Part 3

– Miért rendeltem önt ide Viktor? Mi czélja, mi oka van e rejtélyeskedésnek? Hát nem tudatám-e ezt már önnel? Nem mondám-e Viktor, hogy szeretem önt és hogy el akarom csábitani? Mert nem akarom hogy lásson? mert arczomat megpillantva czéljaim meghiusulnának, és nekem boldogságom, mindenem attól függ, hogy ön megszeressen, Viktor! Nem bánom, higye ön hogy vén, hogy rút vagyok, én nem arczomért nem külsőmért akarok szerettetni, s azon pillanatban midőn e szerelemről bizonyos leszek, ön látni fogja arczomat, akkor nem bánom, szünjék meg szeretni!

Érzém hogy e válasz nem kielégitő, de már sokkal több érdeket érzék e nő iránt, semhogy képes lettem volna odahagyni őt és lemondani a reményről, hogy arczát valaha megpillanthassam. – Legyen asszonyom, én maradni fogok.

Álom- és meseszerű az mi ezután következett. Soha annyi kedélyt, élczet, elragadó tulajdont nem képzelék egy nőben öszpontositva találhatni, mint a mennyit e nő tanusitott. Nevetkérezett, játszott, csevegett mindenről a világon, és esze, ismeretei, izlésének finomsága, mely szavainak mindegyikében nyilatkozott, ámulatba ejtett. El voltam ragadtatva és érzém, hogy a syrén örvényéhez mind közelebb ragadtatom.

Vágyak rohantak meg, és többször megkisértém helyzetem előnyeit kizsákmányolni, de ő mindannyiszor képes volt visszariasztani azon utánozhatlan modorával a tapintatnak, mely elveszi bátorságunkat, a nélkül hogy kétségbeejtene és uj bátorságot ad, a nélkül hogy merészekké tenne.

– Nem Viktor úr – mondá gyöngéden kifejtve magát követelő karjaim közől – én nem kalandot akarok önnel, melynek pillanatnyi emlékeit a legelső pásztoróra elmossa, én szerelmét akarom önnek, mely lelkeinket örökre összefűzze.

– Esküszöm, esküszöm önnek.

– Csitt, mondá ő, én nem akarom hogy ön hamisan esküdjék, és önből e perczben a vágyak mámora beszél. – E perczben történt a figyelmeztető kopogás, mely ismeretlennőmet távozásra inté.

– Isten önnel, isten veled édes Viktorom… Nehány nap mulva ismét találkozandunk. Addig is kérem önt, gondoljon néha arra, ki mindig csak önre gondol, és engedjen szivében egy kis helyet annak, kinek szivében nincs más kép, más vágy, más remény, csak ön. Isten veled!

– Még egyet, még egyet asszonyom. Mondja, mondja ön nevét, hogy sohajaimban elimádkozhassam azt!

– Nevezzen ön Julienek, mondá, és mint légalak tovatünt.

– Julie! – kiáltám önkivülettel. Egy zár csattanása volt a felelet, s nehány percz mulva, midőn az öreg nő kivezetett, már csak egy elhaló kocsizörgés bizonyitá, hogy nem álmodám.

Ne nevess ki barátom, e percz óta nem volt gondolatom, álmam, mely ne vele foglalkozott volna; képzeletem mindig csak alakját találgatta, és az emlékezet csak az ő szavait susogta fülembe!

Reszkető vágygyal vártam a meghivást egy uj találkozásra. Eltelt egy nap, két nap, egy hét, és a levél még mindig késett!… Mit szenvedtem ez idő alatt, elképzelheted. Minden nap reggele uj reményt hozott és minden nap alkonya meggyilkolta azt. Mármár kétségbeestem, midőn végre tegnap az annyira sovárgott levél megérkezett. Soha édesebb, boldogitóbb fölindulást nem éreztem, mint midőn az annyira kedves kéziratot fölismertem.

Egy egész órával a kijelelt idő előtt, már a találkozás helyén valék.

– Már várnak önre – mondá a vezető nő, és én szemrehányást tevék magamnak, hogy mért nem jöttem két órával korábban.

– Ez szép öntől Viktor, hogy ily korán jött – mondá Julie amint a szobába léptem – ez mutatja, hogy már kissé érdekelve van. De lássa ön, én számitottam erre és megelőztem önt, hogy ne legyen oka panaszkodni, vagy őszintén szólva, hogy föl ne fedeztessem ön által.

