Part 2

– Az én nevem Kuthen vezér, kunok főcsakánja, Thatha fejedelem fia: a hét nemzetség választottja. Ez itt jobb kezem felől Zezárma jós, Osd, Zab, Bod, garabonczok. Kivánságunk, hogy minket és népünket és minden marháinkat a tuhudúnok földén keresztül bocsássatok; se népünkből, se marhánkból senkit le ne vágjatok, el ne fogdossatok; víz mellett legelőt, erdő mellett tüzet adjatok; ha egy emberünket vétekben találjátok, az egész népet érte meg ne átkozzátok; Isteneiteket mi ránk ne haragítsátok, rossz lelkeket csillagesés alatt, harmathullás alatt ránk ne bocsássatok. Kalákába tőlünk egy karika orsót szivesen fogadjatok.

Az urasszonynak nem volt szüksége tolmácsra, hogy megértse a kun vezér beszédét: közel atyafiság voltak, sokszor találkoztak egymással, ha nem is rokoni lélekkel.

– Ugy lesz minden, a hogy kivánjátok. A nevemet már tudjátok. A ki jó, ahhoz jó vagyok, a ki rossz, ahhoz rossz vagyok. Többet magamról nem mondhatok. A míg a mi földünkön jártok, minden jóban részesüljetek, a mit ez a föld adott. A ki benneteket megbánt, azon boszut ne álljatok, a maga birájával megtoroltassátok. Karikára füzött orsó-pénzeitekért cserébe a mi országunkban járó pénzt fogadjátok. És azután ti is az ország békéjét meg ne háborítsátok, se testében, se lelkében e népet meg ne károsítsátok. Nekünk csak jó Istenünk van, attól ne féljetek; a rossz lelkeket ne káromoljátok, nem támadnak fel. A ti csakánjaitok a mi rhabonbánjainkkal tüzzék ki a határt, a hol táborozni fogtok; és azután gondotok legyen rá, hogy a ti kakasaitok a mi tyukjaink közé ne keveredjenek; viszont mi is vigyázni fogunk az erkölcsre. Ha tetszik a kötés: esküvel megerősítjük innen is, túl is.

A kun vezér elfogadta a kötést.

Erre jelt adott az urnő a várba zászlólobogtatással, s akkor ott benn megkondult a harang a kis kápolnában, s arra a várkapun kijött az egyház embere, az esperes, a feszülettel a kezében.

Az ószékelyeknél a keresztyén papnak csak olyan viselete volt, mint a többi előkelőknek: süveg a fején, kard az oldalán. Hogyne? Ha dulakodásra került a dolog, neki kellett elől menni, mint vezérnek. A külömbség csak az volt nála, hogy a míg a székely hadnagyok csákánt emeltek a kezükben, az esperes a feszületet hordta a markában, egyébiránt rézből volt az is, s szükség esetén azzal is lehetett áldást osztogatni a pogányok tar koponyájára. Az esperest Domonkos atyának nevezték.

Sok külső egyházi szertartást még ekkor a székelyek nem ismertek. Templomaik még csak fából voltak; az irhabőr-zászlóra szironynyal volt a szűz Mária kép kihimezve: remekmű volt!

Nem is papoltak, se nem énekeltek a régi magyar keresztyén esperesek, gyiakónusok semmiféle idegen nyelven. Egyszerű szavakkal beszéltek a néphez, mint a régi halotti szózat bizonyítja: «Latiatvc feleim zwmtwkhel mic wogmvc! Isa por es chomvw wogmvc.»

Az esküvés is igen egyszerü volt: a harang egyre kongott alatta. Az úrnő bal kezét a feszületre tevé, jobbját felemelte az ég felé s tartózkodás nélkül mondá:

– Én, özvegy Mike Istvánné, Szováth Sára, Várbércz, Várhely, Torja urasszonya, esküszöm az atya, fiu, szentlélek egy Istenre, a boldogságos szűz Máriára s égnek minden szenteire, hogy a mely kötést a mai napon kun atyánkfiaival szereztem, azt, a míg az én földemen járnak, minden részében megtartom. Isten engem úgy segéljen. Amen.

