Part 7

Ezerhétszázötvenötben csak az adószedők ismerték e kis nyomorúlt fészket, ezernyolczszázötvenötben a Dontól a Tigrisig s Brasiliától Syberiáig mindenki úgy beszélt felőle mint az egészség, élet Mekkájáról. Ezerhétszázötvenötben az idegennek több órai tudakozódásra lett volna szüksége magán Freivaldau környékén is, mig valaki emlékezett volna egy Priesznicz nevü szegény favágóra; hatvan évvel később a föld bármely sarkából elég volt e favágó fiának szóló levelet igy czimezni: Priesznicz Vinczének Europában. A hir istenasszonya egy kegymosolyt küldött ez ifju pórfi felé, s e mosoly balzsama megfűszerezé a léget ez ifju nevével egyik polustól a másikig.

Mint egy gigas, mely az éggel akar csatára kelni, úgy áll büszkén, magosan a bércz, melynek oldalán épült a gyógyintézet, honnan alig ötven év alatt több mint negyvenezer kétségbeesett távozott a jövő reményével szivében, az egészség rózsájával arczán, s a hála imáival ajkain.

Mint egy bűnbánó a Madonna képe előtt, úgy fekszik a bércz lábainál Freivaldau, melynek ezerhétszázban alig volt nyomorúlt hetven-nyolczvan fabódéja, melyben mintegy ötszáz lélek napról napra küzdött az éhhalállal, s melynek ma ötezer lakosa csinnal épitett kőházakban él, egyszerűen, munkával, de nélkülözést csak a „régi“ sanyarú idők regéiből ismerve.

E városka Priesznicznek köszöni mindenét, s tán azért rendelé a gondviselés, hogy örök hálája jeléűl lábainál térdeljen azon bércznek, melynek csúcsát ugyanazon gondviselés Priesznicz emlékoszlopáúl teremté…

1854-ben a nyarat, az őszt és a tél egy részét Gräfenbergben töltöttem.

Több ismeretségeim között különösen Dutens és Berlier urak voltak azok, kiknek társasága legtöbb gyönyört, szórakozást nyújtott, s kiket mint ez elbeszélésnek hőseit, sietek önöknek bemutatni.

Dutens Alfréd, magas szikár férfi. Harminczöt évei daczára, senki sem tánczol nálánál könnyebben, kecsesebben. A la Napoleon szakála s kipödrött bajusza bizonyos katonás kifejezést ad arczának, mi neki hizelegni látszik, bárha sem tagadni sem bevallani határozottan nem akarja: ha szolgált-e? Modora világfié, férfiak közt mindamellett néha kissé nyers, melyet én azonban nála felvettnek hiszek, hogy arczához következetes maradjon. Bal szemöldjén egy forradás látszik, melyben első pillanatra egy ügyes kardvágás emlékét ismerhetni fel. Hogy e kardvágás egész valószinüséggel lejebb is hatolt, s szemén is jelentékeny zúzást okozhatott, onnan gyanitom, mert bal szeme előtt folytonosan fekete selyem fényellenzőt hord, mely noha még emeli arczának érdekességét, nem tartom annyira hiúnak, hogy pusztán ezért hordaná. E sebhely történetéről soha nem hallám őt beszélni, s ha azon arczkifejezésről és hangról, melyen egy e tárgyban hozzá kérdést intézett kiváncsinak felelé, hogy ez eseményről nem szeret és nem akar beszélni, következtetni akarok: a sebhely nem tartozik múltjának kellemesebb emlékei sorába.

Születésére franczia. Lakhelye télen Páris, nyáron az egész világ. Egyik évben elmegy a Misisippi csodaszép partjain álmodozni rezgő holdsugárnál: – némely parti állatkák a hold feljöttekor sajátságos sziszegést hallatnak; – hogy ez álmokat a másik évben Carlsbadban elregélje. 700,000 frank évi jövedelem megenged ily kalandos életet.