– Asszonyom – szólék határozottsággal – e játék tovább nem tarthat. Ön azt mondá: azon pillanatban midőn megleend győződve szerelmemről, megfogja magát velem ismertetni. Azon pillanat jelen van, mert én szeretem önt Julie oly forrón, oly szenvedélyesen, mint még soha sem szereték, és…

Nem engedé bevégeznem.

– Ön szeret engem? Köszönet, köszönet e szóért barátom… De én bizonyitványát kivánom szerelmének.

– Szóljon ön, mit tegyek? Kivánjon, parancsoljon bármit, én rendelkezése alá adom magamat, csakhogy meggyőzhessem önt szavaim igazsága felől.

– Tehát kész ön nekem olynemü bizonyságot adni, milyet én kivánok?

– Szóljon ön, mit tegyek?

– Viktor, önnek neje van?!

– De kit nem szeretek többé, esküszöm önnek!

– Bizonyitsa be!

– Miként?

– Váljon el nejétől, és én öné vagyok!

Remegés futott végig idegeimen; – fiamra gondolék.

– Ah Julie, nekem gyermekem van!

– Én nem kivánom hogy megtagadja gyermekét, csak azt kivánom, hogy szabad legyen. Mihelyest ön a neje által aláirt válási folyamodványt nekem előmutatandja, én is teljesitni fogom igéretemet. Máskép ma utoljára találkozánk.

– Ez önnek megmásithatlan kivánsága, Julie?

– Ez egyetlen bizonyitvány, mit elégségesnek tartok.

– Legyen; holnap ilyenkor e bizonyitvány kezei közt leend.

E találkozás után azonnal nőmhez akartam futni, hogy felszólitsam s ha a szükség kivánja, kényszeritsem őt ez elválásba beleegyezni, de ismét eszembe jutott gyermekem, fiam… és én kétségeskedni, habozni kezdtem, ha hozzam-e ez áldozatot egy ismeretlennőnek, ki meglehet csak kegyetlen játékot űz velem, s ki talán nevet és gúnyolódik gyöngeségem fölött…

Százszor is elhatárzám, hogy kiragadom magam e syrén örvényéből, hogy visszatérek nőmhez, gyermekemhez; ah de mily gyöngék vagyunk akkor, midőn egy szenvedélyt akarunk leküzdeni… A kötelesség intéseit csakhamar legyőzék a szenvedély rábeszélő ingerei, s hazarohantam.

Nem akarom előtted lefesteni azon érzékeny és megható jelenetet, mely köztem és nőm között történt, midőn értésére adám hogy válni szándékozom. Eleinte nem értette, nem birta szavaim értelmét felfogni szegény, s csak midőn hideg és közönyös hangon ismétlém akaratomat, látszott megérteni. Sírt, zokogott, lábaimhoz veté magát, gyermeke nevében könyörgött. Megszántam őt, de már sokkal tovább mentem, semhogy visszaléphettem volna. Tudtára adám hogy minden hasztalan, hogy szándékomat mi sem változtathatja meg. Ekkor könyeit fölszáritá, fölállt s fájdalmas, de ünnepélyes és határzott hangon értésemre adá, hogy elhagyhatom őt ha tetszik; de hogy ő önkéntesen sohasem fog ez elválásba beleegyezni.

Hasztalanok voltak minden szavaim, fenyegetéseim, kényszeritéseim. Azt felelé hogy megölhetem őt ha akarom, de öngyilkossá nem leend. Azért jövök barátom, hogy tanácsodat kikérjem. Tanácsolj, tanácsolj, mit tegyek? Kényszeritheti-e őt erre a törvény, mert én ettől sem borzadok vissza?!

Az ügyvéd mindent elkövetett, hogy lebeszélje barátját ez esztelen és nevetséges lépésről. Beszélt neki gyermekéről, kötelességeiről. Elmondá sejtelmeit, gyanuját hogy e rejtélyeskedés alatt legjobb esetben is egy kalandornő lappang, ki ily kiszámitott csellel akarja őt hálójába szőni. Midőn mindez nem használt, midőn átlátá hogy barátja felett e boldogtalan szenvedély oly mértékben uralkodik, hogy józan és okos szavakkal nem lehet többé hatni rá, értésére adá, hogy a törvény ez esetben mire sem kényszeritheti nejét, s hogy ez elválás megtörténhessék, szükség hogy a nő abba önkéntesen beleegyezzék.