Kuthen vezér a fejét rázta: hát nem jön több? Semmi áldozat, kehely, vérbocsátás, nyilbemártás, a mi a magyar eskühöz tartozik? Kájon felvilágosítá, hogy az csak az ősvallás hiveinél divott; a kik az új vallást vették fel, azok a keresztre feszítettre esküsznek.

– No hát hozzák ide azt a keresztrefeszítettet: én is megesküszöm reá! mondá Kuthen vezér.

– Nem úgy lesz az, vitéz csakán! monda az asszony. Ki miben hisz, abban idvezül. Te esküdjél meg a kun szokás szerint: esküdjél meg a kutyára!

A kun vezér megrázta a lelógó üstökeit haragosan.

– Te a nagy esküvést kivánod tőlem?

– Az egész esküt. Az esküt a felemelt karddal, ásott gödörben állva; az esküt a négy éltetőre; esküt a kutyára: a hogy nálatok szokás.

– Nagy a te eszed asszony.

– Megmondtam! Dörmögé a vezér fülébe Kájon horkáz.

Kuthen vezér azt hitte, hogy az ő esze még nagyobb.

– Megkapod ezt az esküt, urasszony; ámde a nagy esküt maga a fejedelem tegye meg: apám, Thatha; ő a kun nemzet feje.

– Nem fogadom el, mondá határozottan Mike Sára. Ismerem jól a kunok szokását. Mikor a fejedelmük megvénül, fia pedig férfivá lesz, akkor a vén fejedelmet meg szokták ölni. Ezt olyankor teszik, mikor egy idegen ország határán belépnek. Akkor aztán az ifjú fejedelmet nem köti az eskü, a mit az öreg tett. Az öreg békét, barátságot esküdött, azt haza küldik az örök békességbe, barátkozzék a férgekkel; az ifjú fejedelem aztán kezdheti a harczot, az ellenségeskedést. Neked kell a kutyára esküdnöd, a fejedelemfinak, a kinek kezében van az új hold.

Kuthen vezér a rézpaizsára ütött az öklével.

– Ennek az asszonynak alirumna szeme van; a beleimbe lát! Legyen meg. Leteszem az esküt a kutyára! Készüljetek a szerhez!

A három garaboncz erre a kapa-alaku nyeregvasakkal négyszögű gödröt kezde ásni, míg a bokolabrás elment, az eskütételhez való ebet elhozni. Annak himnemünek kellett lenni és tiszta fehérnek.

Mikor a gödör meg volt ásva, úgy, hogy egy embernek derékig ért, akkor leszállt belé Kuthen vezér; kivonta a kardját s kinyujtott karjával feltartá hegyével az égre. És aztán elmondta a rettenetes esküt, a mivel a pogány ősök meg szokták erősíteni a szövetséget.

«Én, Kuthen vezér, fia Thatha fejedelemnek, kunok főcsakánja, a hét nemzetség választottja, esküszöm a négy éltetőre, hogy a mi szövetséget ma a székely nemzettel kötöttem, azt mindenben megtartom, a míg a székely földön járok: ha e szövetséget megszegném, föld elnyeljen, hegy betemessen, víz elborítson, tűz megemészszen, ég rámszakadjon; magam és egész nemzetem fegyver miatt elpusztuljunk.»

E kegyetlen átokmondás alatt a nagy fehér kutyát ott tarták az eskütevő előtt kinyujtóztatva; négy garaboncz fogta a négy lábát, a bokolábrás a fejét, a horkáz a farkát.

Ekkor a kun vezér megsuhintá a kardját a levegőben s úgy csapott le azzal a széttartott kutyára, hogy azt derékban kettészelte. Az eb egyik fele a fejével ottmaradt a Zezárma kezében, a másik fele a farkánál fogva a Kájonéban.

«Így legyen kettévágva mindenki, a ki e szövetséget megszegné!» Szólt a vezér, kilépve a gödörből.

Akkor a garabonczok hirtelen megtölték a vermet szurokfenyő-galyakkal s a kettévágott ebet máglyára vetve, meggyujtották azt alatta.

«Így égjen porrá mindenki, a ki e szövetséget megszegné, a hogy e kutya porrá fog égni!»

Ez volt az eskü végmondata.

Annak a kutyának a két lapoczkacsontját pedig a két pogány pap, a bokolábrás és a horkáz egymás közt felosztják majd: az égett csontokon fehér foltok szoktak maradni, s ők azokból megjósolják a jövendőt. Ez az ő tudományuk.

