Part 2

– Először is uram, ha már e nyomorult kocsmában kell töltenünk az éjt, intézkedjék ön, hogy estelit készítsenek, mert meg kell vallanom, étvágyam tűrhetlenül kezd jelentkezni.

Annál örömestebb teljesítettem kivánatát, mert költői elragadtatásom daczára, minek csak imént adám oly fényes bizonyságát, én sem valék egészen mentt e földi vágytól.

Azonban az élet apró bajai itt ugyancsak vállainkra nehezedtek!

A kocsmárosné, egy duzzogó, dörmögő teremtés, röviden de annál érthetőbben értésemre adá, miszerint mije sincs, és igy mit sem adhat.

Azok előtt, kik a városi vendéglőkön kivül a kisebbszerű falusi kocsmákat nem ismerik, hihetetlennek és rágalomnak fog e körülmény tetszeni; de kik elég szerencsétlenek voltak valaha vihar, vagy más uti malheur következtében ily helyeken keresni menedéket, tudhatják, hogy itt bizony az ellátás kényelmességétől akár éhen meghalhat az ember.

A vidéki utazók ismerik már e körülményt, s azért jól felszerelt utitáskák kisérete nélkül nem is indulnak ki házukból, de nagyvárosi ember nem egyszer kénytelen több rendbeli nélkülözés árán ismerni meg ez óvatossági rendszabály jótékonyságát.

Midőn ismeretlennőmnek intézkedéseim ez eredménytelenségét értésére adám, sohajtva jegyzé meg, miszerint utikamrája tökéletesen üres, s kérdé, ha e tekintetben nem vagyok-e gazdagabb?

Tudtára adám, hogy nálam is ürülőfélben van ugyan a mozgó szekrény, de azért még mindig találhatni annyit, mennyi elégséges leend étvágyunk kielégitésére, s nehány pillanat mulva épen annyi vidorsággal és kedvvel estelizénk, mintha legkitünőbb franczia szakács remekei párologtak volna előttünk, keményedésnek indult pogácsánk, és fogyatékán levő hideg pulykánk helyett.

Én bort rendelék, s a pezsgő borszéki savanyúvíz kedveért, melyet a székely föld bármely zug csapszékében is találhatni, szép ismeretlennőm sem vonakodott pár poharacskával kiüríteni.

Mondják: a bor bátorságot ad.

Igaz.

A mily mértékben ürült az előttem álló üveg, épen oly mértékben tünt tova tartózkodásom; rövid idő eltelte után már csak kevéssé zavartak, s végre egészen elfeledém ismeretlennőm szigorú elveit, melyeket csak pár órával ezelőtt még kétségbeejtőknek találtam.

Ismeretlennőmnek viseletében fedeztem fel némi bátorítót, s huszonnégy éves fiatal embernek, még hozzá ha habzó pohár csillog kezei közt, ennyi bizonyára elég, hogy magánkivül ragadtassék.

Magamon kivül ragadtattam.

Marie (nemde szép név? igy híták őt) csak mosolygott badarságaimon.

De hogy mosolygott!

Ne kivánják önök, hogy leirjam e mosolyt, ez lehetlen!

Megfogám kezeit – nem vonta vissza.

Mennyi gyönyör fekszik egy kéz érintésében, ha az a kéz picziny, finom, puha, s ha annak a kéznek oly szép, oly igéző tulajdonosnője van, mint Marie!

Betemetém tekintetemet sötét szemeibe, s a mit nem mert, remegett elmondani a gyáva ajk, azt mind és sokkal melegebben elmondák tüzes pillantásaim.

Ő felelt e pillantásokra, s e felelet minden inkább volt, mint kétségbeejtő.

De nem is estem kétségbe.

Sőt ellenkezőleg. Ha óra kongott volna a szoba falán, bizonyára nem vert volna még két órát el, midőn már a hideg „asszonyom vagy nagysád“ helyett, Marienak szólitám őt, s midőn, ha szenvedélyesen ajkaimhoz vivém kezét, hogy csókjaimmal halmozzam el, nem rettegtem többé hogy azt egy kérdő, s visszariasztó tekintet kiséretében vissza fogja vonni.

