Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LX. KÖTET

BÁLVÁNYOS-VÁR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

BÁLVÁNYOS-VÁR

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896

A FERGETYÜVÁR.

Még csak a negyedik század járta, hogy a magyar nép Árpád alatt elfoglalta Magyarországot. Két király ült egyszerre a magyar trónon: II. Endre és fia IV. Béla. Túros is volt annak a lónak a háta. Akkor is nagy volt a panasz az adószedők ellen. Izsmáel fiainak nevezték őket, más néven meg bolgároknak. Annyi bizonyos, hogy pogányok voltak. Még a pápa is felszólalt ellenük függő pecsétes levelében. (Derék, becsületes pápa volt –!) A pénzverés is az ő kezükben volt: az ország egész kincses háza. Nagy volt velük a veszedelme a királyoknak is, a nemességnek is, a papságnak is, meg a népnek is.

Hanem mindezekhez a bajokhoz semmi köze sem volt a székely nemzetnek. A székelyek nem jöttek Álmos fejedelemmel meg a hét vezérrel idebe honfoglalni. Őket még Attila ősapánk hun anyától származott fia, Csaba hagyta itt a maguk országában, a hol már ők ötszáz esztendeje otthon voltak, mikor a «Hetumoger» bejött; nem is keveredtek belé az ősmagyar anyatörzsbe, mint az imitt-amott lappangó jász, palócz, avar, úz ivadék; se nem települtek közé, mint a kun, besenyő, kazár, hanem szövetséget kötöttek vele, erős föltételek mellett. A szövetség két kőpaizsra felvésve, ó-székely betükkel, ott őriztetik Buda várában, nem abban a Buda várában, a hol a magyar királyok székelnek a Duna mellett, a mit még csak mostanában kezdtek el építeni Béla király parancsára, hanem abban, a mit Attila testvére építtetett a Küküllő partján, a hol a nagy Zandirhám tartotta fejedelmi udvarát Árpád idejében.

E kőbe vésett szövetség azt mondja, hogy a székely nemzet soha senkinek pénzbeli adót nem fizet, még a magyar királynak sem, és senkitől parancsolatot el nem fogad, még a magyar királytól sem! Egy szabadság van a világon: ez a székely szabadság! Ezért a szabadságért cserében aztán övé a nagy tartozás: védni Erdélyország határát. Nagy kötelesség! A havasokon túl már Ázsia. Onnan jön a minden vadnépek vízözöne.

Hanem ezt a nagy munkát végezte is aztán a székely nemzet emberül. Minden ember katona volt, még az asszonyok is. A mely székely faluban az asszonyok fátyolos konty helyett fekete süveget viselnek, ez annak az emléke, hogy az asszonyaik a férfiakkal egy sorban ütötték az ellenséget. Ha összeszedték magukat, százezer embert állítottak fegyverbe, s azoknak fele lovas volt. Upolet rhabonbán alatt a krimi tatár szultánt, Athlen Girait a Fekete-tengerig kergették, ott fogták el seregestől. Fegyveréről, lováról s egy hónapra való eleségről minden ember maga tartozott gondoskodni. Elég nagy adó volt ez! Az elpazarolt vért számba se vették, az ingyenbe ment.

