Part 1

OLÁH GÁBOR

BALGATAG SZERELEM

ELBESZÉLÉSEK.

II-IK KIADÁS

(3–4-IK EZER)

DEBRECZEN, 1918 KIADJA CSÁTHY FERENCZ M. KIR. TUDOMÁNYEGYETEMI KÖNYVKERESKEDÉSE.

Hoffmann és Kronovitz könyvnyomdája, Debreczen.

BALGATAG SZERELEM.

Ott álltam a hatalmas szanatórium lépcsőházának első emeleti terraszán s bámultam az esteli villanyfényben a színek játékát. Az aranyszegésű bíbor oszlopok pompás nyugalommal emelték a lépcsők cifra terhét; az óriás homlokfalat áttörő üvegfestéses ablakok az ezeregyéjszaka bűbájával ontották reám a piros, kék, sárga, zöld, lila színek szivárványzáporát. A freskók meztelen nereidákkal izgatták beteges fantáziámat; az egyik nőalak mintha felém nyujtaná kövérecske karjait s néma hangon kiáltaná rám a szerelem ingerletes igéit. A fűtött levegő tántorogva fodorúl, kúszik föl a mélységből, egészen a harmadik emeletig; a lépcsők piros szőnyege kéjes lomhasággal nyujtózkodik át az egyre emelkedő márványlapokon. Lentről álmos zongoraszó halvány ütemei szűrődnek ide hozzám; olyan különös hangok ezek: mintha egy elzárt királyleány sírná panaszait rabló szörnyetegek fekete várában. Néha távoli kacagás csendűl át a messze folyosókon; hím- és nőkacagás; érzem, hogy kergeti egymást a levegőben.

Milyen borzasztó, hogy én egyedűl állok itt ebben a ragyogásban; távol a hazámtól, távol az élettől s olyan közel a halálhoz.

A külső folyosó tengerre nyiló ajtaja nesztelenűl fordul; belép rajta egy szomorú, szép asszony. Maeterlinck misztikus könyveivel szokta altatgatni bánatát, amely örökebb, mint maga az élet. Tavaly gyönyörű leányát temette innen el, most a kis fia van elmenőben. Nem szól napokig egy hangot sem; hozzám vonzódik, valami különös rokonságával a kimondhatatlan fájdalomnak. Megszokott állani mellettem és nézünk, nézünk, szempillarebbenés nélkűl, órák hosszán át, a semmibe. Olykor föl-fölzokog, könnytelen belső zokogással; ennél a fojtott sírásnál nincs lelketrázóbb valami. Nem bírom mellette tovább, el akarok osonni; észreveszi, ráteszi halavány kis kezét a kezemre, mosolyog és ő suhan el. A levegő sír, a szőnyeg zokog, amerre törékeny alakja elvonúl. Az anyák bánata iszonyatos. Iszonyatos.

A piros bársonyszékek családias egyetértéssel alusznak a kis kerek asztal körűl. Itt szoktunk esténkint, vacsora után összegyülni. Most csak magam várok valakit. Valamit. Várok, a reménytelenség szomorúságával, az eljátszott élet hitetlenségével.

Különös, hogy ma senki sem jön erre. A lift egyre zúg föl és le, látom árnyképét a világított ajtóüvegen keresztűl; szállítja az emeleten lakókat fölfelé. Ajtócsapódás, fáradt szavak, vídám köszöngetések; azután csöndes minden.

Hallga. Valami nesz.

A lépcsőn jön valaki fölfelé. A szőnyeg megzizzen lépte alatt. Félreállok, elbújok s úgy találgatom: vajjon ki lehet? Ismerem valamennyi betegnek a járását, az idegbajos mérnökét, a megrugott huszártisztét, a félvesével pompázó pesti kis leányét, a tüdőbajos gimnázistáét, de ez egyik sem az. Ez valami új vendég, valami idegen. Finom és lassú a járása, hallom a lépteiről. Nő.

Mikor fölér az első emeletre: meglátom. Magas, sugár leány. Azt hiszem, leány. Fekete ruhában, hajadonfővel, s halványkék fátyol van vetve a nyakába. Úgy jár, olyan büszke tartással, mint egy Stuart Mária. Féloldalt villan rám az arca, nem látok a szemébe. A haja: mint a fekete éj.

Nem pihen a fordúlónál, mint mások szoktak, csak halad tovább. Fölfelé. Most hátulról látom pompás, nyulánk termetét. Feketeselyem harisnyája ki-kivillan, amint egyet lép. Olyan szép, olyan nyugodt, olyan titokzatos, mint a hajnali álom. Nem tudom, miért: olasznak gondolom. Talán Veronából jött ide; a Capuletti Juliák hazájából.

Mint egy fekete virág, úgy ringott fölfelé.

A márványlépcsőkön, a bíborszinű szőnyegen most ment föl az Éj. Viszi az álmokat, a vágyakat, a gyönyörűségeket, mindent, amivel a napok szellemjáró szaka meg szokott ajándékozni bennünket.

Ezen az éjszakán nem jött szememre álom.

Másnap, ahogy letekintek ablakomból, egy kék fátyol lobogását látom a szomorú ciprusok alján. Mintha tündéri lobogónak volna oda feltűzve. A fátyol egyedűl röpdös az enyhe déli szélben, nincs hordozója. De igen! Ott áll egy magas gyászciprusnak támaszkodva a feketeruhás sugár leány. Alig lehet észrevenni olyan mozdúlatlan, olyan virágszerű. A finom kék felhő körülfogja, körüllebegi; sokszor mintha nagy kék madár röpködne egy fekete szobor fölött, olyan. Istenem, kicsoda ez a titokzatos asszony.

Most megindúl. Lassan, álomszerű mozgással úszik tovább, a levegőben. Milyen különös. Mintha lába nem is érné a park porát; nem a fűben, a fű fölött megyen. Egy új Krisztus-asszony, aki talán a vizeken is átsuhan. A drága virágok félrehajolnak útja elől s olyan esenkedve remegnek utána, mintha szerelmesek volnának embertestvérükbe.

Már a tengerpart ragyogó homokján halad. Járása hasonló a fekete liliom rengéséhez. A morajló tenger csókolja parányi kezét, amint lehajol, hogy megsimogassa. Csodás, csodás egy asszony! Valami számkiűzött királynő; azért nem hord kalapot, mert csak korona illik a homlokára.

Ezt az asszonyt elviszem magammal.

Mert vagy értem jött, vagy hazudnak a sejtelmek…

A délután szikrázó verőfényében összecsoportosúlnak a szanatorium vidám betegei s újságolják a hírt: új vendég jött tegnap este Budapestről; egy haloványarcú leány, a doktorkisasszony.

Hát nem királynő? Hát nem Olaszország küldötte hozzánk? Hát nincs szemetek, emberek, hogy nem látjátok benne az én álmaim vándor asszonyát, akinek halk rímek pengetik cipője kopogását márványlapokon, akinek szava dal, pillantása: feketecsillag-lefutás, kacagása pedig olyan, mint a gyöngyök pergése zengő érclapokon. Milyen szürke a ti fantáziátok, vidám beteg emberek! Csak a szomorúság látja a szépséget; mert a szépség lelke: a szomorúság.

Az emelet oszlopos korlátján kihajolva, nézem a virágzó park eleven fekete rózsáját, akinek válláról kék álomfátyolát le-lebontja az olasz vizek felől idefáradt alkonyi szél. Most már látom az arcát is: kreol-arc, mélységes sötét szemek, vékony, fölfelé ívellő ajak. Haja fiúsan rövidre van nyírva s ez ad pompás fejének ingerlő bájosságot. Könyvet olvas, lassan lép, mint egy újkori szerzetes asszony. Isten hozott, édes diákkisasszony, száműzött királyleánya valami mesebeli, keleti tartománynak!

– Szép, tanár úr? – tör be egy durva hang ámúlásaim templomába. Hátrariadok. A szanatórium esetlenűl vigyorgó, fiatal orvosa áll mögöttem; ez a kiállhatatlan ember, aki butaságát vakmerő durvaságokba takarja, s lelkének rossz szagát émelyítő testi illatokkal parfümözi; aki beteg, talán valamennyiünknél betegebb, mert a lelke rothad, a moral insanity undok rozsdavörös abroncsa ég keskeny homlokán. Kövéres arca olyan ápolt, mint a testével kereskedő kurtizáné; hallottam, hogy minden éjjel nyers húst köt az arcára, azzal őrzi meg bőrének üdeségét. Haja szagos zsírtól fényes; bántó gonddal van kétfelé választva a fejetetején, mint az asszonyoké. Mindig hajadonfővel jár-kel, mindig mosolyog, mindig ringatja a csípőjét, mint a magakellető rossz leány. Olyan undorító az egész ember, olyan effeminált, olyan szemtelen és olyan ostoba, mint a fából faragott japán istenszobrok.

– Úgy-e szép a kis kolléganő? Pestről jött a baba, Pesten járt iskolába. Nézze, milyen nagyszerű termete van! Micsoda karok és micsoda lábak! Eh, szép asszonynak, jónak, jójárású lónak kár megöregedni.

Röhögött.

Lebuktassam innen ezt az aszfaltbetyárt? Arcúl vágjam? Vagy mit tegyek vele?

Sarkon fordultam, szó nélkül ott hagytam.

Oh, ezek a rongyok, ezek a rothadó rongyok, hogy tudnak beszélni a nőkről! Pedig ez a csámpás lelkű doktor is észvesztő keringéssel kering a szanatorium legszebbnek híresztelt asszonya körűl, egy festett báb-arcú, bűnökre vadító testű asszony körűl, aki hideg és számító, mint egy üzletember; nem tudni soha, ki a szeretője, de bizonyos, hogy azért éli fiatal életét szanatoriumról szanatoriumra, mert így tehet legszabadabban eleget szerelmi vágyainak. A bolondos doktor bele van őrülve; az asszony primitívnek tetsző ellenállása szinte a lehetetlenségig fokozta szenvedélyét. De nincs remény, hogy valaha sikert érjen.

Valami félelmetes féltékenység mozdult meg a lelkemben, mint egy iszonyatos szörnyeteg bíbor barlangjában. Köztem és az ismeretlen doktorleány között az első perc óta finom aranyszál-híd remegett, lelkem és az ő lelke ezen az úton szokott találkozót adni egymásnak; s most ez a bamba, ökörszemű férfi közberont és durván elszakítja a szent összekötő láncot. Mit akar ez a szerencsétlen? Szemet vetett talán a kék fátyolos leányra? S amilyen ostoba a véletlen és a női szív, tudom, hogy az efajta slendriánoké, az ilyen vastag lelkűeké a leghihetetlenebb győzelem. Úgy fáztam ettől a gondolattól, mint a dalmát hegyekről lezúduló viharos bórától, amely január közepén szokta végigseperni a gyönyörű Adriát.

Megrettentem, hogy elkésem. Sietnem kell.

Megismerkedtem a doktorleánnyal, aki elébem is jött egy lépéssel. Reggelente elsétálgatott ablakom alatt és be-benézett. Arcom és lelkem reá volt fordulva, mint a napraforgóvirág a fényes nyári napra. Egyszer meg is szólított. Tehát ő kezdette. Évődve mondogatta:

– Én nem magyar vagyok. Nem érez valami idegenséget a beszédemen?

– Olyan olaszos dallamosság zeng a szavaiban. Maga Róma felől jött. És mégis tud magyarúl!

A kékfátyolos leány nevetett.

– Én nem Róma felől jöttem, hanem Budapestről. Erdélyben születtem, román leány vagyok. Az én nevem: Laura. Doktor lesz belőlem egy év mulva. Úgy bizony.

Ámultam. És néztem, néztem az érdekes gyermeket. Most láttam csak, hogyan tud ez a két fekete szem ragyogni, ölni és üdvözíteni; most fedeztem csak föl, milyen finom vonalba szökken az ajka, ha mosolyog, s fölfelé ívellik, mint a Lionardo da Vinci Gioconda-jának az ajka. Olyan rejtelmes mosolyok szoktak szakadni az ilyen ajakról. És csöpp csók-tündérek bujtak meg arcának szerelem-gödrében, amely minden mosolygásra újra támadt. Remek termetében élő zene rejlett, minden lépésénél daloltak a fölébredő, hullámzó vonalak. És az a kék fátyol, az olasz égszínű, röpdöső sejtelem! Mint a romantika ősi varázsa, úgy szállt reá, úgy szentelte meg.

Ez a leány egy élő költemény. Egy beszélő szobor.

Barátok lettünk hamarosan. Az én balhírem hozzá is eljutott, tudta jól vergődéseimnek szomorú menetét. A nőket izgatja a veszedelmek szakadékán száguldó férfisors; az én sorsom halálos vakmerőséggel zuhant ezidőben a legfeketébb lejtőn lefelé. Laura doktor is volt, nemcsak nő; kétszeres izgalommal figyelte napjaim cifra zürzavarát.

– Maga miért van itt a betegek közt? – kérdeztem tőle.

– Mert én is beteg vagyok. Az utolsó szigorlatom előtt állok s a félelem, a rettegés elvette minden erőmet. Ide küldöttek, hogy rendbe szedjem magamat. És tanulnom is kell, mert sokat nem tudok, s az idő úgy repűl.

Ránéztem. Most már láttam, hogy diákkisasszony. Felhajtott gallérú szürke felöltőjében, a hóna alatt szorongatott, vagy zsebéből kikandikáló jegyzetekkel hasonlított azokhoz a bölcsészkisasszonyokhoz, akikkel együtt négy évig ültem én is az egyetem padjait.

Oh édes ifjúságom, itt kell hát veled újra találkoznom, a néma szenvedések, a halálóravárások szomorú pitvarában!

Eddig untalanúl a halál fekete paripáján rohantak napjaim; most egyszerre lovat cseréltem s fölugrottam az élet fehér szárnyaslovának aranyos nyergébe s kantármegeresztve vágtattam a szerelem ismeretlen ösvényén.

Nem hagytam Laurát tanulni. Pokolba azokat a szürke könyveket, éljen az élet!

Átalfontam vágyaimnak selyemszövetével; szép szavak színes legyezőjével legyezgettem kedves hiúságát, szemharcokat vívtam vele, beteges makrancossággal nyűgösködtem nyakán, mert azt akartam, hogy minden órában reám gondoljon, engemet lásson. Ő sokszor úgy bánt velem, mintha leánytestvérem volna; sokszor az én álmaimban újjászépített, másik édesanyámat éreztem benne; sokszor pedig, mintha egy ellenséges nép leánya lett volna, akit én nemzetem elárulása nélkül át nem ölelhetek soha. Ez volt a legszomorubb és legkínzóbb az én támadó szerelmemben. Román leány, román leány, a szíve ott maradt valahol a havasokon túl; mit akarok én, szegény magyar fiú?

Árnyékává szegődtem Laurának. Napjaimnak ő volt a napja, éjszakáimnak ő volt a csillaga. Én nem tudom, miért izgatnak engemet a nem magyar nők. Egészen más, tisztább és rejtelmesebb szépséget látok bennük, mint az én hazám leányaiban. Laurának a beszédjébe bele tudtam bolondúlni; oly gyönyörűen zengettek finom ajakán a robbanó magyar szavak, hogy egész fajunkat megnemesűlve imádtam ebben az idegen asszonyban. Csodálatos: a mi nyelvünket a nem magyarok majd mindig szebben beszélik, vagy talán bájosabb félszegséggel, mint magunk. Laurának volt két visszatérő sora, amit sokszor elsóhajtott; fakó semmiség az egész s mégis, mikor ő mondotta, a szívem megsajdult és könny ült a szemem pillájára: „Álmaimnak nincsen megvalósulása, álmaim: az őszi levelek hullása…“

Romantikus napok voltak ezek nagyon.

Tavasz! Március és április az Adria partján! A halálból visszatérés kimondhatatlan boldogsága! Régen átálmodott, de most átélt szerelem! Ifjúság, ifjúság és vágyak és sejtelmek és szavak és egymáshoz simulások aranyláncolata!

Laura bámulta, hogy én még élek, azok után, amiken keresztűlmentem. Én imádtam az ő bámuló, drága sötét szemeit. Laura szerelmes volt egy román fiúba, én szerelmes voltam annak az ismeretlen román fiúnak a szerelmesébe. Oh, ez az örök végzet-játék, hogy soha nem az szeret bennünket, akit szeretünk! Laurának én csak „érdekes eset“ voltam, akit nem a nő, hanem az orvos szemével nézett. Velem úgy bánt, mint az ápolónő a lábadozóval: kedvesen, finoman, biztató mosolygással; de a szíve mindig oda járt. Volt benne valami Gabler Heddai vonás is; én lettem volna az ő Lövborgja. Belém akarta szuggerálni, hogy nekem mint írónak már végem. Be akarta rogyasztani mindazokat a gondolataimat, érzéseimet, amelyek talán még föl-fölragyognak lelkem bányájából. Önbizodalmam várát akarta földig lerombolni, hogy megmentse a meggyilkolt költő romjain bennem az embert. Tudom, hogy jót akart; de mégis olyan istenek alkonyatabeli gyász szakadt rám, mikor ilyenekről beszélt. Éreztem, hogy temetem magamat elevenen; s még hozzá nem is Beethoveni gyászindulóval, hanem szegényes, profán cigányzeneszó mellett. Ilyenkor megmozdult bennem az Othelló két karjának gyilkos akarata: szerettem volna átkulcsolni szép nyakát és megfojtani az én sötét Desdemonámat.

Hogy féltettem a napsugártól, az emberek szemepillantásától s attól az ismeretlen fiútól, aki közöttünk állott, ha ezer mértföld messzeségben volt is tőlünk.

Szerelmem és megháborító féltékenységem egyszerre született.

A szanatórium félbolond orvosa a tökéletesen bolondok útját kezdette futni ebben az időben. Az egész szanatórium tudta, hogy rengeteg adósság mászik utána, mint egy elnyeléssel fenyegető szörnyeteg. Apja tudta nélkül anyjának a váltóival manipulált s most ezek a váltók kezdettek a torkára forrni. Fizetnie kellene s nincs pénz. Anyja meglátogatja, heves jelenetek folynak le köztük; a szegény asszony sír, a fia újra pénzt könyörög; fenyegetődzik, jajgat és fel s alá száguldoz a tengerparton, hajadonfővel, mint egy őrült. Izgalmát óriásítja reménytelen szerelme; a bódító testű, buta és hideg asszonyhoz egy daliás katonatiszt jár be a szanatóriumba; mindenki látja, tudja viszonyukat. A szerencsétlen doktor háborog, őrjöng, ostromolja a rövid időre szabadon hagyott várat. Hiába! Kegyetlen kárörömmel látom, hogy az én kétségbeesésem poharát neki háromszor töltötték tele az istenek. Gyűlöltem ezt az embert, mert ostoba volt és trágár; s mert szemtelen szemekkel falta az én kékfátyolos leányom gyönyörű termetét. Hadd vesszen a rongy, nyomorultan.

Laurának egy kék csíkos fehér fekvőszéke volt; az én emeletem szabad folyosóján, két dór oszlop között szokott heverni. Ezek az átálmodozott, átcsevegett délutánok voltak életem pirosbetűs ünnepei. Odalenn az örök morajú tenger; távol kékellő szigetek, álomképekként feltűnő és eltűnő bárkák, alkonyati fekete-, bíbor- és aranyszinek az égboltozaton, a vándor felhőkön és a vizeken; virágháremek a szanatórium gyönyörű parkjában, hosszu mozdulatlan gyászciprusok, sötétzöld olajfák és sejtelmesen zizegő pálmalevelek.

Olyan pazar gazdagsággal ölelt körűl bennünket a természet, mintha csakugyan az emberért volna minden. Az erdélyi havasok leánya ellágyult és elgyermekesedett ebben a környezetben. Szívének zárt ajtója kinyilt s én sokszor úgy éreztem, mintha közelebb volna már hozzám s meghittebben zengene sajátságos, mély zenéjű hangja.

Pedig ő ilyenkor Budapesten járt, a klinika kertjében; öreglombú fák árnyékában egy feketehajú, sötétszemű fiúval tanult abból a jegyzetből, amely most is az ölében hever; apró jeleket írtak fel egy-egy nehezebb tételnél, édes, néma percek határvetői: hosszú pillantások és elsuhanó mosolyok hieroglif-jelei azok, csak a szerelmes szív érzi kimondhatatlan bűbájukat. Laura ilyenkor behunyta szemét, hogy jobban lássa azokat az elmult szép időket és mosolygott. Én talán az alkonyat tragikus színeiről szavaltam s azt hittem oktalan gőgömben, hogy a kedves gyermeket az én szavaim ringatták éber álmodozásba. Boldogok voltunk mindaketten.

A folyosóra nyiló ajtó zörren: a varázs meg van törve. Laura felriad, én leejtem utolsó gesztusomat s az ajtóra bámulok. Az ajtó szárnya fordúl s a szegény ostoba doktor kicsiszolt feje bukkan be rajta.

Vigyorog a parfümös, jólöltözött bolond és szemtelenűl csóválja azt a gömböt, amelyben más az eszét szokta hordani:

– Ej, ej, tanár úr. Lám, lám. Lassu víz partot mos.

Annyi sértő gúny kullogott a szavában, hogy a vér újra elöntötte fejemet.

Odaringatózott Laura fekvőszékéhez s leült mellé arra a székre, amelyiken én szoktam ülni.

– Hogy van, kis kolléga? – kérdezte tőle selymesen.

Én nem birtam tovább; lementem az alsó terraszra.

Forrt bennem a düh. Idegességem megóriásította féltékenységemet. Hogy mer ez a nyomorult ilyen bizalmas szemtelenséggel közénk tolakodni? Hogy mer ez belépni abba a bűvös körbe, amely Laurát úgy övezi körűl, mint egy aranyköd? Utáltam félrebillent, émelygős mosolyú fejét; utáltam örökegy gesztusát: kéztördelését; utáltam kedveskedőn előrehajló derekát; utáltam palócosan kómikus kiejtését; utáltam durva érzékiségét, vakmerő szemtelenségét és rózsaszínű pofáját, azt a demimonde-szagot, amely folyt róla, mint a víz. Miért setteng ez az ember untalanúl ott, ahol csak nekem volna jogom járni? Miért nem becézi körűl a maga festett báb-asszonyát? Kettőre akar ez egyszerre játszani? Lebuktatom az emeletről, ha sokáig arcátlankodik.

A fejem csupa tűz volt; a szivem vergődve dobolt.

Az alkonyat már beleejtette szürke fátyolát a tengerbe. Hamúszínű ködbe veszett a messze határ. Az égen csillag-szikrák reszkettek föl s királyi pompával indult meg éji útjára a koronás hold. A tengernek éjjel virágzik a költészete.

Egyszer csak izgatott szóváltás, halkan szakgatott szavak hullanak le hozzám. Laura beszél a doktorral. Mi ez? Valami baj van?

Rohanok fel a lépcsőkön; a folyosóra nyiló ajtó mögött megállok s lassan ránehezítem kezemet a kilincsre. Egy kis szabad nyilás támad.

A doktor a Laura fekvőszékéhez húzódva, félkarjával átöleli a leányt és lihegve szaval:

– Nincs ilyen test… a világon sincs… Drága kis kolléga… Ezek a szemek, sötét szemek… ez a piros meleg ajak… ezt a kék fátyolt imádom… ez illik magának… gyönyörűség… bódító…

Fejét már csaknem a leány fejéhez szorítja. Laura csodálkozva és ijedten kacag, védekezik:

– De doktor úr! Mi leli magát? Eresszen!

A szerelmes hím az egész fekvőszéket magához öleli, mintha föl akarná emelni. Laura haragosan kiált.

Szememre valami köd ereszkedik, belököm az ajtót s megállok. Reszketek.

Laura észrevesz; segítségért kiált:

– Tanár úr!

Ekkor egy szemvillanás alatt ez fut át a gondolatomban: hátha ez a leány már szeretője a doktornak? S talán csak a látszat kedvéért vergődik előttem?

Olyan árva és olyan nyomorult lettem egyszerre, mintha lelkemet lopták volna ki belőlem.

És föllángolt agyamban a düh, piros vérfolyamot vágott orcámra; reszketve fogóztam szinte magamba, hogy ki ne szabaduljon haragom; mert tele hold jár az égen s ilyenkor születnek az embergyilkosságok.

Gúnyosan, kétségbeesetten kacagtam Laura felé s kacagásom fonalán húzódtam vissza a homályba, mint valami égető kötélen.

Hanem a kékfátyolos leány komolyra fogta a dolgot: félrelökte a doktort és szaladt utánam. A parfümtől és érzéki föllobogástól mámoros ember szédelegve botorkált le a lépcsőn, mint az ablakon kidobott hővérű szerelmes.

Én sírtam; de a könnyeim befelé szakadtak és a szívemre folytak. Gyarlóság: asszony a neved!

Laura kipirultan, ragyogva, pihegve suhant mellém; rövid szavakban suttogta fölháborodását és megdöbbenését.

– Ez borzasztó egy ember. Nem is sejtettem, mit akar. Csak rám zúdul és elfojtja a szavamat, megfogja a kezemet, a fátyolommal összekötözi s meg akar csókolni. Ah, még így nem beszéltek velem, soha.

Összezilált haját megigazította, kék fátyolát vállára bocsátotta s mosolyogva lágyította hangját halkulóra:

– Most már meg tudom érteni, hogyan veszti el a fejét egy nő. Közel voltam hozzá.

Ránéztem oldalról. Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű volt. Úgy szerettem volna átkarolni, fulladásig csókolni, magamhoz szorítani és belesodorni abba a skarlátpiros örvénybe, amelynek szenvedély a neve. Szerettem volna látni: hogyan veszti el a fejét ez az okos és ravasz leány, én érettem!

De nem szóltam egy szót se. Csak lépegettem mellette, mintha lázas árnyéka volnék.

Kimentünk a nyilt folyosóra, ahol az előbbi jelenet lezajlott s ottan sétáltunk késő éjszakáig.

A hold ezüstös fénynyel, álomszerű ködfátyollal hintette be a világot. Laura fejére vetette lenge kék selymét és beszélt duruzsuló hangon, mint a fiatal anyák szoktak álmos gyermekükhöz gagyogni. Talán sejtette, milyen irtózatos vihar kavarog a lelkemben, s meg akart nyugtatni. Csakhogy nem lehetett. A féltékenység egész borzalmával betört az agyvelőmbe s én már holtbizonyosságnak vettem, amit riadozó sejtelmem elébem vetitett áruló képekűl.

Búcsúzóra csak ennyit mormogtam:

– Az az ember szerepet játszott; s véletlenűl azt mondotta el, amit én éreztem.

Laura rám nézett. Én hirtelen köszöntem s betántorogtam a szobámba…

Lefeküdtem. Nem bírtam elaludni. A fejem zúgott mint egy bomlott malom. Szivem borzasztó erővel dübörgött bordáim közt; sokszor elakadt dobogása, fuldokolni kezdettem, felűltem; azután ijedező gyorsasággal dobolt tovább. Lázas agyamban gondolatfalkák rohantak gondolatfalkák után; ezer és ezer sejtelem született és halt el egy rövid perc alatt. Vergődtem, vívódtam; mintha tüzes vasakon fetrengenék, úgy égett az egész testem. A fejemben kavargó kaoszból hirtelen kiválik egy szilárd és félelmesen ragyogó pont: a doktor és a doktorkisasszony ezen az éjszakán találkoznak! Megcsalnak, kijátszanak, kacagnak rajtam; s az én titkolt álmaimat élik át szerelemben tüzesült testtel. Ah! Olyat riadt bennem a borzalom, a fájdalom, mint tízezer bibliai harcos, akik ércpajzsokat döngetve üvöltik csatakiáltásukat a magasságos égig.

Felcsavartam a villanyt; s először megdöbbentem a saját gondolatomtól: meglesem őket. Azután valami édes szédület fogott el. Felöltöztem. Megnéztem az órát: félegyre járt.

Kilopóztam a sötét folyosóra. A szanatórium aludt mélységesen. Mint a tolvaj, mint az álmok gyilkolója úgy botorkáltam fölfelé a lépcsőkön, a harmadik emeletre. Ott volt a Laura szobája. Odafenn egy álmos villanyfény pislogott; még döbbentőbb gyásszal folyt össze mögötte a sötétség. Alig bírtam lélekzeni, a szívem valahogy a torkomba szorult; az ajkam remegett, mintha rettenetes szavak kimondásától fáznék. Homlokomon tűz és verejték.