Part 2

Osontam a fal mentén, mint az árnyék, mint az álomjáró. Szemem és fülem átfinomult: mintha a falakon keresztűl is látnék, mintha hallatlan zajokat is hallanék. Már csak három lépés az ajtóig; szerelmem és féltékenységem, két borzalomarcú rém, taszított. Előre. Így mehetett Othello az utolsó éjszakán Desdemona ágyához. Kezemet előrenyujtottam és ahogy a bemélyülő ablaknál lélekzetet akarok venni: egy emberbe botlottam. Ott állott az ajtó előtt.

Borzalom. Mintha valami villámlott volna közöttünk.

Odafordítom arcát a fény felé: megismertem. A doktor. Gúnyosan vigyorgott.

Ez az ember utánam leselkedett. Mint ahogy én ő utána. Ezt későbben tudtam meg. S itt bukkantunk egymásra, az aranybarlang előtt.

De most csak egy szívhasogató fájdalom sikoltott át bennem: az én büszke szép királyleányomnak szeretője van! Az angyalok lejárnak az égből erre a sáros, piszkos földre!

Nem tudom, hogy kapcsoltam két markomat a gyűlölt, parfümös selyemfiú nyakára; nem tudom, hogy szorítottam meg benne minden nyöszörgést, nem tudom azt sem, hogy hurcoltam a lefutó lépcsőkig, csak azt éreztem, hogy az illatos tömeg egyszer kiszalad a kezemből és tompa dübörgéssel gördűl lefelé a márványfokokon.

Lebuktattam.

Még úgy rémlik, azután lefutottam a földszintre, kilopóztam a nyilt terraszra, ahonnan látni lehetett a Laura külön kis balkonát. Fölnéztem: ott ült a kékfátyolos lány a balkon könyöklőjén, a holdba bámult és halkan dalolt.

Ez a vad éjszaka később úgy járt vissza emlékezetembe, mint egy kínos álom.

Laura végtelenűl kedves, gyöngéd volt hozzám. Leveleket írtunk haza; elmondottuk egymásnak: milyen az otthonunk, milyen az anyánk, melyik testvérünket szeretjük. Együtt sétáltuk át a romantikus holdas estéket, mikor a csillagok leszállottak az Adriára s ott ringatózott hosszú aranycsolnakán a szőke Hold is; idegen, álmatag melódiájú dalok sírtak fel a tengerpartról; Laurának mintha kis ezüstkorona tündökölt volna homlokán; s mikor ment: a Vágyak, az Álmok bizarr és kedves tábora zsibongott utána. Imádtam, mint az Istenemet.

Színes szavakból diadémot ötvöztem reá:

– Mint kígyózó koráll, olyan az ajaka; szeme: színjátszó szikra; görögösen fiúsra nyírt haja: selyemlobogó; fehér márvány-nyaka: szépségek tornya; mosolya: angyalok álmának álma. Egész kedves maga: remek drágakő istenek kezén. Aranygyűrű, mely szívemet szorítja, vakító fátyol, mely szememre borúl.

Mosolygott és dalolt.

A bolondos doktor hol itt, hol ott bukkant föl, mint a mesék kóbor rossz szelleme. Rám-rám sunyított, köszönt; de nem szólt semmit. Én csak vártam, mikor küldi már az embereit. De ő nem törődött velem.

A babaarcú asszony átköltözött a szanatóriumból a Miramare-szállóba. A szerencsétlen doktor reggeltől estig ott könyökölt a szálló erkélyén, vagy a tengerparton. Még mindig ostromolta Medeáját az aranygyapjúért s még mindig ott volt, ahol három hónappal ezelőtt. Esténkint hazajött, lerótta orvosi látogatását; éjjelenkint pedig irtóztató züllésekkel könnyített a lelkén.

Mindenki róla beszélt. Sajnálták vagy lesajnálták, mint az elveszett embert szokás.

Március utolsó napja volt.

A tenger felől vérnyugtalanító szelek csapdostak be hozzánk; a levegőben a tavasz újultan-újuló szerelme remegett. Ilyenkor az ember is megfordúl s vagy remek költeményeket ír, vagy szerelemből gyilkol. Ez az időszak az öngyilkosságok szezonja.

A szerencsétlen doktor lejtőre jutott; iszonyatosan meredek lejtőre, amely a pusztulás örvényébe szakad.