De még azon kívül nagy terhük volt az erődítmények fentartása. Az volt az erősség! Ide jöhetnének a hadverők várharczok rendszerét tanulmányozni. Nem várnégyszög, de vártömkeleg volt itt felállítva. Ha abba az ellenség beletévedt, úgy ott szorították, mint az ördögöt a boszorkány ákombákban. Ha a támadás a háromszéki róna felől jött, akkor ott állt a berohanó előtt a síkság közepén kiemelkedő Várhely, abba ütötte bele a szarvait, s a míg azt öklelte, addig ráözönlöttek minden oldalról a székelyek lovas dandárai; ha otthagyta a várat s mélyebbre hatolt, akkor ráeresztették a mesterséges tavak vizeit, a miket gátakkal felszorítva tartottak a hegyeik közt. Ez a hadi fortély még az agathirsok hagyománya volt Erdélyben. Ha pedig a Rétynek került a betörő had, hogy a sziklavárakat kikerülje, ott várt rá a legnagyobb veszedelem. Az egy kietlen homoksivatag az erdők közepett, a hol nem lakik más, mint az elátkozott ördögök, meg azoknak a boszorkány szeretőik; azok, meg a lidérczek becsalogatják a vakmerő betolakodót a feneketlen dágványokba, hol a sivó homok alatt morotvás lápvíz lappang, a sellők, a vízi tündérek a lovagot ménestül együtt lehuzzák a süppeteg homok alá, s ha valakit ott kap az öreg ördög, a Nemere, úgy eltemeti fövény-felhőivel, hogy csak a dárdája hegye látszik ki a buczkából. S aztán a merre csak szem lát, egyik hegyhát a másik után, csupa rengeteg őserdő, a mi tele van bölénynyel, medvével, még párducz is tanyázik benne s a fertelmes sokatevő, a hogy a székely daliák nyakából lefüggő háti bőrök bizonyítják.

És aztán mind ezen a süppedő morotván, e sivó homokbuczkáson vonul végig a Honárka, egy széles magas töltés, egyenes irányban, keresztül a berkeken, bozótokon; aztán fel a hegytetőknek, a rengeteg erdőkön végig; odább már Kakasbarázdának hiják, majd odább Csörsz árkának, Tündérek útjának, Ördög szántásának, Óriás töltésének. Nem is készíthette azt más, mint óriás. Igenis, az az óriás, a ki egész Európát végiglépte. Minden lépése egy csatatér volt, minden pihenője egy elpusztult város; a hová a kezét letette, ott egy nép elmult. A mesemondók Attilának nevezik, a magyarok Etelének. Az ő rabnépei készítették a hihetetlen sánczokat végig emberjárhatlan országokon, hogy szabadon legyen tartva a hunok előtt a hadak útja.

Most aztán ezt az utat őrizni a székelyek hivatala.

*

A «Fergetyüvár» egy messze kimagasló hegyfokon áll a rétyi nyir kietlen bejárata előtt; a szirtfokot két rohanó hegyi patak veszi körül, a Borosnyó és a Kurta.

A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza egy kerek, egyszerü, óriás rakásu kőfal s azon belül van egy torony, mely ezt a kőfalat egészen betölti. A torony hasonlít a világító-tornyokhoz, csakhogy megfordított idomban, nem középett karcsu s alul-fölül széles mint a tengeri jeltornyok, hanem a közepén kiöblösödő, mint egy korsó, s aztán teteje is van, mint a korsónak. A torony körülete hatvan lépés, a magassága, a milyen csak egy szál fenyőé lehet.

Az egész torony fából van, az oldalai és teteje rézpléhhel borítva, köröskörül rikító zöld már a rézrozsdától.

Ajtaja vagy kapuja ennek a toronynak sehol nem látszik.

Hanem a hol a teteje a párkányát éri, ott van rajta köröskörül egy sor ablak, épen mint a csurgómáknak a tokján. Azoknak némelyike nyitva van, némelyike pedig csukva. Éjjel a nyitott ablakokon tűz világít keresztül.

S ez a kerek torony éjjel-nappal folyvást forog. Azért a neve «Fergetyüvár».

Ennek a toronynak az ablakaiból végig látni egész Háromszéken, az Olt völgyén: Szent-Lélektől Kökösig, Zágontól Zalánig s aztán be a bodzai völgybe s a Fekete-Ügy helységeire. Valamint hogy aztán ennek a toronynak az ablakaira rálátnak a Biharcz-hegytető váráról, a minek «Ordítóvár» a neve, másfelől Szacsva-váráról, harmadik felől Barabás-váráról, a honnan azután egy ordítással jelt lehet adni Bodza-várába, s a hatalmas központi sasfészekbe, Várbérczre. A Fergetyüvár a székelyek távirója. A nyitott és csukott ablakok tudatják a hírt a szomszédvárak őrtállójával, a ki a jeleket rovásra faragja, s a várnagynak átadja. Ha porfelleg vagy vésztűz tünik fel a távolban, azt a Fergetyüvár azonnal tudatja a körülfekvő várakkal, s elébb, mint a támadó megjelent a háromszéki síkon, készen álltak az elfogadására az ekeszarvát karddal, kopjával felcserélt harczosok.