E nagy esküvést megtéve, Kuthen vezér odajárult a dobogóhidra; Mike Sára asszony fele utján eléje jött, a hid közepén találkozának s ott kezet nyujtottak egymásnak, ősi szokás szerint.

Mike Sára asszony délczeg, száltermetü alak volt, fénylő fekete haja, villámló két szeme, barnapiros arcza; nem volt még idősebb, mint ha két menyasszony korát együvé tennék. – Kuthen vezér a férfikor delét élte: a száldokfa, a mit születésekor ültettek, negyven karikát nevelt már.

Jól odanézett az asszonynak: az is megállta lelkesen.

– Minthogy már így egymás kezét tartjuk, szólt a kún vezér, mondanék én neked egy szót. Még én soha e világi életemben ilyen asszonynyal nem találkoztam, mint te. Egészen hozzámvaló vagy. Jöjj én hozzám feleségül. Adok neked kétezer tulkot, tizezer juhot, arany kösöntyűt, gyöngyös főkötőt, sávolyos gyapjúsátort. Több feleséget nem veszek melletted.

Mike Sára asszony tűrte a vezér vasmarkának szorítását, s asszonyi szelídséggel felelt a nászkérdésre:

– Nagy becsületnek veszem szívbeli ajánlatodat, vitéz csakán! De három okom van rá, hogy megköszönjem, el ne fogadjam.

– Halljam: Igazak-e?

– Az egyik az, hogy mint igaz székely asszony, az én megboldogult uramhoz még alvó porában is megtartom hűségemet.

– Majd elfelejtenéd azt, ha engem megismernél!

– A második okom, hogy ha feleséged lennék, vagy énnekem kellene te veled bujdosóba mennem, vagy te neked kellene velem itt maradnod. Nálunk pedig az a törvény, hogy a mely székely asszony idegenhez megy nőül, azt a birtokából a szomszédai kibecsültetik.

– Adnék én neked tízannyi birtokot, tejjel-mézzel folyó termőföldön, nagy Magyarországon, a mi nekem van adva a két víz között.

– A harmadik okom pedig az, hogy te bálványimádó vagy, én pedig az egy igaz Istennek és az ő szent fiának a híve.

– Megengedném én, hogy te a keresztrefeszítettnek az oltárát az én áldozatkövem mellé építsd.

– De én nem engedném meg, hogy te oda állítsd a te bálványodat az én Jézusom mellé.

S ezzel visszaszorítá a kun csakán kezét Mike Sára asszony, hogy csakugy ropogott bele. Tudja meg, hogy ha az ő keze vas, ezé meg aczél.

– És most már, miután egymás kezét így tartjuk, – folytatá az urasszony, – én is mondok te neked egy szót. Te megesküdtél rá, a nagy esküvéssel, hogy az én kötésemet bizony mindenben megtartod. Az én kötésem pedig így szólt: «Az én népemet se testében, se lelkében meg ne károsítsátok.» Megértetted-e jól?

– Bizonynyal így mondtad.

– S te erre esküdtél. Azt pedig jól tudod, hogy az én népem az új vallás híve; az egy igaz Istené, a keresztrefeszített Jézusé. Ha te most itt a te bálványisteneidnek áldozatot tartasz, ha a tűzhalmokon tüzet gyujtasz, ha kürtöléssel, énekléssel, tánczolással bálványtiszteletet támasztasz, ezzel te az én népemnek a lelkét megkárosítod. Még nem mult el egy emberöltő idő, hogy keresztyén királyunk itt a székelyföldön az ősvallás miatt fellázadt népeket fegyverrel és nagy vérontással engedelmességre hajtotta; több vidékében a székelyföldnek még most is ragaszkodnak az ősvalláshoz, a had-Istenhez, a Damasek urhoz, s a rejtett szent berkekben áldozatokat tesznek. Ha most egyszerre a te nemzeted meggyujtja az oltártüzeket, ez az egész nép fel fog háborogni miatta, a szakadárok fellázadnak s az igazhivőket megrémítik. A babona könnyen terjed. Azért, ha a szövetséget meg akarod tartani, úgy bizonynyal megtiltod papjaidnak és bokolábrásaidnak, hogy a míg a székelyföldön keresztülmennek, bálványtisztelő áldozatokat tartsanak a székely nép nyilván láttára.

Kuthen vezér szótlanul rázta a fejét; de annál hangosabban rivalltak fel a kun papok és garabonczok e szavakra; még a székely horkáz, Kájon is haragba jött és odakiálta:

– Még ebbe majd a bálványosi rhabonbánnak is lesz beleszólása!

– Hallod-e, urasszony! monda Kuthen: ez nem az én dolgom, ez a papok ügye. Erre engemet ne kényszeríts!

– Jól van. Nem kényszerítelek. Én sem beszélhetek az egész székely nemzet nevében, csak a magaméban. Talán megérthetjük egymást. Jöjjetek fel a ti bölcseitekkel és papjaitokkal holnap hajnalban a Tanácsdombra; mi is lejövünk a mi előljáróinkkal, s együtt megtartjuk a körültájt: a közös nemzetgyűlést és abban határozunk. Addig Isten közöttünk!

A vezér ráhagyta. Azzal mindkét csapat visszatért: az egyik a várba, a másik a táborhelyre. Az est leszállt, a megtelepült kun nép ezernyi tábortüze, mint a földre szállt csillagsereg, borította el a mezőt. A Fergetyűvár, változó tűzszemeivel, gyorsított keringéssel forgott körül a tetőn, szétküldve a Tanácsdombra hívó üzenetét az egész vidéknek.

* * *

Éjszakára kelve, a mocsárban lakást megunták a banyák s a vad férfiak nyakába ülve, kiczepeltették magukat a rétyi nyir bozótjaiba, ott tüzet raktak, ruháikat szárasztották, s megszedték a cziherről az ehető bogyókat, a homokból a kucsma-gombát, a mocsárból az ehető kecskebékát; azt mind bográcsokba összehányták, összefőzték; olyan bogyó is volt közte, a mitől az embert bolondság szállja meg; mikor abból ettek, olyan bakugrásnak, tivornyának mentek végére a lobogó tüzek mellett, hogy az odatévedt pásztorlegényt, ki ezt egy faoduból nézte, a döbröcz ütötte ki rémületében: soha el se hagyta.

Az Olt és Feketeügy partját pedig meglepték a szép kun leányok: a holdvilágnál ott fürödtek, s fürdés után, a vízből kikelve, a zöld mezőn karéjban tánczoltak, karban énekeltek: tündérszépek voltak: a sás közt elrejtőzőtt halászlegény, a ki őket nézte, ónossá lett e látástól egész életére.

A KÖRÜLTÁJ.

Micsoda Belzázár palotájának a pompája a székely ősök tanácsdombjához képest!

Egy kerek domb tetején száz hársfa körbe ültetve, ötszáz éves valamennyi, a távolból olyan, mint egy boltkupolás szentegyház. A száz élő oszlop oly terjedelmessé vastagodott az idővel, hogy a két fa közei csak ablakoknak látszanak már; a vastag gyökerek messze elnyulva, egymásba fonódva a földszín felett, az egész belsejét a körnek beterítik, míg lombsátoraik fenn a magasban összeborulnak s oly mennyezetet képeznek, a min napsugár át nem tör, zápor keresztül nem ver. A székely tuhudún vallás szent fája, a száldok, mikor virágjában van, aranynyal húzza be ez egész kupolát, s illatával az egész rónát betölti; alatta az ezernyi fülemüle, pacsirta zengi dalait az Urhoz. Nem volt ennél szebb istenháza Salamon királynak!

Egy oldalán tág kapu van hagyva a száldokfás körnek, olyan nagy, mint egy diadalív. Azon keresztül a székely havasokra látni, a várakkal koronázott hegyormokra: fölséges egy látvány! és köröskörül a hársfák között minden élő közle új meg új tájt mutogat a gyönyörű háromszéki rónán, kanyargó folyamokkal, kéklő bérczfalakkal, kaczagó mezőkkel. Talán ezért nevezték a gyűlés helyét Körültájnak.

E nyitott boltív bejáratánál van az áldozatkő; egy óriási kolonczra még egy roppantabb kőlap fektetve. Benn az élő teremben pedig a boltívvel átellenes félkörben van elhelyezve huszonhárom fehér lapos kő. Ez a huszonhárom székely törzsnek az ülőhelye. Középen a legmagasabb kő a főrhabonbán ülőszéke.

