Part 4

– Lehetséges-e? – kiálta fel Antal – te még sohajtozol is! Na e kaland végnélkül érdekelni kezd! Alig emlékszem teljes életemben ilyen élénk kiváncsiságra, mint a milyet fölébresztettél bennem! Ugyan kérlek beszélj szaporán!

– A mult farsangon. Ó jól emlékszem még a napra is, és sohasem is fogom felejteni, február 7-kén történt; egy házimulatság alkalmával a véletlen, vagy gonosz ördögöm összehozott egy… angyallal, – mert hiszen bűnös angyalok is vannak! – egy nővel, kinek égető szemsugarai azonnal fölperzselék szivem nyugodalmát. Ah, de azok a picziny hablábak, az a mosoly, az a testtartás!

– Mi a tatár! te költői lelkesedésre is képes vagy! – szakitá meg őt a bámulás leplezetlen kifejezésével Antal, ki mint látszék, erővel szórakozni akart. – Lelkemre ez meglep, erre képtelennek hittelek!

Kétszeres erővel haraptam ajkaimba, hogy kaczajra ne fakadjak.

– Na hiszen ha már ez is meglep, azokra miket hallani fogsz, sóbálvánnyá változol a puszta bámulattól. Szerelmes lettem tehát, ó de minő szerelmes! Az egész mulatság alatt nem távoztam oldaláról, bárha férje is jelen volt.

– Férje? Tehát férje is van? Na itt megint rád ismerek. Vannak jellemek, melyek sohasem tagadják meg magukat! Te a gyakorlat, a való embere vagy, neked nem sohajok, neked nem jövő, neked jelen kell.

– És mégis sohajtoztam, és pedig mennyit! De halld csak. A nő észre látszott venni a benyomást, mit bájaival eszközölt, és –

– És?

– És mosolygott; de mosolya nem volt kétségbeejtő. Szóval, hogy rövid legyek: e bál volt kezdete ismeretségünknek, mely csakhamar szenvedéllyé nőtt, és egy hóig a halandók legboldogabbikává tőn.

– Egy hóig? Tehát az egész mindössze egy hóig tartott?

– De e rövid hó elég volt arra, hogy a mennyország üdvességéről fogalmat szerezzek magamnak. Ah, minő édes órák voltak ezek!…

Az ügyvéd ujra sohajtozni kezdett.

Nekem ujból ajkaimba kelle harapnom.

– Mondd csak, mi volt az ok ily rögtöni szakadásra?

– Mi volt az ok? Szeszély, gyöngeség, változékonyság, vagy tudja manó minő pokolból került tulajdona az asszonyi szivnek. Egy napon feltünőleg hidegnek találtam Ágnest.

– Ágnest? – kiáltá Antal, szinéből egészen kikelve – Ágnest?!

– Légy nyugodt, válaszolt az ügyvéd egy uj, s elég ügyesen leplezett mosollyal, e nő soha nem volt a te Ágnesed.

– S e hidegség oka?

– Sem több, sem kevesebb nem volt, mint hogy a mely mértékben kezdett irányomban hidegülni, épen oly mértékben nőtt melegsége egy más valaki iránt, ki nehány nap óta feltünőleg buzgó látogatója lőn a férjnek, bárha oly szerencsétlen volt, hogy legtöbb esetben azon időben tevé látogatásait, melyben a férj történetesen nem volt honn. Tájékozásul megjegyzem, hogy a férj hivatalnok.

– És igy könnyü volt felfedezni az alkalmas perczeket; – értelek.

– Én szemrehányásokkal illettem e változásért, s tudtára adám, hogy sejtem viselete okát. „Nem sziveskednék velem is tudatni sejtelmeit?“ felelé gúnyosan szavaimra. Szemérmetlensége föllázitott. – Uj kedvese kedveért teszi ön asszonyom! – kiáltám megsemmisitő hangon. „És ha azért tenném, uram?“ E szavakra kalapot ragadék. – Akkor nincs mit felelnem rá! mondám, s vérző szivvel bár, de örökre odahagyám a szép hűtelent.

– S aztán?

– Kell-e több? Meg voltam semmisitve. Hogy azonban fájdalmaimat a csalfa előtt eltitkolhassam, megragadtam egy kinálkozó kedvező alkalmat, s egy védelmembe ajánlott per ügyében azonnal utrakeltem a fővárosba. Azóta hat hét telt el, de érzem hogy szerelmesebben térek haza, mint távozám.

Az ügyvéd harmadszor is sohajtozni kezdett.

Hasztalan vágtam fogaimat ajakimba, hasztalan szedém össze minden erőmet, hogy komolyan maradjak, nem ért semmit: hangos nevetésre, kaczajra fakadék.

– Uram! – kiálta a magához tért ügyvéd!

– Uram! hebegém majd megfulva a görcsös nevetéstől.

– Ön kihallgatott bennünket!

– Tennem kelle. Nem hallok nagyot!

– S most gúnyolódik?!

– Ó nem, csak nem tartóztathatom vissza nevetésemet, hogy ön ily komolyan veszi e csekélységet. Mindennapi történet ez uram, s mindnyájunkkal közös. Nyugodjanak azért meg uraim, mert bár akaratjok s talán ön akaratom ellenére is birtokába jutottam titkaiknak, nem fogok velök visszaélni, s örökre keblembe temetem. Én különben is ismeretlen s csak utazó vagyok e vidéken.

Pár nap mulva vissza fogok térni a fővárosba.

E szavaim, melyeket lehető komolysággal és ünnepélyesen igyekeztem szavalni, megnyugtaták őket, s igy még több részletnek jutottam tudomására e viszonyt illetőleg.

Annyira, hogy mind érdemes utitársam, mind imádottjának jellemére nézve tisztába jöheték magammal.

Sem a nőnek, sem a férfinak nem mondok ugyan ezzel bókot, de udvariatlanságot sem, mert elég eszélyes valék e tekintetbeni következtetéseimet kimélőleg – elhallgatni.

II.

A nap már tért engedett a csillagoknak kaczérkodhatni és ékeskedni, midőn másnap Nagyváradra érkezénk.

Első gondunk volt porlepte utiruháinktól menekedni, s aztán mindinkább erélyesen nyilatkozó étvágyunknak tenni eleget.

Az étterembe mentünk.

A vidéki étlapok nem oly terjedelmesek, hogy soká késedelmezhettünk volna; a pinczér egyszerü ajánlatát fogadók el, ki nem szerénykedett kimondani, hogy olyan rostélyost, minő konyhájokból kerül, messze földön nem lehet találni.

A pinczérnek igaza volt: a rostélyoson még elkényeztetett fővárosi izlésem sem talált gáncsolni valót.

Az ügyvéd épen el volt ragadtatva általa, s még Antalnak sem jutott eszébe, hogy ez étek talán kissé igen is táplálékony szerelmi sohajok és epedés mellett.

Mindezt talán a lánglelkü somlyai okozá, mellyel mindhárman csakhamar szoros barátságot köténk, s melynek csepjeit egyremásra szabaditgatók üvegbörtöneikből.

A szesz szokott hatása nyilatkozni kezdett, az ajkak csevegőbbekké, a beszéd hangosabbá kezdett válni, midőn a terem ajtaja kinyilt s azon egy fekete köpenyeges férfi lépett a szobába.

Meg ne ijedjenek szép olvasónőim!

Nem élünk többé a rémségek, borzadályok korszakában.

Ki a szobába lépett, nem volt torzonborz szakálu haramia, hogy „életünket vagy pénzünket“ kivánja keblünkre szegzett pisztollyal kezében.

Tőr sem villogott felénk övéből, sőt még vörös tollas kalap sem kelthete bennünk ijesztő sejtelmeket.

A szétvetett köpeny alól egy fehér mellényü s fekete frakku férfiu tünt elő, kinek csinos külseje épen nem volt ijesztő, sőt barátságos, vonzó vonásain jól esett pihenni a szemnek.

Köpenyét könnyedén leveté válláról, s nyájas köszöntés után asztalunkhoz telepedett.

Készséggel fogadám üdvözletét.

Utitársaim is hasonlót tevének, de a hang melyen ez igénytelen pár szót kiejték, felötlött.

Kérdőleg tekinték szemeik közé.

Élénken meg voltam lepetve.

Antal halvány arcza kipirult, az ügyvéd piros arcza elhalványult.

– Ni ni! jól látnak-e szemeim? hisz ez Darvai! – kiálta az ujonan érkezett, kezét nyujtva az ügyvédnek, melyet ez némi elfogultsággal szoritott meg. – És ön uram – folytatá Antalt vizsgálgatva – bocsánat, de nekem már volt valahol szerencsém! Lássuk csak… Ah, lehetséges-e? Kreiner úr?

– Szolgálatjára, uram.

– Eh patvarban, félre az udvariassággal! isten hozta önt körünkbe! – ezzel mindkét kezét megragadva az e kitüntetésre ugy látszik nem nagyon sovárgó Antalnak, megrázá egész barátsággal.

– És ezen úr? – kérdé az ügyvédhez fordulva az idegen. –

– Utitársunk.

– Örvendek!

Némán hajoltam meg.

– Vetélytársam! sugá fülembe elfojtott dühvel Antal.

– Ágnes férje! mondá hasonló módon másoldalról az ügyvéd.

Mindent megértettem.

Fejtve lőn a hatás, mit jövetele eszközölt.

– Nos uraim, – kérdé vidoran az idegen – önök messze földről, nagyvilágból érkeznek, beszéljenek valami ujat, valami meglepőt, cserébe majd én is beszélendek valamit, mi jótállok róla, élénk meglepetést fog okozni.

Az ügyvéd fészkelődni kezdett, Kreiner ajkába harapott.

– Hanem hagyjuk mégis az ujságokat, – vevé föl a szót ismét az idegen – vannak ujságok, melyeket sohasem késő elbeszélnünk. Aztán különben is ennél okosabb dolgokkal is meglehet ölni az időt, nemde uraim? Pinczér, pezsgőt ide!

Ez az én emberem! gondolám magamban.

Fesztelen, vig, s mindezek fölött szenvedélye van a pezsgő iránt.

Ah, mert az a pezsgő! az a „folyékony nap!“ mint egy franczia iró nevezi!…

Mért is nem rendelé a természet, hogy békát és halat termő viz helyett e hullámzó láng ölelné körül a vén földet!

Mi szép lenne akkor az élet!

De nem! mégis jobb igy! mily fájdalmas lenne akkor a halál.

– Nem hallád pinczér? pezsgőt ide!

– Itt van már, – mond a pinczér, s elhalmozá asztalunkat pezsgős palaczkokkal.

Utitársaimnak tartozom azon megjegyzéssel, miszerint vontatva s csak hosszas rábeszélés után engedének az idegen kinálásainak.

Hanem ahogy egy két pohárral magokba engedének, ugyszólván, erőszakolni, azután megszünt minden vonakodás, s méltó versenytársaink levének.

Hja, a pezsgőben sokkal több a hiuság, s ez sokkal több erélyt ad neki, hogysem nyugton birna maradni üveg kalitkájában akkor, midőn vigadó férfiakat érez közelében.

– Rajta uraim, rajta, igyunk! Éljenek a hű asszonyok!

Az idegen merőn szegzé szemeit utitársaimra.

Antal arcza ismét lángra gyult, az ügyvédé ismét sápadt lőn.

– És most uraim, engedjék szavamat beváltanom, engedjék elmesélnem érdekes ujdonságomat, melytől, szerénytelenség bár, de csak kimondom: roppant hatást remélek!

– Halljuk! – kiáltám azon érdekeltséggel, mellyel borozó társaságban az ember minden fölmerülő inditványt fogad –

– Uram! – kezdé az idegen, szavait Antalhoz intézve. – Ön egykor vetélytársam volt. Maradjon nyugodtan, kérem. Nőm akkor még szabad volt. Ketten szerettük őt. Én győztem, ő nőmmé lőn. Ó bárcsak győzött volna ön, hogy lett volna öné! – Kérem, ne türelmetlenkedjék. Hallgasson végig, azután kész leszek értekezni ez ügyben. Ő akkor szabad volt, s igy nem lehet kifogásom ellene, hogy vonzalmára méltatá. Hanem önnek uram – ezzel tekintetét a hüledező ügyvédre emelé – önnek, ki vetélytársam volt akkor, midőn nőm már nőm, és igy nem volt szabad, még más mondóm is van! Ne csináljon ön oly bámuló arczot, ne igyekezzék tagadni, kétségbevonhatlan bizonyitványokkal birok. Nehány levele van kezeim közt. De hagyjuk ezt, hallja szavaimat: Nőm, ki végettem hűtlen lőn ezen úrhoz, önért hűtlen lőn hozzám, s egy más valakiért, ki barátomnak nevezé magát, hűtlen lőn önhez, nőm a mult éjjel azon mással megszökött. Ha, ha ha! megszökött! Na, na, ne csináljon ön oly komoly képet hozzá, szivemből megbocsátok, büntetésül elég ez ujság. A mi férji boszumat illeti, ó az semmi esetre nem fog elmaradni, csakhogy azt az utolsó kedves számára tartom fenn. Oh e boszu irtózatos leend!… Hanem addig is igyunk!

Poharat koczintottunk és ittunk. Ittunk soká – reggelig.

Az ügyvédnek nem lőn többé véleménye a férjjel szemben, én pedig és ő, nem szükséglénk nógatást.

Antal, az őt lesujtó hirre hallgatva szorita kezet a férjjel, s minden marasztás daczára odahagyá a ránézve türhetlen vigságot.

Mentsen fel a türelmes és engedékeny olvasó azon rám nézt őszintén szólva igen kellemetlen dologtól, hogy e szerencsétlen Adonisnak iszonyú fájdalmait leirjam, melyeket e hír keltett fel lelkében. Valamint attól is, hogy őt hosszu életpályáján végig kisérjem.

Ő nem az az egyéniség, kinek körében kellemesen telik az idő.

Annyit azonban szükség megemlitenem, hogy daczára zordon fájdalmainak sem étvágyát nem vesztette el, sem melancholikussá nem lőn, sőt pár hó mulva valóságos hizásnak indult.

Isten veled hát szívdús férfiu – örökre!

Térjünk vissza a pezsgős palaczkokhoz.

Vig durrogásaik kellemesebbek a bánkódó sohajoknál.

A férj, kivel csakhamar baráti poharat üriték, s ki mint az olvasó e rövid együttlét után is azonnal láthatja, egyike a legélvezhetőbb embereknek, mindvégig megtartá vidorságát.

Daloltunk, tréfáltunk s egy véletlenül odavetődött czigánybanda vig zenéje oly röviddé tevé az éjt, hogy az út által okozott bágyadtság daczára egyetlen egyszer sem – ásitottam.

A nap már kémlelődni kezdett tüzes szemeivel, midőn véget ért a dinomdánom.

Az ügyvéd oly… na de nem akarom megbélyegezni őt, kivált miután nem leend többé alkalma helyrehozni e gyöngeségét.

Azt értem, hogy vele sem fog többé találkozni az olvasó.

Felőle nincs mit mondanom; az eddigiek eléggé jellemzik őt, s bízton engedik gyanitani, mikép élte ezután világát.

A férj Endre, mint nevezék őt, lelkemre köté, hogy ittmulatásom ideje alatt többször keressem fel.

Megigértem, s eltávozánk aludni és álmodni.

Azon nehány nap alatt, mit ügyeim elintézése végett Váradon töltöttem, többször voltam vele.

Pezsgős palaczkok nélkül is vidornak, kedélyesnek és igen mulatságosnak találtam őt.

Elképzelhető azért kedves meglepetésem, midőn bucsúlátogatásom alkalmával értésemre adá, hogy velem fog utazni.

Elindulánk és ha nyári forró napokban pusztai ut lehet kellemetes, ez bizonyára a legkellemesebbek közé tartozott.

Hanem azért még sem akarom olvasóimat homok és por közé vezetni, inkább pár napot átugrom történetünkben, s egész tündéri gyorsasággal egyenesen Pesten termünk. Még pedig hogy az ellentét annál felötlőbb, a meglepetés annál tökéletesebb legyen, egyenest a vácziutczában.

Itt sétáltunk karöltve párnappal megérkezésünk után Endrével, s élveztük a – – séta gyönyöreit.

Ki a fővárosban csak egyetlenegyszer fordult meg, tudhatja hogy a szép, az elegans női világ itt szokta megtenni reggeli sétáit.

Különösen ez alkalommal igen szép idő volt, és az utcza csak ugy hemzsegett a mozgó virágoktól.

Endre, ki a pezsgőzési jelenet óta szándékosan került minden hangot, mi nejére vonatkozott volna, sokkal több érdekkel vizsgálgatta a mellettünk ellebbenő hölgyeket, mint azt a történtek után vártam tőle.

Viseletében mi sem volt, mi férjet, mi több, megcsalt férjet gyanittatott volna.

Egyszerre csak hirtelen megállt, szemüvegét vevé igénybe, s tekintetével egy határozott pontra meredt.

Odapillanték. Egy fiatal, divatosan öltözött ember volt, ki egy kirakatot vizsgálgata.

– Ő az! – kiálta fel Endre – csakugyan föltaláltam őt!

– Ki? – kérdém érdekkel.

– Nőm kedvese. Jer!

A fiatal emberhez léptünk.

– Uram! – szólitá meg őt Endre, karját gyöngén megérintve.

A fiatal ember megfordult és majd hátrabukott a – meglepetéstől.

Én tartva Endre hevességétől, kérni kezdém, mérsékelje magát.

– Ó légy nyugodt – viszonzá – nem fog utczai botrány történni, mert ez úr leend oly szíves szállásomra követni, hol végezni fogunk.

– De…

– Semmi de, akarom!

– Legyen, engedek kivánatának.

– Tehát mehetünk.

Elindulánk.

A vácziutczától Európa szállodáig, hol Endre lakott, némán haladtunk.

Itt szobájába vezetett, s beléptünk után az ajtót belőlről becsukta.

Nem tudám mit szándékozik tenni, de az a vérfagylaló nyugalom, melyet mozdulataiban tanusitott, elrémitett, s iszonyu sejtelmeket keltett fel keblemben.

Szó nélkül böröndjét nyitá föl s abból két pisztolyt vőn elő, melyeket a szoba közepén álló asztalra helyzett.

A divatosan öltözködött fiatal ember, mint képzelhetni, nem a legelragadóbban érzé magát ennek láttára. Legalább arcza, mely fehér volt mint a fal, ezt látszott mutatni.

– Uram! – kezdé Endre, jobbjával felém mutatva – ezen úr barátom s mindent tud, tehát nyiltan szólhatok. Hanem tessék, üljünk le.

E megkinálás nagy jótétemény volt a fiatal embernek, mert lábai inogni kezdének.

Letelepedénk.

– Uram, – vevé fel ismét a szót a bántott férj, – ön elcsábitá s megszökteté nőmet. A dolog tény, azon már változtatni nem lehet, és számomra nincs egyéb elégtétel hátra, mint a boszu, és én istenemre boszut állandok.

– Mit kiván ön? – hebegé a fiatal ember.

– Szereti ön nőmet? feleljen becsületére.

– Szeretem.

– Jó, ez könnyiteni fogja elhatározását.

Iszonyu sejtelemtől megkapatva a pisztolyokat hatalmamba akarám keriteni.

Endre észrevevé szándékomat, s mindkettőt kezeibe vevé.

– Uram, nézze ön e töltött fegyvereket. Ha kétkedik, megvizsgálhatja őket. Ha ön öt percz alatt meg nem egyezik kivánatomban, istenemre és becsületemre esküszöm: egyik golyót szivén, másikat agyán röpitem keresztül.

– Tudassa kérem, mi kivánata van?

– Kivánatom sem több, sem kevesebb mint, hogy ön nőmmel még ma, a délután induló gőzössel utrakeljen Amerikába, és esküdjék, fogadja fel becsülete szentségére, hogy onnan soha többé nem fog visszatérni. Ez akaratom.

– De uram!

– Ön nem fogadja el?

– Részemről nincs ellenvetésem, hisz mondám már, hogy szeretem a nőt. De lássa ön, oda pénz… utlevél.

– Mindkettőről gondoskodtam. Itt az utlevél kettőjök részére, itt nőm hozománya, negyvenezer pengő. Ebből becsülettel elélhetnek. Nos?

– Legyen, elfogadom.

– Esküdjék.

– Becsületem szentségére!

– És most irja alá e váltót.

– Mily váltót?

– Oly összegről, melyet ön nem vett fel soha, de a mely képessé tenne, önt, hogy ha esküjét megszegve valaha visszatérne, azonnal börtönbe csukatnom.

– Ó legyen nyugodt, nem fogok visszatérni.

– Mindegy. Az előrevigyázat sohasem fölösleges. Tessék.

– Adja ön, – s az ifju aláirta az iratot.

– És most isten önnel örökre. Legyen boldogsága biztosabb, s tartósabb mint enyém vala.

– Köszönöm. Isten önökkel!

– Mit tevél? – kiáltám meg nem foghatva a történteket.

– Megboszultam magamat!

– Mikép, hogy e ficzkót dússá s boldoggá tevéd?

– Azzal hogy nőmet nyakára kötém. Ó hidd el, nincs a földön bün, melyhez e büntetés elég nagy ne lenne!… Boldogtalan fiatal ember!…

Délutáni négy órakor Endre, kivel együtt ebédelék fölkért, kisérném el őt a gőzös indóhelyére, hogy meggyőződjék, ha teljesíti-e vetélytársa igéretét.

Midőn a parthoz érénk, a gőzös már elindult, de még nem haladt oly messzire, hogy ki ne vehessük a fedélzeten Endre vetélytársát egy nő oldalán, kiben a férj hitvesét ismeré föl.

Mig a gőzös látható volt, tekintete szünet nélkül rajta merengett. Midőn tovatünt, megfordult, és rövid köszöntés után sietve távozott.

– Hova oly sietve? – kiáltám utána.

– Templomba. Hálát adni istennek e váratlan szerencseért!!

TERÉZ.

A mult év nyarán Balaton-Füreden egy fiatal emberrel ismerkedtem meg, ki szenvedő halvány arczával s nyájas modorával első pillanatra rokonszenvet ébresztett maga iránt, s kivel csakhamar bizalmas baráti viszonyba léptem.

Átalánosan ismert dolog, hogy úton és fürdőkön az emberek sokkal barátságosabbak, közlékenyebbek, s sokkal könnyebben hozzáférhetők, mint más alkalmaknál. Ismeretségünk mindössze is sétányi köszöntésen kezdődött, s alig tűnt tova kétszer 48 óra, s mi barátokká levénk a nélkül, hogy akár bemutatás, akár valamely harmadik személy közbelépte történt, vagy szükségeltetett volna.

Ez utóbbi körülmény alig is lett volna lehetséges, mert Viktor kerűlni látszott az embereket. Igen ritkán érintkezett másokkal, s ekkor is egy szóval, egy lépéssel sem tőn többet, mint mennyit a szigorú illem és udvariasság megenged és parancsol.

Velem szemben azonban kivételt tőn. Közeledtemre nem igyekezett távozni, s talán első pillanatra leolvasá arczomról, hogy nem puszta kiváncsiság, vagy üres, szokásos fecsegési vágy visz körébe, mert előzékenyen, szivélyesen, s mondhatnám régi ismerőskint fogadott.

E hóditásomnak, miként ő azt tréfásan elnevezé, kétszeresen örültem. Először: mert szenvedő külseje első tekintetre érdeket, részvétet gerjesztett maga iránt; másodszor: mert csakhamar meggyőződém, hogy benne egy őszinte, valódi barátra találtam, és ez, az érdek oly kirívó korszakában, mint jelenünk, oly ritka, és épen azért megbecsülhetlen kincs! –

Aztán különben is e bár nagyszámu és fényes társaság daczára, melyben Füred a fürdői saison alatt sohasem szűkölködik, épen olyan egyedül és idegennek éreztem magamat mint ő, s az egyedüllétnél, bármennyi gyönyör közepett is, nem ismerek valami unalmasabb, zsibbasztóbb kopárságot.

A sziv örömest megosztja kincseit, ha rokonlélekre talál.

Örömei megkétszeresülnek általa, fájdalmai elvesztik fulánkjaikat.

Viktor tehát barátommá lőn. A nap legnagyobb részén együtt valánk. Együtt tevők sétáinkat, s mert ő is miként én, inkább kedély-bajban szenvedett, s szórakozottságot jött keresni, – együtt s egyenlő eszközökkel kisértettük meg föltalálását.

Ki a fürdői élet – hogy ugy fejezzem ki magamat – kisvárosiasságát ismeri, tudni fogja, hogy ott minden jelentékenyebb családnak, sőt egyéniségnek megérkezte is esemény. Egy reggel minden ember azzal köszönté ismerőit: ha tudja-e, miként a Tarczali család megérkezett?

Nekünk sem mulaszták el értésünkre adni, mi azonban a társaság többi tagjaihoz képest ez ujdonságot meglehetős hidegséggel és közönynyel fogadtuk.

A név és család ismeretlen volt előttünk, s mi legkevésbé azon hangulatban, hogy uj ismeretségekre vágytunk volna.