Ilyen körben forgó várak vannak még Eresztevénynél, az «óriások pinczéje» fölött, Aldobolyon a Veczel-tetőn, s Bikfalvánál a «Csigaváron».

A Fergetyüvár egészen székely találmány. Ennek a népfajnak a vízhajtotta szövőszéktől a zengedező kutig mindenhez van esze. S a nyilak és kővető-gépek korszakában a Fergetyüvár nevezetes hadi furfang. Annak nem lehet a kapuját betörni, mert nincs kapuja. Azt nem lehet kanóczos nyilakkal felgyujtani, mert rézzel van körül befedve. Azt nem lehet lábtókkal megostromolni, mert alul-felül keskeny, derékban domboru s aztán nem áll egy helyben, mindig forog, mint a fergetyü. Ez a tündérmesebeli «Kakassarkon forgó rézvár».

De hát mi forgatja ezt a kakassarok körül? Ez a kérdések kérdése.

Az önmozgógép még nincs feltalálva. Talán belülről állati erővel hajtják körül, talán bivalyokkal, a hogy a szárazmalom kerekét, vagy épen embererővel, tán igába fogott férfiak egész csoportja tolja körbe folyton-folyvást, éjjel-nappal ezt a nehéz alkotványt, egymást felváltva a sanyaru, egyhangu rabmunkában, míg mások az alatt ott gunnyasztanak a réztető ablakai mögött, a szemeik előtt folyvást körben forgó nagy tájképre meredve, mely hegyeivel, völgyeivel, folyóival, erdejvel, falvaival, váraival soha meg nem áll, jobbra elmegy, balról megint visszatér, hogy jelt adjanak valakinek a parancsszavára, a mit a távolban megértenek? Hogyan kerültek azok ide be? Ki hozta őket ide? Hogyan látják el őket étellel, itallal? Mit véthettek ezek, hogy ilyen elkárhozottak robotjára lettek elítélve? Miféle csáb, varázslat, kényszerítés birja őket arra, hogy ezt a keserves erőlködést szakadatlan folytassák, soha félbe ne hagyják? Ki az, a ki ezeknek parancsol, s kik azok, a kik engedelmeskednek?

A fénylő rézzöld torony messze kimagaslik a sötétzöld erdők közül, nappal fénylő fehér, éjjel izzó tűzszemeivel őrködve, mint egy örökké éber szörnyeteg, a világ fölött.

Másféle torony még nem látszik e vidéken. A legelső keresztyén egyházat, a minek tornya is van, most építették fel Torján, de az a hegyektől nem látszik ide.

Csak olyankor van pihenése a Fergetyüvárnak, mikor beborítja a felhő, mikor elfekszi a tájat a köd. Ez neki az alvás ideje.

A VÁNDORLÓ NEMZET.

Hogy valami nagy változás készül ezen a világon, azt már régóta mutatták a jelek. A Délibáb gyakran fitogatott tengert a rétyi sivatag szélén, a hol pedig csak homokbuczkák vannak, ellenben felfordított városokat vetett fel a bárczasági havasok fölött, mintha tornyaikkal lefelé csüngnének az égből alá. A nyolczforintos tóból egyszerre úgy kiáradt a víz magától, hogy minden rétet elöntött, a szörényi kutnak a vize pedig épenséggel vérré változott, a mi királyhalált jelent. Nagy, ismeretlen madarak jelentek meg napkelet felől, a mik olyan vakmerők voltak, hogy még az embereket is megtámadták a mezőn. Az erdőkön rémítették a pásztorokat a farkaskoldusok, meg a veszett csikók, a mik embert és lovat összemartak s megint odább futottak. A bálványosi kokojszáson tüzes embereket láttak tánczolni éjszaka karéjban, s reggelre ott a hol tánczoltak, egész karikában bujt ki a veres gomba a földből. Nappal egyszerre két nap rémlett az égen, éjszaka pedig éjfél tájában egyszer csak kigyuladt az egész égbolt s úgy égett, mintha tűzlángba volna borulva. Azután meg oly sürüen hullottak alá a csillagok, mintha a Gönczöl-szekere, a Fiastyúk, az Álmatlan csillag, a Bujdosók lámpása, az Árvalány szeme, a Hadvezető, a Kincslátó, a Mennyország határa, az Ostoros, a Pásztorserkentő, a Rónaőrző, a Vérszemü csillag, de még a székelyek csillaga is egyszerre alálőtt volna a Hajnalszakadékból (a hogy a Tejútat nevezik a magyarok). Végtére pedig egy tüzes sárkány rohant alá, nagy mennydörgéssel az égből, hosszu sziporkázó farkát csóválva messzire, egész apró ijafia csordájával együtt s belebukott az Istentavába, mire a tónak a partján mindjárt egyszerre kinőtt a sok tatorján-gyökér, a mi megint éhinséges időknek a bejelentője!

A mit a jelek előre mutattak, az valójában be is teljesedett. A fecskeváló hóban, a mikor e két hazában lakó madarak útra készülnek, a Fergetyüvárból az a hír repült szét, hogy Bodza meg Ojtoz felől nagy népségek jönnek. A porfellegek, a miket fölvertek, az őrtüzek, a miket a dombokon raktak, előre hirdetik jövetelüket. A várak ormain megszólaltak a fegyverbe hivó kürtök, s a föld népe hazatakarodott a mezőkről; mindenki tudta jól, hová tartozik, hol a gyülekező helye. A tavaknak a gátjait megszállták, a hegyszorosokat ellátták kőhalmazokkal, s a lármafákat felállították a hegyormokon. Ez alatt a perestáldók körülhordták a véres pallost Sepsi, Csik és Háromszékben s kihirdették, hogy idegen népek jönnek, minden férfi, asszony talpon legyen, fegyvert fogjon.

A nádorispán leveléből megértették a rhabonbánok és főkirálybirák, hogy a kunok nemzetségei szándékoznak bejönni az országba, ezúttal nem ellenséges szándékkal, mint máskor, hanem a két király engedelmével, nem is azért, hogy Erdélyben maradjanak, hanem hogy tovább költözzenek be Magyarországba, a két víz közé, a hol nagy pusztaságok vannak; egészen nekik valók, a kik nem szeretnek várakat építeni, hanem a szabad ég alatt gulyáikkal, méneseikkel együtt tanyázni. Azért ereszszék őket a székelyek szabadon, hagyják átkelni a Hunárkán, az Eteleútján; ellenben vigyázzanak rájuk, hogy útközben el ne pusztítsák az országot.

A kunok! Régi ellenség; pedig testvérnemzet!

A sokféle magyar népcsalád között a székely magát tartja a legelsőnek, azután ereszti a többit, legutolsónak hagyja a kunt. És méltán. Ő neki van itt legrégibb hazája: igazi megerősített országa, a minek idegen soha talpalattnyi földjét se vette meg se véren, se pénzen; a kinek a hét nemzetségét s az abból származott huszonegy ágát még házasság útján se keverte meg idegen származás; a kinél ereklyében tartogatják Etele égből esett kardját, Csaba vezérnek ökörbőrre hun betükkel irott véghagyományát, Zandirhám kőpaizsait az öt alaptörvénynyel, s a hét vezér szerecsendió serlegét, a mibe azok a szövetségkötésnél vérüket csorgatták. Ez mind a székelyek kincse. Az ősvallás is náluk maradt meg eredeti szittya tisztaságában. A kun pedig egy pusztáról-pusztára csavargó ivadék, összekeveredve a kóbor népcsoportok minden töredékével, a nyelve is azokéval zagyvalítva; se hite, se törvénye, se erkölcse, még a vallása is csak olyan, hogy a mely országot meglakott, annak a bálványait elhozta magával s azokat imádja, a míg össze nem töri.

S most ezek jönnek egész nemzetségestül, mint a sáskajárás, mint az elszabadult erdei manók csordája Székelyországba.

Már itt vannak a hegyek közt, jelenté a Fergetyüvár.

A kunok vándorjáratában furfangos rendszer van.

A mit előretolnak előhad gyanánt, az egy nem annyira félelmetes, mint utálatos gyülevész. Valamennyi csuf vén banya van a nemzetükben, az mind egy rakáson; vezérük maga a valóságos «Vasorru bába». Ezekkel egy társaságban az őrjöngő bolondok, a holdasok, az ördöngösök baromsokasága, meg az apró gyerekek, a kiket az anyjaik elhagytak, vagy a kiket tán idegen földről elloptak. Bivalyokon lovagolva jönnek a banyák, elől-hátul csimpajkozó meztelen porontyokkal, a ronda, boglyos, vadállatarczu nederesek hajtják a csordát, s előtte-utána száguldoznak ordítozva; öltözetük állatbőr, beszédük röhögés, üvöltés, makogás, hőrögetés, nem emberi szózat; maguk a vén banyák is egymás közt, meg a kisérőikkel olyan szavakon beszélnek, a mik az ördögidézéshez hasonlítanak; s azoknak az értelmét csak ők maguk tudják.

Mikor ez a bivalycsordán nyargaló gyülevész szétterül a Feketeügy lapályán, olyan az, mintha egy óriási hangyabolyt rugott volna fel valaki.

A székelyek gondoskodtak már a fogadtatásukról.

Az Olt, a Feketeügy tavainak megnyitották a gátjait, a vizek elöntötték a mezőket egész a Várhegy dombjáig.

Csakhogy a mocsár nem gát «ennek» a hadnak!

A bivalynak éltetője a posvány. A mint a bivaly-csorda a szétterült vizeket meglátja, rohan beléjük s viszi magával a hozzá nőtt csőcseléket; manók és boszorkányok, a sívó-rívó porontyhaddal, mind bele a mocsárba: ott azután megragadnak, elfeküsznek; a bivalyoknak s a beléjük kapaszkodó ember-rajnak csak a fejeik látszanak ki a vizből, azokat onnan semmi ösztökélés ki nem veri, a míg meg nem éheznek.

Azzal, a mint ez a riadozó gyülevész félrekotródik, kezd kibontakozni a hegyszorosokból maga a vándor nép zöme, rendbeszedett tömegben. Egy óriás kigyó, mely kanyarogva kuszik előre: a fejét már a róna közepéig tolta s a dereka még nem jött elő a mély utból. Olyan az, mint egy eleven folyam.

Elől a válogatott sereg, hét ezer lovas, a kiket a fejedelemfi Kúthen vezet. Ez a dandár egy kürtszóra azonnal félhold alaku karéjba tud felállni: ez a kunok megszokott csatarendje. Mögöttük jön azután a hét nemzetségre felosztott nép, három nemzet elől, négy hátul; közepett a kun fejedelem, a vénekkel és a bokolabrásokkal (ez volt a papjaik neve). A férfiak mind lóháton elől; azután az asszonyok, leányok, ökörvontatta szekereken, a mik ernyővel vannak fedve, zöld galyakkal körültüzködve; a sihederek a szekér mellett ballagnak a kutyáikkal együtt. Utánuk hajtják az ostorosok a tejelő borjasteheneket s a csikós kanczákat: azoknak a tejéből készítenek, a hol letelepesznek, mámorító italt. A rengeteg sokaságú rideg gulyákat, a szilaj méneseket, a hosszú gyapjas, csavart szarvú juhok nyájait s a szarvaslábú rőt sertések csordáit aztán leghátul terelik az ijász pásztorok, hosszú kongató ostoraikkal, hegyes dárdáikkal; s a marhával együtt terelik a gyalog maradt rabszolga-hadat, a kit a világ minden népei közül magukkal hurczoltak: csupa férfiból és fiuból áll az. A rab nőt, ha szemrevaló, koczkára bocsátják, ha nem az, elpusztítják.

Aztán legeslegvégül bezárja a hosszú vándorhadat egy undokul vonító csikasz farkascsorda, a mit az útfélen elmaradt hullák csalogatnak a vándor nemzet után. Ez az állandó kisérője a vándor nemzetnek, pusztákon, erdőkön keresztül; ennek az üvöltéséből jósolnak a papok.

Mikor ez a néptömeg vézighuzódik a nagy háromszéki rónán, sebes nyári zápor vonul el a hegyek fölött, s az alkonyodó napnál fényes kettőzött szivárvány támad, melynek egyik vége a Várbérczen, a másik vége a Czenken támaszkodik a mesemondta aranytálba s a vándornép mind ezen a szivárvány kapuján keresztül vonul be Erdélybe. – Azt pedig mindenki tudja, hogy a szivárványon nem jó keresztül menni; mert a mi ember, állat azon keresztül megy, a nő himmé, s a him nővé változik át. A hétszinű bábabukrára még ujjal mutatni sem jó, mert a rámutatónak az ujját megragadja a «kék kelevény».

Az egész vándor nemzet háromszázezer emberfőt számlált, azok között volt negyvenezer harczos férfi.

A három székely-széknek ugyan össze kellett szedni az erejét, hogy ezt a kelletlen vendégsereget korlát közé foghassa. De nem volt ebben hiányosság.

Bálványos-vár felől ott állt hadirendben a székely lovasság, a kiket az öreg rhabonbán, Opour vezetett, a három fiával, a kik közül a legöregebb neve Szilamér, a középsőé Zsombor, a legkisebbé Iszla. Budavár vidékéről lejött Sándóur rhabonbán a maga hadaival, a kinél van Attila turulos zászlója s körüle azok a vitézek, a kiknek az ősei azt a zászlót a népeltörlő harczokból elhozták; a Barczaság felől elállják az utat a «német lovagok», kiket Jeruzsálemi Endre hozott ide Syriából. A sík róna közepén pedig ott áll a Várhely, mind a négy bástyája csakúgy berzeng a kopjahegyektől, s feketéllik a süvegektől; az is haddal van megrakva.

Kuthen vezér egész a várig eljött a hadával, a mit mély vizárkok vettek körül, beszegve hegyes sánczkarókkal.

Itt tanácsolá neki Kájon «horkáz», hogy maradjon meg egy áldomásra a vár alatt: bizony hasznára lesz.

Ez a Kájon, bálványosvári horkáz volt, Opour embere; a kit a rhabonbán a nádorispán parancsára eléje küldött a kun népnek, hogy lenne kalauzolója a székely földön keresztül, s ha a két nemzet egymásnak a nyelvéből valamit meg nem értene, azt tolmácsolná, s a szokásaikat is egymással megismertetné, nehogy csupa félreértésből még egymás ellen kardra kapjanak.

Hanem a kunvezér agyafurt volt: nem vette be a tanácsot, azt mondta, mit neki ez a vakandturás itten? s azt gondolta, hogy majd ő most a maga előhadával szépen elmegy a vár mellett, a szakadó zápor oltalma alatt: a tegez idege ilyenkor megázik, nem lőhetnek rá a vár bástyáiról, s ha egyszer aztán túl lesz a váron, ő állhat majd a kert felől s ő szabja meg az átkelési szövetség feltételeit, nem a székelyek.

Hanem amint a vár elé ért, csak jött ám eléje nagy süvöltve a levegőn keresztül egy hordónyi nagy gömb égetett agyagból, a mit a sáncz fokáról hatalmas hajító géppel röpítettek alá, s a mint a kun lovasság közé leesett s cserepekre törött, egyszerre ördöngős méhraj zúdult ki belőle, a mi neki esett a lovasok arczának, s fulánkjával összecsipte-marta s védekezni hiába ellene. Azután meg jött nagy búgva egy másik nagy bolond cserépkobak, abból meg mérges vizi kigyók gomolya hemzsegett elő, a mi a lovak lábaira tekergőzött s azokat összemarta úgy, hogy a megdühödt állatok egymást harapták kinjukban és rémületükben.

Ebben a kunnak még az a veszedelme is volt, hogy viseletében a török szokást követve, hátul kopaszra nyirta a fejét, csak elől, hagyta hosszan lecsüggni a haját, aztán hosszú kantust viselt; méh, darázs a tarkóját, kigyó a lábszárát könnyen csipte, marta.