Kétségbeesve és fenyegetőzve távozék, azonban még azon nap estvéjén fölkeresé barátját, ki aggódott és bánkódott miatta.

– Barátom, – kiáltá boldogságtól sugárzó arczczal, végy részt boldogságomban. Én az emberek legszerencsésebbike vagyok!

– Hogyan? nőd tehát beleegyezett?

– Ugyvan. De halld miként történt. Tőled távozva egyenesen hazatértem. Nőmet gondolkozva és komolyan találám, de a könyek tovatüntek szemeiből.

– Asszonyom, – mondám neki izgatott, elszánt hangon – hallgasson meg. Nekem fontos, igen fontos okaim vannak az elválásra. Ön nem akar ebbe beleegyezni. Ön azt mondja hogy szeret. Jó, tehát tudja meg, hogy ha egy óra alatt alá nem irja ez elválási folyamodványt, én rögtön elutazom, és pedig fiammal együtt. Gondolja meg ön Fanni hogy én elszakitom öntől gyermekét és hogy bennünket az életben soha nem fog többé látni!…

Hosszas ideig gondolkozott, én a szobában járkáltam alá s fel. Végre megszólalt:

– Adja ön e boldogtalan folyamodványt – – aláirta.

Alig várhattam hogy elérkezzék a kijelelt idő, ismeretlennőmhez rohantam.

– Asszonyom! – kiáltám a szobába lépve – ön nem kétkedhetik többé, itt a kivánt folyamodvány.

– Ön tehát csakugyan szeret engemet Viktor?

– Lelkem egész szenvedélyével!

– És nem fog elfeledni, feláldozni egy másért, amint nejét érettem feláldozá?

– Soha, soha, esküszöm önnek!

Egy titkos érintésre az ablakok sötét függönyei leestek, s én fölismertem – – nőmet…

– Fanni! – kiáltám térdreomolva előtte.

– Mondja ön Julie, hivtelen – mondá mosolyogva nőm – hisz Fannit nem szereti többé…

A szégyen, a bánat zavarttá tett. Szemeimet földre sütém, mert érzém hogy nem vagyok méltó a nők legszeretetreméltóbb és leghűbbikéhez. Érzém igaztalan elfogultságomat. Nőm hozzám lépett, gyöngéden fölemelt és tekintetében, mosolyán fölismerém a bocsánat, a kiengesztelődés szivárványát…

* * *

Nehány év telt el az elbeszélés óta és G... ur, ki ez idő óta még sürübben látogatja barátját, sem Viktor sem Fanni arczán soha egyetlen felhőcskét sem fedezett föl.

FÉRJBOSZU.

I.

Talán nem létezik ember, ki az élet egyik legfőbb élvezetének ne tartaná az utazás gyönyöreit.

Az én kedélyemre legalább mi sem hat oly jóltevően, mint az utazás, ha mindjárt nem Italia narancsberkei és nem Helveczia jéghegyei között történik is.

Hát még ha az ember egy kedves, imádott nővel utazhatik!…

Minden uj panoráma, minden hegykanyarulat, minden zugó csermely, minden virágokkal himzett völgy, minden fűszál szerelemről regél; a zephir szerelmi titkokat sugdos füleinkbe, a nap szenvedélyünk lángjáról beszél, a csillagok kedvesünk szemeivel versenyeznek, s a lég, mintha kedvesünk ajkának mézétől ittasult volna meg, oly édes, olyan kábitó…

A mely utban ez elbeszélendő kalandocskának ismeretére jutottam, az nem birt ez elősorolt előnyökkel.

Nem volt oldalamnál egy kedves nő, kinek elleshettem volna sohajait, kinek üdvezülhettem volna mosolyától.

Nem voltak elragadó hegylánczolatok, nem volt zugó csermely.

Egykét pusztai virág, s lankadásig forró napsugarak jutottak mindössze osztályrészeműl.

Az alföldön utaztam.

