Part 14

«Elhagytad már félig őseid vallását: megtagadtál minket, régi isteneket; a kik vezéreltük a te dédükeidet, hirben, dicsőségben; a kik Etelének kezébe adtuk a Hadur kardját. A kik népek romlásából, vérengző harczokból a kis székely nemzetet biztos menedékbe elvezettük, megtartottuk. Nem voltunk-e neked édes isteneid? Csak te neked és a te népednek. Nem olyan istenek, a kiket minden nemzet magáénak foglal, s egymásra igérget a pártfogásukért: «engem szeress jobban!» Mikor harczba keverednek, úgy hivogatják egymás ellen a közös Istent: «Ne amannak segíts! hanem nekem! Nézd, én czifrább oltárral magasztallak fel, mint a másik!» A ki midőn az egyik népének orczáját mutatja, addig a másiknak hátat fordít. Mi egyedül csak a magyarok istenei vagyunk; senki más bennünket áldozataival meg nem vesztegethet. Mindig közel vagyunk: mindig ti veletek. Kihez menekültök, ha minket elhagytok?»

A csillaghullások éjszakája volt ez; minden pillanatban aláfutott egy-egy. Mintha mind megannyi sulyos szemrehányás hullott volna Szilamér fejére: «látod, én nem sajnálom az én csillagaimat leszórni az égből és te megtagadsz engem a veszendő parázsban, a mit megtartogatsz! Egy sápadt asszonyért, meg egy nyifatag gyermekért!»

Egy-egy pillanatban egész raja a csillagoknak lövellt szerte, egy góczból eredve, mintha egy istenkéz tele marokkal hajítaná őket alá, a világ minden sarkai felé elszórva.

Ki cselekszi ezt odafenn?

Az ismerős álló csillagok pedig valamennyien úgy pillogatnak színváltó ragyogásukban az égbámuló szemeibe, mintha mind azt mondanák: «téged nézünk, beléd látunk!» «A hetevény csillagzat» is feljött már, miért vannak azok heten?

Egyszerre meg nagy robajjal megindul egy tüzes sárkány az égbolt mennyezetén fönn: feje, miként a holdvilág oly fényes; hosszú tűzfarka sziporkákra szakadó szivárvány; olyan robaj támadt jöttére odafenn, mintha ezernyi kelevézt vernének érczpaizsokhoz; kevély lassúsággal repül el keletnek, s mikor épen Bálványos-vár fölött súg el, ottan szertepattan, olyan robbanással, mintha az ég kárpitja hasadt volna ketté; a hosszú tűzvonal, a mit maga után hagyott, még soká világít az elfeketült égen. A fénytől elvakult szemnek úgy tetszik, mintha egyszerre minden csillag eltünt volna az égről s csak lassankint tér vissza a helyreálló sötétséggel a látása s akkor veszi észre, hogy a «hadak utja» (a tejut) sokkal fényesebb most, miként az imént volt. Csaba vezér harczosai vágtattak most végig rajta; új patkónyomaiktól lett fényesebb az út! De hát mi hozta őket ismét vissza?

Éjfél után megszünik a csillaghullás egy időre; de az alatt meg-megvillan egyszer-egyszer az ég alja; mintha a lenyugodott napnak rossz álmai volnának, s valahányszor egyik oldaláról a másikra fordul, felpirkadna az ég széle.

Szilamér azt érzé, a mi megjön, ha sokáig néz valaki a csillagok közé, hogy beleszédül az égbe.

S ha oda beleszédül, mibe kapaszkodjék?

A Bucses-hegy mögül egy fényszikra kezd kiemelkedni, előbb csak egy szikra, aztán egy sarló hegye; majd fénylő tűztorony, utoljára egy égben úszó ezüstcsónak, a fogyó hold.

Minden ember szive érez valami magyarázhatlan örömet, mikor azt a csillagzatot feltámadni látja az égen, mintha minden emberi bánatnak enyhítője, minden kétkedésnek eloszlatója volna.

Mikor Szilamér ezt az ezüstcsónakot ott látta maga előtt, eszébe jutott egy kép.

