Part 7

Hogy Frigyes barátunk az igazat nem vallá be, az kétséget sem szenved, s helyében ki sem cselekedett volna máskép; mert Csikar nem azon egyéniségek közé tartozott, kik iránt annyi bizalmat lehetne érezni, azért ne tetézzük zavarát még jelenlétünkkel is, hanem hagyjuk oda e mulatságosnak épen nem nevezhető jelenetet, annyival is inkább, mert én önöket e szakaszban bálba igértem vezetni az „Aranyhorgonyhoz“, s ha itt még tovább mulatnánk, meglehet, a fő dolgot elmulasztanók.

Novemberről februárra ugrani annyit tesz, mint tiz hétnél valamivel többet, percz alatt élni át; de miután ez novellákban és regényekben nemcsak lehetséges, de még csak nem is tartozik a nehezebb dolgok közé, tehát fogadjuk el, hogy februárban vagyunk, a farsang javában; mi megtörténvén, semmi sem gátol bennünket többé, ma estve az „Aranyhorgony“nál adott tánczvigalomban megjelenni.

Az „Aranyhorgony“ a Teréz-külvárosban, s nevezetesen a „Hermina-tér“en van, és farsangon át minden héten kétszer tartatik abban tánczvigalom. A terem diszítményeit nem szükség leírnom; annyit azonban megjegyzek, miszerint elég nagy és kényelmes, hogy abban tánczolni lehessen, s ez, úgy hiszem, a legnagyobb dicséret, melyet tánczteremről el lehet mondani.

Hagyjuk tehát a teremet, s miután tíz óra már elmúlt, s igy a társaság complet: inkább a közönségről szólok nehány szót.

Az „Aranyhorgony“ közönsége kizárólag a polgárság másodrendű osztályából áll. Mesteremberek, kereskedő-segédek, ügyvédi irnokok, kiknek évi fizetésök nem megy fölebb 300 forintnál, vasúti, gyorsintézeti vezetnökök, segéd-tanítók s több már e sorozatba illők; a hölgyek közől pedig az elészámláltak feleségei, testvérei, imádottai, pipereárusnők, varróleányok, virágárulónők sat. sat. képezik e helyiség közönségét. A diákokat szándékosan hagyám említetlenül, mert az életnek e vidám fecskéi mindenütt ott vannak, hol tavaszi mulatság, zene, hölgyek és frisítők vannak.

Épen jókor érkezénk, a zenekar franczianégyest játszik, a colonnok most alakulnak, s tánczvigalmi társaság fölött szemlét kényelmesebben tartani alig lehet, mint épen ily négyes alatt.

Összesen hat colonne alakult, s bár nem lenne érdektelen a colonnok mindegyikét részletesen szemre venni: engedjék meg, hogy csak átalánosságban tegyek nehány észrevételt a hölgyeket és férfiakat illetőleg.

Mint minden társaságnak a világon, ennek is megvan a maga aristokratiája, mely elszigeteli magát a „közönséges“ néptől, s nem vegyül össze azokkal, kiket e körbe nemillőknek tart. Ezen aristokratia az „Aranyhorgony“nál gazdagabb mesteremberek-, kocsmárosok-, szatócsok- sat. sat. nejeiből, leányaiból, és nagyrészint kereskedői segédekből áll, kik készebbek ülve maradni imádottaikkal, mintsem a „közönséges“ nép colonnaiba lépni.

Ezen aristokratiát az „Aranyhorgony“nál – és igen sok más helyen, melynek czíme esetlegesen nem „Aranyhorgony“, de melyre máskülönben e leirás, kevés különbséggel, szinte illik – azonnal föl lehet ismerni nevetséges voltáról. Nevetségesek öltözetben, nevetségesek tánczban, nevetségesek társalgásukban, sőt, hahogy a halottakról nem lenne illetlen roszúl beszélni: azt mondanám, hogy nevetségesek még koporsójokban is. Legalább az életben maradt rokonok mindent elkövetnek, hogy az illetőt e czímre érdemesítsék.

Nézzük csak a hölgyek öltözetét. Nehéz, ízléstelen, kirívó szinű selyemruha; fejökön idomtalan fejék, nagy massív hajtők, koszorú, mely egész kosár virágból van fonva; nyakukon vastag, hosszú, három-négyszer körülkerített láncz, melyre, azt hiszem, újabb divatu könnyű kocsi kerekeit bátran rá lehetne bízni; keblökön melltő, nagy villogó kövekkel, melyeknek cseh eredetét tiz lépésről föl lehet ismerni, ez alatt virágbokréta, melyben csak jól kinyílt rózsa öt-hat van; karjaikon perecz, négy-öt mindegyiken; ujjaikon gyűrű, a mennyi fölfér; füleiken függők, melyek súlya azokat hosszúra nyújtja. Ha telik, mindez aranyból van, mit, ha szerencsés vagy e hölgyekkel csak egyetlen négyest tánczolni, azonnal értésedre adnak; ha pedig nem telik, akkor aranyozott bronzból, – de hiányzaniok nem szabad! E hölgyek annyira bele vannak bőszülve ez ékszerekbe, hogy ha tudnák mi az, bizonyára sajnálnák, hogy nálunk is nincs indus divat. Mily gyönyörű lenne, még orrukon és ajkaikon is függőket hordhatni!

A férfiakat, kik e hölgyeket tánczoltatják, mulattatják, frisítőkkel teletömik, és bájaik által magokat lebilincseltetik, azonnal fölismerhetni betanult feszes, szögletes mozdulataikról, vörös nyakkendőikről, melyeknek vége csipkével van fölékesítve; frakkjaikról, melyek szabása ugyan az utolsó divat szerinti, de melyek szövete fényes és ragyogó, mint a fénymáz, és végre társalgásukról, melyben e két szó: „csókolom kezeit“ minden öt perczben legalább tizszer eléfordul. Hát még a tánczuk! Ügyes torzképirót egyetlen ily éj képes lenne egész életére ellátni ecsetére méltó alakokkal és tárgyakkal!

Sem nekem gyönyört nem szerezne, sem önöket nem mulattatná, ha e körben tovább időznénk; azért hagyjuk őket mulatni és élvezni ugy, a hogy nekik tetszik, s a hogy legjobban tudnak, s keressük föl Frigyes barátunkat, és azt az édeshangú fiatal leánykát, kik szinte jelen vannak, s kiknek kedveért idejövénk.

Nem kell őket soká keresgélnünk; ím itt tánczol ő, és… ha nem csalódom, tánczosnője épen azon fiatal leányka?… Igen, igen, villogó szemeiről azonnal fölismerhetni őt. Itt van barátja is, a kis köpczös emberke, ki, ugy látszik, igen élénken van elfoglalva ifju hölgygyel, kivel magát ez éjre három négyesre kötötte le, s kivel mi is találkozánk már nehány perczre, mint Fiffi úrnőjének barátnőjével.

A kis köpczös emberke, és a mindig nevető fiatal hölgy, ugy látszik, igen jól megvannak egymás társaságában, s ha Frigyes nem volna jelen, vagy nem tánczolna épen azon ifju leánykával, ki által az olvasót némileg érdekeltnek ohajtanám: igen örömest kihallgattatnám önökkel társalgásukat; de igy oda kell hagynunk őket, hogy figyelmünket egészen a másik párra fordíthassuk. Ez talán udvariatlanság a kis köpczös emberke és a mindig nevető – s pedig, hizelgés nélkül legyen mondva, édesen nevető – hölgy iránt; de már ez igy van az életben. – Nagyobb érdeknek rendesen feláldozzuk a kisebbet.

A fiatal hölgy, kit barátnője a sírkertben Tercsinek nevezett, igen jól néz ki. Öltözete egyszerű fehérruha, derekáról lelógó kék szalaggal. Hátrasimított fényes fekete haja arczához nagyon illik. Keblét gyönyörű fehér rózsa ékíti; nyakát, mely fehér, mint a hó, keskeny fekete bársonyszalag körzi, és egyszerű karpereczen kivűl semmi más ékszert nem hord. De e fiatal leányka nem is szorúlt aranyra és müvészetre, hogy tessék. A természet nem volt fukar hozzá, s különben is, legalább előttem, a hölgyek inkább vesztenek, mint nyernek, ha egyszerűség helyett, ékszerekkel és müvészi eszközökkel igyekeznek bájaikat föltünőkké tenni. Táncza, mint öltözete, keresetlen, egyszerű, de mozdulatai fesztelenek, s tartása hibátlan. Tánczosa egészen el van bájolva általa, s ha arczkifejezése után itélni lehet, ő sem unatkozik. Frigyes mindent elkövet, hogy őt mulattassa, és a szünetek alatt igen élénken beszél vele, mire a fiatal leányka néha elpirul, de gyakran mosolyog is, a mosoly pedig mindig jó jel a hölgyeknél!

– Tehát Fiffi boldogságából misem hiányzik? o ez eléggé világos! Csak egyetlen szív legyen, mely sorsunk által érdekelve van; csak egyetlen kéz, mely mindig kész a miénket szorítni; csak egyetlen ajk, melynek számunkra mindig van mosolya: már nem vagyunk többé boldogtalanok. O csak az egyedüliség, csak az örökös magány, csak az a boldogtalanság!… És ön… ön… kisasszony, olyan egyedűl él…

– Ön csalatkozik, uram; én nem vagyok annyira elhagyatva, mint ön hinné. Nincs-e két kis madárkám, melyek szeretnek, s melyekkel nekem olyan jól esik csevegnem? nincs-e barátném, az édes Mari, ki minden reggel eljön érettem és minden este hazakisér a raktárból. O istenem! hisz én oly keveset vagyok otthon, s végre is, uram, ön talán ki fog nevetni, de midőn esténkint anyám arczképe előtt imádkozom, mely egész a megszólalásig hű, ugy tetszik nekem, mintha e kép életet nyerne? Szemei oly biztatólag, annyi szeretettel függnek rajtam, ajkai oly édesen mosolyognak reám, és szinte hallom hangját, mely gondolataimra felel, s melynek mindig a legjobb tanácsai vannak, ha ezekre szükségem van. O uram, anyám megtartá szavát; mert midőn ezelőtt öt évvel beteg ágyán feküdt, melyet, fájdalom! többé nem is hagyhatott el, megigérte, hogy őrködni fog fölöttem, hogy lelke mindig közelemben leend…

– Ön boldogabb nálamnál, kisasszony; ön ismerte anyját, hallotta hangját, mely oly édes lehet, s legalább álmaiban láthatja őt, de előttem e szerencse mind ismeretlen; én két éves koromban vesztém el anyámat, s még csak fogalmam sincs édes vonásiról… De istenem, mily ügyetlen vagyok… egészen elszomorítom önt… bocsánat, bocsánat kisasszony!…

– Mit bocsássak meg önnek, uram? ön nekem anyjáról beszél, és ez nekem eszembe juttatja az enyémet, mi, ha szomorúvá tesz is, de fájdalmat nem okoz. Ellenkezőleg: nekem mindig gyönyört ad anyámra gondolni!…

Frigyes, hogy elűzze tánczosnéja komolyságát, megkisérté a társalgást más térre vezetni.

– Hisz ön a sejtelmekben, kisasszony?

– Miért kérdezi ön? kérdé a fiatal leány és elpirult.

Elpirult; de miért pirult el?… Ha Frigyes barátunk ez elpirulás okát csak távolról is gyanítná, végnélkűl boldognak érezné magát! Én tudom, és megmondhatom önöknek. Ezen ifju leányka elpirult, mert ez estve, midőn haját fésülé, midőn ruhája állását barátnője elragadónak állitá, midőn a fehér rózsát – mely, fájdalom, nem volt természetes! – keblére tűzé, s midőn a végső tekintetet veté tükrébe, mindig csak azon magas barna udvarias ifjura gondolt, ki hozzá oly nyájas volt a madárvásáron, s végre, mert… de talán kimélytelenség is volna e fiatal leányka titkait elárulni! Már mindegy; önök nem fognak e titokkal visszaélni… tehát mert, midőn barátnője hosszas rábeszélése folytán e bálra magát elhatározá, ezt azon gondolattal és reménynyel tevé, hogy ez ifjút ott fogja találni.

– Miért kérdezem, kisasszony? Mert én eddig nem hittem; de ez éjtől kezdve hinni kezdek azokban.

A leányka ismét elpirult; de önök már tudják miért.

– Nem szabad tudni, mi eszközölte önnél e változást?

– O ennek a világon a legegyszerűbb oka van!… De nem… mégsem annyira egyszerű… Hogyan is mondjam el önnek, kisasszony?… Lássa ön, én nem szoktam bálokba járni… körülményeim nem engednek meg fölösleges kiadásokat, de különben sem igen találok gyönyört a társaságokban. Ma kivételt tettem és eljöttem,… mert…

– Mert?…

– Mert meg voltam arról győződve, hogy önt itt fogom találni…

A négyesnek e pillanatban vége lőn, s ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy e miatt a mi szerelmes párunk épen nem boszankodott. Mit is felelhetett volna Tercsi kisasszony e vakmerő szavakra? s Frigyes úr, amint legalább én őt ismerem, ha feleletet nem kap, zavarában szótlan marad, mint a fabáb, s talán még a tánczot is összezavarta volna. Igy azonban tánczosnéját udvariasan helyére vezeté, s már épen távozni készűlt, midőn ez ijedten felkiált:

– Istenem, a rózsám?… a rózsámat elvesztettem!…

A táncz színhelyére sietni, a rózsát megtalálni, Frigyes barátunknál egy percz míve volt; de midőn a virággal kezében a leánykához visszatért, kissé habozott, s mielőtt a rózsát átadá, zavartan hebegé:

– Kisasszony…

– Uram…

– Egy kérésem volna önhöz… De oly kevéssé vagyok szerencsés ön előtt ismerősnek lenni, miszerint tartanom kell, hogy ezt ön szerénytelenségnek veendi… Kisasszony, megengedi ön, hogy e rózsát ez éj emlékezetére megtarthassam?

A leány kissé gondolkodott; de eszébe jutott, hogy Fiffi barátnőjét ez úrnak köszönheti, s ugyan ki is kivánhatta tőle, hogy e kis kegyet ez udvarias embertől megtagadja? Frigyes barátunk leirhatlan lelkesedéssel vivé ajkaihoz a rózsát, s e pillanatban főnökénél Csikar úrnál is – kinek pedig csak a belvárosban két háza van – gazdagabbnak érezte magát.

Barátja, a kis zömök emberke is ideért e perczben vidor tánczosnéjával, s ugy látszott, hogy ők sem érezték magokat elégületleneknek e négyessel.

A kis zömök emberke, ki mint nyomdai javítnok, legalább kétszer annyi pénz fölött rendelkezett, mint barátja, frisítőt ajánlott a hölgyeknek, mit azok kevés vonakodás után el is fogadtak.

A frisítők után új tánczok, új csevegések, új frisítők következtek, s a két barát, elképzelhető megütközéssel, egyszer csak azt vette észre, hogy reggel van, s a társaság oszlani kezd.

Mig Frigyes barátunk a hölgyeket köpenyeikbe burkolá: addig a fürge kis ember bérkocsiról gondoskodott, s a kocsi a két fiatal leánykával csakhamar elvágtatott. Ha ugyan a bérkocsisok vágtatnak valaha.

– Ah, mily bestyék vagyunk mind a ketten! kiálta föl kétségbeesetten a kis zömök ember, amint a kocsi eltűnt. – Meg sem kérdeztük, hogy hol laknak, s engedelmet sem kértünk, hogy őket meglátogathassuk!

– Igazad van, ez ügyetlenség; de én sem gondoltam rá!

Látják önök hölgyeim, ilyen ügyetlenek vagyunk mi férfiak, midőn szerelmesek vagyunk!…

IV. NINCSEN RÓZSA TÖVIS NÉLKÜL.

Nincsen rózsa tövis nélkül! Ez olyan igazság, mit, fájdalom! nem lehet megtámadni.

E keserű igazság Frigyes barátunkon is beteljesedett… De kövessük csak az események menetét; s ha van abban tanulság: azt, ha arra épen hajlammal bír, majd kiszemeli az olvasó.

Frigyes úr tehát, miután barátjával együtt jól kidühöngte magát szórakozottsága fölött, elvált a kis zömök embertől, ki egészen ellenkező irányban lakott, és lehetőségig jól beburkolván magát kabátjába, hazafelé vette útját.

A reg hideg és zordon volt. A fagyos szél telecsapkodá arczát havas zuzmarával; de ő ezt föl sem vette. Szíve tele volt lánggal, szerelemmel, s ha a szív lángol és szeret: az elemek is elvesztik fölöttünk hatalmokat; s ha épen oly nagy volt a szélroham és oly fagyos, hogy megérzé: Tercsi kisasszony pillantásaira gondolt, s fölmelegedett.

Szegény szerelmes bohó! Egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy ha ő Tercsi kisasszonynyal egy szobában lakhatnék, miként nem kellene soha fűtésről gondoskodnia, miként változnék pillantásai alatt a száraz kenyér fáczánsültté, s miként tudná ő az éjek felét is munkában tölteni, hogy számára fekete köpenyt és fehér kalapot vehessen, mely ruhadarabok, az ő izlése szerint, Tercsi kisasszonynak fölségesen állanának!…

Édes fiatalság, édes szerelem! Miért nem kisértek el bennünket egészen addig a fekete kocsiig, melyen a ki egyszer kocsikázott, nem kell annak többé sem bérkocsira költeni, sem pedig ily zordon időben, mint a mai reg, oly hosszú sétát tenni, mint Frigyes barátunknak, ki az egyetem-utczában lakik, ez pedig legalább háromnegyedórai távolságra van a Hermina-térről.

Végre otthon van; de a házmester, ki csak egy-két órával gondolhatott lefekvésre a reg előtt, mélyen alszik; míg fölébred, s elhatározza magát a fölkelésre, míg megtalálja a gyufát, s lassan, mormogva és czammogva a kapuhoz ér: addig megint eltelik negyedóra; hanem a mi fiatal emberünk kifakadás nélkül várakozik, mert midőn kedvesünkre gondolunk, sohasem hosszú az idő!

Aztán miért is sietett volna oly nagyon? Nem várt reá sem pattogó, barátságos kandalló, sem vetett ágy; mert kemenczéje füstölt, de fája sem volt, alvásra pedig nem lehetett gondolnia, mert a nyolcz órát el találta volna aludni, és főnöke, a pontos Csikar úr, nem szokott az ilyen dolgokban elnéző lenni.

Végre megjött a házmester, a kapu megnyilt, és Frigyes föl, föl, olyan magasra, amint csak a ház építve volt, fölsietett szobájába.

Lépjünk be utána s nézzünk ott körűl. Önök eleget láthattak és olvashattak a hónapos szobák butorzatáról, de ez azoknak is végső osztályába tartozott. Egy festetlen durva ágy, még durvább ágybelivel; két kényelmetlen, roskatag szalmaszék; egy határozatlan szinű asztal, mely egyenetlen lábaival a legkisebb érintésre tánczolni kezd, s egy háromba repedt tűkör tevék mindazt, miért Frigyes barátunknak hódíja negyedrészét kelle fizetnie. Az asztalon üveg állt, melyben a víz meg volt fagyva, és az ablakon jégvirágok, egyedűli ékességei e szomorú helynek.

De a mi szerelmes barátunk sohasem gondolt kevésbbé szobája szegénységére és kényelmetlenségére, mint épen e pillanatban. Az ő gondolatai egészen más dolgokkal foglalkoztak, s elmerűltségében még a hideget sem érezte. Igy járkált nehány perczig föl és alá szobájában, míg végre erőt vett rajta azon bágyadtság és lankadtság, mely átvirasztott éj után mindazokat meglepi, kik nincsenek hozzászokva az éjeket átvirasztgatni. Miután tehát szigorúan föltette magában, hogy elaludni nem fog: ledőlt ágyára, hogy magát kissé kipihenje. Az álomnak azonban nem sok küzdelemre volt szüksége, hogy győzzön. Nehány pillanatig csak küzdött, de végre szemei önkéntelenűl lecsukódtak, gondolatai összefolytak, s csakhamar mély álomba merűlt.

Már hét óra, és még alszik!… már két negyed nyolczra, és még sem ébred föl! Szegény fiatal ember! Ha valamely jótékony véletlen nem jő segélyedre: te túl fogod aludni a nyolcz órát, s akkor főnököd, Csikar úr, téged talán el fog küldeni irodájából; te rokonok, pártfogók nélkűl, egyedűl állsz a világon, mit fogsz akkor tenni? Hogyan fogsz élni addig, míg valamely új állomásod akad? Valóban, én aggódni kezdek sorsod felett!

Ah, de ím a gondviselés nem feledkezett meg rólad! Ajtódon kopognak, de te nem ébredsz föl; a kopogást ismétlik, és pedig oly zajosan, hogy most már bizonyos vagyok benne, miszerint a ki ajtód előtt áll, nem fog tágítani; te fel fogsz ébredni, és ha sajnálni fogod is édes álmaidat, melyek egész valószinűséggel a szép Tercsit hozzák lelki szemeid elé, legalább állásod meg leend mentve! Álmokat pedig végre minden éj hoz, kivált, ha szerelmesek vagyunk, de állomást?… Ez már kissé nehezebben megy.

A kopogás harmadszor is ismételtetett, és pedig oly zajos lármával, hogy a mi Frigyes barátunknak lehetlen volt arra föl nem ébrednie.

– Szabad! kiáltá azon nyájassággal, melyet használni szoktunk, midőn valaki bennünket az első édes álomból fölriaszt.

Némber lépett a szobába.

Leirjam önöknek e némbert? Kénytelen vagyok azt tenni, különben mind magamat, mind önöket megkimélném attól; mert minden elfogultság és rágalom nélkűl beszélve, e némber oly rút és visszataszító, hogy róla hallani és beszélni egyiránt kellemetlen. De e némbert a sors ez elbeszélésben fő sarkpontúl rendelé; azért kérem önöket, engedjék meg nekem, hogy őt bemutassam; igérem, hogy a lehetőségig rövid leszek.

A himlőfoltok, fájdalom, a szép alakokat is elrutítják; hát még azokra mint nem hatnának hátrányosan, kik sohasem voltak szépek? E némber pedig ezek közé tartozott. Én legalább – mind a mellett, hogy tudom és érzem, mennyi kimélettel és elnézéssel tartozunk mi férfiak a nők iránt – két szemet, melyek kicsinyek, kancsalok és tisztátalanok; szájat, mely kétakkora, mint a közönséges mérték; orrot – ilyen bölcs felosztó a természet! – mely, hogy az arányt helyreállítsa, épen félakkora, mint a közönséges mérték; arczot, mely ezek mellett tele ostobasággal és himlőfoltokkal, s végre termetet, mely kicsiny, de terjedelmes, a legjobb akarattal sem tarthatok szépnek. Azért is megjelenése rám igen kellemetlenűl hat, és ez érzést, ugy látszik, Frigyes barátom is osztja, mert e hölgy megpillantására arcza egészen elkomorúlt.

– Na csakhogy megengedi végre az úr, hogy bejöhessek; kezdé a hölgy oly hangon, mely egyéniségéhez illett. – Már egy órája hogy kopogok. Az ember az úrtól akár megfagyhatna az ajtó előtt.

– Bocsánatot kérek, de az éjjel nem aludtam; csak most jöttem haza, mintegy három órával ezelőtt, és igen mély álomban voltam.

– Ugy?… tehát házon kivűl töltöttük az éjszakát? Ugy hát épen jókor jövök; tessék a szobabért kifizetni.

– Hiszen mondtam már tegnapelőtt, hogy most nem fizethetek, hanem 15-kén egész bizonyossággal. Most nincs pénzem, mert ruhát csináltattam.

– Ugy! éjjeli tekergésre és czifrálkodásra van pénz, de házbérre nincs? De az nem megy, drága uracskám! Én azt kivánom, hogy nekem előre fizessenek, különösen olyan lakók, kiknek „keblökön a házuk, hátokon mindenök.“ Azért csak tessék fizetni, mert én egy órát sem várakozom tovább. Elég volt két nap, ma már a harmadik!…

– De kérem alássan, tekintetes asszony, mondtam már, hogy most nincs pénzem, hanem becsületemre fogadom, hogy 15-kén fizetni fogok, és én még sohasem szegtem meg szavamat!

– Becsület ide, becsület oda! ismerem én már az effélét. Fizet az úr, vagy nem fizet?

– Sajnálom, de a legjobb akarattal sem tehetem!

– Nem? jó; akkor tessék gondoskodni szállásról, mert a kulcsot addig nem fogja megkapni, és lábát addig e szobába nem fogja betenni, míg nem fizet. Érti az úr? punktum!

Ezt mondván, a háziasszony székbe veté magát, s arcza világosan mutatá, hogy kérlelhetlen.

Hogyan lehet e nő ily szigorú e szegény fiatal ember iránt? E hölgynek bizonyára csep szíve sincs! mondják önök, hölgyeim. Engedelmökkel! E hölgynek igen is nagy szíve volt, s épen ez vala szegény Frigyes barátunk szerencsétlensége; mert… mert… eh! kimondom biz én; e hamiskás megjegyzést meg fogják önök nekem bocsátani. Épen az volt a baj, hogy e némbernek nagy szíve volt, s hogy e nagy szív Frigyesért dobogott, ki szerencsétlenségére e dobogás által nem hagyá magát boldogíttatni, s igy boszú forgott a játékban. A hölgyek pedig boszújokban kérlelhetlenek!

Ez Frigyes barátunk előtt sem volt ismeretlen, s azért nem is fárasztá magát azon hasztalan munkában, hogy megkisértse haladékot nyerni; hanem abban kezdé törni a fejét: honnan és mi módon szerezhetne pénzt? De e nagy kérdésre sehogy sem tudott feleletet találni… Csikar úrtól előlegezni? Nevetség! Csikar úrnak elve: nem előlegezni, s ez elvéhez annyira hű, hogy egyik irnokának még anyja eltemettetésére sem előlegezett, mint tenne tehát most kivételt?! Barátai? Ezek épen oly szegények, mint ő… Ah… végre megvan!…

Mit gondolnak önök, olvasóim, ki segített e szegény elhagyatott fiatal emberen? Senki más, mint a megvetett, oly gyakran kigúnyolt házaló zsidó, ki roszúl fizet – de mindig fizet; ki sokért keveset ad, de – rögtön ad, szóval, ki a szegényeknek az: mi szinésznőknek az imádók, kik mindig ott vannak a koszorúkkal és tapsokkal, a hol legnagyobb szükség van reájok.

„Handlé!“ hangzott föl az udvarról a zsidó rekedt hangja, s Frigyes barátunk hirtelen felugrott ágyáról, és felkiáltá a házalót.

A háziasszony gúnyosan mosolygott, midőn a zsidó a szobába lépett.

– Kiváncsi vagyok, mit fog eladni? gondolá magában. – De ugy kell, ha nem tetszett neki, mint a többinek, a barátságos élet! ugy kell!

Fájdalom! Frigyes barátunknak nem volt oka, sokat gondolkozni; mert egyedűli nélkülözhető, s csak némi értékkel biró tárgya épen azon frakk volt, melyet az éjjel hordott először, s melynek készíttetése okozta mostani egész zavarát. Nagyot sohajtott tehát, és átadta a házalónak. A zsidó műértő arczczal megvizsgálta azt, s a vásár csakhamar megköttetett, és Frigyes barátunk – már ezt meg kell neki adnunk – olyan büszke és megvető arczczal fizette ki lakbérét, hogy háziasszonya még boszúsabban távozott mint jött, ezzel pedig, azt hiszem, elég van mondva.

De ni ni, mi ez? Frigyes barátunk homlokára nagyot csap, aztán lerohan a lépcsőkön az udvarra, az utczára, de már késő! A zsidó eltűnt, s ő még csak nem is indulhat keresésére, mert az egyetemi toronyban nyolczat kong az óra, s neki az irodába kell sietnie.

Mit akarhatott a mi fiatal barátunk a házalóval? Azt, hogy dühében és haragában a frakk zsebében felejtett valami nagyon-nagyon becsest: a szép fehér rózsát, s azt szerette volna kivenni; de későn járt!

Mitsem tesz! vigasztalá magát; a zsidó mindennap a házba jár, én fölismerem hangját, holnap beszélni fogok vele.

De a házaló sem holnap, sem holnapután nem mutatkozott, s e fölött a mi barátunk, mint képzelhető, vigasztalhatlan volt. A harmadik nap estején azonban oly nagy meglepetés érte őt, hogy e fölötti bámulatában még bánatát is elfelejté.