki legelőször megalkotta? a kúnok tán tizedik kézből vették azt el, megtették a maguk istenének s elnevezték Bábolnának.

A székelyek csak elnémultak a nagy bámulat miatt, a mint a tizenkét észbontó tündéralak elkezdett a zeneszóra a bálvány körül valami varázslattal teljes tánczot járni.

Hanem Imola e látványra egyszerre sírva fakadt a sértett szemérem érzetétől s mintha ő szégyenlené legjobban magát, sűrű hajával eltakarta az arczát s odaveté magát az anyja keblére.

– Utczu la! kaczagott fel Opoúr Kevend, s vele együtt nevetett két kisebbik fia is. A vitéz még sírva fakad! Hát úgy-e, hogy nem mindenben egyenlő a leány a férfival!

– Nem! kiáltá Mike Sára, leányát magához karolva. Ebben az egyben jobb! Ebben fölötte áll a férfinak! S jaj volna a székely nemzetnek, ha ennek a szűzei a Bábolna-isten és fertelmes kiséretének láttára sírva nem fakadnának s el nem dugnák az arczaikat.

Azzal leányának a fejét még jobban eltakarva özvegyi fátyolával, odafordult Kuthen vezérhez s keserűen kifakadt ily szókkal: