Part 5

– Hölgyeim! Szabad hölgyek! Testvéreim a jövőben! Ennek a világmegfordító gondolatnak, amelyért én is soraitok közé álltam, Debrecenben már száz évvel ezelőtt élt és csatázott az első magyar bajnoka. Tudjátok-e, ki volt ez a korát megelőző lángész? Megmondom: Csokonai Vitéz Mihály volt, a _Dorottya_ halhatatlan írója. A magyar irodalomtörténet-írók, ezek a bepókhálósodott eszű kényszertudósok, vakondokok módjára mászkálták körűl az isteni Csokonai munkáit; berágták magukat, mint az egerek, minden könyvébe; megolvasták: hány sort írt, milyen rímeket használt, kikkel pityizált Debrecenben vagy a Dunántúl. Csak azt nem látták meg benne a nyavalyások, amit én fedeztem föl: a feminizmus első magyar apostolát! Igen, hölgyeim, a Vitéz Mihály _Dorottyá_-ja tulajdonképen a női felszabadulás szimboluma. Persze, még akkor nem lehetett olyan vakmerő szabadsággal szólani, mint nekünk ma; de akinek szeme van, kiolvashatja azokból a remek pergésű sorokból, hogy itt a jövő zenéjéről, a felvilágosodott és szabaddá lett asszonyokról van szó. Dorottya: a férfiak rabszolga-igájából főniksz-madárként kiszálló magyar dáma! A ti elődötök! A ti Éva anyátok! Tisztelet nevének! És dicsőség a költőnek, aki megálmodta jövőtöket, asszonytestvéreim; dicsőség Vitéz Mihálynak!

Az egész gyűlés egy éljenriadásba csapott össze, mint valami eleven, zajongó lángtenger.

Levinszky megittasodva folytatta:

– Indítványozom, hogy társaságunk minden tagja Csokonai medál-képét hordozza gomblyukában, a szíve fölött, hogy mindig szemünk előtt álljon az ő drága képe. Egy darab ára húsz fillér legyen. Én mindjárt előfizetek háromra. Itt van hatvan fillér. Tessék.

Leszúrta a három nikkel-pénzt, megtörülte izzadó homlokát és fenségesen hajlongott a feministák felviharzó éljenzése közben.

Ezt a sikerűlt estét három kolumnás cikkben írta meg a saját újsága számára, mint „kiküldött tudósítónk“. Azután a _Kis-Biká_-ban ülte meg ünnepi torát, tizenhárom üveg sör kisérete mellett; ebből kilencet maga gyűrt le, négyet egy éhenkórász riporter, akit ő fedezett föl a magyar újságírás örök dicsőségére.

Levinszky soha nem ivott bort, csak sört. Az árpalé sajátságos, keserű melancholiába ejtette Lengyelország elszakadt fiát s ilyenkor lelkével vonított a tele holdra, ahogy ő szokta mondani. Elhanyatlott nemzetének sok százados fájdalma zokogott mélydöngésű hangjában s ilyenkor megszépűlt a csúnya kis ember; savószínű szeme sötétebben ragyogott, Petőfies ádámcsutkája hősies keménységgel ült ki sovány nyakán; kis gidaszakálla hegyesen rezgett, mint valami gyilkoló panganét.

A kocsmából egyedűl vágott neki az éjszakának. Május gyönyörű csillagai mosolyogva ragyogtak a sötétkék mennyboltozaton, mint egy óriási operaháznak a boltozat-csillárai. Levinszky nagyon szerette a tavaszi csillagokat; levette kalapját és fölintegetett hozzájuk:

– Szervusztok, apró kis pikolók!

A holdat fizetőpincérnek hívta, a csillagokat pikolóknak.