Szóval, alig telt bele pár óra, midőn mi okom sem volt titkolni többé azon édes hatást, mit mosolyai és szemének tüzpillantásai eszközlének.

Mit beszéltünk? minő kifejezéseket használtunk? minek mondjam el?

Beszélhettem volna én akármiről a széles világon: szavaim mindegyikének egyetlen értelme ez lett volna: imádlak!

S felelhetett volna ő beszédemre bár miként: a hang, melyen szavait kiejté, a mosoly, mellyel azokat kiséré, s pillantásai, mikkel megajándékozott, mégsem mondtak volna egyebet, mint elragadót, részegitőt, üdvözítőt…

A bizalmasság egy bizonyos határon túl villámgyorsasággal halad.

Mi közel érénk e határhoz, s midőn pár óra eltelte után a szoba ajtaja nyikorogva feltárúlt, s azon a dörmögő kocsmárosné gurult be, ösztönszerűleg kissé távolabb rántám székemet, s Marie arczán egy futó pír suhant végig.

– Mi kell? – kiálték a kocsmárosnőre szelidnek épen nem nevezhető hangon?

– Azt jöttem kérdeni, hogy az ifju úr parancsolja-e hogy ágyat készitsek számára?

– Minő kérdés? természetesen!

– De csak nem ide?! ijedt meg Marie.

– Hát hova? hisz nincs több szoba az egész házban, magam is a pitvarban alszom. Künn pedig úgy csorog az eső, mintha csak öntenék. Brr!!

– De hát az állásban? Oda csak nem esik be?

– Volt, nincs, nagyságos asszonyom! Épen tavalyi kukoricza fosztáskor mult két esztendeje, hogy porrá égett.

– De hát mit tegyünk? mert itt csak nem alhatik ön?

– Egyetlen egy mód van e bajon segíteni.

– Minő mód?

– Álmos nagysád?

– Épen nem.

– Felséges! az éj rövid, korán hajnallik: virasszuk át az éjszakát!

– Nem bánom, beszélgessünk. Kocsmárosné, hozzon még egy szál gyertyát, s mondja meg kocsisomnak hogy készen legyen, mert hajnal hasadtakor indulok.

A kocsmárosné nyugalmas éjt kivánt s távozott.

Úgy lőn miként tervezők.

Átvirasztók az éjszakát, s bár pillanatig sem hunytuk le szemeinket, mégis voltak álmaink, még pedig sokkal szebbek, édesebbek magának a mákonynak álmainál is!

Az éj tovatűnt, az ég kiderült.

A hajnal pírjának első sugarára csengetyűszó és lódobogás értésünkre adák, miszerint kocsisaink nem felejtkeztek meg a vett parancsokról.

Nehány percz mulva jelenték, hogy be van fogva.

Bucsúnk rövid de szivélyes volt, s csak midőn kocsijára segitém a kissé halvány, ah, de igy még sokkal érdekesebb Mariet, csak akkor érzém, mennyire fáj hogy nem követhetem őt, hogy nem ülhetek oldala mellé!

De lakása alig volt négy órányi távolságra.

A kocsi elrobogott, s én hasztalan igérék kocsisomnak kétszeres, tízszeres borravalót, hogy nyomában maradjon: pár negyedig követhettük őt, de aztán a távolság mindinkább nőni kezdett közöttünk, mig végre egészen eltünt szemeim elől, s az éjjeli zápor még azon végső gyönyörtől is megfosztott, hogy a kocsija által fölvert porfellegben találjak némi vigaszt és reménységet!

Hogy e napon is miként az azelőttin, gondolataim szünetlenül vele foglalkoztak, említenem is fölösleges.

A különbség csak az volt, hogy férje boldogságát most már kevésbé találám oly tökéletesnek, oly írígylendőnek, mint akkor, midőn Marie még „ő nagysága“ volt.

* * *

Mintegy egy év mulva e kalandocska után itt a fővárosban egy azon környékről érkezett fiatal emberrel találkoztam, ki Marieval és házkörével közelebbi ismeretségben állott.

Tudakoztam felőle.

Nem tudom midőn Georges Sand ismeretes szavait idézte: komolyan beszélt-e? vagy magára nézt némi kivételt engedett meg? Annyi bizonyos, hogy férjével a legszebb egyetértésben él, s hogy hazája környékén mindenki csak túlszigoráról beszél.

Ezen azonban mi ok sincs megbotránkozni, mert:

„A női sziv ellenmondásokból van összerakva.“

FANNI ÉS JULIE.

Reggeli tiz óra. G. ügyvéd várakozóterme tele van védenczekkel, kik türelmetlenkedve várják, hogy a sor rájok kerűljön védőjökkel értekezhetni. Mindenki első akar lenni, s az inasnak, ki a belépőket sorozatba veszi, nem kis fáradságába kerül a türelmetlenkedők között a rendet követni.

Hirtelen nagy robajjal felpattan az ajtó, s azon egy izgatott arczu férfi lép be, ki a helyett, hogy mint a többiek, megvárná mig a sor rákerül: egyenesen a dolgozó-szoba felé tart.

A védenczek megbotránkozva bámulnak e szerénytelenségen, de az inas, kinek szigoru utasitásai vannak ilyszerű rendellenességek meggátlására, gyöngéden feltartóztatja őt s szerényen mondja:

– Bocsánatot kérek uram, de G… úrnál e perczben látogató van, s különben is a házi szabályok szerint az előbb érkezőnek előbb van joga ügyvéd úrral értekezhetni.

Az újonjött e szavakra haragosan egy pamlagra veti magát s tárczájából egy jegyet vevén elő, arra nehány szót ir, s azt az inasnak átadja.

– Ha azon úr, ki e pillanatban G… úrnál van, távozik, kérem e jegyet kézbesiteni urának. Ügyem sürgős, pillanatig sem késedelmezhetem.

Az inas meghajtja magát és a védenczek, kik e modort igen feltünőnek találják, kiváncsian találgatják magokban az ujon érkezett kilétét és szándékait.

Mintegy öt percz telik el. Az idegen türelmetlenkedve ugrik fel helyéről és izgatott, sebes léptekkel kezd a teremben járkálni és arczkifejezése világosan mutatja, hogy igen élénk érzések és gondolatok foglalkodtatják.

Végre a dolgozó-szoba ajtaja megnyilik s azon egy idegen lép ki. Az inas bocsánatot kérve attól, kin a sor volt, a jegygyel urához távozik.

Alig egy percz után az inas visszatér s az idegen előtt tisztelettel meghajolva szól: – Tessék uram, G.. úr kész önt elfogadni.

Az idegen mohón a szobába lép s az inas a jelenlévőktől ura nevében bocsánatot kér, értésökre adván, hogy az ujonérkezett szerfelett fontos és pillanatnyi halasztást sem szenvedő ügyben jár.

Amint G.. a szobájába lépőt megpillantá, székéről felkelt, elébe lépett és kezét megszoritván, fölkiáltott:

– Az istenért Viktor, mi történt? Arczod halvány és dúlt. Valami szerencsétlenség!

– Igen barátom, szerencsétlenség, nagy szerencsétlenség. Azért jövök, hogy tanácsodat és segélyedet kikérjem.

– Beszélj, beszélj gyorsan.

Viktor egy székbe veti magát, s nehány másodpercznyi hallgatás után, mialatt gondolatait látszott rendszerezni, igy kezdi:

– Emlékezhetel, mintegy két hóval ezelőtt történt, midőn értésedre adám, hogy nőmet nem szeretem többé…

– Mit én muló szeszélynek, pillanatnyi kedélybajnak nevezék, mely nem sokára meg fog szünni.

– Csalatkoztál. Akkor megszüntem szeretni, most már gyülölöm őt.

– Mi történt az istenért! Luiz maga a hűség, szendeség…

– Hallgass végig. Tudod hogy szerelemből vettem őt nőül, valamint azt is, hogy másfél évig az emberek legboldogabbikának tartottam magamat. Nőm szeretetreméltó, nyájas volt hozzám, s én szerelemmel és gyöngédséggel árasztottam el. Akkor éreztem magamat legszerencsésebbnek ha honn, nőm körében leheték, s azon napon, midőn fiam született, meg voltam győződve, hogy boldogságomat mi sem leend képes megzavarni… Ah fájdalom, csalódtam, keserüen csalódtam…

– De Viktor, hátha csak árnyképek, képzelődés által engeded magad gyötörtetni? Vannak-e biztos adataid, bizonyitványaid?

– Ha bizonyos vagyok-e? Hallgass tovább. Nem sokára, hogy fiam született, kezdém észre venni, hogy nőm viseletében változás történt. Ő megszünt nyájas, szeretetreméltó lenni. Gyöngédségeit, figyelmét egészen gyermekére forditá s nem látszott többé azon fáradságot venni magának, hogy nekem tessék.

– Talán csak nem vagy féltékeny saját gyermekedre.

– Én nem veszem rosz néven az anyától, hogy gyermeke iránt jó, gyöngéd, érzékeny; de a nőtől is megkivánom, hogy férjét ne hanyagolja el. Azon nap óta, melyen e szót először mondá: gyermekem, hideg, közönyös lőn hozzám, s én fájdalommal kezdém tapasztalni, hogy én sem vagyok többé a régi. Nem vettem észre ha sohajtott, nem érdekeltek mosolyai s ah, miként azelőtt a boldog napokban, hangjának csengése nem okozá többé azon édes, azon varázsszerü izgatottságot, mi keblemnek mennyországa volt.

– Édes barátom, ez sem nem az ő hibája, sem nem a tied. Ez barátom a megszokás, mely gyilkosa a szerelemnek. Ah ha mindvégig megmaradnának illusióink!…

– Nehány nap telt el. Szemrehányásokkal illettem viseleteért, ő könyekre fakadt, eskükkel erősité, hogy még mindig forrón, szenvedélyesen szeret, de mégsem birtam többé benne feltalálni azt, mi őt előttem oly kedvessé, oly elragadóvá tevé… Lassankint hozzászoktam az uj Luizhoz. Már nem volt kirivó többé átalakulása… ah, de tüzhelyem is megszünt paradicsomom lenni. Kerűltem házamat. Idegen helyeken kezdtem keresni és találni szórakozást, s lassankint visszavettem legényi, nőtlenkori szokásaimat. Buzgó látogatója levék szinházaknak, sétányoknak, vendéglőknek, mely helyek mindegyikén kalandok, viszonyok után futkároztam, a mint azt nőtlen életemben tevém.

– És nőd, szegény elhanyagolt nőd?

– Napról napra kiállhatlanabbá lőn. Sohajokkal kisért ha távozám, örökös könyekkel fogadott ha hazatérék, és panaszos arczával s gyakori szemrehányásaival oly unottá, kiállhatlanná tevé előttem házamat, hogy csak akkor érzém magamat némileg szabadabban, ha távol valék, s ezért kimaradásaim gyakoriabbakká levének.

– Szegény nő, mennyit szenvedhetett?!

– Ki volt oka e változásnak? Én-e, ki csak akkor feledkeztem meg kötelességeimről, midőn azok már rám nézve fájdalmasokká levének, vagy ő, ki átalakulásával e viseletemet előidézte?

– Édes barátom, nincs házasság, melyben a szerelem örökké tartson, de azért a kötelességek megmaradnak. Ha nőd megszűnt előtted szeretetreméltóvá lenni, az nem az ő hibája. Nem ő, te alakultál át. Nem ő változott, hanem a te izlésed, nem az ő kellemei fogytak el, hanem a te illusióid!

– Ily természetellenes életet folytattam mintegy két hóig, midőn egy napon levelet veszek női kéz által czimezve, de mely kézirat előttem tökéletesen ismeretlen volt. E levélben egy nő, ki mint irá, irántam régóta érdekkel viseltetik, találkozásra kér, s tudtomra adja, hogy visszautasittatása esetében örökre boldogtalanná leend. Sokkal kevésbé szerettem már nőmet, és sokkal inkább szükségem volt szórakozásokra, semhogy e meghivásnak örömmel ne engedtem volna. Megjelentem a kitűzött helyen, mely egy laktalanabb városrész egyik félreeső utczájában volt. A kijelölt ház bejáratában egy éltes nő fogadott, ki tudtomra adá hogy már várnak rám, s megmutatá a szobát, hová mennem kell. Az ajtót zárva találtam, de az első zörgésre egy hang megszólalt s kérdé: Ön az Viktor? Igenlém e kérdést, s az ajtó föltárult. A szobába lépve nem tartóztathaték vissza egy meglepetési felkiáltást: e szoba oly sötét volt, hogy mintha vak lettem volna, mit sem valék képes megkülönböztetni. Ösztönszerüleg visszaakarék fordulni, hogy e kétségenkivül kiszámitott cseltől szabaduljak, midőn egy kéz kezemet megragadja s az ajtó zárját csattanni hallom.

– Kétségkivül valamely rablótanya?

– Első pillanatban én is ezt hivém, s boszankodni kezdék magamra, hogy ily meggondolatlanul engedém magamat rászedetni; azonban csakhamar kitünt, hogy aggályom alaptalan volt. – Viktor, szólita meg szeretőm, ne ütközzék meg ön e különös fogadtatáson. Tartsa ön szeszélynek vagy elővigyázatnak, de elhatároztam, ön előtt ismeretlen maradni mindaddig, mig kétségbevonhatlan bizonyitványait nem birandom szerelmének. – E szavakkal egy pamlagra vezetett, melyen oldalamnál helyet foglalt.

– De hogyan képzelheti ön édes ismeretlennőm, hogy szerelmes legyek önbe a nélkül, hogy arczát láthatnám?

– Én meg fogom kisérteni elcsábitani önt, s csak midőn már nem leend kétségem többé diadalom felől, akkor fog ön megismerni, mert őszintén szólva, ha ön e pillanatban látna engemet, aligha sikerűlne e hóditás, pedig rám nézve ez a világon mindennél fontosabb. Ettől függ boldogságom, életem, üdvösségem. E szavakkal megragadá kezemet, csókjaival halmozá el, s nehány forró könyet érzék ráperegni.

– Lelkemre mondom, ez érdekessé kezd válni! Bizonyára valamely érzékeny ötvenes hölgy, kinek fiatalkori bájaiból csak hangja maradt meg, s ki e végső eszközt sem akarja felhasználatlanul elvesziteni? A gondolat uj, jutalmul megérdemel egypár pásztorórát.

– Nem birom előtted hűn lefesteni azon lelki állapotot, melybe e sajátságos helyzet hozott. Haboztam, nem birtam magam elhatározni, miként viseljem magam ez ismeretlen nővel szemközt, hogy ne váljam előtte nevetségessé. Hosszas szünet állott be. Arról gondolkozám mit mondjak neki, de egyetlen eszmém sem jött, melyet elfogadhatónak találtam volna.

Végre ismeretlennőm ismét megszólalt. – Ön hallgat, sokat mernék rátenni, hogy eltalálom gondolatait. Ön töprenkedik magában, és nem birja kitalálni azon modort, melyet velem szemben fölvegyen. Ön találgatja magában: mi oka van e nőnek, külsejét rejtegetni előttem. Bizonyára rút, öreg… De hát csak a szépeknek és fiataloknak van joguk a boldogsághoz? Nem dobog-e épen annyi vágygyal azok kebelében is a sziv, kiknek szemök nem nap, ajkok nem rózsa és mosolyuk nem szivárvány. – Nemde ily bókokat mondanak önök kedveseiknek? Ön tart, hogy hiúsága elpirulna, ha ön magának velem szemben egy kis gyöngédséget, egy kis kalandvágyat engedne meg. Bocsásson meg, nem találok jellemzőbb kifejezést. Ön kezeimről és hangomról igyekszik kitalálni koromat. De figyelmeztetem önt, hogy ősz fürtök és ránczos arczok mellett is lehet finom puha kezeket találni, és hallottam már ötvenen felüli nőkről is, kiknek hangjok oly vidám, oly csengő volt, mint azt gyermeteg leányoknál tapasztalni, és különben is hallhatja ön, hogy nem beszélek természetes hangomon, hogy igyekszem ön előtt azt fölismerhetlenné tenni.

