Part 6

Mily édes, mily jótékony a szabad levegő hosszas betegség után; mily szépek, éltetők a napsugarak több ideig nélkülözés után, fájdalom, önök majd mindnyájan tudják, mert ritka embernek jutott azon szerencse, hogy soha ne lett légyen beteg, azért csak annyit mondok, hogy a fiatal müvész egészen el volt ragadtatva általuk, midőn a szabadba érve, a város felé indult, hogy rég nem látott szobácskáját fölkeresse.

Amint utjában a főtemplom előtt elhaladt, andalitó orgonahang hangzott füleibe, s nem állhatá meg, hogy nehány perczre be ne térjen az egyházba.

Az oltár előtt egy boldog párt pillantott meg, kiket a lelkész áldása e perczben kötött össze.

Közelebb lépett és – a hölgyben ismeretlen imádottját, a férfiban testvérét, Arthurt ismerte fel…

Visszafojtá könyeit, kebléből egy sohaj, hosszu, fájdalmas sohaj tört elő, s a nélkül hogy a szertartás végét bevárná, kitántorgott a templomból.

Mit mondjunk többet! Azon nyomorult izom, mit szivnek neveznek, bár mennyire szenved is, egy egész életen keresztül elbírja fájdalmait hordani anélkül – hogy megszakadna…

FRAKK ÉS CZIPŐ.

I. HALOTTAK NAPJA.

November 2-ika volt 1852-ben. E napot, amint tudják önök, az élők a halottak emlékezetének szentelék, s bár nem vagyok abban bizonyos: ha a naptárakban vörös betűkkel van-e nyomva? részemről e napot én az ünnepek legszentebb- s legkegyeletteljesbei közé sorozom. Hogy mily sokkan vannak, kik velem e tekintetben egyetértenek, mutatja azon körülmény, hogy e napon, jobban mondva estvén, a temetőkbe csak ugy özönlik a nép. Mindenki siet elvesztett kedveseinek sírját virágokkal, gyertyákkal fölékiteni, vagy, ha szigorú körülményei e kiadást meg nem engedik, egy kisded halvány lámpa fényénél legalább nehány sohajt és nehány könyet áldozni azon forrón szeretettek emlékezetének, kiknek szellemei boldogaknak érezhetik magokat, ha a magasból alá, vagy a mélyből föltekintve – mert ugyan ki tudja azt egész bizonyossággal meghatározni: hol fekszik a dicsőültek országa? – földi szállásaikat nem találják egészen sötéteknek, egészen elfeledetteknek!

Ha önök követni akarnak engemet – s miután ez csak gondolatban történik, ez pedig sem sok időt nem igényel sem fáradságba nem kerűl, nincs okuk tőlem azt megtagadni – elvezetem önöket Pest legnagyobb temetőjébe a „váczi-út“ melletti sírkertbe, hol legalább is tízezer emberrel fogunk találkozni; ily nagy tömegben pedig mindig van valami látnivaló.

Az est csöndes; a szél pihen: hihetőleg, hogy a sohajok hangját – mert ugyan ki lehet sírkertben sohajok nélkül? – meghallhassák azok, kiket a sohajok illetnek; és az ég, hogy velünk részvétét tudassa, sötét öltönyt vett magára, melynek redői közől néha elétünik a méla hold épen ugy, mint egy kolduló aggastyán rongyai közől a fényes érdemjel.

Bizonyára senki sincs e sűrü tömegben, kiről e perczben igen sokat nem lehetne beszélni, s kiről talán sokkal érdekesebb eseményeket nem mondhatnék el, mint a minőket elbeszélendő vagyok; de már megtettem választásomat, s azért az egész nagy tömegben csak két egyéniségre hivom föl önök figyelmét.

E két egyéniség két fiatal ember.

A fáklyák és gyertyák világa sokkal kisebb, semhogy vonásaikat kivehetnők; azért arczuk leirását akkorra halasztom, midőn napvilágnál fogunk velök találkozni. Termetre nézve egyik közőlök magas, karcsú, a másik kicsiny, zömök. Mindkettő esernyőt visz magával, és szivarozva, s ugy látszik, határozott irány nélkül engedi magát a kigyózó tömeg által e vagy amaz ösvényre sodortatni.

