Part 5

Viktor sok ideig heves felindulás befolyása alatt látszott szenvedni, végre azonban sikerült leküzdenie ezt, s midőn másodszor találkozánk a „fürdő rózsájával“ – mint később elnevezék őt – vonásai nyugodtak maradtak, legfölebb némi fájdalmas gyönyör volt rajta észrevehető, mellyel őt hosszan, merően vizsgálga miközben ajkain önkéntelen sohajok suhantak el.

Tudtam, hogy e nyugalom sok erőbe, s ez erő nem kis fájdalomba kerül, s hogy némileg elszórjam őt, megkisértém más, egészen idegen térre vinni át a társalgást.

Nem sikerült.

Kérdéseimre mindössze egyes, töredezett szavakban válaszolt, s ezeket is oly gépiesen ejté ki, hogy csakhamar meggyőződtem, miszerint lelke még folytonosan e fiatal lányka képével foglalkozik, s azért felhagytam e kisérlettel.

Hosszas ideig szótlanul ballagánk. Végre ő törte meg a csendet, s kezemet forrón megszoritva tudtomra adá, miszerint fölötte élénk vágyat érez a családdal ismeretségbe jőni.

Szerencsére ugyan e reggelen egy barátom is megérkezett, ki régibb összeköttetésben állott velök, s igy még az nap délutánján élvezők a szerencsét: Tarczaliné ő nagyságának és Teréz kisasszonynak bemutattatni.

Az anyát nyájasnak, szivélyesnek, a lányt gyermetegnek és eszesnek találtuk.

E mellett volt e bájos lányka módjában valami, mi ellenállhatlan rokonszenvet ébresztett maga iránt, és társaságát oly kedvessé, ohajtottá tevé.

Viktor egészen el volt ragadtatva, s bár viselete rendesen kimért, hideg szokott lenni, e szokatlan izgatottság egészen átalakitá őt. Vidorrá lőn. Nevetkőzött, tréfált, s oly elmés, szeretetreméltó modort tanusitott, mi Teréz keblében bizonyára igen hízelgő benyomást eszközölt, és mi engemet mód nélkül meglepett.

Én egészen más oldalról ismertem őt.

Midőn odahagyók a társaságot, mosolyogva bókoltam gyógyulásának, s sohajtva kiálték föl: Vajjon mikor fog az én kedélyem is ily kedves benyomás hatalmától felfrisülni?!

– Ah, barátom! – válaszolá fájdalmas mosollyal – e gyógyulás, ha ugyan annak nevezhető, nekem igen sokba kerül. Ily áron talán jobb örökös betegnek maradnunk!

A hang, mellyel e szavakat kiejté meggyőzött, hogy iménti jó kedve inkább lázas ingerültség, mint természetes jó érzés szüleménye volt, valamint arról is, hogy ez ingerültség eltünése után lelke még sötétebb, emésztőbb állapotba esett vissza.

Még soká beszélt ugyan, s elragadtatással azon jótevő, édes érzésről, mi e kedves gyermekkel szemben lelkére száll, de mindannyiszor megjegyzé, hogy ez érzés semmi sem egyéb azon visszahatásnál, mely gyötrő emlékeiből eredt e fiatal lányka láttára.

E szavak előttem visszásoknak tetszettek, s hogy e rejtély előttem mihamarabb világos legyen, fölkértem őt: ismertetne meg emlékeivel.

– Azt hiszed, lenne erőm hozzá?! – válaszola szavaimra. – Még sokat kell vétkeznem addig, – mert e mai felindulás is bün ellene! – mig csak annyi nyugodtságra is szert tehetek, hogy téged e gyász eseménynyel megismertesselek. Ah, barátom! szomoru egy történet ez! Azt hittem sohasem leend erőm elviselni, és im még vígadni és játszani is képes vagyok! Tova lebbent angyal, megbocsáthatsz-e nekem?!

– Barátom! – szólék, kezét forrón megszoritva – légy erős, beszélj! A bánat terhe megkisebbedik a megosztás által, s én oly örömest veszem egy részét magamra!

– Ne kivánd, nincs erőm hozzá, talán később leend. De hogy lásd, hogy meggyőződjél, hogy e viseletem nem szenvelgés, nem túlvitt ábránd, nézd e képet!

Tárczájából egy kisded egyszerű képet nyujta át.

Nem tartóztathaték vissza egy meglepetési felkiáltást.

A kép – legutolsó vonásig élethű mása volt Teréznek.

– Nos?

– E kép e fiatal lánykát ábrázolja?

– Nemde a kétségig, a bizonyosságig talál?

– Tehát arczképét birtad, mielőtt ismerted volna őt?

– Ez arczkép eredetije…

– Teréz, e fiatal lányka, ki…

– Ez arczkép eredetije két év óta sírban fekszik!

– De e meglepő hasonlat?

– Épen ez az, mi engem őrültté tesz. Mintha őt látnám benne, ama másik Terézt, kinek koporsójára ezelőtt két évvel magam hánytam az első hantot.

– És a név is ugyanaz?

– Név, termet, hang, arcz! Minden, minden! Mintha csak a sors űzne velem fájó játékot!… De hagyjuk ezt. Ne kivánd hogy felőle beszéljek; hidd, ez nekem végtelen kínokat okoz!…

Viktor uj ismeretségét ki látszott zsákmányolni.

A napok legnagyobb részét a Tarczali család közelében tölté, s rövid idő alatt oly bizalmas viszony fejlett ki közöttük, hogy a világ, mely mindenütt, legkiváltkép fürdőkön oly biztosan szeret minden legjelentéktelenebb dologból következtetni, komolyabb összeköttetésekről suttogott, s találkoztak olyanok is, kik már az időt is meghatározottnak álliták a Viktor és Teréz közötti nászra.

Viktor az egészből mit sem sejtett, s bár szerfelett boldognak látszott magát ez uj körben találni, s sötét emlékei is mindinkább kezdének homályosulni, legtávolabbról sem fordult meg elméjében, látogatásainak a szórakozáson kivül más czélt tűzni ki, annál kevésbbé öntudatosan okot adni e gyanítgatásokra.

Elképzelhető azért meglepetésem, midőn egy reggel izgatott, s a szokottnál is halványabb arczczal szobámba rohanván, igy szóla hozzám:

– Barátom! E mai nap határoz jövendőm felett. Terézt nőül fogom kérni.

– Tehát bizonyos vagy szerelméről?

– Tökéletesen. Tegnap este piruló arczczal vallá meg, mit már azelőtt is sejték, hogy megértett, hogy szeret, s most már csak anyja megegyezése hiányzik, hogy az emberek legboldogabbika legyek.

– S te komolyan elhatárzád?

– Nőül venni őt!

Mélyen pillanték szemei közé. Eltalálta gondolataimat.

– Értelek! – mondá komoly hangon – azt akarod kérdezni: Hát régi szerelmed, emlékeid tovatünének-e már? Ó nem barátom, ez emlékek utolsó órámig élni fognak lelkemben, s sohasem adtam volna helyet szivemben uj érzelemnek, ha e megrázó hasonlat és egy titkos sejtelem azt nem sugják hogy e fiatal leánykának ő kölcsönözte külsejét, hogy engem boldogitson általa. Ezt eddig csak sejtém, most már bizonyos vagyok benne! Halld mi történt.

– Beszélj, beszélj!

– Tegnap este szokatlanul későre alvám el. Gondolatim szünetlenül Terézzel, nem az élővel, a halottal foglalkozának, és messze űzék szemeimről az álmat. Végre azonban a természet győzött, szemeimre homály terült, elvesztém öntudatomat és álmodám!…

– És álmad?

– A mily csodálatos ép oly jótékony volt. Fehér ruhában, fehér koszoruval fején, ugy miként a koporsóban fekvék Teréz, jelent meg előttem. Jöttére nem éreztem borzadályt, nem remegést, s midőn kezemet szeliden kezeibe vevé, ugy tetszék mintha élővel és nem halottal lenne dolgom…

– Tovább! tovább!

– Mosolyogva szemeimbe tekintett és szelid, jólismert hangján igy szólt: Viktor, meg akarom jutalmazni szerelmedet. Teréz, uj kedvesed én vagyok, s csak azért tértem vissza a földre, hogy téged boldogitsalak. Vedd őt nőűl, benne engemet fogsz oltárhoz vezetni. Tedd őt boldoggá, szeresd, általa én leendek üdvezült! E szavak után, melyekre tisztán, világosan emlékszem, gyöngéden megcsókolá homlokomat, s miként jött, könnyedén tovatünt. Midőn fölébredtem, mintha az ébrenlét csak álmaim folytatása lett volna: gondolataim ismét őt keresék föl. Eszembe jutának szavai, és én elhatárzám azok szerint cselekedni. Mielőtt azonban azt tenném, meg akarlak ismertetni e gyász eseménynyel. Fogd e levelet, olvasd át, s viseletem különössége fejtve leend előtted.

E szavak után egy levelet nyujta át, s egyedül hagya.

A papir állapota mutatá, hogy gyakran olvasgatá és nem egy könyet hullata soraira.

Bizonyos megmagyarázhatlan kegyelettel kezdtem olvasásához. Egy jelentkező homályos sejtelem értésemre adá, hogy e sorok a szív, a szerelem egy vértanujától jöttek.

Nem csalatkoztam.

A levélben ez állt:

„Viktor!“

„Igy nevezem önt, a bizalom szaván; melyet hogy mily nagy mértékben érzek ön iránt, soraim tanusitni fogják. Ön szeret engem, s nászunknak három nap mulva kellett volna véghezmennie. Igy akarta, igy parancsolta atyám. De én nem tartozom azon nők közé, kik elég könnyelmüek, elég szívtelenek szerelem nélkül kisérni férjöket oltárhoz! Hasztalan kértem atyámat, hasztalan adám értésére, hogy ezt tenni bün. Családi érdekeket emlegetett, s könyörtelen maradt. Meg kell tehát halnom. Mielőtt azonban ezt tenném, meg kell ismertetnem önt egy körülménynyel, mely ön előtt ismeretlen, s mely ki fogja menteni ön előtt e lépés szélsőségét. Midőn atyám önt, mint leendő férjemet elémbe vezeté, szivemmel többé nem rendelkezhetém. Egy fiatal, arra oly tökéletesen méltó férfié mint ön, volt az már, kinek egyedüli vétke hogy szegény, s hogy nem főrangu. Téreit, orvosunkat értem, ki már hónapok óta birta viszonszerelmemet. Képzelheti ön kétségbeesésünket! Térei atyám elé lépett, fölfedé viszonyunkat, s kezemet kérte meg. Könyek között, s térdeimen egyesitém vele kérelmemet. Hasztalan! Részvét helyett gúny volt arczán olvasható. Éles szavakkal tőn Téreinek szemrehányásokat vakmerőségeért, s engem atyai átkával fenyegetett. Térei még aznap elhagyá a házat, s a nász ideje önnel el lőn határozva… Láthatja ön, hogy nem maradt egyéb hátra, mint meghalnom!… Most már mindent tud. Ismeri helyzetemet, átlátja e lépés kényszerűségét, és remélem megbocsátja azt. Isten önnel utoljára. Feledjen, és igyekezzék nemes szivének egy más érzelemmel megszerezni érdemlett boldogságát. Ha a siron túl van élet, van világ: e boldogság megnyeréseért imádkozni fog barátnéja

Teréz.“

Minden világos lőn előttem.

Megértém, természetesnek találám Viktor viseletét.

Alig végzém el az olvasást, ő visszatért, s a nyugalom mely szokott izgatottsága helyén arczán elterült, mutatá hogy csodálatos álma mily jótékonyan hatott kedélyére.

– Még egypár szót barátom e szomoru tárgyban, s többé nem fogom föltépni a hegedő sebeket!

– Oh most már beszélhetsz. Többé nem fáj e seb. Tovatűnt angyalom visszaadá nyugalmát.

– Mi történt Terézzel?

– Midőn levelét megkapám, már halotti koszoru ékité fejét. Halva találták szobájában; a fennmaradt méreg, mit asztalkáján leltek, gyanitni engedé, mily kinosak lehettek végperczei!

– És a szigoru atya?

– Magán kivül volt e veszteség felett, s hogy gyötrő emlékeitől meneküljön, minden vagyonát pénzzé tevé, s kivándorolt Amerikába.

– És a szerencsétlen orvos?

– Pillanatra sem távozott kedvese koporsójától. Együtt sirattuk őt, s a temetés utáni éjjelen örökre eltűnt ama vidékről. Senkisem hallott azóta semmit felőle.

E kérdések után szándékosan más térre vivém át a társalgást, s bárha egészen mellőzni alig volt lehetséges, azon valék, hogy minél kevesebbszer váljék beszéd tárgyává e gyászesemény.

Viktor, elhatározásához hiven, még aznap megkérte Teréz kezét.

Nem kapott tagadó választ, s a nász a hirkovácsok roppant diadalára rövid időn fényesen megtartatott.

A vig lakoma közepett nem tartóztathaték vissza nehány elétoluló könyet.

Kik épen észrevették, öröm könyeinek tarthaták. Csak egyedül Viktor sejtheté, s amint egy rám vetett jelentékeny pillanatja tudtomra adá, sejté is: hogy e könyek nem az él őket illeték…

* * *

Pár hét mulva visszautaztam a fővárosba.

Nehány nap mulva egy estélyen valék szerencsés jelenlehetni, hol egy nagytapasztalatu orvossal ismerkedtem meg, ki azelőtt pár nappal érkezett haza külföldi utazásából, s igen érdekes dolgokat regélt utikalandjairól, s jelesen az uj világ mindenkit érdeklő viszonyairól, melynek egyik fővárosában New-Yorkban több mint két évet töltött.

Theázás közben a feláldozó szerelem jött szóba, melynek létezését a nagy társaságból alig engedék meg nehányan, s ezek is csak mint ritka üstököst, mely századonkint, ezredenkint alig tűnik elő egyszer, kétszer.

– Divatból rég kiment áruczikk ez! – mondák némelyek.

– Élettelen ábránd, mely regényekben sem tetszeti többé jól magát! – mondák mások.

– Nincs igazuk uraim! – emele szót az orvos – a tiszta, feláldozó szerelem nem divatból kiment áruczikk, nem élettelen ábránd, s nem is oly ritka üstökös mely évezredenkint alig fordul elő egyszer, kétszer. Több esetet beszélhetnék el, mely önöket az ellenkezőről győzné meg, hanem ugy hiszem egyetlenegy is elégséges leend!

– Kiváncsiak vagyunk rá! – felelének a tagadók kétkedő mosollyal.

– Meg fognak lepetve lenni! Bizonyos vagyok benne. New-Yorkban, ezelőtt mintegy évvel történt, egy napon egy idegen férfi jött hozzám, s szaggatott, igen hibás angol nyelven sürgetve kért, látogatnám meg urát, ki igen veszélyes állapotban szenved, s ki ugyanazon szállodában lakik, melyben én tartózkodám.

– Mily betegsége van urának? – kérdezém.

– Őrült! – felelé szomoruan.

– Régóta?

– Oh nem, csak ma reggel óta!

– Miként vette észre háborodását?

– Csak képzelje uram. Hazánkban, mert mi idegenek vagyunk, uramnak egy lánya halt meg, kinek koporsófödelét én magam szegzém le, s uram most azt állitja, hogy leánya él, s hogy itt van, New-Yorkban. Ezért tartom én őt őrültnek.

Nem kis érdekkel és kiváncsisággal léptem a beteg szobájába.

Egy őszbevegyült férfit találtam, ki izgatott léptekkel járkált a szobában alá s fel.

Vizsgálni kezdém arczát.

Egyetlen vonás sem árult el őrültséget, sőt a hang, mellyel azt mit inasától hallék ismétlé, oly nyugodt volt, s annyira meggyőződésből eredettnek tetszék, hogy engem magamat zavarba ejtett.

– Hátha tévedt ön? Hátha az egész csak képzelődés játéka?

– Oh uram az apa szeme nem téved midőn gyermekéről van szó! Ő él, ő itt van, bizonyosan láttam őt!

– De hát mért nem szólitotta meg? Mért nem szerzett bizonyosságot?

– Tenni akarám, de már késő volt. Midőn megpillantám, épen kocsiba ült. Rákiáltottam, futottam utána. Hasztalan! A kocsi elrobogott.

– Megkisértém megnyugtatni őt. Nem sikerült. Szüntelen lánya nevét kiáltozá, s csak azon remény csendesité le őt némileg, hogy ez esemény körülményesen közzététetvén, talán sikerülend a rejtélyt feloldani.

A dolog engem is szerfelett érdekelt, s még aznap fölkerestem New-York összes szerkesztőségeit, – s csak képzeljék roppant meglepetésemet?

– Nos? nos?

– Harmadnapra, amint az öreget meglátogatám, egy fiatal férfit, és egy fiatal nőt találtam karjai közt, kik őt atyjoknak, s kiket ő gyermekeinek nevezett.

– Ah! – kiálta föl meglepetve az egész társaság. – Miként történhetett ez?

– A titok igen egyszerű. A fiatal lány és az orvos szerették egymást.

Az apa azonban más férjet akart leányának. Hogy tehát e csapást kikerüljék, cselhez folyamodtak. A lány erős álomport vőn, s mintegy második Julia Rómeójáért, kész volt sirboltba szállni le, csakhogy egymáséi lehessenek. A szerelem istene megsegité őket, s ők azon éjjelen, melyben a koporsó sirboltba helyeztetett, mint boldog férj és nő hagyák örökre oda hazájokat. Nos uraim? kétkednek-e önök még a feláldozó szerelem létezésén?! De hogy meglepetésök még nagyobb legyen, tudatnom kell önökkel, hogy e bátor nő, feláldozó szerető – nemzetünk lánya. Neve…

– K**i Teréz! – kiáltám élénk felindulással.

Most az orvoson volt a sor meglepetni.

– Hogyan, ön ismeri őt?

Elbeszélém mit Viktortól megtudék, s e kettős elbeszélésnek legalább annyi eredménye volt, hogy a jelenvoltak közől senkisem távozott azon meggyőződés nélkül: hogy korunkban is van feláldozó szerelem.

Én egy pillanatig sem kétkedtem és nem is fogok soha mindenhatóságodban, óh legigazabb istenség: szerelem!!

És Viktor? kérdi az olvasó.

Ő boldog, kedves szeretetreméltó nejével, s folytonosan a halottnak vélt Terézt hiszi benne ölelhetni.

Mért zavarnók meg nyugodalmát? Ránézt Teréz ugyis örökre halott!

ALVAJÁRÓ.

I.

Ha az ember túl van az ötvenen, s fiatalabb korában sem tartozott a szebb emberek sorába, jobban tenné talán ha lemondana örökre a nőkről, s szelidebb és nyugodtabb szórakozásokat keresne.

Ilyszerű tanácsokat ada Dombos Pálnak egyik meghitt barátja, midőn azon szándékát tudtára adá, hogy házasodni készűl.

De a szerelem ötvenen felüli embereknek is épen úgy elveszi eszét, mint a húsz éveseknek, s Dombos Pál nemcsak hogy el nem fogadá barátja őszinte tanácsait, hanem még meg is neheztelt érette. Ez rendesen igy szokott lenni, midőn valaki habár legjobb akaratból is gyönge oldalunkat érinti, s Dombos Pálnak mióta szerelmes, kora a leggyöngébb oldala.

Barátja szavaira még csak feleletet sem adott, hanem kezébe ragadva botját és kalapját, ingerűlten odahagyá őt, s egyenesen ahoz sietett, ki miatt őszülő fürtjeit restelni kezdé, s ki miatt rokonaival, kik benne az örökös nélküli agglegényt hivogatták lakomákra és köszöntgették születése napján, halálos ellenségeskedésbe elegyedett.

Ez egy tizenhat éves fiatal leányka nagy fekete szemekkel és finom átlátszó termettel.

A gyermek-leányka piruló arczczal és zavarttan fogadá őt, de talán mondanom is felesleges, hogy e zavart és pirt nem a szerelem okozta.

A szerelmes agglegény azonban távol volt attól, hogy ennek okát igyekezzék kifürkészni s nem is sok szót pazarolt a leánykára, hanem egyenesen a szülőkhöz folyamodott. Ha tudatom hogy ezek szegények voltak, mig a kérő vagyonosságát ország világ ismerte, nem lehetünk nagyon meglepetve ha a szülők kedvező választ adnak.

Úgy is lőn.

Az apa azt felelé ugyan, hogy először leányával értekezik, de ez értekezés semmi sem volt egyéb, mint azon előnyöknek előszámlálása, miket a gazdagság nyújt s azon erkölcsi kényszerités: hogy csak az által tanusithatja szeretetét és háladatosságát szülei iránt, ha ezen kedvező szerencsét, mely által őket is jobb karba helyezheti, nem szalasztja el!

A szegény leányka nem volt ellenmondásokhoz szokva, s különben sem mert volna haragos atyjának engedetlenkedni. Dombos jó választ kapott, s az esküvő napja kitüzetett.

Róza, igy hiják a menyasszonyt, sohajtozva és könyes szemekkel tevé ugyan előkészületeit, s bizonyára jobban szeretett volna egy huszonöt-harmincz éves emberrel lépni oltár elé, de szerencséjére nem volt szerelmes, és igy nem ismerve egész nagyságában az áldozatot, ha nem érzé is magát boldognak, lassankint kibékült – hozzá szokott sorsához.

A nagy nap megérkezett.

Dombos mindent elkövetett, hogy ez ünnepélyhez méltó külsővel jelenjék meg az egyházban, s Róza sem forditott kevesebb gondot csokraira és fejékére, mintha szerelemből ment volna férjhez.

Az esküvő, akár mely érdekből történjék is az egybekelés, mindig sokkal érdekesebb és fontosabb a leányra nézt, semhogy közönynyel léphetne oltár elé. Róza mélyen meg volt indulva, és piros arcza láthatólag elhalványodott a lelkész komoly, ünnepélyes beszéde alatt. A végzetes igent remegve és alig hallhatólag ejté ki, s midőn a gyűrükicserélés következett, közel volt az ájuláshoz. Szerencsére a lelkész észrevette változását és sietett a szertartást gyorsan bevégezni.

Dombos büszkén vezeté ki az egyházból halvány menyasszonyát, s igen boldognak érzé magát, hogy az esküvő épen vasárnap és igy sok ember jelenlétében történt, kik, meg volt győződve róla, mindnyájan irigylik tőle gyönyörű feleségét.

A szokásos „nagy ebéd“ következett.

A rokonok lelkiismeretes kötelességöknek tarták az izletes étkekre és drága borokra pontosan megjelenni, s közbe közbe hamiskás tréfákat és észrevételeket engedtek meg maguknak, mi a menyasszonyt mindannyiszor lángbaboritotta, s miket a vőlegény jóleső mosollyal fogadott. A férfiak végre nem birtak többet inni, a nőknek kézi táskája gyermekek és ölebek számára megtelt czukros süteményekkel – az ebéd véget ért. A rokonok ismételve szokásos bókjaikat és szerencsekivánataikat, lassankint szétoszlottak, s bekövetkezett a nagy pillanat, midőn Dombosnak el kelle vezetnie menyasszonyát az apai háztól. Ez természetesen könyek között történt. Az anya őszintén zokogott, és az apa is illendőnek talált nehány könyet. Róza engedte át magát leginkább érzéseinek, s egész határozottsággal állitá, hogy sohasem fogja elhagyni szüleit. Ezek azonban nem voltak vele egy véleményen, s az e pillanatban szónokká lett vőlegénynyel sikerűlt nagysokára meggyőzni leányukat, hogy a nőnek kötelessége férjét követni, s hogy némileg felvidámitsák őt: igéretet tőnek, hogy a következő napok legnagyobb részét nála fogják tölteni.

A menyasszony végre engedett s a dobogó szívü vőlegény leirhatlan boldogsággal emelé őt kocsijába, mely csakhamar sebesen elrobogott.

Menetközben a menyasszony folytonosan szem előtt tartotta zsebkendőjét s zokogott; a vőlegény érezte ugyan szükségét a vigasztalásnak, de nem talált szavakat rá, s mindössze is ezen szavakat ismételte nehányszor: ugyan ne sirjon hát! Ez azonban épen nem száritá fel a könyeket, s igy a vőlegény épen nem bánkodott hogy az út nem tartott soká, s igen meg volt elégedve kocsisával, ki e nagy napon szinte kötelességének tartotta a poharakkal közelebbi ismeretségbe jönni, s vidám kedvében sokkal gyorsabban hajtott, mint egyébkor tevé.