Az a kép, a mit a torjai szentegyházban egy mellékoltáron látott. Egy felséges asszonynak az alakja, a ki egy mosolygó gyermeket tart az ölében, lábaival a fogyó hold csónakjában állva; köröskörül aranysugáros diadalfény veszi körül.

Nézte, nézte soká azt az ezüst ivet ott az égen; ha nem jelennék-e meg ő neki is abban amaz asszony képe, a ki világosságot ad az emberek szivébe, hogy megértsék, mi külömbség vagyon az egy igaz Isten, a minden népek atyja, az örökkön élő és az ős-istenek között, a kik az ő népükkel együtt elmulnak? Addig nézte, addig nézte, míg a szemei lezáródtak, rájuk nehezült az álom.

Csendes és jótékony álom. Nem verték fel a rossz rémek, még a hajnali tárogató kürtök rivallásai sem; csak az ébreszté föl, mikor egyszer a nevén szólítá egy édes, ismerős hang. Arra fölpillantott, s ime előtte állt az ég csónakából alászállt tünemény; egészen előtte; a szelíd jósággal mosolygó anya-alak, ölében a repeső gyermekkel, köröskörűl folyva aranyos dicsfénynyel, mint az oltárképen.

De ez nem az égi alak volt, hanem a saját asszonya, körülragyogva a pitymalló ég aranybiborától.

– Hajnal van! szép piros hajnal! suttogá a nő szerető mosolylyal. Nézd, mi már felkeltünk. Készen vagyunk az útra.

– Micsoda útra? kérdezé Szilamér, álomkábultában.

– Nem hallod a hivogató kürtszókat Bálványos várában?

Szilamér nem hallotta, mert gyermeke mondott valami szót.

Azt a szót kitalálni nagyobb kérdés, mint valamennyi papok égi homályokba rejtett bölcsessége.

– Add ide ölembe!

Azzal a karjára véve a kis fiát, összecsókolgatá annak két piros orczáját, s minden csókja után mondott neki az égtől szakadt emberke valami olyan szót, a mit megérteni fölér a próféták látásaival. És ő megértette.

– Hát nem indulhatnánk Bálványos-várba? kész minden az útra sürgölé Imola.

– Ma nem! kiálta indulatos daczczal Szilamér, s úgy szorítá magához gyermekét, hogy Imola megijedt tőle: azt hitte, agyon akarja szorítani. – «Ma nem!»

S mikor a székely azt mondja, hogy «ma nem!» akkor ég-föld összeszakadjon is, az a nap nem olyan nap, a mely őt engedelmesnek lássa. Megölhetik, négybevághatják; de helyéből egy darabban meg nem mozdíthatják. Opoúr Szilamér nem viszi a fiát tűzön fölavatni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez az egy szó pedig nagy végzet lett Bálványos-várára, és az egész őshit vallására nézve.

Szilamér nem ment el a bálványosvári tűzáldozathoz. Imola kandallójában sem lett kioltva a tűz.

Az pedig régi hit, hogy ha a «hivek» közül csak egynek a tűzhelyén maradt is a régi tűzből, az új tüzet nem birják lángralobbantani a kilenczfából faragott kerékkel a szűz legények.

A horkázok kürtjei egyre riadtak Bálványos-vár ormairól. Szilamér csak leste, hogy mikor gomolyodik majd fel a nagy füst a tűzhalomról? a minek a Tiburcz-várhoz jól meg kellett látszani; de csak nem támadt az elő. A nap is delelőn volt már; pedig akkorra égni kell már az új tűznek: de még mindig se füsti, se lángja.

Szilamér ott állt a vár ormán, a távol ködeiben elburkolt várra bámulva, a mely olyan messze látszott mostan esni. Nehéz nyári köd ülte el a tájat, a min keresztül Bálványos-vár úgy tünt fel, akár csak egy kék felhő, a sápatag ég alján elpihenve.

Imola kitalálta, Szilamér min töprenkedik, azt sugá neki: «a tűz mind kialudt már a kandallóban is!» ő maga oltotta ki. Látta, hogy Szilamér nagyon búsul, megszánta az ő tuhudún hitét. Hisz ennek épen olyan szívnyomás az, mint ő neki volt az, hogy nem gyónhatott meg.