Ki nem ismeri a Szolnoktól Nagyváradig tartó pusztaságot? Ki nem fakadt ki ezerszer e zsibbasztó s oly hosszan tartó egyhanguság ellen? Ki nem sohajtott fel számtalanszor gyorsan repülő szárnyai után a vasutnak, a félöles homok, s ha csak kissé esős az évszak, a közlekedést majdnem lehetlenné tevő sár hazájában?!

Bizonyára senki többször és buzgóbban mint én.

Aprilis volt. A nap sugarai enyhévé, barátságossá tevék a léget, de a föld, a fagy karjaiból kibontakozott göröngyök, még barátságosabbak valának, – legalább kocsink iránt, melynek kerekeire oly odaengedőleg, annyi szenvedéllyel simulának, hogy öt lovunk daczára, melyek egyike ellen sem tehettünk volna méltányosan kifogást sem jóakarat, sem erő tekintetében, lépésnél gyorsabban nem haladhatánk.

Meg kellett volna őrülnöm, ha a kocsin két utitárs nincs, ki szétűzze az unalom pókjait, s elfoglalja a türelmetlenség miatt sötétté, izgatottá vált kedélyt.

Hála nekik e szolgálatért, melynek fontosságát annyira érzem, hogy bár már két év repült ez utazás óta az enyészet felé, soha nem bírok gondolni rájok máskép, mint legmélyebb, leghódolóbb érzetével a hálának, a kegyeletnek…

Ez előzmények után könnyen arra a gondolatra jöhetne valaki, hogy utitársaim legalább is bőbeszédü szinészek, vagy fecsegő kalandorok valának.

Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit előre felmentsek, tudatnom kell, miszerint érdemes utitársaim sem bőbeszédű szinészek, sem fecsegő kalandorok nem valának, hanem tisztességes polgári állásu férfiak, még pedig:

Egyik egy köztiszteletben álló nagyváradi ügyvéd, ki peres ügyekben rándult a fővárosba;

Másik egy nem kevésbé tisztességes kereskedő leg… ah! bocsánat! segéd! ki öt évi műutazás után letelepedési czéllal tért vissza hazájába.

E tisztességes két férfiu társaságában utaztam tehát.

E két férfiu nélkül talán megőrültem volna.

E két férfiu nélkül bizonyára nem jövék vala nyomára e nem épen érdektelen történetnek, melyet szerencsém leend elbeszélhetni.

E két férfiunak én tehát sokat köszönhetek.

Hogy az olvasó találand-e valami köszönnivalót? nem tudom, de ohajtom, és – divatos szerénységgel legyen mondva – remélem is!

E tisztességes két férfiu, kiknek én szórakozottságot, s az olvasó e beszélyt köszönheti, fiatalkori barátok valának.

Midőn a gyorskocsin megpillanták egymást, sirva fakadtak, s vége hossza nem volt az ölelgetésnek.

Aztán körülményeik után tudakoztak, s igy jutottam tudomására polgári állásuknak és uticzéljaiknak.

Végre fiatalkori emlékekre került a sor, s e körülmény még a legprózaiabb embernél is bizonyos költői ihlettséget idéz elő, s én ülésembe hátradőlve nem egy kellemetes ifjukori kalandocska által ragadtatám vissza amaz édes bájos korába az illusióknak, melyet Metastasio az élet tavaszának nevez.

Beszéltek és nevetgéltek.

Minden szó, minden körülmény, mit fölemlitének, egyegy óráját szerezte meg számukra ama kellemes lelkiállapotnak, midőn a tovatünt jelen gondjai helyett a mult idő játszi képei rajongják körül a képzeletet, ezer meg ezer édes emlékkel tarkázva fel a sokkal komolyabb valót.

Olyan jól esett hallgatnom őket.

Mintha csak saját multam felett tartottam volna szemlét. Annyi ismerős csin, annyi rokon tréfa.

Az élet utai bármily szétágazók a számitás éveiben, a gyermek és fiatalkor örömei kevés változással egyek és ugyanazok mindnyájunknál.

A két barát tehát fiatalsági emlékeivel foglalkozott, s az ezek által eszközölt benyomás annyira élénk volt, hogy észre sem látszottak venni, hogy kivülök még egy harmadik is van jelen, kinek egyetlen hangjok sem futá el figyelmét, s igy akaratom ellenére végighallgatám e következő párbeszédet, melyet mindkettő élénk érdekkel folytatott!

– És Ágnes – kérdé a kereskedősegéd, magas szőke ifju, kit rövidség kedveért ezután egyszerűen Antalnak nevezünk – ama fiatal gyönyörü leányka, ki szomszédunkban lakott, s kinek fekete szemei olyan tüzesek, ragyogók valának, miként él? Szép-e még mindig? Nem…

Ez utolsó szónál hangja remegni kezdett, s ugy tetszék nekem, hogy végső kérdését nem merte bevégezni. Elhallgatott de azon élénk érdekeltség, azon roszul leplezett aggály, mi e pillanatban arczán mutatkozott, sejtetni engedé, hogy e kérdésben több rejlik mint puszta kiváncsiság, több mint esetleges megemlékezés.

– Ágnes? – felele az ügyvéd, zömök, harmincz és negyven közötti férfiu, hosszu szakállal és sürű, különös gonddal ápolt bajusszal. – Berki Ágnes, a főjegyző leánya?

– Az az! mondd csak, ismered őt?

Az ügyvéd késett a felelettel, s ugy látszék, válaszról gondolkozott.

Antal nem tartóztathata vissza némi türelmetlenségi mozdulatot.

– Mért kérdezősködöl – kérdé szünet után az ügyvéd – annyi érdekeltséggel felőle, talán némi reményeid voltak kezei közt?

– Talán meghalt? – kiáltá a fiatal ember oly élénk megindulással, mi legkisebb kétséget sem hagya fenn érdekeltségét illetőleg.

– Légy nyugodt! – felele mosolyogva az ügyvéd – ő él. Szemei most még nagyobbak, még égettőbbek mint egykor, de…

– De?

– Ej, miért épen tőlem tudnod meg?

– Szólj, kényszerítlek!

– Talán hogy megmérgezzem az utazás gyönyöreit! Óh nem, én hallgatni fogok. Holnap honn leszünk s majd többet fogsz hallani.

– György, te mindig barátom voltál. Gyermekkori emlékeinkre kényszerítlek, beszélj, bármily kínzó dolgokat kell is hallanom!

– De mondd hát: mily tekintetben érdekel oly igen e hölgy?

– Mily tekintetben? Jó, tudj meg mindent. Hisz te barátom, valódi barátom vagy, ki előtt nincs okom titkolózni.

Mi itt következik, azt a fiatal ember megindult, érzékeny hangon beszélte el, közbe közbe szüneteket tartván, miket sohajtozásra használt fel.

– Halld tehát: Ezelőtt öt évvel hagytam el hazámat.

– Midőn Pestre utaztál? emlékszem!

– Pestre, honnét rövid időn külföldre mentem, s öt évig voltam hazámtól távol, a nélkül hogy ez idő alatt mit is tudtam volna felőle, ki, miért titkoljam tovább? egyetlen, egyedüli czélja volt vágyaimnak, reményeimnek.

E szavaknál esetlegesen az ügyvéd arczára esett pillantásom.

Gúnyos, elég ügyesen elrejtett mosoly futott végig ajkain, mi barátja figyelmét elkerülte ugyan, de mi engem csaknem föllázitott.

E fiatal ember őszintesége megnyerte rokonszenvemet, s bántott hogy egy valaki egy ember, épen ki magát barátjának nevezi, gúnyt űzzön érzelmeiből.

Mitsem szóltam, de föltevém magamban a legelső alkalommal megtorlani.

– Mindemellett szándékosan nem kivántam hírt venni felőle. Mit is hallhattam volna egyebet kétségbeejtő híreknél? Ő szép, fiatal, gazdag volt. Egész valószinűséggel körülrajongva a vidék legelső, legkitünőbb embereitől, mig én szerelmem szószólójául egyiket sem bírtam e tulajdonok közől.

– Tehát szeretted őt? Lelkemre mondom ez ujság előttem. Még szemeim előtt is végkép elrejtéd ez érzelmedet.

– Előtted, s mindenki előtt. Egyedül ő és atyja tudának felőle.

– Patvarba, a dolog komoly színt kezd ölteni! Tehát atyja is birtokában volt a titoknak?