– Valóban asszonyom, meg kell önnek adni, hogy ön birja azon titkot: maga iránt érdeket gerjeszteni! – Ön kezdi a bókokat, ez már egy lépés. Oh én meg vagyok győződve, hogy ön nem sokára nekem szépségeket és udvariasságokat mondand épen ugy, miként az rendesen szokás az udvarlóknál. Valóban kiváncsi vagyok, miként fogja vallomásait kezdeni, midőn nem mondhatja, hogy azon pillanat óta midőn először látott… midőn először érezte pillantásaimnak lángját… midőn először ragadtatott el mosolyaim varázsa által… na de ezek mit sem változtatnak a dolgon; ön sokkal ügyesebb, semhogy ne találjón uj képeket, uj bókokat, mert hiszen az éjnek is vannak csillagai, tündérei, pásztortüzei…

– De elég a tréfa, beszéljünk végre komolyan. Uram, ön érdekel engem, több… én szeretem önt. Ön kezemet szoritja… ez nagyon kényelmes neme a vallomásnak… de mindegy, le vagyok érette kötelezve. A mint mondám tehát, én szeretem önt, de vagy igen rút, vagy igen öreg vagyok arra, hogy ön által ismerve reményem lehetne viszont szerettetni, vagy csupán puszta szeszély, puszta játsziságból elhatárzám, önt a nélkül hóditani meg, hogy arczomat látná, mindaddig mig bizonyos nem leendek viszonszerelméről. Oh ne mosolyogjon ön, nem fog elámithatni, én fogok tudni magamnak kétségbevonhatlan bizonyitványokat szerezni. A kérdés tehát az: beleegyezik-e ön e játékba? Megengedi-e ön magát elcsábittatni? Én nem kivánok öntől sokat. Mindössze is mit kérek, annyi hogy mindannyiszor, valahányszor én irni fogok önnek, jelenjék meg itt, és igérje meg nekem becsületszavára, hogy semmi lépést nem teend kilétem fölfedezésére. Nos uram, feleljen ön: beleegyezik ön ebbe?

– Igérem önnek, asszonyom!

E perczben az ajtón háromszoros kopogás volt hallható.

– Ah, épen jókor végzők be szerződésünket, távoznom kell. Isten önnel, isten önnel kedves barátom!… Még egyet! kérnem kell önt, hogy nehány perczig maradjon még, azután távozhatik. Bocsásson meg, de ez elővigyázat szükséges, mert ha ön szándékosan, vagy véletlenül föl találna ismerni engemet azelőtt, mielőtt én ezt önkénytesen tenném, akkor vége volna mindennek. Mert én esküszöm önnek Viktor, hogy ez esetben nem látna és nem beszélne velem többé soha. Isten velünk barátom! a viszont együttlétig.

E szavakkal egy mellékajtón, mely szinte egy sötét szobába nyilt, eltűnt, s hallám midőn az ajtót maga után becsukta.

Mint megbűvölt, maradék nehány perczig magamra azon fél éber, fél álomszerü helyzetben, melyben mindent tudunk, mi körülöttünk történik, és mégis ugy tetszik mintha egy más, egy tündérvilágban lennénk, hol álmaink valósulnak meg. Végre a mellékszoba ajtaja megnyilt, s azon az öreg nő jött elé, ki aztán ajtót tárt előttem.

Midőn a házból az utczára értem, az egészen üres és csendes volt. Csak egy az utcza végén robogó kocsi okozott némi zajt, és egy homályos sejtelem azt sugá, hogy e kocsiban ismeretlennőm távozik.

Szavamat adván nem kisértém meg, az öreg nőt megvesztegetni, hanem távozám és utközben kibékitni igyekvém magamat azon gondolattal, hogy egy szeszélyes nő játékszere vagyok, de ki épen azon titokszerüsége által, mellyel magát körülvette, már némi érdeket keltett fel bennem maga iránt, és különben is nekem minden áron szórakozásra volt szükségem, s őszintén szólva, e kalandban föltalálni hittem azt.

Nehány nap telt el, midőn egy levelet vevék ismeretlennőmtől. A légyottra megjelentem. Mindent ugy találtam, miként először. Az öreg nő ott volt elfogadásomra, s a szoba még mindig pokolsötét. Ismeretlen nőm már várt rám.

– Végre, valahára itt van ön Viktor. Tudja-e ön uram, hogy én már negyed óra óta várok önre, hát lovagiasság-e, nőt várakoztatni?

