Part 1

BALÁZS SÁNDOR

BESZÉLYEI.

II. KÖTET.

PEST, 1855.

KIADJA MÜLLER GYULA.

Müller Emil könyvnyomdája. 1855. Pest, Servitatér 1 sz.

TARTALOM.

Egy túlszigorú nő 1 Fanni és Julie 39 Férjboszu 71 Teréz 111 Alvajáró 139 Egy estély a menyben 179

EGY TÚLSZIGORÚ NŐ.

(Egy barátom úti naplójából.)

I. ELMÉLET.

Nehány évvel ezelőtt Kézdi-Vásárhelyről Keresztúrra utaztam.

A kaland, mit beszélendő vagyok, nincs ugyan elválaszthatlan összefüggésben e helyiséggel, s a világ akármely vidékén ép igy megtörténhetett volna, de épen azért nem látom át, mi okom lenne idegen szinhelyre tenni át, midőn ily gyönyörű tájékokon hordozhatom olvasóimat?!

Hogy Erdély vidékei elragadók, úgy hiszem senkinek, ki csak egyetlen egyszer utazott rajta keresztűl, nem jut eszébe kétségbevonni; de minthogy nem mindenkinek jutott osztályrészül e szerencsét élvezhetni, nem tartom fölöslegesnek megemliteni, miszerint utunk illatos réteken és erdőkkel koszoruzott bérczeken vezet keresztül, melyeknek minden kanyarulata egyegy új panorámát tár szemünk elé, miknek szépségét ugy hiszem, legjobban kifejezem azon megjegyzéssel: hogy azoknak mindegyike méltó lenne egyegy Markó ecsetére!

Minthogy az elbeszélendő kalandocska sajátképen itt veszi kezdetét, egyenesen a „Riká“-ra vezetem az olvasót.

Rikának azon óriás bérczet nevezi a székely ember, mely Erdővidéken Rákos és Hidvég falvak közt emelkedik, s melynek megmászására több mint két óra szükséges.

De e két óra még a benszülöttek előtt sem tetszik hosszúnak és unalmasnak, mert százszor járt legyen is bár valaki e királyi halmon: kilátásai mindig nyujtanak valami ujat, valami megragadót, min jólesik elmerengni a szemnek, s mi kellemes ábrándokba ringatja a lelket.

Minthogy azonban nem mindenki szeret ábrándozni, s olyan is találkozhatik olvasóim közől, ki nem sok fogékonysággal bir a természet szépségei iránt: nehogy bárki előtt ha csak pillanatokra is unalmassá váljak: e két órát fecsegéssel fogom eltölteni.

Nem fogok-e ez által czélommal épen ellenkező eredményt eszközölni? nem tudom; annyi bizonyos, hogy jó szándékomat senkinek sem lehet oka kétségbevonni.

Fecsegjünk tehát. És pedig nem mormogó, és mindössze is egytagú feleletekben társalgó kocsisommal, ki csak lovai iránt nem volt fukar a szavakban, s kinek sajátságos tájbeszédét a nélkül is csak magyarázgatások után érthetné meg az olvasó; nem, hanem egy fiatal kellemteljes nővel, kinek nagy fekete szemei minden tájkiejtés és nyelvkülönbség daczára a világ bármely nemzetbelie szivéhez eltalálták volna a hangot, s kinek még csak szólani sem lett volna szüksége a legérdekesebb dolgok megértetésére.

Nincs oka senkinek irigykedni: e kellemteljes nő, fájdalom! nem volt utitársnőm!

Én egyedül utaztam két igen is fontolva haladó lovacskával, kényelmetlen fakó szekeren, mig az ő ruganyos hintaját öt „sárkány“ röpítette.

De szerencsémre, ah talán szerencsétlenségemre!… a hegy meredeke előttünk áll, s kocsisa kimélni látszik e gyöngéd figyelemre valóban érdemes állatokat, mert a kocsi lassú léptekkel halad, s igy nyomban követhettük.

Alig van rám nézve valami kellemetlenebb, mint kocsin ülni, midőn az lassú vontatott léptekkel halad.

Leszálltam tehát azon szándékkal, hogy e hegyi utat gyalog fogom megtenni.

Aztán meg kiváncsi voltam az előttünk haladó kocsi tulajdonosára, kinek kényelmes helyzetét irigyelni döczögős szekeremen, nem kevés okot adott.

A kocsi mellett elhaladva, félfekvő helyzetben egy fiatal nőt pillanték meg, könyvvel kezében, ki azon pillanatban, midőn lépteimet észrevevé, felém pillantott.

Köszöntöttem őt azon szabadalomnál fogva, mit a szokás utközben idegenek irányában is megenged, sőt némileg parancsol.

Gyönge fejbillentéssel fogadta üdvözletemet, ah de szemeit, melyek közé elég volt egyetlen egyszer pillantanom, hogy megtudjam hogy ott a menny lakik! ismét könyvére veté, s én életemben először átkoztam meg az irót, ki tőlem ez édes tekintetet elrabolta.

Önkéntelenűl lassítám lépteimet, hogy arczán merenghessek.

De ő figyelemre sem méltatá jelenlétemet, könyvébe merült, s én életemben először irigyeltem az írót, ki figyelmét és érdekeltségét ennyire képes volt megragadni.

Mintegy negyed óráig haladtunk igy.

Elég időm volt fényes fekete fürteit, finom hajnal-ajkait, melyektől egy gyönge, ah de elragadó mosoly sohasem birt végkép megválni, s picziny kezecskéit, melyekkel a könyvet tartá, bámulhatni, hogy gondolataim, melyek ez idő alatt agyam helyett szivemben fogamzottak, vágyak alakjában jelenjenek meg.

Már-már kétségbeestem tekintetének báját még bárcsak egyetlen egyszer élvezhetni, midőn a könyvet betevé, s kocsisának parancsolá, hogy álljon meg.

– Gyalogolni akarok kissé! mondá!… Ha meg kellene énekelnem e hangot, szörnyű zavarba jönnék: mily hasonlatokat használjak? Ezüstcsengés, madárdal, csermelymoraj, üvegfuvola, mind, mind méltatlan lenne rá!

Szerencsémre prózát írok, és így elég lesz annyit mondanom, hogy e hang szívembe hatolt, s hogy utórezgését még most is ott őrzöm!…

A kocsi megállt.

Hogy egész előzékenységgel siettem a kocsi ajtaját feltárni, s őt lesegíteni, talán említnem is fölösleges. Ezt a nők iránt tartozó udvariasság parancsolta, s helyzetemben mindenki igy cselekedett volna.

– Köszönöm! – mondá a nő napernyőjét feszítve fel, miközben én öntudatomat kezdém veszíteni picziny lábainak láttára, melyeket, a kocsi lépcsőzetén volt szerencsém megpillanthatni.

– Minő fölséges tájék! – kezdé elfogulatlan hangon, mi világbani jártasságáról tőn tanuságot – én valahányszor csak e helyen keresztülmegyek, mind annyiszor gyalog teszem meg ez utat. Oly jótevő ez illatos légben a séta!

– Nagysádnak igaza van. Ily vidéken vétket követünk el magunk ellen, ha a mozgás gyönyörei helyett kocsinkba temetkezünk.

– Először utazik ön e vidéken?

– Fájdalom! először. Lakhelyem sokkal távolabb esik ide, semhogy ez utat gyakrabban tehetném.

– Én igy e tekintetben előnynyel bírok ön felett, mert én minden év nyarán meglátogatom az előpataki fürdőt, s rendesen ez útvonalt használom. Most is épen onnan jövök.

– Vége már a saisonnak?

– Még nincs, engem családi viszonyok szólítnak haza.

– Pedig fürdőkön a mulatság rendesen a saison végén szokott legélénkebb lenni, mikorra a vendégek tökéletesen megismerkednek és összeszoknak egymással annyira, hogy utoljára a társaság egy nagy kiterjedésű családkint tűnik fel.

– Igaza van. Rám nézt igen kellemetlen is, hogy Előpatakot oda kell hagynom, mert ez évben kitünőleg jó társaság gyült össze, de férjem…

– Ah!.

– Beteg. Irja hogy siessek mielőbb haza. Máskor személyesen szokott érettem jönni.

– Hogy alig van gyönyör az életben, mit háborítlanul lehetne átélvezni!

– Fájdalom! ugy van. Ah,… de nézze ön e fát!…

– E magas tölgyet itt?

– Nem, mellette jobbra a másodikat.

– Látom.

– Minthogy ön először utazik e vidéken, s igy talán még nem ismeri, egy történetet mondok el felőle, melyet e vidéken minden ember ismer, s mely úgy hiszem, önre sem tévesztendi el a kellő hatást.

– Nagysád végnélkül lekötelez…

– Oh ez semmi egyéb mint kötelesség. Bárki elmondaná önnek helyettem, mert ki e fa alatt elhalad, s e történetet ismeri, nem teheti hogy legalább pár perczet ne áldozzon ama szerencsétlen nő emlékének, ki e helyen…

– Meggyilkoltatott?!

– Férje által; de hallja ön. Úgy adom elé, miként nekem beszélék.

– Egész figyelemmel!

– Mintegy tiz évvel ezelőtt Rákoson, itt az utolsó faluban a hegy alatt, egy haszonbérlő élt fiatal nejével, kit rendkivül szeretett, s kit épen azért rendkivül féltett.

– A valódi szerelem mindig féltékeny, s ez megbocsátható!

– Igaz, én is igy gondolkodom; de hallja ön a gyászos következményt.

– Most már kétszeres érdekkel.

– A fiatal nő nem kevesebb vonzalommal viszonozta férje szeretetét, s viseletében misem volt, mi tápot adott volna férje aggodalmának növelésére.

– Oh e boldogtalan indulatnak nincs szüksége tápszerre, ha egyszer nyilatkozni kezd a szivben. Maga magát táplálja és növeli e vampir mindaddig, mig csak a nyugalmat örökre tova nem űzi belsőnkből.

– Épen ez volt az eset e szerencsétlenhaszonbérlőnél is. Neje ugyan mi okot sem adott rá, de a látszat ellene volt, s fiatal szomszédja iránt, kivel mit sem gyanitó neje, mint gyermekkori játszótársával még mindig a bizalom hangján szokott társalogni, féltékenység, s később engesztelhetlen gyülölet támadt lelkében.

– E két indulat iker-testvér egymással, s egyszerre fogamzik mindkettő.

– A férj fölébredt gyanuját nem mulasztá el nejének értésére adni, de ez őt ártatlansága érzetében kineveté. Szavait tréfára magyarázá, s mitsem változtatott szomszédja iránti viseletén.

– Boldogtalan nő, akaratlanul mennyi kinokat okozhatott férjének.

– Kimondhatlan sokat. E szerencsétlen ember az idő óta hogy hitét és bizalmát nejében elvesztette, a szó szoros értelmében boldogtalanná lön. Sírt, káromkodott, átkozódott, s borzasztó fenyegetésekkel rémitgette nejét, ha viseletével föl nem hagy. A nő átlátta végre, hogy ez nem tréfa többé, visszavonult barátjától, s mindent elkövetett, hogy férje nyugodalmát visszaszerezze. Azonban már késő volt.

– Ha egyszer e gyötrő gondolat megfogamzik az agyban, minden kisérlet elűzésére, épen ellenkező eredményt eszközöl.

– Neje viseletét szineskedésnek, álarczoskodásnak vette; s látszólag nyugodtabbnak mutatá magát, e változás óta még inkább szenvedett, s kétszeres szorongással őrködött nejének minden pillantása, minden mozdulata felett.

– Oh e tekintetben a szerelemféltőnél ki sem gondosabb, és különös! örökös izgatottság okozza-e? de apró, jelentéktelen dolgokat észrevesz, felfedez ugyan, de ha a nőnek kedvese van, s találkozni akar vele, nincs az a féltékeny férj, ki ezt meg birja akadályozni!

– Köszönet e bókért nemem nevében. Ezzel ön ügyességünket ismerte el önök felett. De hogy történetemre visszatérjek: a háztársak állása, mint képzelhetni, igen feszessé, kellemetlenné vált. A férj örökösen komor volt, s a nő hasztalan követett el mindent e komorság eloszlatására. Egy napon a férj vállára vetvén fegyverét, ez erdőségbe vadászatra ment, s nejének értésére adá, miszerint csak éjjelre fog hazatérni. Kisérlet akart-e ez lenni, vagy más utógondolat rejlett e távozás alatt? nem tudom; annyi bizonyos, hogy tapasztalatlan nejének ilyesmi eszébe sem jutott, s hogy férjének meglepetést szerezzen, elhatárzá ez erdőbe jönni s felkeresni őt, hogy ez által ismét ujabb bizonyságát adja irántai ragaszkodásának.

– Sejtem a következést. E lépés volt a végcsapás e boldogtalan párra.

– Fájdalom, úgy van. A nő izletes étket készitett férje számára, s azzal keresésére indult. Tudta hogy e tájékon találandja őt, s azért egyenesen erre irányzá lépteit. Mily nagy lehetett azonban megrendülése, midőn férje helyett, kit már pár óra óta sükertelenül keresett, szomszédját látta felé közeledni, ki megpillantván őt, sebes léptekkel igyekezett elérni őt. Képzelheti ön e szegény nő kinos helyzetét. Tudta hogy férje közel van, tudta hogy ha őt vele találná, bizonyára soha sem sükerülne őt meggyőznie a felől, hogy e találkozás nem volt egyéb esetlegességnél. Sebesen jobbra fordult tehát, de csakhamar rémülten vette észre, hogy barátja követi őt, s azon fánál, melyet mutaték önnek, egészen oldala mellett pillantá meg őt. Hirtelen megállt, s elbeszélvén a történteket, könyes szemekkel kérte őt: hagyná el sietve, s igyekezzék legalább bizonyos ideig kerülni őt. Barátja mindent igért, s távozandó épen utoljára szorított vele kezet, midőn a közelben egy lövés dördült el, s a nő halva rogyott össze.

– A lövés bizonyára a férjtől jött?

– Tőle. De hogy nejének volt-e szánva, vagy a képzelt vetélytársnak? megtudni sohasem lehetett, mert a szerencsétlent, midőn e borzasztó tett után három nap mulva fegyvere és öltönyeinek legnagyobb része nélkül házába tért, a rá várakozó törvényszolgák őrültnek találták, és semmi orvosi ápolás sem volt képes többé visszaadni öntudatát.

– Borzasztó!

– Nemde? És mi véleménye van önnek e tárgyban?

– Sem a férjet, sem a nőt, sem a mitsem gyanító barátot nem találom kárhoztatandónak. Ez eseménynél egyenesen a végzet a hibás, mely a viszonyokat ily balul rendezé, s mindössze is szánalmat és részvétet érezhetünk e szerencsétlenek iránt.

– Oh én nem igy gondolkodom. Hasonló esetekben mindig a nőt tartom, ha vétkesnek nem is, mindenesetre hibásnak. Hogy férjénél e szerencsétlen indulat ily magas fokra emelkedett, mely tökéletesen képtelenné tette őt a józan okosság szavainak számbavételére, egyenesen ő az oka.

– Nagysád túlszigorú. Jelen esetben bizonyára a balvégzeten kivül senki sem kárhoztatható. E nő ártatlan volt.

– De tapintatlan, eszélytelen, s ez volt hibája. Nem elég hogy jó és hű legyen a nő: ez csak kötelesség; legyen okos, legyen tapintata: ez erény. Higye meg uram, hogy a mely házasságban e tulajdonokat nélkülözi a nő, ott a tökéletes boldogság és nyugalom sohasem otthonos: mert a férfiak kisebb nagyobb mértékben mindnyájan hajlandók féltékenyek lenni.

– Nagysád engem bámulatra ragad!

– Miért?

– Mert… mert ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, miszerint ily nézetek épen nő szájából épen oly ritkák, mint különösek!

– Miért? mert e nézetek látszólag nemem ellen szólnak. Hát azt hiszi ön, hogy a nőben nincs, nem lehet önmegtagadás?

– Isten mentse meg bűnös fejemet ez igaztalanságtól! Épen nem. De bámulok e nézeteken, mert ezek szerintem a nőket bizonyos mértékben alárendelik a férj önkényének, szeszélyeinek, balgaságainak; holott én azt hiszem, miszerint a házasságban mindkét félnek egyenlő jogai és kötelességei vannak.

– Nos? Azt hiszem mit sem mondtam olyat, mi önt azon gondolatra hozhatná, hogy nekem is nem ugyan e véleményem van e tárgyban. De épen azért, épen mert egyenlők a kötelességek, szükséges hogy a nő az említett tulajdonokkal bírjon. Mert ha a férj az, ki munkásságával, gyakran egész erejét és idejét igénybe vevő munkássággal tartja fenn a házat, illő hogy a nő egyetértést és boldogságot igyekezzék megtelepíteni, s e czélra jóság és hűség mellé eszély és tapintat is igényeltetik.

– De akkor, midőn mint a jelen esetben, igaztalan és alaptalan bizalmatlanságnál, és sértő gyanusítgatásnál nem egyéb a férj viselete?

– Akkor leginkább. Némi látszatnak ellene kell lenni, mert e nélkül nem születik meg e boldogtalan szenvedély. Fürkéssze ki, találja el, miben rejlik e látszat? s eszélyes viseletével igyekezzék ennek hamisságát férje előtt földeríteni. Képzelt s nem létező vétek gyanuja alól tapintatteljes viselettel nem nehéz magunkat kitisztítani!

– De hátha a nő nem, vagy sokkal kevésbbé szereti férjét, semhogy érdemesnek tartaná e kellemetlen alakoskodást vállalni el? Oly férfi iránt, kit nem szeret, nézetem szerint mi kötelezettségei sincsenek a nőnek.

– Oly férfi iránt nincsenek, de a férj iránt mindig vannak! mig annak nevét hordja, és azzal egy házban lakik. Aztán különben is, hogy a házasság boldog legyen, nem annyira szerelem szükségeltetik, mint hűség és gyöngédség; ezt pedig vonzalom nélkül is tanusithatunk férjeink irányában.

– De hátha a nő mást szeret?

– Igyekezzék érzelmét leküzdeni, vagy legalább mélyen elpalástolni.

– Azt hiszi ön hogy ez lehetséges?

– Azt hiszem. Az akarat, csak szerezzünk számára erélyt, mindig kivívja a kivánt eredményt.

– De hátha e szenvedély oly magas fokra hágott már, hogy a léleknek többé nincs ereje, követeléseinek ellenállani?

– Akkor lépjen nyiltan férje elé, s valljon meg mindent.

– De ha e vallomás boldogtalanná tenné a férjet?

– Inkább tegye őt kötelessége által boldogtalanná nyiltan, mint meggyalázza őt bűne által titokban.

– De ha a szenvedély már oly magas fokra hágott, s oly lépéseket követett el, melyeket férje előtt nincs ereje bevallani?

– Ha volt ereje vétkezni, legyen ereje e vétket legalább némileg jóvátenni. Azt mondja Georges Sand: „Hűségtelenséget nem akkor követ el a nő, midőn szeretője karjai közé dobja magát, hanem akkor, midőn kedvese távozása után férje által engedi magát öleltetni“. És e szavak igazságát nem lehet tagadni!

– Családi viszonyok, félelem a botránytól, és sok más tekintetek szolgálhatnak ebben gátul.

– Semmiféle viszonyok, semminemű félelem nem menti ki az aljasságot. Ha a nő férje oldalánál mást szeret, de vonzalmát titkolni igyekszik, s szeretőjét mire sem jogosítja, legfölebb rá nézt gyötrelmes; de ha a nő, mig kedvesével tiltott viszonyban él, férjének mosolygó arczczal és hazug szavakkal megy elébe, ez bűn, s a bűnt mi sem menti!

– Nagysád túlszigoru. Vannak gyöngeségek, melyek iránt kimélettel tartozunk, s ez a szerelmesekkel szemben kétszeresen áll.

– Látom hogy ön nem ért, vagy nem akar érteni. Ha valaki, én bizonyára türelmes és kíméletes vagyok a sziv gyöngeségei iránt, de vannak kötelességek, melyeknek megszegését mi sem mentheti, s a nőnek férje iránti kötelessége ezek sorába tartozik.

– Szerencsétlenségemre a tetőt elértük, nagyságod kocsijára ül, s nekem, ha elméletileg lehetséges lenne is, gyakorlatban lehetlen meggyőzni nézeteinek túlszigora felől.

– Biztosíthatom felőle, hogy szavai sükernélküliek lennének. Egyébiránt ha valaha ismét összehoz a véletlen, folytathatjuk a vitatkozást, de előre tudatnom kell önnel, hogy készen legyen a megveretésre, mert én mit sem fogok engedni.

– Kissé lehangoló bizonyosság, hanem azért én sem fogom magamat oly könnyen lefegyvereztetni engedni. Ah! de itt a kocsi. Mily korán! Parancsolja nagysád hogy fölsegítsem?

– Ha oly szives akar lenni… Köszönöm, isten önnel!

A kocsi elrobogott, s én sohajtva foglalám el ülésemet kényelmetlen szekeremen, s bárcsak egy futólagos pillantás kellett sovány lovaimra, hogy ennek lehetlenségéről meggyőződjem: nem tehetém, hogy kocsisomnak kétszeres borravalót ne igérjek, ha e kocsinak mindenütt nyomában leend.

– Mily nő! – sohajtám, – mennyi határozottság, mily szilárd elvek! Boldog, kétszeresen boldog férj!

A benyomás, mit e nő e rövid párbeszéd alatt rám tőn, annyival érdekesebb volt, mert először életemben, de minden bizonynyal utoljára is! ohajtottam volna inkább férj mint szerető lenni.

A férj ha boldog, jogosan az; de épen ezért mindig zavarhatja boldogságát azon kétely: hátha ez csupán a kötelesség kifolyása?

A szerető ha boldog, bár e boldogság jogtalan, de megkétszerezi azon tudat: hogy kizárólag enmagának köszönheti!

Igy gondolkoztam akkor, s igy gondolkozom most is.

A tiltott szerelem üdvösségének egy percze többet ér a nyilt, a jogosított viszony egy egész századánál!

Kocsisom a kétszeres borravaló igéretére mindent elkövetett, hogy arra magát érdemessé tegye, de lovai, fájdalom! nem voltak vele egy értelemben, s nem igen látszottak lelkökre venni gazdájok biztató és fenyegető nógatásait.

Nehány percz mulva a kocsi közellétét már csak az általa fölvert porfelleg gyaníttatá, de alig telt el egypár negyed óra, ez is megszűnt, s nekem sohajtva bár, de le kelle a reményről mondanom, hogy őt beérhessem.

Mi helyzetemet még boszantóbbá tette: az égen fellegek kezdének tornyosulni, s rövid időn, mint forró nyári napokon szokott, oly rögtöni zápor keletkezett, mi nemcsak tökéletesen átvizesített, hanem az útat is annyira feláztatá, hogy a továbbmenetel is csaknem lehetlenné vált.

Szerencsére csakhamar egy falucskát értünk el, s meghagyám kocsisomnak, hogy siessen fedél alá menekülni.

Ő sem várt erre másodszori parancsot, s nehány percz mulva egy roskadozó rongyos épület kapuján hajtott be, melyet a falu egyetlen kocsmájának lenni állított.

II. GYAKORLAT.

Képzeljék önök édes meglepetésemet: az udvaron érdekes vitatkozó nőm kocsiját pillantám meg.

Áldani kezdém a záport, mint pár perczczel azelőtt átkozám.

Pedig még akkor nem is sejtém egészen a szerencse nagyságát, mit neki köszönheték.

– Legalább pár órát még együtt lehetek vele! – gondolám magamban – hallhatom hangját… nézhetek szemébe… s e gondolat elfeledteté, ah! fölszárítá vizes öltözetemet!

Midőn a szobába léptem, elémbe jött, s sajátszerű jóságos mosollyal fogadá üdvözletemet, mely egészen magamon kivül ragadott.

– Nagysád ördögből percz alatt angyallá változtatott. Csak imént, alig nehány pillanattal ezelőtt kifogyhatlan voltam a szitok és átokban e zápor ellen, s im most alig találok gondolatot, mely méltólag kifejezze hálámat iránta.

– S e rögtöni átalakulásnak én vagyok eszközlője?

– Egyedül nagysád.

– Örvendek, – és miként?

– Mert… mert…

– Nos?

– Mert végtelen boldognak érzem magamat, hogy itt találtam nagysádat!

– Én ellenkezőleg, boszankodom.

– Hogy ismét találkozánk?

– Nem. Hogy itt kell vesztegetnem az időt.

– Vigasztalja nagysádat azon tudat, hogy van valaki, ki ez által végtelen boldog…

– Ej, ej, uram! ön, daczára vizes öltönyének, nagyon is tüzesen beszél.

– Érzek!

– Még jobb! S miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert nagysáddal együtt lehetek!…

– Annyira szivén fekszik a vesztett csata?

– Épen nem. Sőt ha szabad kérnem…

– Mit kiván ön?

– Ne beszéljünk többet e tárgyról. Miután nagysád határozottan nyilvánitá, hogy nem fog engedni, hiuságom hátralépni parancsol, s e kis hiuság úgy hiszem megbocsátható.

– Általam annál is inkább, mert diadalomat tökéletessé teszi!

De nézze nagysád, a zápor a helyett hogy csendesednék, nőttön nő. Az ég egészen el van borulva, az est itt van, az utak veszélyesek, az állomás távol: nem lenne-e tanácsosabb az éjjet itt tölteni?

– Oh nem. Utam sietős. Mihelyest kissé szűnik az eső, legott indulok.

– De az nem fog megszűnni, hisz mind jobban esik. Ily időben, s ily veszélyes helyeken valójában nem eszélyes dolog útra kelni.

– Köszönöm figyelmeztetését. Bár ha őszinte akarok lenni…

– Oh kérem legyen az. Az őszinteség mindig bizalom s megtisztelés jele, s én igen boldog lennék, ha nagysád némi bizalomra méltatna.

– Viselete igen önzőnek tűnik fel. Ön maraszt, mert kocsisa hihetőleg értésére adá, miszerint lovai annyira elálltak, hogy teljességgel nem mehet tovább, s mert irtózik az unalomtól.

– Nagysád igaztalan. Igaz ugyan, nem is akarom tagadni! hogy némi önzés is vegyül viseletembe, de ennek sokkal tiszteletreméltóbb alapja van, mint az unalomtóli félelem… Különben is, én soha nem unatkozom, s azt hiszem hogy oly ember, kinek csak némi emlékei vannak, s ki csak kissé élénkebb képzelődő erővel bir is, nem unatkozhatik soha. E betegség csak szellemtelen emberek átka, kik ha teendőjök nincs, gondolkodni nem szoktak, vagy nem tudnak.

– Igaza van. De mondja csak: mellyek azon tiszteletreméltó okok, melyekkel önzését menteni igyekszik?

– Nagysád engem őszinteséggel tisztelt meg. Megengedi nekem is nyiltan beszélnem?

– Sőt kérem.

– Bármennyire nevetségeseknek tűnjenek is fel szavaim, el kell mondanom, miszerint nagysád külsejében, szavaiban, hangjában, modorában van valami, mi kellemessé, édessé, és – miért hallgatnám el – ohajtottá teszi közellétét!

– Uram…

– Mi e rövid idő alatt, mit társaságában tölthetni szerencsés valék, elragadt, elbájolt annyira, hogy a nélkül hogy okát tudnám adni, minden remény nélkül közelébe vonzatám, s én kocsisomat ajándékokkal halmozám el, hogy legalább a kocsija által fölvert porban gyönyörködhessem; ah! mert e felleg elrejté bár sovár szemeim elől, de tudtomra adá legalább, hogy még egészen nem vesztém el nagyságodat!

– Tudja ön uram, hogy ez egész szerelmivallomás!

– Nevezze bár minek, de boldog vagyok, hogy elmondhatám.

– A dolog mulatságossá kezd válni, s szinte hajlandó vagyok…

– Ön marad?!

– De hát nem látja ön mily idő?…

– Megengedi, hogy kocsisának tudtára adjam parancsát?

– Ha oly szives akar lenni. De csak azon esetre, ha a vihar meg nem szünnék.

A parancsot mindkét kocsis örömmel fogadá, s intézkedtem arról is, miszerint ha az idő föl is találna tisztulni, mitől ugyan nem volt okom sokat tartani, a tovább utazásnak ezer akadályai merüljenek föl.

Midőn a kiosztott rendeletek után a szobába visszatértem, ismeretlennőmet, ki felől hallgatagnak épen nem rágalmazható kocsisától már némi tudositásokat nyertem, táskájában keresgélve találtam, mi azonnal sejteni engedé, hogy neki sincs igen nagy kedve utra kelni – – ily rosz időben.