Ez csak intés, hogy «lassan a testtel».

Kuthen átlátta, hogy legjobb leszállni a lóról, s békeüdvözléssel járulni a várkapuhoz.

Akkor aztán a vár kapuja is megnyilt, a csapóhidat leeresztették, s előjött belőle a vár parancsolója, ugyanannyi emberrel, mint a mennyi a kun vezért kisérte gyalogsorban.

Emberrel ám; de asszonyemberrel. Maga is olyan volt.

Valamennyi dárdásnak volt bivalybőr melledzője, és fekete süvege; de szoknyája hozzá: bajusza pedig nem volt.

– Hát asszonyokat üdvözöljek én? Kiálta nagy haraggal a kun vezér, a mint megismerte a fegyveresek sima arczáról, hogy azok nők.

– Mit bámulsz úgy rajtunk? szólt a parancsoló asszony: van kardunk, mint neked; van süvegünk, mint neked; van szoknyád, mint nekünk.

A kun vezér megvető negéddel fordult Kájon horkázhoz.

– Hát olyan kevés a székelyek közt a férfi, hogy még az asszonyoknak is jut süveg, viselni való?

– Tudd meg azt vezér, mondá neki Kájon horkáz, hogy a fekete süveget a székely menyecskék annak az emlékére viselik, mikor Felcsiknál a tatár sereget tönkreverték, az uraikkal versenyt küzdve.

– Soha sem szerettem az «őrpatával» harczolni, dörmögé a kun vezér. Az asszonyvágta seb soha sem gyógyul be. – Asszony parancsol hát e várban?

– Nem asszony, hanem fiuleány; igazítá helyre a horkáz. Ha nálunk egy nemességből a fiág kihal, minden birtok és hatalom rászáll a leányra, az ősi névvel: az viseli, fiuleány lesz. Hatalmas asszonyurak neveit emlegetik hagyományaink! Majd meglátod még az utadban Rapsonné várát, Veneturné várát, ott is asszony viseli a süveget s sort ül a tanácsban.

– Bolond szokás! a hust vérben, a köleskását tejben főzik, nem összevissza. Mit keres asszony a tanácsban? Hosszú haj: rövid ész!

– Már pedig ennek az asszonynak az eszétől jobban őrizkedjél vezér, mint a hajától; mert ennek az esze tovább ér, mint mind a kettőnké. Ez a hires Mike Sára, a ki magát az ős Istent, a Damasek Istent is úgy hátra szorította, hogy most csak egy kuczkóban kuporog. Ez hozta be a keresztrefeszített hitét a székely földre s olyan tornyos házat épített neki, mint egy vár. Valamennyi alirumnája a nap vallásának, mind elványadt előtte. Rettegj a tekintetétől.

Mind ezt kun nyelven beszélték egymás közt a kun vezér és a horkáz, alig értett meg abból valamit, a ki meg nem szokta.

Egy vizárok állt nő és férfi vezérek között, annak a dobogója fel volt huzva.

– Szólj! Mit kivánsz? kiálta át erős, csattanó hangon az asszony-úr.

ESKÜDJÉL MEG A KUTYÁRA!

A kun vezér levette a válláról a kürtjét s megmerítve azt a sánczárok vizében, felvetette a vizet az ég felé, azután a görbe késével egy marok füvet vágott le, azt is a feje fölé szórta; harmadszor pedig egy marok porondot vett föl s azt a tenyerén fölemelve, szerteszét hagyta a szétnyilt ujjai közt omlani. A vándor-népeknél ez volt a bizonysága, hogy békés szándékkal jönnek, nem kivánnak se vizet, se mezőt, se földet elfoglalni. – Ez volt az üdvözlet.

– Fogadjon Isten! válaszolt rá az úrnő, s azzal egy intésére lebocsátották a dobogót a vizárkon keresztben; s akkor négy felövedzett asszony kenyeret, sót, bort és tüzet hozott át a kun vezérhez, fatálakon, tökkobakban, rézserpenyőben. A szivesenlátás jelvényei ezek.

Eképen kicserélve a hagyományos üdvözleteket egymás közt, a jövevény szólt előbb: