Part 5

Az ismeretlen nő igen kevés ismeretséggel látszott a fővárosban birni, mert bár már több mint egy hét óta áll a kiállitás tárva, s bár ez idő alatt a termek szüntelen telve voltak szemlélőkkel: olyanokkal, kik a müvészi tökélyt bámulák képén, sokkal; de ollyannal, ki abban ismerőjét lelné fel, egyetlen egygyel sem találkozott.

Feltünő volt az ifju müvész előtt, hogy testvére, Arthur, ki azelőtt a müvészet ez ága iránt épen nem mutatott valami nagy lelkesültséget, most annyi érdekeltséget tanusitott, hogy megnyitása óta a nap minden óráját épen mint ő, a kiállitásban tölté.

Nem is mulasztotta el ebbeli csodálkozását testvére előtt nyilvánitani, de ez őt csakhamar kielégité azon nyilatkozattal, hogy ez előszeretet, e lelkesedettség egy velenczei müvész diadalainak láttára támadt lelkében, ki Londonban ugy mint New-Yorkban a közbámulás és köztisztelet tárgya volt, s kinek baráti szeretetéről több izben volt alkalma meggyőződni.

E felvilágositás által meggyőzetve csakhamar hozzászokott őt szüntelenül egyegy festvény szemlélésében elmerülve látni, bárha ez a képekre igen kevés figyelmet forditott, s kém-szemei untalan a bejáratnál előtünő látogatókat vizsgálgaták.

Az ifju müvész épen festményének vizsgálóin tartott szemlét, midőn a bejáraton egy magas, fényesen öltözködött úr tűnt elő, kinek megpillantására Arthur megremegett egész testében, s arcza halálsápadttá lőn.

Az ujonnan jött a legelső képek egyikéhez lépett, s mig azt bizonyos kicsinylő mosollyal vizsgálgatta, addig az orvos testvéréhez sietett.

– Az istenért bátyám, mi lelt? – kérdé ez ijedten – arczod sápadt, egész valód remeg…

– Rögtön jött szédülés fogott el. Alig birom magamat tartani és egész testemben szaggató fájdalmakat érzek. Add karodat és vezess haza.

A fiatal müvész feledé, hogy mennyire érdekében fekszik, festvényét pillanatra sem hagyni el, és testvére kivánatának engedett, kinek halványsága csak akkor tűnt el némileg, midőn a teremből levezető lépcsőzeten leérve, a kiállitás épületét odahagyák.

Gyöngéden vezeté őt szállására, s bár csakhamar megszűntteknek nyilvánitá szenvedéseit, nem hagyá őt többé el, s csak késő este tért haza, miután meggyőződött, hogy testvérét nemcsak veszély nem fenyegeti többé, hanem futólagos baja is végkép tovatűnt.

Egész szenvedéllyel csüggött ő bátyján, mint egyedüli lényen, kihez vérségi kötelék csatolta; mert Arthuron kivül több testvére nem volt, és igy egész szeretetét ő benne öszpontositá.

Csak midőn szállására érve szokása szerint ismeretlennője naplóját vevé elő, hogy százszor átolvasott sorain merengve, álmainak tündéreül megnyerje őt, csak akkor gondolt rá, hogy bátyjának e betegsége mily roszkor érkezett, s hogy talán az egyedűli alkalmat veszité el általa ismeretlennője felől valamit megtudhatni.

De testvére iránti szeretete sokkal élénkebb volt, hogysem megbánta volna a mit tőn. Legfölebb a véletlen szeszélyére szórt egypár átkot, s azután ismét a naplóba temetkezve sokáig merengett a kedves sorokon, mig végre szemeire jótékony álom borult, s elveszté öntudatát, hogy lelke gyöngéd álomkép által ragadtassék egy édes mennyországba, melyről ébren még ábrándozni is remegett…

Élénk s többször ismételt kopogás ébreszté föl.

Midőn pongyoláját magára vetve ajtót tárt, azon egy idegen úr lépett a szobába.

Magas, szikár termetű férfi volt ez, hidegen szigorú arczkifejezéssel, melyet nagy lelógó bajusza, és sűrű haragos szemöldei még szigorúbbá tevének.

Mi már ismerjük ez idegent. Legalább egyszer, futólagosan láttuk őt. Emlékezhetnek szép olvasónőim a kiállitási teremben azon férfira, ki megjelenésével Arthurra oly élénk hatást gyakorolt. Ezen férfi senki sem volt más mint amaz idegen.

De müvészünk előtt tökéletesen ismeretlen volt, és igy természetesnek tarthatjuk csodálkozását e szokatlan kora látogatáson, egy idegen részéről.

– Várnai Ákos festész úr?

– Én vagyok.

– Bocsásson meg uram, hogy ily korán háborgatom önt, de egy igen fontos és sürgős dologban jövök, mely nem szenved halasztást.

– Szolgálatjára állok.

– Én Árkosi báró vagyok.

– Nincs szerencsém.

– Érthetőbben fogok beszélni. Én férje vagyok azon nőnek, kinek arczképét ön oly élethűn eltalálta, s melyet tegnap volt alkalmam bámulhatni a műkiállitáson.

A müvész arczán e szavak hallatára bizonyos görcsös rángatózás suhant át, de elég erős volt felindulását leplezni, s hideg, kimért hangon mondá:

– Nem értem önt, báró úr.

– Bámulatos. Pedig ugy hiszem elég értelmesen fejeztem ki magamat. Én férje vagyok uram azon nőnek, kinek ön élethűn talált arczképét a kiállitásban kitette.

– Ön téved, báró úr. Én nem arczképet adtam a kiállitásba. A festvény, mi nevem alatt áll ott, egy eszményképet ábrázol. Önnek nejét nincs szerencsém ismerni.

– Csodálatos. És mégis a legkisebb vonásig el van találva! Minden, minden, még ama kis fekete szeplő is állán. Becsületemre, ez meglep!

– Engem hasonlólag, uram; annálinkább, mert mint már mondani szerencsém volt: én sohasem láttam a bárónőt.

– Nem?! Lelkemre ez különös összetalálkozása a véletlennek. Midőn egy eszményi kép, melyet a müvész föllelkesült phantaziája teremt, annyira találkozik egy élő nő arczképével, kit önön kivül senkinek sem jutna eszébe eszményinek találni. Ha ha ha! Nem találja ön is szerfölött nevetségesnek e véletlent!?

– Bocsánat, báró úr, de meg nem foghatom…

– Mi jogosit fel e viseletre? Mindjárt megmondom. Uram, én nem vagyok azon emberek közől, kiket oly könnyen fel lehet ültetni, s kik arra látszatnak születve lenni, hogy mások által bolondokká tétessenek. Én, mint már kétszer is mondám, férje vagyok azon nőnek, s azért jövök, hogy megtudjam öntől: minek köszönjem a meglepetést, hogy nőmnek tudtomon és akaratomon kivül festett arczképét közszemlére kiállitva találjam?

– Miért kényszerit báró úr harmadszor ismételnem: hogy én ön nejét nem ismerem, sohasem láttam?

– Ön hazudik!

– Báró úr!

– Ön nem elég hogy aljas, ki egy ember házába lopózkodik, hogy becsületét megrabolja, mert hasztalan minden tettetés: ön nőmnek szeretője. Rég gyanitom e szövetséget, most már bizonyos vagyok benne. Nem elég, mondom, hogy aljas; gyáva és hazug is akar lenni.

– Ne tovább báró úr!

– Még egyszer ismétlem: ön hazug, gyáva!

– Vegye vissza ön e czimeket báró úr!

– Soha. Hanem ha önben van még egy parányi becsületérzés…

– Holnap öt órakor reggel a budai hegyek közt a „Fáczán“ közelében.

– Nyolcz órakor, ha önnek is ugy tetszik. Akkor szoktam kelni, s engedje meg, hogy szokásomat követhessem.

– Nyolcz órakor tehát.

– Ott leszek. De tudtára kell adnom, miszerint csep kedvem sincs ok nélkül kikocsikázni.

– Engedje ön részemről is megtenni e figyelmeztetést.

– Tehát!

– A „Fáczán“ közelében, nyolcz órakor!

A báró távozott. Az ifju müvész arcza elhatározottságot és örömet fejezett ki.

– Mily szerencse! – kiálta fel. – Megölöm, vagy ő gyilkol meg engem! Épen jókor jött. E reménytelen, határozatlan állapot elviselhetlenné vált! Tehát meghalok, vagy szabaddá teszem őt! Szabaddá?! Hiszen kedvese van, kit szeret. Mindegy. Megölöm e kedvest is, s akkor szeretnie kell!… De Arthurnak mitsem szabad e párbajról tudni. Megkisértené megakadályozását, s kellemetlen jelenetek fejlődhetnének.

E gondolatok után, melyeket izgatottságában fennhangon mondott el, öltözködni kezdett, miközben hidegvérét és nyugodtságát tökéletesen sikerült visszaszereznie.

És erre épen nagy szüksége volt, mert kevés időre e jelenet után bátyja lépett a szobába, kinek természetesen mitsem szólt ez esemény felől, s ki előtt oly elfogulatlanul viselte magát, mintha misem történt volna, s bár csaknem az egész napot társaságában tölté, viseletében misem volt, mi ennek gyanuját fölébreszthette volna.

Késő este volt, midőn a két testvér elvált egymástól, de még sem annyira késő, hogy Ákos egy barátját, egy fiatal orvost, föl ne kereshette volna, tudtára adni a nap eseményeit, s fölkérni segédül a viadalnál.

Ennek társaságában találjuk őt másnap reggel a kijelölt időben a „Fáczán“ közelében. Nem volt okuk a várakozás unalmassága ellen panaszkodni, mert a báró is csakhamar megérkezett egy orvos és segédje kiséretében.

Szótlanul köszönték egymást, s elindulának alkalmas hely keresésére.

Nem kelle sokat fáradniok: alig száz lépésnyire az emlitett vendéglőtől egy kisded térre akadtak, hol a világon legkényelmesebben lehetett egymást meggyilkolniok.

– E hely talán elég jó! – mondá a báró.

– Amint tetszik! – válaszolt a festész.

A társaság megállapodott. A báró segédjének félrevetett köpenye alól két kard tünt elő, mig a festész segédje két egymáshoz mindenben hasonló pisztolyt vőn elé kabátja zsebéből.

A segédek tanakodni nehány lépésre félrevonultak, s mig az orvos sebészi táskáját rendezgette, az ellenfelek izgatottan járkáltak alá s fel a regg harmatjától még nedves pázsiton.

Senki egy szót sem szólt. Azon ünnepélyes csend volt ez, mely párviadaloknál a viadalt közvetlenül megelőző perczekben szokott bekövetkezni. Midőn mindenik fél saját gondolataival van elfoglalva, s mely a milyen természetes, épen oly czélszerű is, mert elleplezi némileg azon felindulást, gyakran remegést, mit mindenki titkolni igyekszik, s mitől kisebb nagyobb mértékben a legbátrabb férfi sem mentt.

Végre a segédek visszatértek s tudatták a felekkel, miszerint pisztollyal fognak verekedni, s a lövés tizenöt lépésről s egyszerre történendik.

Mindkét fél közönyös arczczal, ellenmondás nélkül fogadá e tudósitást, s mig a báró segédje a pisztolyok megtöltésével foglalkozott, addig a müvészé a helyet mérte, s jelölte ki mindkét felől egyegy zsebkendővel.

Mindkettő pisztolyt vőn kezébe, s a kijelölt helyre állt.

– Uraim, a „három“ szóra lőni fognak – mondá a báró segéde, és olvasni kezdett: – Egy… kettő… három!…

Mindkét lövés eldördült – mindkét ellenfél véresen rogyott össze.

IV.

A segédek és orvos hozzájok siettek.

A bárót halva találák. Ellenfelének golyója épen szivén furódott keresztül.

A festész életben volt ugyan, de oly veszélyesen megsebezve, hogy az orvos, ki azonnal kötözni kezdé a sebet, sohajtva nyilvánitá, miszerint igen kevés reménye van őt az életnek visszaadhatni.

Szerencsére a hely hol a párviadal történt, mint már emlitők, alig száz lépésnyire volt a „Fáczán“ vendéglőtől, s itt leltek szobát, hová a megsebzettet gyöngéden beszálliták, mig a báró testét segédje házába viteté.

A festész öntudatlan állapotban feküdt kórágyán barátja és az orvos által pillanatra sem hagyva el; s mig őt ápoltatása és ha lehetséges, meggyógyitása iránti megnyugvással pillanatokra egyedül hagyjuk, jerünk testvéréhez, ki e gyász esemény felől még mit sem tud, s ki e nap reggelén egy szinte igen fontos lépésre határozta magát, mely testvéri szivének becsületére válik, s melyet ha igazságosak és méltányosak akarunk lenni: elhallgatnunk nem szabad.

E fontos lépés semmi sem egyéb, mint egy titoknak fölfedése, melyet viselete után itélve a találékony olvasó már ugy is sejt, s melyet ez épen e nap reggelén akart testvérének fölfedezni.

Alig mult el reggeli nyolcz óra, midőn testvére szállására ment, de hasztalan, már nem találta honn.

Dél felé ismétlé látogatását, épen oly eredménytelenül.

– Hátha már késő lenne?! – kiálta fel szemrehányólag, s gyötrő sejtelemtől kapatva meg. – A bárónak kétségkivül szemébe tünt neje arczképe, és hátha… ah, hatalmas isten! csak e csapást ne mérd rám. Én lennék halálának oka. Miért nem fedém fel e gyászos titkot azonnal előtte?!

Mohó sietséggel ment a kapushoz tudakozódni.

– Reggel korán ment el hazulról.

– Korán?

– Alig volt hat óra midőn távoztak.

– Tehát nem egyedül volt.

– Egy barátja jött hozzá, s azonnal bérkocsiba ültek, mely őket a kapu előtt várta.

– S azóta nem volt honn?

– Nem. Azóta mit sem tudok felőle.