Ez volt az ősvallás korszakában az áldozatok helye. (A legrégibb hagyományokban Moya, majd Moxa: mai nap Maksa a neve.)

A tűzáldozatokat hitbuzgó királyaink törvény által megtiltották, hanem azért a tanácsdomb meg lett hagyva gyülekezési helynek, s azt is még hosszú időn át «áldozatnak» nevezték. Pedig már nem gyujtották meg a Gyulák (a tuhudún főpapok) a szent tüzet kerékforgatással az oltárkövön; nem ölték le a fehér lovat a táltosok; nem itták meg a vérét a daliák a szent forrás vizével keverve; (ámbár még voltak számosan, a kik emlékeztek azokra az időkre, a mikor így tisztelték az Istent; sőt némelyek még most is így végzik azt titokban.) Ez idő szerint az oltárkőre csupán a nemzeti ereklyék vannak elhelyezve, Bálványos-várból a kőpaizsok az alaptörvényekkel, Bonda-várból az áldozatkehely, Torjáról a turulos zászló: mindezeket a legjobb vitézek őrzik, a kik dárdahegyeikkel távoltartják a sokaságot. Két óriási dalia, keresztbetett alabárdokkal tartja elzárva az oltárkőhöz vezető lépcsőket.

A sziklák tetején még ott látható az a három, egymásra tett padalakú csompó, a mit Kupa kövének neveznek; a magas völgyből még egyre szakad alá a zúgó patak, mely az «Úr kútjából» támad, ott, a hol az az óriási bükkfa látszik; de már sem a kövön, sem a forrásnál nem áldoznak; lenn a völgyben építik az új vallás templomát (ma is fennáll.) Ám azért az emléke az őshitnek még a mai ivadékra is átszállt: az Úr kútja főfájást gyógyít, s a ki iszik belőle, csomót köt a bükk fiatal hajtására.

A mint az első hajnalsugár kilövell a havasok mögül, szerteszét az egész vidéken megszólalnak a kürtök s minden oldalról érkeznek a székelytörzsök fejei, erős kiséreteikkel. Legelsőnek érkezik meg az udvarhelyi főrhabonbán Káldor István. Törvény szerint ugyan székelyek grófja volna már a czíme; de még mindig a régit tartják. Öreg ember már: három tatárjárást megért; ha levágnák a száldokfát, a mit születésekor ültettek, megtudnák a gyűrűiből, hogy csak egy esztendő hiányzik a százból. Azért még egyenesen áll, mint a fenyőszál s nem is támaszkodik az aranycsákányára; övéig rengő szakálla olyan fehér, mint az ezüst, s sürű hótiszta haja befonatlan omlik vállaira; a keresztyének így viselik. A szemei oly élesek még most is, hogy a félsötétben is megismer minden arczot. Tiszteli őt minden ember, mert tudják, hogy igazságos. Két horkáz czipeli utána a «varázsdobot», mely hajdan az áldozatnál szolgált, most pedig az itélet-kimondáshoz ad jelt.

Azután rendben érkeznek a Zelemérek, a Vaczmán-törzsből, Kalandos, Dindár a Megyesekből, Bánd, Ropó, Libancs a Pethes-ágból, Sámsond a Telegdek sarja, Maka a rhabonbán, Kada, Zaklató, Ozdor a Szomorú-ágból; a királyi udvarnál a száz székely testőr mellett vezérkedett Ika, Póka, az Opoulet unokája, Domboru a Zábrán nemből, Nyujtód, a Domonkosok őse. Az a rend, hogy a család feje az őt megillető kövön helyet foglal, a hozzátartozók, a levente fiak pedig a háta mögé állnak kivont kardokkal. Maguk a családfők, a hatalom és tisztség jelvényeül egy-egy arany csákányt viselnek, hosszú, görcsös vadkörtefanyéllel.

Kívül a hárskörön gyülekezik a nép, férfi, asszony, gyermek, mindenki hallgatja a tanácstartó áldozatot; de ide a szentélybe csak a családfők és azoknak a felnőtt fiai jöhetnek be. Panasztevő felek, idegenek a kör elején állanak fel, azoknak a számára nincsenek ülőhelyek.