– Halld csak, igen érdekes történet ez. Agnes – mint tudod – gyermekkori játszótársam, barátnőm volt. Legörömestebb töltöttük együtt a szabad órákat. Én odahagyám érette labdázó czimboráimat, s ő szivesen nélkülözé érettem bábozó társnőit.

– Valóságos árkádiai élet! csak folytasd, igen mulattat.

– Szülőink e barátságnak örvendeni látszának. Atyám megtisztelve érezte magát, hogy fia barátságban él a gazdag és tekintélyes Berki úr gyermekével, s Agnes atyja a gyermekek barátsága által nem érzé családja becsületét fenyegetve, mint később tevé, midőn az összekötő érzelem neve szerelemre változott.

– Tehát az atyja volt a gát? Mindjárt gondoltam; ó ez megszokott história. De mondd csak, miként emelt válaszfalat sziveitek közé, ebben talán leend valami uj!

– Midőn Agnes nem gondolt többé bábjaira, s midőn érezni kezdém, hogy szemeiben fényes tüz ragyog, tapasztalám, hogy atyja viselete feltünőleg hideggé kezd válni irányomban, s mit eddig oly szivesen, mintegy keresni látszott, együttlétünket nehézzé, később lehetlenné tevé.

– De ti azért természetesen ezer módot találtatok az összejövetelekre? Ó két szerető szivet nem oly könnyü elzárni egymástól!

– Felette ritkán. Először mert atyja hiuz szemekkel őrzé őt, másodszor: mert engem kötelességeim napokig elfoglalának, s legfölebb vasárnaponkint s néha esténkint, s ekkor is ezer veszélyek közt lelheténk pár perczet az együttlétre.

– Végre azonban az atya…

– Hallgasd csak, itt kezdődik valódi szerencsétlenségem. Egy napon véletlenül értésemre esett, hogy bizonyos Bárkai –

– Bárkai, mondod?

– Bárkai Ákos. Ismered őt?

– Igen, igen – csak folytasd!

– Nehány nap óta gyakori vendég Ágneséknél.

– Féltékennyé lettél. Szegény Antal!

– Nem tudék nevet adni uj kinaimnak, de érzém, mintha minden pillanatban ezer nyilvessző hasított volna szivemen át. Nyugalmam örökre oda lőn, s bár Ágnes viseletében mit sem találtam, mi aggodalmakra adott volna okot, valahányszor ez ember előtűnt gondolatimban, mi pedig untalan megtörtént, mintha mérges kigyó sebzett volna meg fulánkjával, egész testemben remegni kezdék. Végre nem birtam tovább küzködni a naponkint növekedő szörnnyel s egy találkozás alkalmával elpanaszlám Ágnesnek.

– S ő szent fogadást tőn?

– Sirva fakadt szavaimra, s ezer esküt tőn, hogy szerelmét mi sem képes megingatni, s karjaim közt fogadá fel, hogy enyém leend, vagy a siré. E fogadás erélyt költött lelkemben, s bátorságot ada egy már régen tervezett lépés véghezvitelére.

Másnap atyjához menék.

– Képzelem, mily tragikomikus jelenet fejlődött ki köztetek?!

– Őszintén, férfiasan elmondék neki mindent. Fölfedém szerelmünket, s tudtára adván mind saját, mind lánya elhatározását, hogy egymást birni akarjuk, nőül kértem őt.

– Helyesen, és ő?

– Kikaczagott, s azon gúnyos megjegyzés között, hogy leányát nem kalmárnak nevelte, ajtajára mutatott.

– És te?

– E jelenet után odahagyám Nagyváradot anélkül, hogy többé beszéltem, vagy csak találkoztam volna is imádottammal.

– Ezt nem helyesen cselekvéd pajtás. A szerelemnek, bármily forró, szenvedélyes legyen is az, a távollét sirját ássa meg. Kivált fiatal leánykáknál, kiknél ez érzelem határozott szinezettel még nem bir, és kiknél legtöbb esetben a nyilatkozni kezdő vágy, és nem szerelem, mi szivdobogásukat sebesebbé, ajkaikat csóksovárokká teszi. Én helyzetedben maradtam volna.

– Nem volt elég erőm hozzá. Meglehet gyáván, de máskép nem birtam cselekedni. Azon gondolattal, hogy atya és gyermek között viszálynak legyek okozója, huszonegy évemmel sehogysem birtam kibékülni. Most meglehet, én is máskép cselekedném.