Berlier Albert a világon a legvonzóbb, legszeretetre méltóbb fiatal ember: Arcza, melynek vonásai szelidek, és egész a nőiségig finomak, komoly és bánatos, mintha már múltja volna. Pedig csak huszonkét éves, s e korban csak jövőnk van. Modora nyájas, udvarias mindig, egész az önmegtagadásig. Társalgása, ha bele birod a folyamba vezetni, ellenállhatlan; de hallgatagsága azok előtt, kik kevésbbé ismerik, kerültté teszi őt. Mint Dutens úr, ő szinte franczia, párisi s egyike azon rajongó álmodozóknak, kik egy éltet álmodnak keresztűl, keresve, ábrándozva, sohajtozva egy eszménykép után, melyet bizarr képzeletük oly tulajdonokkal ékesit föl, minőket egyesitve senki sem bir. Az ábrándozó nem egyszer hiszi feltalálni álmainak e királynéját, hódolattal közelit felé, remegve, szerényen mint egy oltár elé, földre omlik lábaihoz, áldozatúl ajánlja szivét, reményeit, életét, és üdvezültnek hiszi magát – mig fölébred, kiábrándúl, hogy szive megszakadjon, vagy e csalódásból kigyógyúlva új csalképeknek essék áldozatúl. Szóval Albert egyike azon bolondoknak, kik a napot nézik a helyett, hogy a földet néznék, s kik istennők után epekednek s elmulasztják nők karjai között megittasodni attól, a mi kevés e földön az istenségből van. Röviden: Berlier költő.

E két férfit, eh! legyünk udvariasak, Dutens úr e bókot harminczöt éveivel igen izletesnek találandja: e két fiatal embert szoros barátság füzé össze, melynek legerősebb kötelékei épen jellemök, egyéniségök ellentétességében lelhetők fel.

Most már azonban a hosszas bevezetés és jellemzés után sietnem kell az elbeszélés megkezdésével, hogy türelmöket, melyet, elég vakmerő vagyok reméleni hogy még eddig nem vesztének el, ne veszélyeztessem.

Egy gyönyörű őszi reggelen, – szeptember 14-ike volt, de ez nem tartozik a dologra, – fürdésemet végezve, a fenyves erdőben járkálék merengve a szellő titkos elbeszélésein, melyet a fenyük, a mint bólingatásaikból gyanítom, sok érdekeltséggel hallgattak. A nap még csak homlokát mutatá aranyos arczának. Alig volt öt óra. A regg csodaszép volt, s higyjék meg önök nekem, hogy önök is csak nyertek volna vele, ha ágyok melege helyett, velem itt a nap melegét élvezték volna.

De mindamellett, hogy oly korán volt, nem voltam magam, az erdő szintugy hangzott a járókelők csevegéseitől és nevetközéseitől. Több nő is volt a gyógyvendégek között, s a mint tudják önök, a nők még akkor is szeretnek csevegni és nevetkézni ha betegek.

Gräfenbergben ilyen életet élnek. Itt a nap nem kapja az embereket ágyban. Ellenkezőleg. Ezt az emberek teszik vele.

– Jó reggelt uram! Jó reggelt asszonyaim! Voltak-e szép álmaik? Hogyan van ön mellbajával uram? Pirongassák ki asszonyaim e rest urat; képzeljék! már kétnegyed hatra, és ő még csak most jön! Hogy találja ön ma a vizet, én bizonyos keserűséget gondolok izlelni benne. Vigyázzanak hölgyeim – egy béka! Ilyszerü rövid párbeszéd keletkezik a találkozók között, anélkül, hogy csak perczre megállanának. Köszöntik egymást s tovasietnek.

Nevemet hallám e perczben, visszafordulok, s a két barátot, ez elbeszélés két hősét Dutens és Berlier urakat pillantom meg hátam mögött.

– Jó reggelt Berlier úr! Jó reggelt Dutens úr! Ah, ön megjött végre. De mondja csak uram, mi az ördögöt csinált ön két hétig Breslauban? Ön elutazik két napra, s marad két hétig! Ez önnek rendes időszámitása?

– Mit akar ön. Ezek a németek sokkal okosabbak mint Párisban hiszik. Mi francziák dicsekszünk vele, hogy kivülünk nem tud élni senki. Ezek a németek kinevetnek bennünket, s szép csendesen árkádiává alakítják hazájokat. Ah minő hölgyek! minő asztal! Ön azt kérdé uram, mit csináltam Breslauban? Azt uram, mit Gräfenbergben elég ostobák az emberek nem csinálni. Ah! uram, minő lábak! Vigyen el az ördög elevenen, ha két egész telet nem fogok Breslauban tölteni!