Szilamér beszélő szemei úgy meg tudták ezt neki köszönni.

Hanem késő volt már. Az új tűz csak nem lobbant fel Bálványos-vár falain belől.

A délután is elmult, s az örömtüzek, miket ilyenkor a legények raknak, csak nem gyulladtak ki, a tűzkerekek, miket a hegyoldalon aláeregetni szoktak, nem kergették egymást. Olyan volt az egész Bálványos-vár, mintha már ki volna halva.

S még mielőtt leszállt volna a nap, meghozta a kora éjszakát a zimankós vihar. Délről és nyugatról jöttek, tolakodtak a gomolygó felhők; olyan az alakjuk, mintha égtaposó óriások nyomulnának egymással megütközni. Ni, annak ottan ezüst sisak van a fején, arany taréjzattal, gömbölyű paizsát ni hogy tolja maga előtt. A másik ellenben haragos kék alak, tán Hunor vagy Magor, hosszú szürke szakálla úgy lobog utána, bakacsin palástjával fél eget beterít. Alatta aranynyal versengő szép világos-fehér alak repül uszályával, a sötétből kiválva, engesztelő tündér, tűzveres, vérpiros szörnyek útját állják, foszlányokká tépik. Villámkorbácsaikkal, lángpallosaikkal a szörnyü istenhősök egymásra sujtanak, felharsog az égbolt ádáz haragjuk szavától, s mikor összeölelkeztek, egymásba omlottak, sürű sötétség lesz, mintha éjjel volna, csak a villám fénye gyujt bele világot, s olyankor ez az egész világ sápadt-fehér lesz a fényben, mintha csak halottak birodalma volna. Végigrecsegnek egyik hegyláncztól a másikig az ég harsonái. Ezek itten Etele király kürtjei, amazok Hildebrandt és a Tronjei hős trombitái! Egyszer-egyszer végighasad a nagy lobbanástól a sötét égboltozat s messze mélyen belátni az égbe, egész fel a nap mezejére, a hol azok a ragyogó alakok ülnek mind csoportban: kürtfuvó Lehel, Botond a bárdjával, boszuállásban rettentő Vérbulcsu, ősz Álmos, Nemere, Árpád a honszerző, Kupa és Gyula az utolsó hősök, Thonuzóba a hős feleségével, az őshit vértanui, Zsombor is bizonynyal, de csak egy pillanatig tart megjelenésük. Az égi csatacsillag lecsapott a földre, hogy megrendült belé az egész hegy várastul, s lángjával meggyujtotta a legmagasabb szálfát a tetőn, az mostan fellobog magasra s fényt vet a tájra. Ni, hogy omlik alá a vér a felhőkből! A katalauni mezők harcza foly odafenn, vagy a nibelungi dal égi folytatása.

Ekkor érkezett meg a hirnök Bálványos-várából Szilamérhoz, égi tüzön, hegyi vizen keresztül. Régi jó hadnagya volt az, Koppánd.

– Mi hirt hozasz? kérdezé Szilamér a lábairól leroskadótól.

– Mindent, a mi csak rossz. Egy szót se hallj tőlem, a mi a halálnál kedvesebb volna. Ma reggel az új tűz nem gyuladt meg: ez volt az első átok. Elfordult a tuhudúnoktól az Isten. És az alatt, a míg tüzünk nem volt, megtámadták Bálványos-várát a torjai keresztyének. Mike Andorás hozta ránk őket. A görögtűz koszoruit nem használhattuk ellenük, mert nem volt tüzünk, odatolhatták a vívótornyukat. A vashíd alatt nem gyujthattuk meg a kénköves aknát, hogy az ostromlók odafulladjanak, mert nem volt tüzünk. Ránk törték a kaput. Hát hiszen fegyver volt a kezünkben, négyen voltunk egy ellen, nagy erőnk volt velük szemben és mégis elbuktunk; le lettünk gázolva pocsékká téve, kivertek bennünket a külső várból, beszorítottak a belső várba, a honnan csak a pokol tornácza felé szabad még az út.

– Kivertek benneteket Bálványos-várból! ordítá fel, szégyentől lángoló arczczal Szilamér. Kőfal mögül hajtott ki negyedrész ellenség! Valamennyi Opoúrt egy Mike Andorás! Hát a szíveteket asszonyoknál hagytátok-e?

– Rém volt rajtunk, lihegé Koppánd. Az Isten elfordulása is beteggé tette a szíveinket, rémület, félelem kisért mindnyájunkat a harczba. Előre éreztük, hogy veszedelmünkbe megyünk. S mikor a kaput betörték ránk a keresztyének, legelől az ostromló hadak közt kilencz fehér ruhás kisértet rohant ránk, halotti köntösében, azon elijesztőn, a hogy a sírból fölkelének, arczaik fehérek, sírok férgeitől szörnyen elrutítva.

– Az én bélpoklosaim!

– A pokol hősei lehettek bizonynyal, mert a mint azokkal szembetalálkoztunk, elveszett a fegyvernek az éle a kezünkben; ha a buzogányomat akartam feléjük emelni, az olyan nehéz volt, mintha hordót emelgetnék rúdra tüzve, s ha meg a kardommal csapkodtam feléjük, az meg olyan volt, mintha nyakla szalmaszállal ütögetnék kőczölöpöt. Futott ezek elől, a ki csak embernek született. Eleven embertől én sem ijedek meg, de ki küzd halottakkal?

– Az én bélpoklosaim! hörgé keservesen Szilamér, öklével ütve koponyáját. Megátkozott engem az a gonosz tündér. Ah! Miért nem voltam én ott?

– Hisz ez volt a legnagyobb átok rajtunk, hogy te nem voltál ott köztünk; hogy nem volt velünk egy fiatal vezér, a ki a harczi népet a zürzavarban rendbe tudja szedni, szavával, példájával fellelkesíteni.

– Hát az öcséim? Hát Zsombor? Hát Iszla?

– Öcséid? Jó Szilamér. Rég otthon vannak már az ő ükeiknél az örök napos mezőkön. Iszla öcséd még Torján elesett, mikor te feleséget hoztál, Zsombor pedig elhullt, Mike Andorással harczolva az átjáró-vár lonkáján, el is temettük, szép tuhudún szokás szerint.

– Öcséim meghalva? fuldoklá Szilamér, el-elakadozó szóval.

– Bizony halva ők már. S ki őket túlélte, a ki megsiratta hét sebből omló vérkönyeivel, hős apád Kevend, az most ott fekszik a ravatalon!

– Harapd el nyelvedet, hogy ne mondjon több ilyen átkozott hirt!

– Pedig még nincs vége. Hátra a legrosszabb. Az, hogy tűz nélkül maradtunk (tűzhelyünk, szívünk is); az, hogy megverettünk, az, hogy ellenségünk birja már a külvárunkat, az, hogy két testvéred el van már temetve, az, hogy ősz apád is ravatalon fekszik, még mind nem a legnagyobbik átok. Annak a betetőzője az, hogy te nem vagy köztünk. A kevély győzelmes Mike Andorás most trombitaszó mellett fölkéri a várat, s tudva, hogy te nem vagy benne, se a feleséged, azzal fenyegetőzik, hogyha magunkat kegyelemre meg nem adjuk, fejünkre rontatja Bálványos-várát az Istenek tornyával együtt.

– No hát ott találjon engem is e várban! rikácsolá Szilamér. Felmegyek eléje, s viszem magammal az asszonyom, gyermekem! S majd a kit legelől maga előtt talál, abban rám ismerhet, aranynappal melledző pánczélingemről, s kardom csapásáról! Készülj hát az útra, asszony! Feleségem. Villámlik a felhő, harsog az égdörgés! Így kel az utolsó tuhudún az útra. Ottan ég a szálfa! Égi tűz gyujtá meg. Itten van az új tűz! Fáklyákat gyujtsatok nála! Viszem magammal az ég lángját Bálványos-várába! Előre, a ki tuhudún! utánam, a ki még szeret!