E fiatal emberek, miután magokkal sem gyertyákat, sem füzéreket nem hoztak, s miután az időt egyegy sír, vagy egyegy fiatal hölgy megtekintésére nem kimélik, ugy látszik, nem azért jöttek ide, hogy valamely sírt felkoszorúzzanak; hanem pusztán azért, hogy e nézőjátékban gyönyörködjenek, épen mintha színházban vagy templomban lennének; mert Pesten, mint igen sok más városban is, sokan járnak e helyekre, csupán a közönség kedveért. Még falun sem mennek már az emberek templomba csupán imádkozni, vagy legalább igen gyakran válnak bálványimádókká: mert, mint Heine mondja, a régi istenek csak az Olympról vannak száműzve, s névszerint Venus tisztelőinek száma most még nagyobb mint valaha volt.

E két fiatal ember tehát folytatta sétáját a sírok utczáiban, épen ugy, mintha a váczi-utczában járt volna.

– Na hisz, ez is okosabban tett volna ha százezreit fáró-bankon kártyázza el, vagy kolibri-pástétomban eszi meg, mint hogy egész életén keresztül uzsoráskodott és fukarkodott. Mondják, hogy egész életében csak két kaputja volt, és, kivéve a vasárnapokat, sohasem evett főtt ételt.

E megjegyzést a magas fiatal ember tette, sír előtt, melyen nagyszerű márványszobor emelkedett, de melyet sem egyetlen lámpa nem világított meg, sem egyetlen virág nem ékitett, azon harmatos zöld szőnyegzeten kivűl, melyet a természet egyaránt megad gazdagnak és szegénynek, bankárnak és napszámosnak, költőnek és – kritikusnak.

– Igazad van, pajtás! válaszolt a kicsiny, zömök ember; ha a gazdagok meggondolnák, hogy örököseik mily hamar elfeledik őket: azt hiszem, nem törekednének oly dühösen kincset kincsre halmozni. Nem találtad, hogy az ugynevezett gazdag sírok közől alig van tíz közt egyetlenegy fölékitve, míg a kisebb igénytelenek közől egyet sem láttam, melyet legalább kisded füzér, vagy halvány lámpa nem ékítne?… Oh! a szegények és gazdagok közötti különbség még a halottak országában is megvan; csakhogy itt a szegények bírnak előnynyel.

A két barát, e megjegyzés után, folytatta sétáját, míg majd figyelmöket gyönyörű kép voná magára.

E kép, kisded sír volt, egyszerű fakereszttel, mely a virágok- és gyertyák egész erdejével volt fölékesítve. A sír előtt két fiatal leány térdelt, kik közől egyik épen azon perczben állott föl, midőn a két barát közelökbe érkezett.

– Jer, Tercsi! szólt térdelő társnőjéhez a fiatal leány, az idő már késő. Azt hiszem, több van kilencz óránál, s különben is e hely téged oly nagyon szomorúvá tesz…

– Oh engedj, engedj még kissé itt maradnom! Oly boldogúl érzem magamat itt. Azt képzelem, anyám lát és hall engemet; és istenem! rajtad kivűl nekem senkim sincs a világon, szegény anyám emlékezeténél…

A térdelő leányka e szavak után arczát kendőjébe rejté és elkezdett zokogni.

A két fiatal ember megállapodott. Mindkettő szerette a zenét, és a fiatal leányka hangja a legszebb zene volt, melyet életökben hallottak.

– Hallod, hallod, Frigyes, sugá a kisebbik társához; ennél szebben a csalogány sem énekel. Ah istenem! oly különösen érzem magamat; szeretném hallgatni egész életemen keresztűl!… Mennyire vágyom látni arczulatát!

– És nézd csak barátnéját! mily gyönyörű termet! Jerünk kissé távolabb, a sötétbe, és várjunk, a mig haza indulnak, talán megpillanthatjuk arczukat, mely, egyre százat merek tenni, fiatal és kecsteljes!

A két barátnak nem kelle soká várakozni. A leánykák csakhamar haza felé indultak.

A fiatal emberek, midőn előttök elhaladtak, mindent elkövettek, hogy megpillanthassák arczaikat; de hasztalan. A sötétség barátja ugyan a szerelmeseknek, de csak akkor, midőn nem akarunk látni vagy láttatni. A két barátnak első gondja volt megátkozni e, más körülmények között oly gyakran megáldott homályt, s követék a távozó leánykákat oly közelről, amint csak lehete, hogy az első fáklyafénynél kielégíthessék kiváncsiságukat.

De a véletlen nem akará, hogy ez este szerencsések legyenek. A sírkert ösvényei sok irányban elágazók, a már hazasietők tömege nagy volt, s a két fiatal ember, mire a sírkert kijáratához ért, az ifju leánykákat tökéletesen elveszté szem elől.

Azon hiedelemben, hogy talán előttök mennek, megkétszerezék lépteiket, de épen ez volt szerencsétlenségök. A két barátnő messze maradt hátok mögött, s ők csaknem lélegzetvesztetten tértek szállásaikra a nélkül, hogy a két barátnőnek valóban elragadó vonásiban gyönyörködhettek volna.

Ők, e miatt, igen lehangoltan és boszúsan veték magokat ágyaikra; de mi nyugodtak lehetünk e tekintetben, mert én bizonyossá tehetem önöket, hogy később még találkozni fognak.

II. A MADÁRVÁSÁRON.

A madárvásár Pesten azon kis közben van, mely az úri-utczát a granátos-utczával összeköti.

Valóságos gyönyör pénteken és kedden, leginkább délelőtt, e kis közben megjelenni. Az ember a legváltozatosabb hangversenyt hallhatja a nélkül, hogy bementi díjt kellene fizetnie, és biztosítva van, hogy tiszta, üde hangokkal fog találkozni, a mi színházban és müvészi eléadásokon nem mindig az eset. E mellett e kis téren, a mondott napokon, igen sok szép nő és fiatal lányka is jelen meg; pedig szép nőket s fiatal lánykákat látni mindig élvezet.

Mintegy három héttel az elébbi szakaszban elmondottak után, szép reggelen, igen sok ember jelent meg e dalos vásáron. A szegény kis madárkák börtönükbe zárva, tömegesen voltak köz szemlére kiállítva, és zöld lombjaikat, kóbor függetlenségöket egészen feledni látszottak, oly vidáman csicseregtek és danolgattak. E napon azonban kevésbbé is volt okuk szomorúknak lenni. A kedd és péntek valódi ünnep a pesti madarakra nézve. E napon tiszta, új kalitkát kapnak, ebédjök gazdag, sőt, hogy kedélyöket misem szomorítsa el, gazdájok egykét zöld ágacskát sem sajnál börtönük rostélyai közé illeszteni. A reménység színe pedig az emberek előtt is igen kedves, hát még e kis gyöngéd teremtéseknél, melyeknél e szín nemcsak a jövőt ékíti föl: hanem a multat is, a szép életet a zöldben, a szabadban, emlékezetökbe hozza…

Oh, a madarak boldogsága e napon valóban irígylésre méltó! Hány ember van a világon, s csak magában Pesten, kinek sem biztos szállása, sem biztos ebédje nincs, és ki a reménynek oly kicsike ágacskájával sem bír, minőket a madarászok szoktak a kalitkákra fonni?!…

A vásárlók, jobban mondva, a szemletartók között – mert e vásár sem különbözik a többiektől – sokkal több a néző, mint a vevő, s föltünőleg sok fiatal hölgy van. S létezik-e hely a világon, hová a férfiak ne tódulnának, ha remélhetik, hogy fiatal hölgyekkel fognak találkozni? E kis köz ennek következtében oly sűrűn telve volt, hogy az áthatolás csak fáradsággal vala eszközölhető. E körülmény azonban, úgy látszik, hölgyeinket nem riasztja vissza. S őszintén beszélve, e körülmény sokszor megbecsülhetetlen szolgálatokat is tesz. Istenem, a sors oly kegyetlen! Oly gyakran vagyunk azon fájdalmas helyzetben, hogy beszélni, vagy legalább – akármit mondjanak, hogy a szerelem követelő, én tagadom; a szerelem mindig igénytelen, természetesen, ha alkalma nincs követelőnek lenni – csak látni ohajtunk valakit, a kit házában nem kereshetünk föl; kit ha utczán találunk, nem kisérhetünk haza; kinek egyetlen szócskát nem sughatunk fülébe!… S van-e a világon kínosabb helyzet, mint kényszerítve lenni: hallgatni akkor, midőn az embernek oly sok mondanivalója van?!…

Azt mondják önök, ott a színház! Igaz; színházban láthatják egymást az emberek, de csak távolról, lopva, kitéve a kémlésnek, a megjegyzéseknek, ily esetekben pedig nem örömest vesszük a figyelmet és a kémkedést. De itt, itt a tömegben! Kinek jutna itt eszébe: számítást találni abban, ha a tömeg valakit fiatal nő közelébe sodor? Az ember észrevétlenűl cseveghet kissé! Ki veheti észre, ha a kezek véletlenűl találkoznak? s mi könnyebb e tömkelegben, mint egy levelkét elrejteni, vagy igent remegve… lassan… susogva kiejteni? És a szerelmeseknek jó fülök van; igen ritka eset, hogy a bármily lassan és remegve kiejtett „igen“, az illető előtt elveszett volna… Midőn szeretünk, szívünkkel és szemünkkel látunk és hallunk; a lélek érzékei pedig sokkal tökéletesebbek a test érzékeinél…

Egy kirakat előtt, melyen igen sok szép kanári madár van, fiatal ember áll, ki szenvedélyes tisztelője lehet e kis énekeseknek, mert figyelme egészen azokra van fordítva. Rendre megvizsgálja mindegyiket, és zavarban látszik lenni: melyiknek adja az elsőséget? Végre megteszi választását, és a tulajdonossal alkuba bocsátkozik.

E fiatal ember pénzviszonyai alig hiszem, hogy kedvezők legyenek; mert daczára annak, hogy a kalmár igen csekély árt szabott, habozni látszik: ha vajjon e vásárt megtegye-e? Midőn azt mondom, hogy nem tartom pénzviszonyait fényeseknek, nem akarom vele e fiatal embert rágalmazni. Ellenkezőleg, ez csak dicséretére szolgál; mert számító gondolkozásra mutat, s bármennyire találják sokan a költői könnyelmüséget érdekesnek: szegény embernél első erény a gazdálkodás! Ez megvédelmez bennünket az adósságtól, és csak akkor érezhetjük magunkat valóban szabadoknak és függetleneknek, ha adósságaink nincsenek.

E jó gondolkozásu fiatal ember tehát – az olvasók közt lehetnek apák is, kik e gyakorlati megjegyzéseket szerzőnek érdeműl rójják fel – kissé habozott; hanem végre elhatározta magát, s már ajkain volt a szó, hogy a kért árt megigérje, midőn oldala mellett valaki fölkiált: „Ah istenem! de gyönyörű kis madárka, szakasztott mása Fiffinek; ezt meg kell vennem!“

A fiatal ember e hangra összerezzent, s gyorsan megfordult, hogy e hang tulajdonosát láthassa.

Tizenhat – tizenhét éves leányka volt az, nagy fekete szemekkel; hosszú, fényes, fekete hajjal, mely egyszerű kalap alá volt ugyan rejtve; de önöknek hozzá kell szokni azon gondolathoz, hogy a szerző kalapokon, ajtókon, falakon, szóval minden akadályokon keresztüllát, sőt még a szivekben is, e mindig gondosan elzárt, s a mellett a világon legapróbb betükkel s leghalványabb festékkel nyomtatott könyvben is olvasni bír a nélkül, hogy még csak szemüvegre is lenne szüksége. Ez ifju leánykának tehát fényes fekete haja volt. E mellett kicsi szája, szép fehér fogai, kedves mosolya, kis keze, kis lába, hibátlan, karcsú termete, s mindezéken fölül vonásain azon megnevezhetetlen valami, mi első pillanatra rokonszenvet ébreszt. Hát még a hangja!… Mondám már, hogy a fiatal ember e hangra összerezzent; s jóllehet mi szegény védtelen férfiak, a női kecsek nyílai ellen nagyon is gyöngén vagyunk fölpánczélozva; mégis nem minden női hangra rezzenünk össze.

A fiatal ember e hangra összerezzent, mert nem azok közől való volt, melyeket három hét alatt el lehet feledni, és – ilyen a véletlen szeszélye! – ugyan e hang volt az, mely, ha még nem feledték el önök, halottak napján a sírkertben reá oly nagy hatást tett. Én e találkozást előre megjósoltam, és ebből láthatják hölgyeim, hogy szavamra lehet valamit adni.

– Mi ára e kanárinak? kérdé a fiatal lányka a madarászt, kezébe vevén a kalitkát, hogy kis lakójában jobban gyönyörködhessék.

A madarász vagy nagyot hallott, vagy nem volt érzéke a zene iránt, mert csepet sem látszott megindulva lenni, midőn válaszolá: „Két forint 20 kr.; de ezen ifju úr már megvette.“

A fiatal leányka arcza elszomorodott.

Ha a megszerzés lehetősége oly dolgokra nézve, melyek birtokára vágyunk, elvész: az mindig szomorúságot okoz, kivált hölgyeknél, kiknél a legapróbb szeszélyek is jelentőséggel bírnak. A lányka tehát, midőn a kalitkát letette, s önkéntelen pillantást vetett szerencsés vetélytársára, nem fojthatott vissza egy sohajt.

– Nem, nem! mondá élénken a fiatal ember, a vásár még nincs megkötve; és ha e madár önnek tetszik, kisasszony, én örömest lemondok arról.

– Ön nagyon szives, uram; de én nem fogadhatom el áldozatát. Ilyen szép szinű és okos kis állatkát ritkán találni, azért csak tartsa meg ön; én várni fogok, s talán majd később találandok másikat, mely Fiffimnek párja legyen. Mert tudja meg, uram, hogy nekem otthon van egy kis kanárim, mely ennek szakasztott mása, s azért akartam ezt megvenni, hogy a szegényke ne unatkozzék, mert én egész nap nem vagyok otthon, s csak reggel és este beszélgethetek vele. Szegény kis állat, mennyire únhatja magát egész nap egyedűl!… De keresni fogok, talán lesz majd több is ehez hasonló.

– Kisasszony, nincs ugyan szerencsém önnek ismerői közé tartozni, s azért talán szerénytelenségnek fogja ön találni kérésemet, de ön nekem igen nagy örömet okozna, ha tőlem e csekély lemondást elfogadná. És ezt meg kell tennie, akaratja ellen is, mert én határozottan kijelentem, hogy most már többé e madarat nem fogom megvenni; és hogyha ön elég kegyetlen lesz ez alkalmat elszalasztani, hogy Fifinek pajtást szerezzen, kivel, mig ön távol van, elcseveghesse az időt: akkor szegény Fiffi unalmában meghal, és ön lesz oka halálának.

A fiatal leányka megijedt e szavakra, s ha nem szégyenli, talán könyeket is ejt, és a fiatal ember – győzött. A leányka udvarias vetélytársának mosolyogva köszöné meg szívességét, mely mosolyt ez, minden kanárik iránti szenvedélye mellett sem adott volna egész erdő madaraiért.

A leányka tehát megvette Fiffi leendő társalkodóját, s csinos gyöngyzacskóból kifizetve a kivánt árt: a kalitkát kezébe vevé, s nyájas bók után, miközben futólagos vizsga tekintetet vetett az ifjura, örömtől sugárzó arczczal és folytonosan beszélgetve Fiffi új barátjához, a mily sebesen a sűrű tömegen át csak lehetett, távozott.

Hát ez az ügyetlen fiatal ember – kérdik önök, türelmetlen olvasónőim, kik szeretnék, ha leendő két szerelmesünk már túl lenne az első vallomások zavarán – miért nem ragadta meg e kedvező alkalmat? miért nem igyekezett nyájas, szeretetreméltó lenni? miért nem ajánlkozott a kalitka hazavitelére? miért nem kért engedélyt viszonlátásra? miért,… miért,… miért,… és szóval, miért viselé magát ily ügyetlenül?

Azért, hölgyeim! mert e fiatal ember szerelmes; s mi több, még egészen huszonkét éves sem volt. Oly életmód mellett pedig, minőt ez ifju folytatni kénytelen volt, huszonkét évvel, kivált ha még szerelmesek is, a férfiak sokkal tapasztalatlanabbak és ügyetlenebbek, mint önök, hölgyeim, tizennégy éves korukban. Azt hiszik önök, hogy ő nem gondolt mindezekre? s nem érezte volna magát boldognak, ha e fiatal lánykának e csekély szolgálatot megtehette volna? Nem vágyott volna-e őt viszonlátni, vele csevegni, nevetgélni, s még sok más ennél érdekesebb és édesebb dolgokra?… Ha ezt hiszik önök, akkor csalatkoznak. Ő mindezekre vágyott, de az a bátorság… az a bátorság! Higyék önök, hogy huszonkét éves korunkban sokkal bátrabbak vagyunk a harcztéren, az öldöklő golyók és villogó kardcsengés közepett, mint a legegyszerűbb fiatal hölgy pillantásai előtt.

Aztán meg más okának is kellett lenni, hogy legalább távolról nem követte őt; mert nézzék csak, a laktanya órájára tekint, s megütközéssel látja, hogy az idő már mennyire haladt. Egyet sohajt, s egészen ellenkező irányban siet el, mint melyben az ifju leányka eltűnt.

III. BÁL AZ „ARANYHORGONYNÁL.“

De most már csakugyan itt az ideje, hogy e fiatal embert megismertessem; mert magamról tudom, hogy nem jövök örömest oly emberekkel érintkezésbe, kiket nem ismerek.

Kövessük őt, igy legalább nyomára jöhetünk: hová megy oly sietve? s ez által körűlményeiről is megtudhatunk valamit.

A fiatal ember tehát, kiküzdvén magát a tömegből, végigmegy a granátosutczán, balra fordul a hatvani-utczába, s az országútra érvén, jobbra kanyarodik, s nehány perczig a szénatér felé haladva: végre betér egy újonan épített háromemeletes házba. Mind a három emelet lépcsőzetén felhaladván, az ajtó előtt czipőjét – bár sem sár, sem hó nem volt – gondosan a lábkeféhez dörzsöli, s oly félénken és remegve tárja fel az ajtót, hogy e körülményből mindenki meggyőződhetik, miszerint ő e szobába vagy mint kérelmes lép, vagy pedig igen alárendelt minőségben van e lakásba bejárata.

A szoba, melybe Frigyes – nem látom át miért ne nevezném őt végre nevén – belépett, tágas nagy négyszöget képezett, és butorzatáról azonnal fölismerhetni az „ügyszobát“. Három nagy asztal, irományokkal megrakva, képezi a fő butorzatot; azok ketteje előtt két fiatal ember űl, leirással elfoglalva; a harmadik asztal előtti szék üres, és hihetőleg Frigyesre várakozik, ki a szobába lépvén: fejbólintással üdvözli társait, és siet a gazdátlan helyet zajtalanúl elfoglalni. A társak siettek e kedvező alkalmat megragadni, s boszúsan csapván az asztalra tollukat, tekintetöket kihivólag fordíták újonan érkezett czimborájokra, mintha mondani akarnák: „Ördögbe az örökös irással! nehány perczig pihenni akarunk, és fogunk, hamindjárt maga Csikar úr lép is a szobába.“

– Csevegjünk kissé, kezdé a czimborák egyike, kihivó arczához nem illő susogással, s oldaltekintettel az ajtó felé, mely a szomszéd szobába nyit. – Frigyes, beszélj nekünk újdonságokat. Több, mint három órája, hogy künn vagy, s ezalatt egész hírlapot lehet szerkeszteni.

Huszonkét éves korunkban oly közlékenyek vagyunk, kivált midőn szivünk szerelemmel van tele! Kedveseinkről mindig gyönyörünkre szolgál beszélhetni, s azért oly természetesnek találom, ha fiatal emberek sohasem fáradnak ki regélni és hallgatni a szerelmi kalandokat.

Mig Frigyes úr figyelő társainak a fejlődő szerelem ékesszólásával elregéli kalandját, mely a sírkertben kezdődött, s a madárvásáron oly érdekes és sokat igérő folyamatba lépett, miután ezt önök másodszor hallanák: felhasználom az alkalmat felőle mindazt elmondani, mit szükségesnek tartok arra, hogy elbeszélésem hőse megszűnjék önök előtt ismeretlen lenni.

Ha valamely társaságban valakit bemutatnak, a bemutatónak nincs szüksége az illető külsejét leírni, miután azt mindenki láthatja; de nekem, ki csak gondolatban vezetem önök elé fiatal barátomat, ezt tennem kell, annyival is inkább, mert akármit beszéljenek is az úgynevezett „okos“ emberek: a külső, első és fődolog a társaséletben, s egy szép termet, hozzá érdekes arcz, a legjobb ajánlólevél, mely első pillanatra megnyer részünkre igen sok embert; mert, amint önök is tapasztalhatták, azon emberek száma nem csekély, kik a külső után itélnek.

Az én fiatal barátomnak nincs oka elégületlennek lenni külsejével. Termete magas, karcsú, hibátlan, s ha arczát nem nevezhetem is szépnek: vonásai kifejezésteljesek, s ez nagyobb előny, mintha szépek, de ostobák lennének. Fekete szemeiben tűz van, s ha mosolyog, ajkai két sor fogat mutatnak, melyek épek és fehérek. Öltözete, ha nem fényes, s nem is mindig divatos, de tiszta és ízletes, s a szegény osztálynál e két tulajdon az, mi a gazdagoknál a fény és a divat. Állására nézve, irnok Csikar ügyvédnél, s ha azon husz pengőforint, mi egész havidíját képezi, s melyért naponkint nyolcz–tiz órát kénytelen ez irodában tölteni, nem enged is meg neki – amint ezt önök nekem minden bizonyítgatás nélkül el fogják hinni – szükség fölötti kiadásokat: adósságai nincsenek, rongyosan sohasem mutatja magát, sőt néha még színházban is láthatni őt – természetesen a karzaton; de mit akarnak önök! a színi illusio seholsem tökéletesb, mint a karzaton. Kérdezzék csak önök a szinészeket: nem a karzat-e leghálásabb része a közönségnek? s azért csoda-e, ha vannak köztök, kik kiválólag ez osztály kegyei után törekednek.

Ennyi mindössze, mit önöknek hősömről mondhatok; de hízelgek magamnak, hogy e kevéssel is sükerült önökben iránta jó elővéleményt ébreszteni.

Elbeszélését társai annyi figyelemmel hallgatták, s eléadása iránt oly nagy érdeket bírt gerjeszteni, hogy megfeledkezve azon körülményről, miszerint Csikar úr a szomszéd szobából minden perczben kiléphet, s meglepheti őket, odahagyták asztalaikat s hozzámentek, hogy susogásából egyetlen hangot se veszítsenek el.

Szegény fiatal emberek! Elmerültségökben nem vették észre, amint a szomszéd szoba ajtaja zajtalanúl megnyílt, s azon Csikar úr kilépett; és csak akkor rezzentek föl, midőn főnökük durva és szigorú hangon rájok kiáltott:

– Mi ez?… Igy lopják magok a drága időt? Ezért fizetem magokat? És maga Frigyes, kit azon bizalommal tiszteltem meg, hogy távollétemben a felügyeletet vigye, s kinek havidíját ezért társaié fölött oly jelentékeny összeggel neveltem, igy felel meg bizalmamnak? Ez a hála, ez a köszönet? Szégyeneljék magokat, fiatal emberek, hogy ily könnyelmüen koczkáztatják állásukat! Mit tevők lennének, ha én olyan szigorú lennék, mint más, s e perczben kiadnám útjokat? De én ezt nem teszem. Én magoknak atyjok akarok lenni, s azért ez egyszer megbocsátok. De maga Frigyes, maga kétszeresen hibás! Hol járt oly soká? Más ember egy óra alatt megtette volna azon utat, melyre magának három óra kellett? Mit csinált ez idő alatt? feleljen!