Nagy pompával érkezik meg a hatalmas Sándour János rhabonbán is, fiával Ompolylyal, a ki tisztében következik; a másikat Ipolyt, papnak neveli, mert buzgó keresztyén.

Csak négy kőszék maradt még betöltetlen: az egyikről mindenki tudja, hogy az a fiuleány Veneturné helye, a kit gonosz tetteiért a tanács megfosztott attól a tisztességtől, hogy a törzsét itten képviselje. A másik hely szintén fiuleányra vár. Az a hirhedett Rapsonné helye, a kinek elég oka van késedelmeskedni, mert messze lakik, s öreg asszony már. Még akkor tündérek és óriások világa volt Erdélyországban, a mikor Rapsonné, meg az ő öcscse, Firéne csodaszép menyecskék valának: bizony, most már a százesztendőn régen túl van. S csak zselyeszékben tud idáig jönni, s mikor leültetik a helyére, az orra hegye majd a térdit éri.

Héj Rapsonné asszony, hol van az már, mikor kegyelmed tündéri szépsége még az ördögöt is úgy elbolondította, hogy kivánságára kőutat épített a várától egész Kolozsvárig. Régen volt ez már. De azért, hogy Rapsonné asszony fiatal korában az ördög arája volt, most igaz keresztyén hitű lélek; az ördöggel is csak azért csináltatta azt az utat, hogy Kolozsvárra bejárhasson misére; most pedig már maga tart kápolnát, abban dominicanus baráttal miséztet s egész nap imádkozik és kuruzsol. Nagy tudománya van benne, hogyan kell a pogány babonából keresztyén babonákat formálni. Azonban egy körültáji áldozatról el nem maradna s a gyülekezetben mindig övé az első és utolsó szó. Ékesszólásától rettegnek a magyarok!

Még Mike Sára asszony maga van hátra; de az ő késedelmét megértheti, a ki tudja, hogy neki az Olt átjáratait kell őrizni, a míg a kunok fejei megérkeznek, a kik a Körültájra híva vannak. Ő csak azoknak a kiséretében jő fel majd.

Hanem, hogy Opour Kevend rhabonbán uram legutoljára marad, az tőle tiszta kevélység; mivelhogy csak a szomszédos Bálványos-várból kell alájönnie; ő bizonynyal előbb áldomást tartott odahaza. Mindenki tudja felőle, hogy ő még az ősvallás híve s Bálványos-várban a Damaseket imádják s a forrásnál áldoznak; de senkinek sincs kedve belekapczáskodni, mert mind maga, mind a három fia igen hatalmas emberek. Ő ül a balról levő legszélső kövön s közte és a szomszédja közt van a Veneturné üres ülőhelye, a minek a szomszédja eléggé örül. Az átellenben levő szélső kőpad pedig a Mike Sáráé.

Azért örül pedig az Opour Kevend szomszédja olyan nagyon annak, hogy messze esik tőle, mert a rhabonbán nemcsak a három fiát szokta elhozni magával, hanem még azonfölül a him oroszlányát is, a mit a szájába vetett zablánál fogva bocsát a kezén. Ámbátor a székely nem szokott megijedni a medvétől és a mándrucztól sem, de mégis egy oroszlán nem kellemetes szomszéd, ha mindjárt tejes haricskán nevelték is fel.

Kevend urnak nagy gyönyörűsége van abban, hogy ő egy oroszlánt vezethet pórázon. Bir vele: ő annak az ura. A merre megy, az emberek félve kotródnak előle szerteszét, – s mikor leül, zsámolyul használja a lába alá az oroszlány fejét. Pedig az ábrázatja is elég marczona volna arra, hogy a reátekintőben feltámaszsza a félszt. Összevissza hasogatva sebhelyektől, a miket nem ellenség vagdalt oda, hanem a saját keze. Az ősvalláskövetők a kedves halottaik temetésénél az arczukat szokták felhasogatni: vérrel siratták el, nem gyáva könynyel. Kevend sok ilyen kedves halottat elsiratott már. S aztán minden sebhely egy emlékeztető jel a halottnak megnyugtatást adó bosszúállásra. Neki és a fiainak három varkocsba fonva csüng a haja két oldalt és hátul, elől a homlok leborotválva. Az álla közepén hiányzik a szakáll, azt a helyet az újszülött gyermeknél tüzes vassal égeti meg a billogos Ez az őshitűeknél a felavatás, mint a Jézus-követőknél a keresztség.