Imola bámulva látta a rögtöni nagy átváltozást Szilamér alakján. A bősz harag, a vakbuzgó pogány hit egyszerre erőt vett annak egész lelkén. Elkezdte a régi vérengző dalokat nagy harsogással énekelni, a mik mind az ős bálványistenek magasztalásáról szólnak, előhivatta a kürtöseit, megfuvatta velök a hosszu hársfakéregből készült, messze elrivalló kürtöket, a miknek a szava elhallik egész a Bálványos-várig, és azalatt felölté magára napbálványos pánczélját, feltette a ráró-madaras sisakját, előhozatta a harczi ménjét; kardot, kelevézt, buzogányt szedett a markába, s míg az ég villámait ontá, míg a zápor szakadt, odavágtatott a villámgyujtotta szálfához s maga gyujtogatta meg az istenadta tűznél a szurokfáklyákat, a miket követőinek szétosztott, és a közben folyvást hangzott a csatadala, a mivel népeit a végső kétségbeesett harczra fellelkesíté.

Ez volt az utolsó fellobbanása az ősi tűznek.

Imola szótlanul és engedelmesen követte férjét e végső halálos tusába, kis gyermekével együtt.

Nagy erő az Isten szeretete, de még nagyobb a nők szerelme!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

AZ ELREJTŐZÖTT.

Bálványos-várának két része volt: egy külvár, a mi tág körben foglalta körül a házakat, a mikben a tuhudúnok maradékai laktak. Ez a külső vár az utolsó pogány vezér, Gyula támadása után épült; a mikor a magyar király az őshit mellett fellázadt székelyeket behódította, a tuhudún hadnagyokat váraikból kizavarta, akkor mindazok, a kik fel nem vették a keresztséget, ide menekültek Bálványos-várába, a minek megvívását nem tanácsolta a vajda a királynak. Ellenben a bálványosiaknak is szép hegedűszóban tudtul lett adva, hogy a mit a váron belül cselekesznek, azért őket ugyan senki nem háborgatja, de a váron kívül mindentől őrizkedjenek, a mi a keresztyéneket megháborítaná. Ekkor építették a külső várat, a miben valamennyi tuhudún menekült háza bőven elfért, valamint a tűzáldozat halma. A menekült előkelők idejöttek kincseikkel, marháikkal. Ezt a külső várat, a hegy meredeksége miatt, épen csak a kapunak vezető útról lehetett megtámadni, a mi előtt egy mély akna volt ásva, a mi meg volt tömve kénkővel; ezen aztán egy vasrácshíd vezetett keresztül, úgy, hogy ha az ostromló ellenség a hidat elfoglalja, a meggyujtott kénkőnek a füstje úgy elbánik vele, mint a méhrajjal, a kit kifüstölnek.

De még más titkos erővel is fel volt e kapu őrtornya ruházva. Mikor ezt építék, egymásután háromszor összedőlt a fal. Akadnak rosszlelkü emberek, a kik azt állítják, hogy a torjai keresztyének ásták alá éjszaka a falakat; olyan ostoba beszéd is hallatszik, hogy a kőműves-mester rosszul rakta le az alapköveket, de a ki igazlelkű ember, az bizonynyal tudni fogja, hogy ez az ördögök ravaszsága volt, a kik minden építkezésnél addig incselkednek, a míg az áldozatjukat meg nem kapják. Miért is a kőműves elvégre azt tette, hogy a saját feleségét falaztatta be a torony kőfalába, s attól fogva megállt a torony, mint a «Csala tornya». Most is mutogatják azt a hosszú, magas márványkövet, mely azt a fülkét jelöli a falban, a hová az áldozatul hozott menyecske be lett falazva. S ennélfogva ez a tornyos kapu nemcsak hogy az ördögöknek ellenállott, de minden emberi ellenségre nézve is bevehetetlenné lett téve.

Annál nagyobb vala a bálványos-váriaknak a megrettenésük, a mikor ezt a kívül-belől erős tornyot egy nekiveselkedéssel elfoglalták a keresztyén atyafiak. A lehetetlenséggel volt az határos. Sokan azt állítják, hogy azért ment ez olyan könnyen, mivelhogy a székely a saját nemzetsége ellenében nem tud olyan jól verekedni, mint ha idegen nemzetbelivel akaszkodik össze; a kik közelebb találtak, azt mondták, hogy az előrohanó bélpoklosokat halott vitézeknek nézték, ez a varázs rontotta meg karjaik erejét; a legigazságosabbak pedig tudták azt jól, hogy az új tűz ki nem gyulladása okozta az egész veszedelmet. Elég az, hogy megtörtént s most már a tuhudúnok egész népe fel volt szorítva a belső várba, egy szikra tűz nélkül, étel, ital, szüleség nélkül, a mit mind elfoglaltak a keresztyének a hirtelenkezű ostrom alkalmával.