Útja valahogy a Csokonai szobra felé sodorta. Ahogy rápillant a hangtalan ércemberre, egyszerre fejébe szökken a vér, a halhatatlanság mámora megcsapja, mint valami szédítő illatözön; rajongó lelkesedéssel rázza rongyos kalapját a mosolygó Anakreon felé. Azután egyet gondol, átlép a szoborkert vaskorlátján, felmászik a márvány talapzatra s hajadonfővel messzeható hangon rákezdi magános monológját az éjszakában:

– Csokonai Vitéz Mihály! Vitézek vitéze, diákok diákja, ősöm, apám, Jehovám, poétám, mindenem! Te szent bohém! A szabadságimádó, leigázott lengyel nép fia vallomást tesz neked, az éj templomi csöndjében, hogy nálad nagyobbat nem ismer. Te hős, te próféta, te vátesz, te jós! Megjósoltad ezelőtt száz esztendővel, hogy 1896-ban utcánjáró kutya sem szeretnél lenni. Jóslatod betelt: sintérek járnak palotáink előtt és a legnemesebb állat nyakába dróthurkot vetnek. Gyalázat! Gyalázat! Tiltakozom ellene a szent szabadság nevében! A kutya is nemes állat, az ember is nemes állat: hogy meritek egyiket is bántani? Hah, zsarnokok! Hiszen ti a kutyákat és az embereket egy mértékkel méritek! Rabszolgákká gyalázzátok a természet remekét! Reszkessetek, holnap egy öt kolumnás cikket mázolok fenséges pofátokhoz! Ti öltétek meg ennek az áldott fiúnak, ennek a félistennek – (itt elfakadt az ember sírva, de lenyelte könnyeit és dörgött tovább): Ti öltétek meg ennek az isteni fiúnak is a lelkét; hurkot vetettek a nyakába pribékek, börtönbe dobták, éheztették, sanyargatták, míg meg nem írta a _Tihanyi Echót_ és az _Arany trombitát_, hogy bömbölt dühében a tirannizmus! (Itt összezavarta Csokonait Sárosy Gyulával.) Evoé, evan Bacche, evoé! Evoé, dicső Csokonai! Evoé, magyar Bacchus! Szent elődöm az ivászatban és írászatban! Testvérem tintában és betűben. Elvtársam a zsarnokság gyűlöletében. Lengyel fejedelmi vér zubog ereimben, óh költő! De ha tudnám, hogy zsarnoki vér, megnyitnám a csatornáját – (ekkor kikapta nadrágja zsebéből penicilusát és fenn villogtatta): és kibocsátanám, hogy kutyák igyák fel! Kutyák! Akikre sintérek vadásznak. Csokonai Vitéz Mihály! Tudom, hogy szeplős voltál és szeretted a mustot; ezért vagyok én rokonod, bár lengyel hercegi családból származom. Lengyel vagyok, de büszkén vallom magyarnak magamat. És ha majd riad a végítélet harsonája –

– Szálljon le onnan az úr. Hallja! Menjen haza, ne kiabáljon itt. Ez csendháborítás.

Egy odatévedt rendőr, az eleven próza, így nyírta ketté a Levinszky költői zajongását. Ekkorára már egész csapat ember vette körűl a szobrot és hallgatta nagy vidáman a késői szónokot. Voltak, akik ráismertek:

– Hiszen ez Levinszky, az újságíró. Szervusz, lengyel herceg!

Levinszky mosolyogva lengette nekik a kalapját. Azután a rendőrhöz fordult:

– Uram! Ön is a magyar államot szolgálja, én is. Ne bántsuk egymást. Én nem bántok senkit, csak Csokonaival beszélgettem. Ittam egy kicsit, de azért tudom, merre mutat a Göncölszekér rúdja. Arra van az én hazám. Óh, szerencsétlen Lengyelország! Jesce Polska nye zginula! Mint a nagy izé énekli. Magyar és lengyel: egytestvér, uram! Vagy nem? Hurráh Magyarország! Hurráh Lengyelország!

– Hurráh! – rivalgott a tömeg.

– Oszoljanak! – pattogott a rend őre. Levinszky is kiterjesztette két karját, mint az áldani készülő pap.

– Oszoljanak. Jó éjt, uraim!

Azután a szobor felé fordult:

– Jó éjszakát, apám!

Rossz kalapját keszegen a fejébe nyomta, bátorakat lépve, de mégis ingadozva, megindúlt arra, amerre a Göncölszekér rúdja mutat.

A Göncölszekér rúdja pedig egy kis kurta kocsma felé mutatott ezen az éjszakán. Levinszky, mint a katonák szokták mondani: „feltartóztathatatlan előretörés ösztönével“ nyomúlt minden bánatnak e földi temetője felé. Nem is nézte az útat, csak a szimatja vezette, mint a kipróbált vizslakutyát.

Amint így bandukol, a _János vitéz_ belépődalát dúdolva, egyszer csak harsány kiáltás csapja fülön:

– Levinszky úr! Megálljon! Álljon meg csak!

Háta mögött szaladó kopogás, lihegés, szuszogás. A lengyel herceg hátrafordúl és megáll. Bevárja az ismeretlen ellenséget, vagy jóbarátot. Kicsit mozgott vele a föld és néha kettőnek látta az utána szaladó alakot.

Zsuzsi volt, az udvarbeli kövér szolgáló.

– Levinszky úr, azonnal jöjjön haza. Családi meglepetés várja.

A lengyel herceg egy picit megingott a váratlan hír hallatára; nagyot nyelt kettőt, levette viharkalapját, megvakarta a fejebubját és meredt halszemekkel bámúlt a két emberre szabott húsú Zsuzsira:

– Mi?

– Jőjjön haza! Családi meglepetés.

Levinszky gondolkozott és furcsát gondolt:

– Családi meglepetés? Hű, a kis késit, ezt nem vártam. Fiú vagy lány?

Azt gondolta, hogy a felesége hirtelen lebetegedett és kis Levinszkyt szült.

A cseléd már nem hallotta ezt az utolsó kérdését, újra neki eresztette a gőzt, messze döcögött már, mint egy két kerekű debreceni talyiga.

Levinszky csak bámúlt, félig sóbálvánnyá válva, mint a maga pusztúlásának ártatlan Lóth-ja. Így hát az asszony megszaporodott volna? Hm. Cifra egy munka ez. Hiszen ha jól felgondoljuk… És elkezdette az ujjain visszafelé számlálni a kilenc hónapot. De nem jött ki, sehogysem jött ki. Érthetetlen! Nem is látszott azon az asszonyon semmi. Még ezelőtt egy jó héttel ugyancsak megtapogatta, de rendes állású volt. Látszik az, mikor már nő a ház eleje. Hejnye, a kutyateremtésit ennek a nemjó világnak! Még ez csapta csak meg a peteket!

Ekkor egy tragikus gondolat villant fel gőzölgő agyában:

– Az a gyerek nem az enyém. Másé! Az asszony félrelépett. Hű, a keserves mennybenlakozóját…

Megtapogatta zsebét, benne volt a penicilus. Nagy elhatározás kúszott föl szívéből az agyvelejébe: megölöm az asszonyt!

És most már határozott léptekkel, zordonan tartott hazafelé.

Amint az udvarra belép: gyereksírás vágja szíven. Még pedig jótorkú gyereké. Levinszkyvel egyet fordúlt ez a szép világ. Szemébe vágta kalapját és benyitotta a pitvarajtót.

A pitvarban sárga kis gyermekkocsi, benne egy sivalkodó embercsemete. A kocsi mellett, csak most néz nagyot a lengyel herceg, Margit áll, az ő kedves, szép és okos leánya. Hát az asszony? Benyilaz egy öldöklő oldalpillantást a szobába: az asszony ott sír, az asztalra borúlva.

Na, most már mi ez? kérdezte Levinszky magától. Az ágy rendben; az asszony felöltözve; a gyerek a kis kocsiban, az ő Margit lánya a kocsi mellett. Hogy jöttek ezek így össze?

Tarkójára taszítja kalapját és rozsdásan zörgő, mély hangján elbömböli magát:

– Hát mi baj? Az istenit!

Levinszkyné fölriad. Itt a férje. Gyere csak, gyere, épen jókor jöttél.

A lengyel herceg még egyet ordít:

– Mi baj? Mi?

Levinszkyné, mint egy falusi Niobe, könnyé válva, rámutat a kis színésznövendékre:

– Ott van a drága! Ott van a kedves! Ott van az aranyos! A te szerelmetes csemetéd! Megbabázott!

Levinszky fejéből tisztúl a köd. Kezdi érteni a dolgot.

– Micsoda! Ez a prunkó a tiéd?

Margit nem sír. Csendesen szól:

– Az enyém.

Levinszkyné el kezd kiabálni:

– Bukott kisasszony! Elbukott! Elbukott a gyalázatos! És még volt szeme hazajönni, világcsúfjára.

– Volt. – Mondta rá keményen a kis színésznő.

Levinszky nem tudott se köpni, se nyelni. Az asszonyra nézett: elborúlt; a leányára nézett: könnye csordúlt; a kis evickélő emberre nézett: repesett a lelke és kacagás bizsergette szívét. Még ilyet nem pipált, mióta kétágú. Agyonüsse ezt a huncut bestiát? Aki gyalázatot hozott az ő nemesi nevére. Minek üsse? Agyon van már az ütve úgyis.

Rettentő nagyot kiáltott Margitra:

– Fiú vagy lány?

A hatalmas hangtól a kis emberben bennrekedt a szusz. Elhallgatott. A színésznő csendesen felelt:

– Fiú.

Levinszky jó nagyot ütött öklével az asztalra, úgy, hogy egészen elzsibbadt a keze. Ebbe az ütésbe kiviharozta haragját. Utána kezdett lehűlni, lecsendesűlni. Egy széket húzott a kis gyerekkocsi mellé, ráült lovagolva, állát a szék támlájára fektette és nézte, bámúlta a kis csemetét sokáig. Felhajtotta a takaróját, megpacskolta fehér kis testét.

– Fiú ez. Csakugyan fiú.

Azután a lányához fordúlt:

– Hol vetted ezt, te! Te mulya!

Margit dacosan egyet rántott a vállán:

– Az isten adta.

Levinszky megint háborogni kezdett:

– Ne feleselj velem, mert kapóra váglak. Felelj illedelmesen. Ki az apja ennek a gyereknek?

– Toronyi Tamás.

– Ejnye. Ki az? Mi az?

Margit megint vont egyet a vállán. Nem akarta megmondani. De az apja szeme forogni kezdett.

– Megállt benned az ütő? Mi az a Toronyi?

Levinszky Margit dacosan vágta ki:

– Szinész a Királyszinházban.

Levinszky köpött egyet.

– Marha. Nem tudtál akkor már egy grófot fogni?

Erre a kis színésznő sem állta tovább a dicsőséget, eltört a kis mécsese, keservesen kezdett zokogni.

Levinszkyné fájdalmas kárörömmel gúnyolta:

– Sírhatsz már, drágalátos kisasszony! Csakhogy most már késő. Hanem hát jól van ez. Színésznőnek kell adni egy becsületes anya leányát! Köszönd az apádnak, aki elég bolond volt, hogy hallgatott a te szamár fecsegéseidre. Amit most eltörtél, azt nem ragaszthatod össze többet. Bukott kisasszony.

Levinszky megsokalta az asszony regnálását; rámordúlt:

– Bukott kisasszony. Te is elbuktál, szamár.

Levinszkyné fölcsattant a magas égig:

– Ki? Én? Én buktam el?

– Te hát. Mit jajgatsz! Igaz, hogy én buktattalak el, törvényesen; de mi a frász a kettő közt a különbség? Semmi. Te is csak kenyérre kened a vajat, mint más. Gyerek: gyerek; egyformán születik, akár mondva készült, akár amúgy. Sohse búsúlj, fiam; megesett ez mással is, még sem rogyott le a csillagos ég. Szép kis kölyök, eszem a lelkét; megéri azt a kis fáradtságot. Hogy hívják?

Margit könnyein keresztűl mosolygott:

– Lacikának.

Levinszky hozzádörzsölte pemzli-bajuszát a kis ember arcához; bolondos szavakat gügyögve neki. Lacika először hunyorgatott, azután furcsa grimaszokat csinált, szepegett-piszegett, míg végre eltört a mécsese.

Fiatal, kis anyukája ringatta, csitítgatta kedvesen.

Levinszkyné nem volt se holt, se eleven. Mit! Hát ez az ember ennyibe veszi az egészet? Még csak nem is káromkodik egy retteneteset? Még csak le sem töri annak a gyalázatosnak a derekát? Ezt már nem lehet kibírni. Kapta magát, gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Takarójába dugta a fülét is, hogy többet egy szót se halljon.

Az idő már hajnal felé járt.

A lengyel hercegre még nem ért rá az álom. Mosolyogva bámulta az apró, kis szentet, amint édes anyja mellén dőzsölve csüngött, mint egy pióca. Szuszogva, fúldokolva szívta az élet eleven kútfejét.

A kis színésznő pedig, csöndesen ringatva térdén, halkan, mintegy félálomban dúdolászta:

– Kicsi baba, te rossz baba! Ki fia vagy? A mamádé. Ki a mamád? Nem hercegnő, nem is grófnő, csak egy szegény, kis színésznő. Aludj, aludj, kis emberke, álmodj szépet. A te anyád nagy bolond volt; miért bolond az anyukád, kis Lacikám, csöpp virágom? Azért bolond, mert apádat, a svihákot, elengedte: hadd repüljön, hadd szaladjon, világ-végig meg se álljon. Nem is adott egy fillért sem, nem adott kis Lacikának; pedig bizony jó lett volna, kis fiunak takaróra, pirosselyem takaróra, ezüstfehér kis kocsira, csipkés, selyem kis párnára, hogy az én csöpp madaramnak lett volna szép, szőke fejét mire hajtani, nyugodtan. De az anyád nagy bolond volt; azt a tolvajt, ki meglopta, kirabolta: nem is adta törvénykézre, szabadjára bocsátotta, menjen, merre más nap jár. Minden bánat, minden nehéz keserűség, nyomorúság: az ő vállát, az ő szívét töri, töri, míg csak él. S még azok is, akik neki úgy szülői, mint neked én, még azok is meggyalázzák, arcúl verik, lelkét hamis, rossz szavakkal ostorozzák. Mert anyukád, kis magzatom, nem hercegnő, nem is grófnő, csak egy szegény, kis színésznő. Aludj, aludj, kis madaram! Édes anyád lágy ölében álmodj szépet, nagyon szépet…

A lengyel herceg sírt. Fáradt szemeiből szaporán potyogtak a könnyek. Lefutottak fakó arcán, elrejtőztek, bajusza Bakonyába, gidaszakállán végighúzódtak és beezüstözték pecsétes Ferenc József-kabátját. Nagyon meghatotta leányának ez a pusztába dalolt panasza. Ittas is volt, hát könnyen állott nála az elérzékenyűlés.

Rátette tintás kezét a Margit vállára és azt kérdezte tőle:

– Most már mibe kezdesz? Miért jöttél haza?

A kis szinésznő elnézett messze, a semmibe:

– Lacikát beadom a lelencházba, én pedig megyek vissza Pestre. Egy évem még hátra van. Nem akarok egészen letörni. Feminista vagyok!

Büszkén ütött leányos kis mellére.

Levinszky nagyot nézett és lassan fölemelkedett:

– Feminista? Te is?

– Én is. Magam fogom megcsinálni az életemet. Férfi nélkül. Van hozzá akaratom. Megmutatom!

Ezt olyan szépen, olyan férfiasan mondotta, hogy Levinszky oda volt.

– Margit, Margitkám! A vér csak nem tagadja meg a vért: lengyel herceg volt a mi ősünk, most benned mintha az egész múltunk újra támadna. Szeretlek, becsüllek. Az anyádra ne hallgass, mert az egy debreceni hájfejű civisnek a leánya; soha nem érti meg a mi lelkünket. Soha. De mi ketten tartsunk össze. Én is feminista vagyok. Szabadságot a nőknek, míg új világ nem épűl ezeken a régi romokon. Lacikát pedig majd eltartom én!

A kis szinésznő mosolygott. Lám csak, az apja is a felvilágosodás zászlója alá esküdött. Olyan jó, olyan szép volt ez a találkozás. Laci már elszenderedett, valahol az angyalok mezején járt álmában. Levinszkyné hangosan, ritmikusan hortyogott. A lengyel herceg pedig kezébe fogta leánya kezét és nézett reá, hosszan, hosszan, meghatottan és büszkén, míg könnybe nem lábadt a szeme újra.

KÖD ÜLT A LELKEMEN.

A fiumei kikötőből elindúlt velem a Halál hajója.

Beteg voltam nagyon. Már túl az életen, de még innen a halálon. Hazulról azért vittek el, hogy lássam az Adriát és haljak meg az örökragyogású Délen. Az álmodó magyarok sorsát vonszoltam én is a vállamon: amit jobb napjaimban földhözragadt szegénységem miatt nem érhettem el, elhervadásom szakában, napjaim lehullása idején, költözködő lelkem elzsongítására láttatták meg velem. Üdvözlégy Thalatta! Üdvözlégy, morajló végtelenség! Te vagy az elmúlás tornáca; te hozzászoktatod rémledező testemet a semmibemerüléshez. Tenger mellett könnyebb a halál.

Portore fantasztikus sziklakapuján átsuhant hajóm és átsuhant velünk az élet. Még nem hagyott el egészen. Az Adria kékesszürke háta, mint egy roppant cethal, táncolt alattunk. Szabadságot dalolt fölöttünk a Velebit bizarr ormairól szabadúlt szél. Távolról Cherso szigetje rémlett föl, halaványan, mint a tengerbe merülő álom. Mignon dala sírt föl emlékezetemben: Dahin, dahin möcht’ ich mit dir, oh mein Geliebter, ziehn.

Lelkemnek ebben az időben különös villanásai voltak. Az események és a dolgok megóriásodtak képzeletem ködében. Álmaim átfolytak a valóságba; magam mintha két emberré szakadtam volna, s egyikkel ravaszúl és kétségbeesetten figyeltem a másikat. Eszem még nem hagyott el, de a fantáziám sebet kapott és vérzett. A Hamlet sorsától féltettek, akik mélyebben ismertek.

Nem bírtam ezt a gyötrelmes életet.

De hajóm már partot ér. Itt piroslanak rám üde zöld keretből a cirkvenicai kis házak. Mintha csak festve volna az egész. Különszakadva, arisztokratikus magaslaton áll a Therapia palotája; József királyi herceg parancsára nőtt ki a dalmát kövekből; én már a hajóról úgy néztem rá, mint Claudius dán király helsingőri várkastélyára. Ott fogok én meghalni, a sorsomat intézők parancsa szerint.

Az autó röpült velem; s egy hosszú pillanat múlva már a Therapia hatalmas korridorján ültem.

Október utolja volt. Sírt bennem a lélek, a hogy lenéztem a tengerszorosra. Ezüstös-kék ragyogásban fürdött az édes Adria; cicázó delfinek kergették egymást a moló tájékán; gyémánteső szikrázott róluk, mikor hatalmas ívben fölszínre vetődtek. Andalító némasággal úsztak a határon fehér és piros vitorlás bárkák. Veglia szigetéről vékony füstoszlop szállt a levegőbe; olyan görögös szépséggel tündökölt messziről a Velebit oromcsoportozata, mintha a Homérosz istenei most szállottak volna le rá. Az abbáziai part őre, a havasfejű Monte Maggiore, soha még festőibb pompával nem feszítette homlokát az égnek. Óh fáj nekem itthagyni ezt a világot! Istennek ezt a gyönyörűséges kertjét! Adj halasztást halálos pörömnek, fekete bíró; hiszen ez nem Nápoly még, hogy meghaljak utána.

Az alkonyatok isteni színjátékát soha nem felejtem el. A mindenható Nap palástjának aranyos uszálya átfeküdt az egész Adrián. A suhanó hajók, a kis halászbárkák álomszerűen fürödtek folyó aranyában. Nyugaton bíborban lángolt a mennybolt; istenek alkonyatabeli tűzözön öntötte el a fél eget. A Nap bukott, hanyatlott, esett. De szinte zengett a mindenség attól a leírhatatlan színsugárzástól, amely ezt a tragédiát kísérte Beethoveni zeneképpen. Azután mély gyászt öltött a napját sírató Ég; a tenger opálszürke színbe merűlt, a hullámok ezüstszegélye lekopott. Egy rozsdavörös vitorlás, fekete bárka úszott el Cirkvenica előtt; a leereszkedő alkonyatban a bolygó hollandi átkozott hajójának láttam.

Itt halok én meg, ezen a hazátalan parton.

A Therapia királyi parkjában tavaszi pompával virúltak még a virágok. Vastag, kékeszöld kaktuszok hegyesen rengették levelük szuronyát; az alacsony legyezőpálmák finom, sugárba omló lombozatán vidoran táncoltak a napsugarak; csak a gyászciprusok sötétzöld gárdista sora emelte föl néma mementóját: ez itt a Halottak Szigete. Itt soha nincs hervadása a természetnek; itt csak az ember él és hal, hirtelen lehulló virágjaként a múlandóságnak.

Itt halok én meg. Az Adria lesz a koporsóm.

Emberek jöttek, emberek mentek. A Therapia a nyomorúság fényes, szomorú szállója. Nem néztem a szemükbe sem; csak magamat láttam volna bennük.

Napjaim összefolytak; éjszakáimat néma denevérek röpítették suhogó szárnyon. Ez a lovagvárarcú bajterem tele volt szárnyasegérrel.

Holdfényes estéken romantikus toborzót jártak az épület homlokzata előtt.

A világ messzemaradt mögöttem. Csak úgy hallottam múlómódon fölrémlő zaját, mint valami roppant malom távoli zúgását.

Már nem is éltem az élőkkel. A halottak árnyékcsapatával haladtam a nagy sötét híd felé, amely a másik partra átvezet…

Egyszer csak, egy fiatal reggelen, valami fehérség lobog föl a Therapia emelt terraszán. Ott szoktam átsétálni az alkonyatot és a reggeleket. Most valaki megelőzött.

Nem mentem le, csak az emelet korridorjáról bámúltam az ismeretlent.

Fiatal lány volt. Az arca fehér, ruhája fehér; fátyola is fehéren habozta körül fürge kis alakját. Mindig szaladó lépésekkel ment; egyik oldalról a másikhoz suhant; olyan zajtalan tovalebbenéssel, mintha cipője nem is érné a márványköveket. És kacagott. Egyedűl volt, nézte a tengert, szaladt és kacagott. Azután eltünt s egész nap nem láttam.

Én nem jártam le a közös ebédlőbe. Bántott, ha valaki rámnézett. S azt gondoltam, most mindenki rám néz.

Egy budapesti orvosnak a felesége lakott azon a folyosón, ahova az én ablakom is nyílt. Vért köpött és mégis táncolva járt a lépcsőkön. A halálsejtelem nyugtalanságával akarta leszedni virágát minden órájának; ki tudja, meddig élünk? Éljünk. Kártyázott, zongorázott, billiárdozott, csónakázott és intrikált. Irígy volt, gonosz volt, szánnivaló volt; mert tudta, hogy nem sokáig él. Szerette kijátszani, ugratni az embereket. Bolond ötletei voltak. Le kellett élnie minden percét, hogy felejthesse a háta mögött lappangó rémet. Nem kímélte magát, de másokat sem hagyott soha békén. Ilyen asszonyt én még nem láttam.

Bánthatta, hogy velem nem tud kikezdeni. Én nem barátkoztam senkivel. Reggelenként elsétálgatott az ablakom alatt; bemosolygott és ravaszúl villantott szürke szemével: miért nem szól uram?

Lassanként rájöttem, hogy azt a fiatal, kacagó, fehér lányt ismeri.

Ez a különös lélek babonás hatással volt rám. Föl-fölragyogott előttem; láttam sugárzó fekete szemét, alabastrom arcabőrét, lobogó fátyolát; hallottam félelmetesen vídám kacagását. És nem akartam hinni, hogy én még meghalok.

Egy délután, a hogy kilépek a szobámból, éppen a fehér lány arca kacag rám karhosszúságnyiról. A doktorné viszi, karját karjába öltve. Megkövűltem és megnémúltam. A ravasz pesti asszony egy hirtelen gondolattal rámnevet:

– Nem ismeri Maróthy Elzát? Jőjjön, hadd mutassam be.

És bemutatott bennünket egymásnak.

Elza nem sokat törődött velem. Megcsöngette kacagásának kis ezüstcsengőjét és ment tovább. Én visszamaradtam. Azt mondja a doktorné:

– Jőjjön le ma este a társalgóba. Nagyon jókedvű kislány ez az Elza. Egy miniszteri tanácsosnak a lánya. A maga nevét már ismeri. Talán a bátyja együtt járt magával az egyetemen. Jőjjön le. Majd bekopogunk.

Azzal elszaladt Elza után.

Beültem a szobámba. Valami homályos emlék merült föl emlékezetem tavából. Maróthy Elza… Egy Maróthy-fiút csakugyan ismertem az egyetemen. Annak is ilyen perzselő fekete szeme volt, mint ennek a lánynak. Egyszer az újságból olvastam, hogy a lánytestvére, szerelmi bánatában, főbelőtte magát. Emlékszem, milyen irtózatos tisztán láttam akkor a szobaszőnyegén végigterűlő úrileányt, akinek fehér homlokából csöpög a piros vér.