Valami történhetett közte és a báb-arcú asszony között. Idegrohamok jöttek rá, szája habot túrt s a teste rángatódzott. Aztán magához tért, összetoborzotta a szanatórium fiatal betegeit, megalapították a TBC clubot, a Tüdő Betegek Clubját s minden éjjel Fiume híres Grottájában kacagtak szemébe az elmulásnak.

Laura szörnyűködve bámulta ezt a veszett magyar csapatot. Romániában az emberek nem mernek ujjat húzni az Istennel.

A doktor ezen a napon bujdosott, mint a vesztét érző beteg kutya. Hol a ciprusok és olajfák árnyékába húzódott, hol a kis fenyveserdő sűrűjébe fúrta be magát. Nem lelte a helyét seholsem. Kiállott a molo gátjára, nézte a kacagó vizet szédülésig; ilyenkor hirtelen rémület rázkódott rajta át s futva menekült önmagától. Sokszor emlegette, hogy az öccse sorsára jut. Az is agyonlőtte magát. Én csak mosolyogtam magamban: gyáva vagy te, szegény fiú! Csak magadat ijesztgeted.

Délután, azt mondják, fenn járt az asszonynál a Miramare-ban. Mikor visszajött, olyan zavaros volt a szeme, olyan ijesztő az arca, hogy a matrózidegzetű, hatalmas darabember: az igazgató is megrettent tőle.

Később hallottam, fölment Laurához is. Laura kitiltotta már régebben a szobájából, mert szemtelenkedni kezdett vele. Most ünnepélyesen bocsánatot kért a doktorkisasszonytól. Holnap utazik; az igazgató úr fölmondott neki. Ezt én is tudtam már. Azt rebesgették, súgták-búgták az emberek, hogy az igazgatóék serdülő leánykáját, a tizennégyéves fejlett Jolánkát is megtámadta buja szerelmével s rajtakapták. Elhiszem, mert ez az ember maga mondta magáról: „Ha asszonyszagot érzek, elvesztem az eszemet“. Szörnyű egy átkot örökölhetett valamelyik ősétől. Buta kis lelke volt, mint egy pesti utcai kis leánynak, de olyan tűz égethette, mint a Dante szerelemben vétkezett elkárhozottait.

Én undorodtam tőle és gyűlöltem.

Este, vacsora után, mikor a lépcsőházban vártam Laurára, odajött hozzám. Szomorúan jelentette be, hogy holnap reggel utazik, itt már kitelt az ideje. Bocsánatot kért tőlem, ha valaha megbántott.

Ránéztem. Nagyon szomorú volt.

Csak annyit mondottam neki:

– A nőkkel nem úgy szoktak bánni, mint ahogy doktor úr bánt.

– Jó, hogy ezt is tudom. Jó éjszakát!

Fanyar mosolygásra torzult a szája, meghajolt s elment.

Valami szánalomforma kezdett bizseregni a szívemben. De visszagondoltam az elmultakra s újra szilárd és kegyetlen ridegséggel intéztem el az egész embert. Eredj, ahová sorsod vezet.

Laura oly földöntulian szép volt ezen az estén, hogy magamat is elfelejtettem. Levelet kapott a feketehajú román fiútól; ilyenkor egy ragyogás volt ez a leány. Óh, hogy imádtam! Óh, hogy gyűlöltem! Ez a mosolygás nem az enyém; a hangjának ez a remegése nem értem való; szemének ez a sötét sugárzása nem engemet illet. És mégis boldogsággal húzódtam utána, szomorú árnyékaként. Hozzám hajolt, combját odasurolta combomhoz, kebelét néha karomhoz értette s bizonyára pompásan mulatott az én vergődő félszegségemen.

A terrasz korlátjának dőltünk és néztük a holdfényben reszkető tengert.

Egy lövés dördült fel hozzánk a tengerpart felől. Utána gyönyörű csend.

Ez is jókor vadászik, gondoltam magamban. És hirtelen az villant át a fejemben: tízig olvasok s a tizediknél átkarolom és megcsókolom ezt a gyönyörű leányt.

Elkezdtem olvasni.

Mikor a hetediknél járok, valami átkozott lélek belöki a terraszra nyiló ajtót és ránk kiált:

– Nem látták a doktor urat? Eltünt!