De a hol a legnagyobb a kétségbeesés, ott van legközelebb a vigasztalás is. Még mielőtt a nap fáklyái jönnének, ime megérkeztek száguldozva a Szilamér fáklyavivői. Soha még a hajnal sugárfényét sem üdvözlé ember annál nagyobb riadallal, mint a bálványos-váriak az első két hirmondót, a kik az égből esett tűzzel megérkezének Tiburcz vára felől. Erről az egy oldalról volt még csupán hozzájárulható a büszke Bálványos-vár. Innen lehetett a megszállottak számára lábas jószágot felhajtani, innen a szent forrás kutfejéhez sziklába vágott hosszú lépcsősoron alászállni.

A mint Szilamér maga is megérkezett, újra megszállta a lélek a tuhudúnok szívét; a csüggedést felváltá a harczi indulat, szörnyü riadallal fogadták őt már a kapuban, s lováról egyenesen paizsukra emelték, úgy vitték magukkal be a várudvarra.

Az ifju vezér aztán egyszerre tudott rendet csinálni a hadi nép közt, maga körül gyüjté a hadnagyokat, kinek-kinek kiosztá a maga hivatalát, parancsokat adott, a védelemre való szereket felhordatta s a maguk helyeire czipelteté, a kovácsokat sürgölte hajító-dárdák, nyilak nádalására, üstökben szurkot forraltatott, malomkerekeket ácsoltatott össze, mik az ostromlókat eltaposni szánvák, gyerekhadat, ifju leányokat lekergetett a pinczeboltokba, hogy ne lábatlankodjanak ott. A külső várat elfoglalva tartó keresztyének nagyhamar megtudták, hogy a belső várban nagy változás történt, a bástyafokon kigyulladó örömtüzekről; az okát is megértette velük a torony lonkájára felhágó kádár, a ki hármas kürtszó után ezt az üzenetet rivallá le a magasból:

– Halljad meg szavamat, te Mike Andorás. Az én ifju uram: bálványosi tuhudúnok vezére, Opour Szilamér híva hív tégedet, hogy holnap hajnalban, napfeljövetelnél jelenj meg a két hárs között vele szemben, hozd el magaddal minden fegyveredet, s harczolj meg vele akár magad egyedül vitézi párbajban, akár egész hadi népeddel az ő népe ellen. Addig pedig vigasztald anyádat s mondd, hogy imádkozzék, mert «egy» fia holnap bizonynyal halott lesz!

Mike Andorás azt felelte rá a maga kádárjával:

– Ott leszek!

Imola nem is csodálkozott rajta, hogy Szilamér csak a harczi készületekre gondol, s ravatalon fekvő apját még csak megtekinteni sem siet. Amaz előbb való, várhat a halott! Van annak ideje!

Az első nap úgyis csak az asszonyok dolga a halottat elsiratni. Imola, a mint lefekteté kis gyermekét, sietett fel a fegyveres házba, a hol a ravatal fel volt állítva; két alabárdos őrizte az ajtót, hegyével lefelé fordított dárdákkal.

De nagyon megütközött rajta, mikor a csarnokba belépett, hogy semmi asszonysirást sem hallott, ez pedig szokás mind a keresztyén, mind a tuhudún halottak virrasztásánál. De még fáklyák sem égtek a ravatal körül, csak egy nagy karos tartóban lobogott valami nagyfüstű szövétnek, tánczoló lángjával egyik szögletből a másikba kergetve a sötétséget. De csak egy asszony sem volt ott, sem a hegedűsök, hanem csupa férfiak, a kik közül épen Kájon horkáznak az arcza volt előtte ismerős, a többiek mind olyan különös viseletekben, a mik nem a rendes harczosoké.

A terem közepén volt felállítva a ravatal, de olyan magasan, hogy a rajta fekvő alakra alig lehetett rálátni; körüle összeboruló fenyőágak még jobban eltakarták arczát.