– Ah, ön tehát a szép nők után szaladgált Dutens úr! Vigyázzon ön, ez nem gräfenbergi életmód!

– Bah! Kérdezze ön csak Berliert, nincs-e már Gräfenbergben is hölgy, ki miatt az ember jogosan elvesztheti eszét! De mi az ördögöt akar Albert e carthausi pofával? Mondja csak ön, távollétem alatt mindig ily eczetarczczal látta-e őt? Hogyan tűrte el ön ez unalmas szokást?

Berlier mosolyogni igyekezett, bár meglátszott rajta, hogy egészen egyébre gondol, mint barátja gáncsaira.

– Igy, igy monsieur Albert, ezt már szeretem. Ön a javulás utján van, s ne féljen ön, én jót állok felőle, hogy ez utról nem fog letérni! De apropos! Alexander úr, tudja ön már, hogy e bérczek s források között valóságos silfidek, tündérnők léteznek, tudja-e ön hogy a mi álmodozó Berlierünk is feltalálta istennőjét?

– Ah?!

– Hogyan, ön még nem látta őt? Képzelje ön, a mig én Breslauban földiek után futkározom, addig Gräfenbergbe az égiek szállnak alá, s természetesen a kegyencz Berlier. Megvallom átkozottul kiváncsi vagyok ez istennőre, s csak attól tartok, hogy ez is csak olyan lesz, mint a minőket 93-ban Párisban minden utczában lehetett látni.

– Alfréd ön túlmegy tréfájában.

– Mit akar ön? Ama szép időben nem is volt nálunk valódi chevalier, ki imádottját ki nem kiáltotta istennőnek. Ah ezer ördög! Ha én e korban éltem volna!

– Mit tett volna ön Dutens úr?

– Fő-fő pappá neveztettem volna ki magamat, hogy Páris s egész Francziaország istennőinek oltárán áldozhassam!

– Az veszélyes játék lett volna Dutens úr. Tudja ön mi rejlett ez istennők oltártakarója alatt?

– Nos?

– A guillotine.

– Ki beszél itt guillotineról? – kérdé egy vékony, sivító hang mögöttünk, melyben azonnal Siegler báró úr hangját ismertük fel. – Ah önök politizálnak uraim. Nem tudják önök, hogy Priesznicz a politikát a vizgyógymód legdühösebb ellenségének nyilvánitotta. Ah… de lám, lám, a jó Dutens, ön megjött, és én még meg sem szoritám kezét. Isten hozta önt Alfréd és pedig a legjobbkor, mert hallják uraim, és ön különösen Berlier úr, hogy nőm elég szerencsés, Freiwaldau és Gräfenberg királynéját ma este házánál elfogadni, és e szerencsét önökkel is meg kivánja osztani uraim. Remélem eljönnek önök!

– De ki az ördögről beszél ön báró úr?

– Kérdje ön Albertet, nincs-e igazam, midőn őt a világ legszebb asszonyának kiáltom ki.

– Ah, báró úr, – kiálta lelkesedéssel Berlier, – ön nagyon fukar a szavakban!

– De végre báró úr, kérem beszéljen világosabban. Én nem vagyok poéta mint Berlier. Ki azon ujonérkezett nő?

– Ki lenne más? Grandé grófnő. Tehát estére, uraim. Csak figyelmeztetem önöket, hogy korán jőjjenek, mert a patvarban! egy kis különbséget csak kell csinálnunk a thea- és vizestélyek között!

II. EGY ESTÉLY A MENNYBEN.

Hét óra volt, midőn Dutens úrral a báróhoz menénk. Berlier, ki ugy látszik kedélyállapotában kerülni igyekszik barátja vig, zajos körét, egész nap nem mutatá magát, s miután szállásán nem találtuk, meg valánk győződve, hogy bennünket megelőzött.

A báró, – a mint Gräfenbergben lehetlen lenni is máskép, – minden fény, mondhatni kényelem nélkül lakik egy kisded ház emeletén, melynek három szobácskája mindössze is, mivel ő és neje rendelkezhetnek.

E szobácskák közől a legnagyobbik képezé a termet, melyben a társaságot találók, mely Berlier s a háziakon kivül nehány idegenből állt.

– Jőjjenek, jőjjenek uraim, rég várunk önökre. Képzeljék önök, Siegler ismét az északi plántavilágról akar értekezést tartani, s Berlier úr folytonosan álmodozik. Grófnő, engedje meg ön Dutens és Balázs urakat bemutatnom.

A grófnő, ki Berlierrel egy album metszeteit nézegeté, ránk veté nagy fekete szemeit, ajkain mosoly jelent meg, s annyi kellemmel hajolt meg előttünk, hogy e perczben már meg tudám magamnak fejteni Berlier elragadtatását. Hirtelen azonban, mielőtt egyetlen szót szólt volna, a mosoly elhalt ajkain, szemeit zavartan földre süté, és arcza ijesztőleg elhalványult. Meglepetve pillanték Dutensre, kit e változás okozójának sejték. Arcza szinte halvány volt, ajkainak rángatózása élénk felindulásra mutatott, s nem futá el figyelmemet, a mint meglepetésében fogai közt e nevet sziszegé: Clotilde!

– Uraim… hebegé a grófnő alig hallhatólag.

– Nagyságos asszonyom, – szólék hirtelen, hogy alkalmat adjak zavarát leküzdhetni, épen legapropobban érkezett Gräfenbergbe. A virágünnep holnapután leend, s e táj oly szegény virágokban!

A grófnő megkisérte mosolyogni.

– Asszonyom, – mondá Dutens úr, kinek mint világfinak e másodpercz tökéletesen elegendő volt, hogy magát rendbeszedje, – miután csak tegnap érkezém vissza Breslauból, nem valék oly szerencsés önnek kikiáltási ünnepélyén részt vehetni, de ez alkalmat sietek felhasználni, önnek, mint a fürdő királynőjének, hódolatomat lábai elé tenni le.

– Ej, ej uraim, – szóla mosolyogva a bárónő, kinek figyelmét a grófnő és Dutens közötti néma jelenet átfutotta, – önök alkotmányellenes eljárást követnek. Nem tudják önök, hogy legalább harminczan vagyunk, kik e trónra igényt tartanak, s kik nem engedjük magunkat ily könnyen jogainktól megfosztani. Nemde Berlier úr, ön is igazat ad nekem?

Berlier azonban szerelmes volt, s igy nemcsak hogy nem kerülé el figyelmét Dutens és a grófnő zavara, de a féltékenység, e tolakodó iparlovag, mely a legelső s legkisebb rést felhasználja, hogy betolakodjék a szivbe, már bizonyos hatalmat nyert fölötte, s e jelenet elé nagyító üveget tartott.

– Én, – hebegé e szegény, szinéből egészen kikelt fiatal ember, – nem, vagy igen, a miként parancsolja asszonyom.

– Bocsánat, Berlier úr, – felelé mosolyogva a házinő, – hogy felriasztám, kérem folytassa álmát.

– Albert épen ugy tesz, – kiáltá hahotázva Siegler báró, – mint Gendlite gróf Berlinben. Képzeljék önök, ezelőtt három évvel Berlinben…

A mig a báró hosszabb mint érdekesebb elbeszélését bevégzi, alkalmat veszek magamnak önöknek Grandé grófnő külsejét leirni.

Képzeljenek önök egy magas, karcsu alakot, azon tökéllyel egész termetében, melyet a szobrászok igyekeznek adni alakjaiknak. Képzeljenek egy arczot, mely első pillanatra hatalmat nyer fölöttünk, egyes részeinek sajátságossága, s az egésznek azon harmoniája által, melyet az ellentétek harmoniájának lehet nevezni, s melyet lehetlen látnunk a nélkül, hogy ne legyünk általa megbűvölve. Nagy fekete szemei merésszé tesznek, hogy egy másik perczben minden bátorságodat elvegyék; aláomló hosszu szőke fürtei ellentétben arczának sötét szinével, szemeinek, szemöldjének éjszakájával sohajokat csalnak ajkaidra, melyeknek igaz értelmét bevallani alig lenne bátorságod. Csak e tökéletlen halvány festés után is átláthatják önök, hogy Berlier úr elragadtatása, lelkesültsége épén nem természetellenes.

A báró bevégezte elbeszélését, mindenki nevetett rajta, még a grófnő is, csak Berlier nem tudott mosolyt erőszakolni ajkaira. Hja! huszonkét éves korunkban még nem birjuk azon előnyt, uralkodni mindazon érzés, gondolat, fájdalom vagy gyönyör felett, mit érdekünkben áll palástolni.

– Ha már benne vagyunk az elbeszélésekben, – mondá a házinő, – Dutens ur, engedje meg ön, igéretére emlékeztetnem. Regéljen ön nekünk afrikai kalandjairól. Ön oly érdekesen tud elbeszélni.

– Parancsára állok asszonyom, csak könyörgöm szabad választást engedni elbeszélésem tárgyai és szinhelyei között. E pillanat roszulválasztott lenne nagysádékat tigrisekkel, oroszlánokkal rémiteni.

– Beszéljen ön a miről akar, Dutens úr, csak beszéljen ön.

– Tehát hölgyeim, – mondá, hangjának sajátságos nyomatot adva Dutens úr, miközben szemeit merőn Grandé grófnőre szegzé, – egy estély történetét fogom önöknek elregélni, mely multamnak egyik legfelejthetlenebb, bár legkellemetlenebb emlékét képezi.

A grófnő zavara pillanatról pillanatra nő, Berlier úr, ki előtt barátjának egy pillantása sem veszett el, alig bir ura lenni felindulásának.

– Hogyan uram, ön bennünket egy estély történetével akar csodás kalandjaiért kárpótolni? Ez estélynek, hogy a rövidebbet ne huzzuk, legalább is Afrika valamely ismeretlen népének királyánál kell történni.

– Nyugodjék meg asszonyom, ez estély, melyről beszélni fogok, még rendkivülibb helyen történt.

– Hogyan uram, még rendkivülibb helyen mint Afrika belseje? Dutens úr, ön birja a titkot, elbeszéléseinek érdeket szerezni.

– Ez estély uraim…

Grandé grófnő szemeit az elbeszélőre szegzi, tekintetében önmegtagadás és kegyelemérti esedezés van kifejezve. Dutens úr azonban ugy tesz, mintha mindezt észre sem venné. Arczkifejezésének szigort igyekszik adni, s hangjában azon metsző gunyor ismerhető fel, mely oly biztosan sérti azokat kiket találni akar.

– Nos? Nos?

– A mennyben történt.

– A mennyben?

– Hogyan Dutens, ön az égiekkel áll összeköttetésben? Miért nem mondta ön korábban, hogy megadtuk volna a kellő tiszteletet önnek.

Grandé grófnő hálásan tekintett Dutensre, ez mosolyra voná ajkait, mintha mondta volna: „Ha azt hiszed menekülni fogsz, csalatkozol, várj csak.“

– De kezdje ön el, kezdje ön el! – kiálta Siegler báró, – nem látja ön, hogy a hölgyek magukon kivül vannak a kiváncsiság miatt?!

– Ezelőtt kétezer évvel, – kezdé meg Dutens úr – azon ostobaságot követtem el, hogy beleszerettem egy hölgybe, kinél mint sógornőmnél nem lett volna szabad tovább mennem a komoly tiszteletnél.

– Hogyan mondja ön, ezelőtt kétezer évvel? Ön nekünk római regéket akar mesélni, nemde uram? Vagy tán Cagliostronak akarja magát kiadni Dutens úr, én előre nyilvánitom hogy nem hiszek az örök életben.

– Hölgyeim, szakitá félbe e több oldalról jövő megjegyzéseket Dutens úr – ha önök mindannyiszor félben fognak szakitani, valahányszor elbeszélésemben valamely természetfeletties hihetetlenre gondolnak találni, akkor szolgájokat azon sisyphusi szenvedésekre kárhoztatják, hogy elbeszélését sohasem végezheti be. Kérnem kell azért önöket, legyenek szivesek a hihetlennek tetsző körülmények megfejtését az elbeszélés bevégzéseig elengedni, akkor három négy szó minden titkot le fog leplezni.

– Tehát a mint mondám hölgyeim, ezelőtt kétezer évvel azt az ostobaságot követtem el, hogy belebolondúltam egy hölgybe, kinél mindig józannak kelle vala maradnom. De mit akarnak önök, e hölgy szép volt, és én még harmincz éves sem valék egészen. Aztán még ha lett volna is erőm, akaratom e szenvedély ellen küzdeni, hasztalan lett volna minden, e hölgy előtt mi sem volt lehetetlen, ő nem közönséges nő, ő istennő, és miért titkolnám tovább önök előtt, ő maga Venus volt.

Venus sógornőm volt. Azon boldog időben ugyanis, a mint tudják önök, nem volt még olyan átléphetlen gát az istenek és földiek között mint most. Akkor az égiek barátságban, sőt rokonságban álltak a földiekkkel, és igy történt hogy a bájos Venus bájtalan férjével Vulkánnal a kovácscsal sógorságban álltam. De a rokonság mint most, akkor is épen oly kevéssé volt képes meggátolni a galánt viszonyokat; s egy szép napon, anélkül hogy számot tudnék adni magamnak, miként történt: Venus lábainál találám magamat. Venus mosolygott, azon mosollyal, melynek istenségét köszönheté, kezét nyújtá felém, s gyöngéden fölemelve susogá:

– Alfréd! ah bocsánat, a patvarban is! akkor Antoniusnak neveztek. Antonius, rég gyanitom, hogy szeretsz, köszönöm hogy nyilatkoztál, ah, mert én is szeretlek; szeretlek azon mértékben, melyben férjemet gyülölöm, s ha még soká késtél volna, nekem kelle vala az első nyilatkozatot tenni, mert én nem élhetek többé nélküled.

Amint láthatják önök hölgyeim, Venus nem azon nő volt, kinél sok csavargásra, mellékutak használatára lett volna szükség. Ő nyilt, őszinte volt, érzelmeiben semmi előitélet, vagy társodalmi balfogalmak által magát korlátoztatni nem engedé, s én boldognak érzém magamat, a mint boldognak érezzük magunkat mindannyiszor, valahányszor szeretünk, s valahányszor magunkat szerettetni hisszük. Paradicsomom három hóig tartott. Ebből láthatják önök, hogy ezelőtt kétezer évvel is csak regényekben, és a költők álmaiban létezett az egy és örök szerelem!… Ah, de én önöknek egy estély történetét igértem elbeszélni! Türelem. Most már következni fog. Tehát három hóig boldog valék, de mindennek a világon, úgy e három hónak is vége lön, s egy szép napon, jobban mondva egy szép estvén, legkellemetlenebbűl riasztatám fel azon szép álomból, mi a szerelmesek szótárában, boldogságnak van nevezve. De végre térjünk magára az estélyre.

E nagyszerű estély az Olympon tartatott. A főbb istenségeken kivűl hivatalosak voltak valamennyi félistenek, tündérek, sylfidek, párkák s mindazok, kik akkori időben a jó társasághoz tartoztak.

Bennünket földieket ha csak költők, hérosok, s igy félistenek nem voltunk, ritkán ért e szerencse, én azonban mint Venus kegyencze, nem tudom mily czim alatt, de kaptam meghivást, s elképzelhetik önök, hogy szivem a szokottnál sebesebben dobogott, midőn földi lábaimmal a terembe léptem, mely istenekkel és istennőkkel volt tele. A terem azonban annyira tömve volt, hogy nem sokára tökéletesen visszanyertem hidegvéremet, látván, hogy senki sem törődik velem, s igy nem tarthatok a fölismeréstől.

A társaságot a mint nem is várám máskép, a szó legszorosb értelmében fényesnek találám. Mi sem hasonlitható a hölgyek toilettejéhez. A mit izlés, müvészet és kincsek adhatnak, az mind egyesitve volt. Legfeltűnőbb alakok voltak mindazonáltal Venus, Minerva és Júno; az est királynéja azonban Venus volt. Egyszerű fehér ruhája csak emelé előnyeit, s mig Junónak mint háziasszonynak, a kötelességbókok jutottak, s mig Minerva kénytelen volt egy pár öreg, komoly úr társaságához csinálni jó arczot, addig az egész fiatalság, sőt a korosabb osztály jelentékenyebb része is Venus körébe tolúlt, egy mosolyt, nehány hangot ellesni ajkairól.