– Hja a tapasztalatok elűzik az érzelgést a szivből. És most mit szándékozol tenni?

– Mit tudom én? annyi bizonyos, hogy még most is szeretem őt, jobban, szenvedélyesebben mint valaha.

– Szegény fiu, szánlak!

– Most már mindent tudsz, s átláthatod, hogy beszélned kell felőle, bármily iszonyu dolgokat kellene is hallanom.

– Most még kevésbé tenném, mint azelőtt. Maradj még pár órát bizonytalanságban. A valót ugyis elég korán megtudandod.

– Értelek! – ő rám nézve örökre elveszett. Ne félj, e gondolathoz már hozzászoktattak iszonyu sejtelmeim.

Az ügyvéd mitsem válaszolt, mi annyit tett, hogy e boldogtalan szerelmesnek igaza van. Fölkeresém tekintetét. Szomoru, bánatos volt az. Halvány vonásain könyek peregtek alá. Elmélyedve hátraveté magát ülésében, s egyegy hosszu sohaj, mit koronkint hallani lehetett, sejteté a vihart, mi belsejében dúl.

Az ügyvéd fütyörészni kezdett, s én bár örömest kiragadtam volna hősömet kinzó merengéséből, tolakodó lenni nem akartam, s igy mit sem teheték jobbat, mint hogy hallgattam, s legfölebb gondolataimat engedém szabad röptekre.

Szántam is, irigyeltem is őt.

A szerelemben még a bánat is olyan édes, s aztán mint Heine mondja: Kinek első szerelme boldogtalan, az félisten, de ki másodszor is boldogtalanúl szeret, az bolond!

Keserű szavak, miknek hogy igazságát megérthessük, megrabolva kell lennünk illusióinktól.

Tudja isten! én részemről inkább kivánok lenni bolond, mint számitni bírjak ott, hol a lángragyult vérnek láz és szenvedélyre van szüksége.

A kocsis nem egyszer csapdosott fáradt lovai közé, mig azon hiszemben lehete, hogy a kocsijában ülők alszanak. Mindenki magamagával volt elfoglalva, s eszméinek nem adott hangot.

Végre az ügyvéd töré meg a csendet, hihetőleg hogy elmélyedt barátjának elszóródást eszközöljön.

– Hanem azért sohse add át magad a keserűségnek Antal pajtás! Találsz te majd más szeretőt magadnak! „Ha ezt nem adják, mást kérünk“ mondja a példaszó. Aztán különben is nem első, és bizonyára nem is utolsó vagy, kit megcsalt a szeretője. Nézz meg engem mindjárt. Itt vagyok hála istennek viruló egészségben. – Még arczom pírja sem halványult el, pedig alig nehány hete hogy megcsalt a szeretőm, pedig ügyvédi diplomámra mondom: mivel sem szeretém kevésbé, mint te a tiédet!

Nem a legszebb tulajdon biz az, de őszintén bevallom, miszerint eszembe jutván az iménti gúnymosoly, bizonyos kárörömet éreztem e szavakra, s ohajtottam hogy igazak legyenek.

– Te? – mondá mosolyra erőtetve ajkait Antal – van is neked szíved, tudsz is te szeretni?!

– Magam is kétkedtem benne mindaddig, mig e bűbájos sirént megismertem. De fájdalom! csakhamar meggyőződtem, miszerint ha verseket nem tudok is írni; van ám szívem, még pedig milyen érző az istenadta!

E szavaknál az ügyvéd sohajtott.

Magam sem tudom miért? és elismerem hogy helytelen előitélet, de valahányszor ügyvédet látok szerelmi epekedésben sohajtozni, nem állhatom meg, hogy el ne mosolyodjam.

Eszembe jut a perrendtartás, a váltók körüli eljárás, s kész a kaczaj, hacsak ajkimat vérig nem harapdálom.

Mostis igy fojtám vissza.

E diplomaticus vonzalom jobban érdekelt, semhogy pár csep vért s egy kis fájdalmat sajnáltam volna, hogy továbbra is figyelembe vétetlenül maradhassak.

Hogy annálinkább biztositsam magamat, lehunytam szemeimet.