Egykedvüleg folytattuk tehát sétánkat, amint alig egy óra eltelte után a sétányon támadt bizonyos élénkség és csoportalakulások gyanitnunk engedék, hogy az ujonan jöttek készen vannak toilettejökkel, s bemutaták magukat a társaságnak.

Nem mondhatnám, hogy valamely tűrhetlen kiváncsiság ragadt volna közelökbe, de mivel lépteink esetlegesen épen feléjök vezettek, s mivel mi okunk sem volt kerülni őket, kevés percz mulva alkalmunk lőn láthatni, és bámulhatni a most érkezetteket, a társalgás és közfigyelem e perczbeni tárgyait.

Bámulhatni mondom, mert Tarczali Teréz, ki anyja oldalán lejtett el melettünk, legkevesebb hízelgéssel és udvariassággal szólva is, tökéletesen méltó volt e kifejezésre.

Termete sugár, magas. Szemei áthatók, feketék mint az éj, és fényesek miként csillagai. Vonásai kifejezésteljesek, megragadók. Fürtei szőkék, kissé vörösre hajlók, mi fekete szemei- és szemöldjeivel mondhatlan bájt kölcsönze arczának, s oly igézőn bűvszerüvé tevé azt, hogy a szem alig birt megválni e kedves képtől, mintha sugárai egyenesen a lángragyult szívből fakadtak volna!

A szépnek hatása a fogékony lélekre önkéntelen és ellenállhatlan, de ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom: miszerint élénkebb, rögtönibb felindulást alig éreztem valaha, mint e fiatal leányka láttára, kinek gyermekarcza még a bábjátékokra emlékeztetett, mig lángszemei a szenvedélyek viharát költék fel a kebelben.

Öltözete egyszerü, s annyi öszhangzásban egész alakjával, hogy első pillanatra fölismerém benne a tapintatot és izlést, mi a mint oly ritka, épen oly elragadó tulajdon, s az egyéniségnek nélkülözhetlen, kiegészitő kelléke.

Nem elég a divat; minden arcznak, alaknak, kedélynek, modornak megvan a maga színe, sajátságai. Az öszhangzásnak a legparányibb részletekig meg kell lenni, különben az egészen lesz valami, mi viszhat, sért, a nélkül hogy hirtelen okát tudnánk adni, a nélkül, hogy magában véve akár a szín, akár a szabás ellen tehetnénk alapos kifogást.

E fiatal leányka e tekintetben oly szabályosan tökélyes volt, annyira kielégite bármely szigoru igényeket, hogy alig lehetett észrevenni, hogy a mesterségből is van rajta valami, azt hitte az ember, hogy igy miként van, mindenestől, egyenesen a természet kezéből került ki.

Midőn mellettünk ellebbent – mert picziny lábai alig látszának a földet érinteni – önkéntelenül állva maradánk, hogy utánatekinthessünk, átélvezni minden mozdulatát, minden lépését, melyek, mintha pajzán álomképek üznének széditő játékot, oly kecsteljesek, oly légszerüek valának…

Több perczig szótlanul bámultunk utána.

Midőn ez igézetszerü varázshatalom alól kissé magamhoz tértem, Viktorra tekinték.

Megborzadtam arczkifejezésétől.

Vonásai dúltak valának, s azokon oly őrültszerü kifejezés, oly sajátságos meglepetés, kétség terült el, mi komoly aggodalmakra adott okot.

– Viktor! – szólitám kezét megragadva.

Mintha nem hallott, nem értett volna, mit sem felelt. Tekintete merőn a távozó Terézre volt szegezve, mintha ez egy tárgyon kivül körülötte nem lett volna világ, mintha e tovatűnő gyermeken kivül nem léteznék semmi, mi őt érdekelné többé.

– Ez ő! – susogák ajkai alig hallhatólag.

– Barátom, Viktor! térj magadhoz!

– A sir adta vissza őt nekem, vagy őrült képzelet szeszélyének vagyok martaléka!?…

– Viktor, térj magadhoz! Kit vélsz e bájos leánykában viszonlátni?

– Én? senkit! Vagy tán neveztem valakit? Ne hajts rá, őrült valék!

Nem akartam fokozni izgalmát, nem kérdezősködém többé, s némán folytattuk sétánkat.