A mint az öreg Kevend úr, senkit nem üdvözölve a tanácsban, nagy dölyfösen leül a tanácskőre, lábát elnyujtva az oroszlán sörényes nyakán, a három legény fia odaáll körüle, jobbról a Szilamér, balról a Zsombor, háta mögött az Iszla.

Szilamér a legidősebb; délczeg, magas alak, hosszúkás tojásdad arczczal, szép, szelíd tüzű barna szemekkel, gesztenyeszín haja és szakálla. Ez bizonyosan az anyja képmására ütött, mert az apja szegletes vonásaiból alig van benne valami; ellenben a középső, Zsombor, szakasztott mása az apjának, mintha csak a száján köpte volna ki: ugyanaz a tömzsi, széles vállú termet, azok az előreülő pofacsontok, az a kettős áll, agyarkodó száj, villogó parázsszemek, az egyik szemöldöke épen úgy huzódik lefelé, a másik meg fölfelé; még a hangja recsegésével is úgy utánozza az apját, azért is ő az igazi kedvencze. A legifjabb, Iszla, széles képű, vastag ajkú kamasz, kiülő bikaszemekkel, alig serkedő bajuszszal, kenderszőke hajjal, a balarczán van egy nagy fekete szemölcs. Három külömböző anya szülte ám ezeket! Kevend úr úgy bánt az asszonyfélével, hogy «adom s veszem».

Végre jelenté a kürtszó, hogy a huszonkettedik «ág» is megérkezett.

A zöld boltíven át közeledett, lováról leszállva, Mike Sára asszony. Neki is a hosszúnyelű aranycsákány volt a kezében.

De nemcsak egyedül jöve el, hanem a leányát is magával hozta.

Teremtő szent Isten! de megremekeltél, mikor ezt alkottad; akárkinek az oldalbordájából vetted! Milyen délczeg termet; karcsú, de hatalmas; minden mozdulata csupa ideg, minden tekintete csupa lélek; aranyszínű haja sarkáig takarja; szája akkor mond legtöbbet, a mikor csukva van; de a két szemének a tüzét ember legyen, a ki kiállja. Nem is jó ránézni erre az alakra, mert a ki meglátja, hogy a keble azt a bőrpánczélt hogy feszíti széjjel, még eszét veszti bele.

A leány oldalán kard volt; mikor az anyja leült a tanácskőre, ő is kihuzta azt, mint a többi legények s odaállt az anyja mellé.

– Ki az ott?

– Mit keres az ottan?

Kiálta fel egyszerre Rapsonné és Kevend úr; de Rapsonné még egy szuszszal hamarább.

Mike Sára asszony nagy nyugodtan felelt.

– Ez az én leányom: Imola.

– Mit keres egy leány az áldozathelyen? Kiálta Kevend úr.

– Azt, a mit a legényfiak. Olvastassa fel kegyelmed magának, rhabonbán uram, szent László királynak törvényét, abból megértheti, hogy ha egyike a székely ágnak fiban kihal, annak minden birtoka és hatalma szálljon a leányágra, s a kit fiuleánynak neveznek, csak olyan legyen mindenekben mint a férfi.

– Köpök az ilyen törvényre!

– Akkor köp kend az egész székely nemzetre, a ki ezt a törvényt maga hozta a csikrákosi mezőn, maga László jelenlétében, a ki még akkor csak királyfi volt.

– De a tuhudúnok ezt soha el nem ismerték. Tudva van, hogy a bágyi lakodalomban Sándour Están rhabonbán uram menyasszony leánya Druzsilla inni akart ám áldomást a fiuleányok törvényére az áldozatkehelyből; de Burzon rhabonbán ki is kapta a kezéből a szent kelyhet: asszony nem iszik abból.

– De le is szúrta Burzon rhabonbánt Sándoúr Están ott abban a nyomban. Megolvashatja kegyelmed a csiki rovatosban.

A dob közbehangzott. Káldor István főrhabonbán igazságot tett a perlekedők között.