A varázs megtört. Mindketten felébredtünk.

Ebben a percben a Miramare felől zavaros kiáltások morajlanak fel hozzánk.

Egy szolga fut lélekszakadva fölfelé azon az úton, amelyik a különálló szanatóriumhoz vezet. Odalenn a parkban összebukkan az igazgatóval s valami rossz dolgot hebeg neki. Az óriástermetű igazgató felkiált: „Óh, a marha!“ s azzal szaladni kezd lefelé a tengerpartra.

Baj van.

Ránézek Laurára, Laura rámnéz. Mintha elsápadtam volna, mintha mindketten elsápadtunk volna.

Lenéztem a tengerre: sima volt, néma volt. De a levegőben valami nyugtalanság remegett. Mi történt hát mégis? Bementünk a szalonba, mert félelem szállt ránk odakinn. Az emberek beszélgettek, kártyáztak, szivaroztak, nevetgéltek; egy fiatal leány zongorázott; a tüdőbajos gimnázista hegedűvel kisérte; a pauzákat átköhögte csöndesen. Ezek még semmit sem sejtenek.

Szótlanúl űltünk Laurával sokáig; a lelkünk figyelt, valami különös bajra várva.

– Lemegyek a tengerpartra, – szólt hirtelen a lány. Felállott. Én is menni akartam; de nem engedte.

Lekisértem a parkig.

Az egyik fehér padról föláll valaki s oda biceg hozzánk, a kezével jelezve messziről, hogy valamit akar mondani. Megvártuk. Mikor odaér, látom, hogy a szélütött kasznár. Dadogva, mosolyogva újságolja:

– Hallották, hogy a doktor mellbe lőtte magát?

– Kicsoda? A mi doktorunk?

– Az, az. A Miramare előtt. Most viszik autón Fiuméba, ha ugyan meg nem halt.

– De hát miért? Kiért?

– A szép asszonyért. Azt mondják.

Az én lelkem hirtelen arcot váltott. Gyűlöletem, megvetésem ellágyult és csöndes rokonérzéssé szelidült át. Utáltam eddig ezt a lehetetlen alakot; s most a férfiasság fényében kezdett föltünni előttem torzúl mosolyra vont arca. Hiszen ez az ember több volt, mint amennyinek hittük. Az öngyilkosok: a legbátrabb emberek, mert nemcsak szemébe mernek nézni a halálnak, hanem maguk idézik föl rettentő alakját. Ez a doktor csúnyán élt, de szépen halt meg.

Megrázott ez a véres fordulat.

Fölmentem a szobámba, lefeküdtem. Behunytam a szememet és egy véres sebet láttam, amelynek szélén az átröppenő élet reszketett. Meg tudnám én ezt tenni valakiért? Lauráért? Ah, összeborzadtam. Az öngyilkosságok vonzanak, leszédítenek a megsemmisülés örvényébe. Irígyeltem a vérbe fulladt, félszeg doktort. És féltem az egyedülléttől, féltem nagyon.

Mintha valami hidegszárnyú madár suhogna itt fölöttem. Hallga. Most. Most is. Mi ez? Hallucinálok?

Fölcsavarom a villanyt. Keresztülrebben a szobán egy madár.

Nem. Nem madár: denevér. Csapatosan szoktak táncolni esténkint a szanatórium homlokzatánál; egy idetévedt a nyilt ablakon szobámba. Vergődik és nem bír útra találni.

Milyen rémletes ez a sötét szárnyú, vergődő suta rém. Mintha az öngyilkos doktor groteszk lelke volna. Mintha vádoló töredelemmel rázkodná le magáról, itt előttem, az életet. Mintha néma panaszának reám is hullana árnyéka. Oly különös, oly félelmetes, mint mikor álmaink ablakán benéz egy nem emberi arc. Hess, madár! Hess, kósza lélek! Hess, kárhozott szellem! Hiszen tudnod kell útadat. Miért háborítod meg drágán vásárolt éjszakáimat? Vagy a gyilkosok lelke hazajár, visszajár?

Óh, Laura, Laura, te fekete-holdszemű leány, te virágok illatával mosakodó csodálatos élő szobor! Te miattad oly nehéz lelkemen az álom; érted vágyódva röpítgetem föl hangtalan sikoltásaimat a csillagok seregébe, vagy legalább a harmadik emelet ablakáig, hogy megérezz és megláss valahára. Mikor jön már a hajnalunk?…

Ezután szomorúbbra vált az élet. Kifakultak a színes tavaszi napok; ismeretlen átok ült a fejedelmi arcú épületen. A gyilkosságoknak hervasztó még az emléke is.

Laura hajdani vidámsága is elalélt. Éreztem, hogy nem szivesen találkozik velem. Emlegette, hogy pár nap mulva útazik.

Én, mint a háborodott, keringettem körűlötte. Ha itt hágy, ha nem visz magával, meg van átkozva az életem örökre.

A Maeterlinck lelkével társalgó szomorú kis asszony, akinek második gyermekére vetett célt a sunyi halál, ellenséges arccal, néma megvetéssel és szóló fájdalommal kísérte minden léptemet. Mióta Laura sugár alakja megjelent, az ő csillaga lehanyatlott. Addig olyan híven kitartottunk egymás mellett, mint Aglavaine és Selysette. Most már tudta, hogy én idegen istent imádok. Nagyon fájhatott neki, mert szemében a bánat és gyűlölet iker-szomorúsága borongott. Félni kezdtem tőle. Egy reggel arra ébredtem, hogy benéz az ablakomon. De nem kínozott sokáig: eltünt haldokoló fiával, szótlanúl, nyomtalanúl.

Később mindíg úgy rémlett, hogy csak álmomban találkoztam vele.

A szélütött gazdatiszt gyermekies bambasággal újságolta el, hogyan vitték a halálra sebesült doktort egy autón Fiuméba.

– Nem tudott a sebétől feküdni; azért két ember tartotta ölében az egész úton, a fejét a mérnök úr (ezé volt az autó), a lábát a kis zsidó titkár fogta. Zökkenőknél nagyokat bődült, fájt neki a lyuk, hiszen kérem keresztűlment rajta az igazgató úr vadászpuskájának a dunsztja. Egy marhát is leölne. Vért hányt, mindig azt nyöszörögte: „Jeget… adjanak jeget.“ Azt gondolta, tüdővésze van, a bolond. A huncot mérnök, hiszen tetszik ismerni: nagy betyár, egész úton kacagta, viccelte a nyomorultat. A doktor panaszkodott: hogy van lelkük mulatni, mikor ő itt haldokol? Mert eszénél volt egész a kórházig. A mérnök azt mondta neki: „Szamár! Minek lőtted meg magadat? Most te is együtt kacaghatnál velünk.“ Így biz’a, kérem. Dehát, meg kell adni, marha is volt, egész életében. Megérdemelte. Becsületes ember nem puffantja le magát. Fenét. Legföljebb Gulman urat fogadja látogatóba. Hehehe.

Ez volt az öngyilkos búcsúztatója.

Alig egy hét mulva jött a hír: belehalt sebébe.

Az a báb-arcú szép asszony, akinek ablaka előtt agyonlőtte magát, azóta már a harmadik szeretőjével csónakázik, valahol az abbaziai partok mentén. Ezért ugyan nem volt érdemes golyót nyelni.

A román leánynak azonban lelke volt, talán titokban meg is könnyezte a szegény doktort. De beszélni nem szeretett róla.

Április elején, egy szeles, tiszta, üvegarcú fényes napon azzal állt elébem: „Délután utazom.“

Előtte való napon milyen kedves, milyen bűbájos volt ez a leány! Kicsalt a kis fekete-molóra. Leheveredtünk a fokánál, ahol a köveket örök morajlással csapdossa a tenger. Erősen sütött a nap; kifeszítette piros napernyőjét s annak az árnyékába bujtunk, úgy, hogy a fejünk összeért. Valami dalt dúdolt; mert mikor megvolt hatva, mindig dalolt. És néztünk az ezüstös-kékes messzeségbe. Olyan vasárnapias csöndesség ült a mindenható tengeren. Úgy vonzott a távol, a távol, a ködbe hanyatló messzeség. Úgy fájt a szívem és mégis olyan jól esett. Laura arról beszélt, hogy két ember milyen különös módon találkozhatik az életben. Sok időre elválnak, egyszer újra összebukkannak és nem ismernek egymásra. Azután kinyujtotta remek karját a távoli szigetek felé és énekelte a Mignon dalát: „Dahin, dahin möcht’ ich mit dir, oh mein Geliebter, ziehn.“ Egy vigyorgó, faun-pofájú horvát bárkás odacsúszott hozzánk és szemtelen bizalmassággal ajánlgatta a habokon ringó fehér csolnakát. Azt hitte: fiatal házasok, vagy utazgató szerelmesek vagyunk. És ez nekünk oly jól esett! Kacagva intettünk búcsút a Monte Maggiore háta mögött lebukó napnak: viszontlátásra, öreg!

Laura holnap útazik…

Úgy szerettem volna megállítani a napot, hogy soha ne legyen nyugovóra hajolása.

Nincs szomorúbb a búcsúzás órájánál.

Még akkor este együtt rendezgettük a holmiját. Én adogattam neki kézből kézbe, tiszta, bájos, finom ruhácskáit. Meg-meglobogtattam kedves fátyolait; egyik fehér volt, mint a szétfoszló tavaszi felhő; másik haloványkék, mint a távoli hegyláncolatok; harmadik rózsaszínű, mint a gyermek-álom. Csupa fájdalmasan édes emlék az egész.

– Ezekkel kötözöm a maga szívét a magaméhoz, hogy mindig eszébe jussak, – szólt mosolyogva.

Eszembe jussál? Óh, Hamlet nem mondhatta megrendítőbb meggyőződéssel, mint én: „Igen, letörlök emlékezetem lapjáról minden léha jegyzetet, hogy csak a te drága képed éljen egyedűl agyam könyvében!“

Édes szép Laurám, gyönyörű tündérhercegnőm!

Mikor a kék szalagos, csipkés ingekre került a sor, elpirult a kedves gyermek; láttam, szeretett volna kiküldeni, de nem akart álszenteskedőnek látszani. Én bolond és fantasztikus gesztusokkal szorítottam szívemhez a könnyű fehér habszövetet, irígyelt társamat, akinek jobban szabad szeretnie Laurát nálam. Parfümöt hintettem a bájos ámor-fölszerelésre; s azután rájuk zártuk a hatalmas láda sárga lakatját.

Laurának egy része itt pihen.

Másnap délig csak úgy csengtem-lengtem, mint az árva levél. Laura utazik, Laura elmegy, Laura itt hágy; jó Isten, mi lesz velem? Hiszen eddig is az a szerelem tartotta bennem a lelket, amellyel átöleltem különös idegen alakját. Ő volt a levegőm, a napom, a csillagom, az álmom; ha elhagy: elsárgulok, elhervadok, megfulladok.

Hát ilyen élethalálra menő játék a szerelem?

Még egyszer átsuhant karcsú alakja a romantikus árkádok során, a ciprusok alatt; itt láttam talán leggyönyörűbbnek, ez a kép maradjon meg róla lelkemben. A tengerre nézett, a messze végtelenségbe, mintha elveszett hazáját keresné. Izgatott volt, bár igyekezett palástolni.

Három órakor jöttek érte, hogy várja az autó.

Intett a szemével. Mellé ültem.

Leeresztette fekete fátyolát, Napoleon-gallérját fölhajtotta köpenyegének, mert fújt a szél. A vendégek körülállták a nagy szürke kocsit, az igazgató úr virágcsokrot adott neki emlékűl; azután kendők lobogtak, a motor zúgni kezdett, megindúltunk.

Mint a mesebeli sárkány: röpült velünk a szürke szörnyeteg. Füstöt okádott, bőgött, kattogott és rohant a szűk utcákon, mintha üldözné valaki. Hajrá! Hajrá! Az üdvösség szakadéka felé, vagy a reménytelenség sivatagába! Hogy lobogott Laura kalapján a fátyol, hogy ragyogott át sötétcsillag szeme rajta; hogy vonzott, hogy szédített, hogy kínzott ez az asszony! Hozzásímultam párduc-termetéhez, kezembe kapcsoltam kezét és szememet a szemébe, szakadozott szavakat lihegtem, dadogtam a rohanás lázában, a szerelem szilaj őrületében.

– Legyen a feleségem… Laura… ne hagyj itt!

– Nem, nem. Ami lehetetlen: lehetetlen.

– Laura, az álmom, az életem, mindenem.

– Nem, nem, nem.

– Te drága, te mindenható, te üdvösséges, te…

Rámartam vad csókomat fátyolára, fátyolán keresztűl arcára, arcán át a vérébe, vérével a szívébe. Szíven csókoltam a gyönyörű román leányt.

Fölrántotta a fátyolát arcáról s hevült ajka azt ragyogta rám: „Ne ablakon keresztűl, hanem így, igazán…“

Akkor megcsókoltam úgy, igazán.

Virágokat szórt az ölembe. Olyan titokzatos volt, olyan csodálatos volt, mint a görögök szfinksz-asszonya.

Egy vörös gondolat lobbant fel agyamban: óh, ezért a leányért még hazáját is el tudná árulni az ember!

Te gyönyörű, te észvesztő szép ellenségem! Te, különös román leány: hová megyünk? Hová ragadsz magaddal? Óh bár soha ne lenne ennek az útnak vége…

Az autó száguldott. Szirénája bőgött, motorja zuhogott, egész teste vad lázban reszketett. Nem láttam én semmit a kis tengerparti városból, a földből, a vízből, az égből; csak ezt a fekete ruhás Juditot, aki meg tudja ölni azt is, akit szeret.

Kiértünk a mólóra. Az autó megállt. Egy fekete hajó már ott ringott a vizen; Laurára várt.

Alig volt annyi ideje, hogy fölszaladjon a hídon. Indulást csöngettek. Ideges gyorsasággal szorította meg a kezemet: „A viszontlátásra!“

Azzal, mint egy remek tornász, fönn volt a hajón.

Én utána akartam rohanni, de a kis hidat fölrántották előttem. A vastag kötelek visszacsapódtak; a kerekek elkezdettek zubogni, fehér tajtékban porzott a víz. És a fekete hajó megindult.

Mintha a lelkem hagyott volna el, mikor Laura eltünt mellőlem. Halálos hidegség fagyasztott szíven, úgy éreztem, rögtön összerogyok.

A fekete hajó lassú ívben kanyarodott ki a nyilt tengerre. Fekete füstje, mint egy gyászlobogó, lengett utána. Nem láttam Laurát többé, elmult, mint az álom; de azért lobogtattam kendőmet, törölgettem a szememet és újra lobogtattam.

A fekete hajó vitte, vitte a boldogságomat.

Mit! Hát én itt maradjak egyedűl? Ne menjek utána? Elszakitsam a kettőnket összefüző drága láncot? Laura! Kiáltok, halld meg! Én kiáltok utánad, a te szegény barátod. Várj, várj, veled kell mennem; én nem maradhatok itt egyedül! Laura, a mindenható Istenre ne menj el! Laura. –

Valami különös szédülés fogott el. Lenéztem a háborgó vízbe; örvénylett és zajlott. Ringatta alattam puha rengőjét. Úgy tetszett, mintha a móló is vele ringana már.

Mire várok? Mit késlekedem még?

Kitártam karomat és beleszédültem a tengerbe. Még éreztem, hogy csapódik össze fölöttem a hullámtorlat; éreztem a síma lefelé zuhanást, a semmibemerűlés kéjét és azután megszünt minden…

*

Nem.

Ott álltam a mólón. Egyedűl. A Laura fekete hajója már nagyon messze járt. Előttem zúgott a haragos tenger; mögöttem a soffőr állt és mondott valamit. Felriadtam. Úristen: hát hol vagyok? Élek?

Eliszonyodtam a szédítő, örvénylő víztől. Rápillantottam a soffőrre, aki olyan furcsán nézett reám.

Menjünk? Menjünk.

És mentünk vissza, az átkozott életbe…

A KÉM.

Gózon Gyuri, a népies író, kolompot vásárolt a debreceni vásáron; hazavitte dunaparti kis nyaralójába, felkötötte a kerti öreg diófára, hogy mikor a szél megingatja a galyakat, kolompoljon a drága mesterség. Hangulatkeltőnek alkalmazta ezt a pusztai szerszámot, hogy a főváros szomszédságában, mindenfajta zagyva nép körében, hajótülkölés és gyárbőgés zsivajában, vissza tudja álmodni a Tiszamenti kis falvak és a kúnsági tanyák melancholikus csöndjét. Mostanában valami népszínművön kotolt, nagyon fölfért a hangulatadó kolomp. Ha nem fujt a szél, Zsuzsinak, a cselédnek volt kötelessége félóránkint megkolompoltatni a parányi harangot.

Gózon Gyurinak két kis elevenördög lánya rákapott a kolompra; nagyon tetszett nekik a nyelves jószág. Derűre-borúra rázták, nyakgatták; a szomszédbeli uraság, majd kibujt a bőréből, de nem örömében. Az író pedig élvezte pogányúl.

Vendégeit, ha rájok sötétedett az este, becsalogatta a kert hátuljára, ahol a kolompos diófa állott. Mikor legbabonásabban állott a csend, hirtelen megrázta a láthatatlan ördög-csengőt; a nyavalyás pesti urakat majd kiütötte a csihora: boszorkányokat sejtettek a levegőben, Gózon Gyuri pedig vékonyafájdúltáig kacagott.

Hanem az öröme nem tartott sokáig.

A szomszédbeli uraság megparancsolta az inasának, hogy ha törik, ha szakad, azt a gyalázatos lármagépet pusztítsa el a föld színéről, mert már hajnalban zörömbölnek vele azok az átkozott skriblerék. Megfizet érte.

És az író egy szép napon arra ébred, hogy a szél fuj, vihorász, nyargalódzik, zúgatja a fákat, fütyöl a kéménykürtőn, de a kolomp megnémult, a puszta költészetének vége. Kimegy, nézi, látja hogy ellopták. Egy nagyot káromkodik keserűségében, megfenyegeti a szomszéd úr odapirosló kastélyát: megállj, férges, csak azért is hármat veszek!

Dolgozni akart, de nem ment sehogy. A kolompszó volt az ő dopingolója. A kis nádas házak, a sövénykerítések, a poros, széles utcák, a nyikorgó gémeskútak, a vasárnapi csöndességű falusi délutánok, a pipaszó mellett dummogó karakán magyarok, a füstös cigány, a kopott bakter, a gatyaszáros kisbíró, a riszálós csípőjű menyecskék, a nagy üsző-lányok: elhanyatlottak, kihullottak a fantáziájából. Nem volt többé hatalma rajtuk. A nagy lélekigéző, a kolomp, oda van.

Épen egy új regényébe kellett volna kezdenie, mikor ez a szerencsétlenség házába ütött. Debrecenről, az Alföld poros Jeruzsáleméről szólt volna az ének. De nincs kolomp, nincs hangulat.

– Hahó! Lerándulok Debrecenbe. Kolompot is veszek hármat, modelleket is nézek ki magamnak. Kettős haszon. Megálljatok, csemeték, nemsokára lesz kis harang.

A gyerekek tangó-táncot jártak ennek örömére.

Gózon Gyuri pedig felkászolódott a nagy útra. Három vázlatkönyvet eresztett a belső zsebébe; a haját hullámosra fürtöztette, hogyha esetleg útközben lefényképezik, mutasson a feje is valamit. Vagy harminc darab fényképes levelezőlapot a táskájába csusztatott: legyen kéznél önarcképe, ha lányos házakba talál vetődni.

A Debrecen felé vágtató vonaton vakszerencse érte. Épen abban a fülkében rázta haragja vesszejét a „panamák városá“-ra egy nyírott fekete bajuszú ügyvéd, aki nagy szerepet vitt az alföldi kálvinista Róma közigazgatási ügyeiben. Egy idegen úrnak magyarázta a dolgot:

– Tudod barátom, ott mindenből salláriumot vágnak ki. Ott mindennek szaga van. Ellopják a polgármester párnája alól is a város vagyonát, ha valamelyik vállalkozó betyárnak éhe jön rá. Az utcakövezés: panama; a csatornázás: panama; a városi legelők bérbeadása: panama; a kaszárnyák építése: panama; az erdők vágása: panamák panamája. Egy év alatt harminchét ügyről rántottam le a leplet. Ismerem azokat a villákat, bérházakat, kétlovas fogatokat, selyemruhákat, színházi páholyokat és szeretőket, akik vagy amelyek a várostól elcsaklizott pénzből cseperedtek fel és virulnak. Lelopják az oltári szentséget a főoltárról; ellopják a Krisztus palástját, lelopják a mennyei Mindenhatót az égből. Hogy az embernek az esze Ixion-kereket hány! Rettenetes!