Valami nehéz illat terjengett, a nyitott ablakok daczára, a mi Imolában valami emléket költögetett fel. Hol érezte ő azt? Miért borzong úgy teste-lelke, mikor újra megérzi?

Kájon horkáz, a mint Imolát meglátta az ajtóban, eléje sietett s palástját szétterjesztve előtte, mint két denevérszárnyat, azt susogá neki:

– Térj vissza!

– Mit csináltok itt?

– Áldozunk istennek.

– Nem áldozhatom én veletek?

– Halott van itt ma.

– Valóban halott?

– Mondám, hogy «ma» halott.

– És holnap?

– Holnap is halott lesz.

– És az örökkévalóságban?

– Talán.

– Bocsáss hozzá, én látni akarom őt!

Azzal félretolta maga elől Kájont és odasietett a ravatalhoz. Annak az aljánál hevert egy barna tömeg, azt hitte, valami párnazsák. Arra felhágott.

– Vigyázz, az oroszlánra lépsz!

Már akkor rálépett.

Az oroszlán felemelte a fejét, megnézte, ki gázolt rá? azzal megint csendesen visszatette a fejét a földre.

Imola meglátta rémülete tárgyát. A ravatalon fekvő Opour Kevend szájába a «világ-zár» csoda-virága volt dugva.

Ki akarta azt onnan kapni, de a ravatal körül álló férfiak elrángatták a tetemtől.

– Ő nem halt meg, csak el van rejtőzve! Lihegé Imola iszonyattal.

– Te mondád! felelt Kájon.

– Ti kényszerítettétek őt az áldozatra!

– Ez a sor! monda Kájon. Mikor a földön nincs tanács, az égbe kell érte menni. Ez az ősi szokás. A legvénebb vezért illeti ez az út. Hadúr elé csak ő mehet a nap mezejére. Damasek Isten csak ő rá bizhatja izenetét.

De már most igazán haragba jött Imola.

– Hallod-e, Kájon horkáz! Én hozzám ne beszélj úgy, mint egy szájtátó gyermekhez, vagy egy kölyü-fejü paraszthoz! Én a te tuhudún hitedbe nem szólok; nem bánom, hidd, a mit akarsz! Áldozzatok miattam fehér lóval, komondor kutyával, de én az apósomat, az én férjem atyját megáldoztatni nem engedem! Abba már beleszólok.

– Hiszen nem áldozzuk őt meg! Ime csak hét napig leszen halott, akkor ismét feltámad és életre kél.

– Ezt meséld a bolondnak! A ki hét napig a sírban fekszik, az soha többet nem látja ezt a világot!

Kájon horkáz olyan csodálatosan vigyorgott erre a szóra.

– És hát olyan nagy baj lenne abból, ha Opour Kevend hét nap mulva nem látná ezt a világot? Beszéljünk egymással okos emberek módjára, asszonyom. Neked legjobban meg kell azt értened. Az őshit világának vége van már. Az utolsó láng csak pislog, de nem világít, nem melegít többé. A mi fánknak a gyökerei elrohadtak, hiában támogatják, ki kell annak dülni. A kik még velünk együtt áldoznak, csak a kevélység és a régiekre való visszaemlékezés tartja őket hozzánk. Mi magunk sem érezzük már, a mit mondunk. Mi haszna rugódozunk az ösztön ellen? A nagy népek között, a kik mind felvették a kereszt vallását, nekünk el kell enyésznünk. Fiaink, leányaink lopva úgy is a ti egyházaitokat látogatják már s a mi áldozatainknál egyre gyérül a nép. A világ nagy folyó, mi azt vissza nem fordíthatjuk. Ime láthatod: egy maroknyi keresztyén had, kilencz bélpoklos lázárral kiveri a tuhudúnok ezreit a megerősített várukból; a tuhudún az ős istenek oltáraiért nem tud, nem akar harczolni többé.

Imola ámult és bámult. Hisz ezek olyan szavak, a mik igen jók volnának a maguk helyén és idején elmondva. Szemre főre nézett a jelenvalók közt. Kájon horkáz észrevette a kétkedését.