– Bocsánat, ezer bocsánat szép ismeretlennőm… de én egyetlen perczet sem késém, a kijelölt idő épen most van.

– Épen ez boszant, hogy ön egyetlen perczczel sem jött korábban a kijelölt időnél. Tudja-e ön uram, hogy épen ugy mutatkozik, mintha idejőve ön egy kellemetlen kötelességnek engedett volna? De legyen, ez egyszer megbocsátok, hisz igazat beszélve még nincs is jogom öntől türelmetlenséget követelni.

– Asszonyom…

– Ne, ne beszéljen ön Viktor, ön nekem most érzelmekről szólna, miket nem érez, vagy üres bókokat mondana, miket igen unalmasoknak találok. Találkozásaink oly ritkák és oly rövidek, használjuk fel e perczeket kellemetesebben, és hagyjuk a szemrehányásokat és mentegetőzéseket azoknak, kiknek elég idejök van rá.

– Igaza van önnek, szép ismeretlennőm, – mondám kezét megragadva, a perczek oly drágák, miért elragadni azokat a szerelemtől, a boldogságtól. – E szavakkal átöleltem derekát, csókokkal igyekvém elárasztani arczát, de ő gyorsan kifejté magát karjaim közől s tovaillant, és én nem birván magamat tájékozhatni nem követhetém őt.

– Ön roszul értelmezi szavaimat Viktor ur; szólt ismeretlennőm? a szoba tulsó végéből – a bohóságok ideje nincs még itt. Én csevegni akartam önnel kissé szerelmem, reményeim, vágyaim felől, de ön visszaél védtelenségemmel. Büntetésül most már nem fogok ön közelébe menni.

– Asszonyom!

– Hasztalan, hasztalan kér, én kérlelhetlen vagyok. – E szavakat nehány percznyi csend követé, ezután némi zajt hallék, mi igen hasonlitott ahoz, midőn valaki egy zongorát tár fel. Nem csalatkoztam, zongorához ült, és képzeld meglepetésemet, midőn a darabban, mit végtelen ügyességgel és érzéssel játszott, Schubert „Ständchenét“ a szerelemnek ez édes dalát ismerém fel, melyet sohasem vagyok képes bizonyos elragadtatás, bizonyos édes felindulás nélkül hallgatni, s melynek minden hangjában boldog óráimnak emlékei beszélnek hozzám. Ah barátom, nem tudom mily tündér hatalom adta neki e gondolatot, hogy épen e dalt válassza, mely ellenállhatlan hatalommal uralkodik felettem, de e percz óta e kaland több lőn rámnézve játéknál, s érzém hogy a szeszélyes ismeretlennő némi hatalmat nyert szivem felett. Midőn bevégzé a dalt, hosszas szünet következett. – Nos Viktor, ön mit sem szól, talán bizony elaludt? Ah ez fölséges lenne! Már csak rendkivüliségeért is megbocsátnám önnek!

Mindössze egy sohajban birtam válaszolni. Szivem ugy tele volt, hogy nem birtam szavakat találni. Ő kigúnyolt e sohajért és egy játszi keringőt kezdett, melynek vigsága bántott.

– Asszonyom! – kiálték – kérem önt, hagyjon fel e keringővel, melynek játszi vigsága sért!

Felhagyott a keringővel és egy csárdásra kezdett.

– Ah asszonyom – sohajtám – ön kegyetlenül bánik velem.

A szomoru hang, melyen e szavakat kiejtém meginditá őt, odahagyá zongoráját, hozzám jött, megfogá kezemet.

– Ön tehát szenved Viktor? – kérdé gyöngéden. – Panaszolja el nekem fájdalma okát. Mi bántja önt?

– Mi bánt? Miért szenvedek? ah asszonyom én azt önnek megmondani nem birom. Hiszen csak azt érzem hogy szenvedek, miért?… miért?… Végre asszonyom, én nem akarok tovább ön szeszélyének játéka lenni. Miért rendelt ön ide? mi czélja, mi oka van e rejtélyeskedésnek? Önnek ezt tudatnia kell velem, különben e perczben távozom, és soha többé nem fogok visszatérni.