Sok küzdelembe kerűlt mig keresztűlhatolva a sűrü tömegen, körébe juthattam. Ő egy mosollyal fogadott, melyért az egész társaság rögtön ellenségemmé vált, de én mit sem törődtem e kedvezőtlen benyomással, szivem és hiúságom egyiránt boldogitva volt.

A zenekar e perczben egy quadrille nyitányát kezdé játszani, Venus a legszeretetreméltóbb egyszerűséggel nyujtá nekem kezét, félhangon, de mégis úgy hogy a körűlállók legnagyobb része hallhatá, mondván: Ön oly későn érkezik uram, hogy megérdemlené, hogy elfeledtem legyen igéretemet.

Irigyelve és boldogságtól ragyogó arczczal vezetém őt a tánczterembe. Mint mindig, ha Venus tánczolt, sűrü, több rétegü kör alakúlt a colonne körül. Mindazok, kik nem voltak szerencsések vele tánczolhatni, legalább nézésében igyekeztek maguknak kárpótlást szerezni. Vulkán, a férj, a legelső sorban állt, s ez estve különösen féltékeny szeszélyben látszott lenni.

– Antonius – susogá Venus, felhasználva egy pillanatot, melyben magát a kémkedéstől mentnek hivé – fontos beszédem van önnel. A quadrille után suhanjon ön amaz ajtón át a kertbe, s várjon rám a fasorok végénél, tiz percz alatt önnél leendek.

Nehány percz alatt a kijelölt helyen valék, s vártam a perczek haladását azon türelmetlenséggel, mellyel kedveseink után várakozva az időt állani gondoljuk. Végre közeledő lépteket vevék észre, de ki irhatja le meglepetésemet, midőn Venus könnyű léptei helyett, a férj, Vulkán nehezkés és czammogó járását ismerém föl. Tudják önök, a jó öreg sánta volt. El akartam sietni mielőtt fölismert volna, de már késő volt.

– Antonius úr! Antonius úr! – kiáltá utánam.

– Nos uram? – mondám rendbeszedve magamat.

– Nem lenne ön szives Antonius úr – kérdé gunyos hangon az öreg, tudatni velem az okot, mi önt készteté, a termet elhagyva, e félreeső helyre jönni.

– Ön nagyon kiváncsi, Vulkán úr – válaszolám, sejtve hogy féltékenysége hozta őt ide.

– Ön nem akarja elmondani. Jó, tehát elmondom én, – ön e pillanatban nőmre, Venusra vár.

– Vulkán úr! – hebegém elképzelhető megzavarodással.

– De tudatnom kell önnel, hogy ő nem fog eljönni, s hogy engem kért föl őt kimenteni.

– Ön csalatkozik Vulkán úr.

– Szót sem uram – vága szavaimba növekvő dühvel a férj, – hallgasson ön, itt nekem van jogom beszélni. Ön el akarta csábitani nőmet, meg akarta gyalázni nevemet, de szerencsére nőm ismeri kötelességeit. Nehány perczczel ezelőtt mindent megvallott, azt sem hallgatta el, hogy nem állhatva ellent tovább ön tolakodásainak, hogy szabadulhasson, kénytelen volt e találkozásba beleegyezni, a mint látja uram, jól vagyok értesülve. És most uram, válasszon ön e kardok közől, mert remélem nem fog vonakodni elégtételt adni annak, kit mindenétől – becsületétől kivánt megrabolni. Válasszon ön!

Én félretolám a felém nyujtott kardokat, s értésére igyekvém adni, hogy kora és lábainak betegsége lehetlenné teszi közöttünk a viadalt.

– Vegye ön e kardot, fiatal ember! kiálta dühtől reszkető hangon – ha nem akarja ön, hogy alávalósága mellett még gyávának is tartsam önt!

Mit volt mit tennem? Átvevém az egyik kardot, elhatározva, hogy azt csak védőleg fogom használni.