– Végre itthon vagyunk! – szólalt meg ismét Dombos úr, a mint a kocsi egy földszinti ház előtt megállott, e szót: itthon különös hangnyomattal ejtve ki. Azután gyöngéden leemelé menyasszonyát, bevezeté a lakásba, hol már sokkal elfogulatlanabban és zavartalanabban érezte magát, s rendre meghordozá az ujonan földiszitett házban, mig végre egy kisded szobába érkezett, mely virágfüzérekkel volt feldiszitve, s melynek butorzata azonnal mutatá, hogy ki számára van fölszerelve.

– Ez itt az ön szobája édes Rózám. Magam rendeztem el a butorokat, s igen boldog leendek, ha elég barátságosnak találja jövendő lakását.

A könyek sem tarthatnak örökké.

A fiatal nő átlátta, hogy mind az illedelemnek, mind a gyöngédségnek már eleget áldozott, s azért könyeit fölszáritván, mosolyogni igyekezett, mi elragadólag sikerűlt. Aztán vizsgálódva széttekintett jövendő lakhelyén.

A szoba barátságos fekvése és butorzata csakhamar fölvidámiták őt. Az ablakok kisded de csinosan rendezett virágos kertre nyiltak, honnét a szellő édes illatot hajtott be, s a butorok között édes meglepetésére fölismerte zongoráját, s kisded varróasztalkáját, melyhez a gyermek- és leánykor emlékeinek egy egész világa volt kötve.

E butordarabok közelében, miket férje elég ügyes volt tudtán kivűl ideszálittatni, már nem érzé magát egész idegennek, s hogy még jobban leküzdje fölindulását, zongorájához ült, s eljátszá egypár kedvencz darabját, mialatt Dombos úr elragadtatása tetőpontra hágott. Isteni! fölséges! kiálta közbe közbe lelkesedéssel, miket gyakran ismételt, minthogy mindegyike e felkiáltásoknak egyegy mosollyal lőn neje által megjutalmazva.

A vidorság közlékenynyé teszi az embereket.

Férj és nő csakhamar találtak tárgyat miről csevegjenek s Dombos úr lassankint nekibátorodott arról beszélni, mi egész lelkét, egész lényét elfoglalta, s miről még eddig sohasem szólt neje előtt: szerelméről. Azon tudat, hogy erre már joga van, ékesenszólóvá tevé őt, s csakhamar olyan tüzes, szenvedélyes vallomással lepte meg piruló menyasszonyát, milyenre egy ötvenkét éves ember csak képes.

A nő pirúlva s mosolyogva fogadá e nyilatkozatot s eszébe jutván a fogadás és eskü, mit ma oly ünnepélyesen tőn, nem találta illemtelennek nem vonni vissza kezeit, miket az elragadtatott férj a csókok egész millióival árasztott el.

A szerelemben nagyon követelők vagyunk.

Dombos úr csakhamar édesebb, méltóbb tárgyat is fedezett fel csókjaira a kezeknél, s a nő, kinek zavara pillanatról pillanatra hágott, nem talált más menekvést, mint egy séta inditványát a kertben, mit a férjnek sohajtva bár, de el kelle fogadnia.

A séta soká tartott.

Dombos úr ugyan minduntalan ismétlé, hogy a forrón sütő nap főfájást okozhat, de menyasszonya napernyőjére hivatkozott, s lépten nyomon talált egyegy virágcsoportozatot, egyegy rózsatőt, egyegy ábrándos ákáczot, melyekről hosszasan lehet beszélni, s csak midőn a nap már régen elhanyatlott, s midőn csak egy csipősebb széllengés veszélyei ellen nem birt kielégitő óvszereket fölmutatni, engede férje kérésének, ki őt a házba visszavezette.

A szakácsné eléjök jött jelenteni hogy az esteli kész, és hogy teritve van. A férj egyenesen az étterembe vezeté nejét, hol új öröm, új elragadtatás fogta el szivét, midőn megpillantá a kettős teritéket azon az asztalon, hol ő több mint harmincz éven keresztül egyedűl evett, s midőn meggondolá, hogy azon második teriték az ő kedves felésége számára van odahelyezve, kit ő annyira szeret, s kinek társaságában mennyivel izletesebbek leendnek kedvencz ételei.