Arthur szivében tőrszurást érzett e szavakra, s minden áron bizonyosságot akarván szerezni, a báró lakására sietett.

Itt mindent a legnagyobb zavarban lelt.

A szolgák fejöket vesztve futkostak ide s tova, s csak nagy sokára akadt egyre, ki képes volt kérdéseire némi összefüggéssel válaszolni.

Ettől megtudta az eseményeket.

Hogy ki volt a báró gyilkosa, azt hevesen dobogó szíve azonnal tudtára adá, de a párbaj mikénti meneteléről, valamint a báró ellenfeléről bizonyost mégsem tudhatott meg.

A szolga elmondá, hogy e tekintetben a házban kitől sem nyerhet felvilágositást, de meg tudta mondani azon úr nevét és szállását, ki ma reggel urával elkocsizott, s ki pár órával később a halottat a palotába szállittatá.

Arthur a báró segédéhez sietett, s ettől tudá meg a történtek részleteit.

Azonnal bérkocsiba veté magát, s bár a kocsis, dús ajándékai által meghóditva, oly sebesen hajtott, mint csak lovai győzék, nyugtalan szive mégis igen lomhának találta a haladást, s untalan nógatá a kocsist igéretekkel és fenyegetésekkel egyaránt.

Végre a kivánt helyre ért, s a szobába rohant, melyben testvérét mondák feküdni.

Még mindig öntudatlan állapotban találta őt, barátjától s az orvostól környezve, s bár az orvos azonnal elébe ment s mérsékletre inté őt: alig birá magát megtartóztatni, hogy halvány és véresen fekvő testvérére ne boruljon, kinek láttára az öntudat szemrehányásai föltámadának keblében, s kinek szenvedéseiért enmagát vádolá…

Egy hétig tartott a fiatal müvész öntudatlan állapota. Egy hosszu hétig szaggatta Arthur szivét azon irtóztató bizonytalanság: ha testvérének fölgyógyulásához lehet-e reménye vagy nem, s csak ezután vigasztalá meg szivét az orvos egy halvány sugarával a reménynek.

Egy hét óta e tudósitásra először hunyá szemeit jótékony álomra, s ekkor is csak azért, hogy koporsóval és szemfedéllel rémítse őt a szunyadni nem biró öntudat…

Pár nap mulva, leirhatlan örömére, az orvos remény mellett valószinűségről is tőn emlitést betegének fölgyógyulását illetőleg, s csak e boldogitó hir vétele után jutott eszébe először: hogy testvérén kivül más lény is van a világon, ki szivét érdekli, s csak ekkor gondolt azon boldogságra, mi reá vár, s melynek megszerzése testvérének csaknem életét ragadta el.

Sokkal jobban szerette azonban öcscsét, és sokkal inkább érezte irányábani lefizethetlen tartozását, semhogy csak meggondolta volna is elhagyni őt, habár pillanatokra is, s azért megelégelte Matildnak, a most már szabad Matildnak irni; sürgetőleg kérvén őt, e levél vétele után rögtön meglátogatni őt, miután ő e helyet pillanatra sem hagyhatja el egy szent okból, melyet, ha szives lesz kérésének engedni, azonnal tudatni fog vele, s mely mindkettőjökre nézve igenigen nagy fontossággal bír.

Pár óra mulva e levél elindulása után egy nemesi czimerrel ékitett fogat állt meg a „Fáczán“ vendéglő előtt, melyből egy egészen feketébe öltözködött urhölgy szállt alá.

Hűn talált arczképe után azonnal fölismerjük. Matild volt.

Arcza halvány, izgatott vala, s bár férje halála, a történtek után, ránézt inkább kellemesnek mint lesujtónak nevezhető: bizonyos önkénytelen megrendülést, megilletődést, mit a halálnak e szokatlan, e különös neme, a botrány, a világ fecsegései nagy mértékben segitének elé, nem küzdhetett le belsejében.

Midőn a kocsiból földre szállt, Arthur, ki szobája ablakából a kocsi közeledtét azonnal észrevette, már közelében volt, s karjára öltvén őt, nemsokára eltüntek a hegyek belsejébe vezető kigyózó ösvényen.

Mit szóltak egymásnak? Mit beszéltek? Hányszor meg hányszor tevék egymást bizonyossá tisztán megőrzött szerelmökről? leirni meg nem kisértem.

A szerelmesek szavai olyanok mint a madarak csevegései: sejtjük tartalmuk gyöngédségét, szépségét; de sem érteni sem utánozni nem birjuk azokat.

Minden bizonnyal, szép olvasónő! már te is voltál valaha szerelmes, vagy ha még nem ismered ez égi érzést, mely a szivnek az, mi virágnak az illat, fának a lomb, kétségkivül voltál már tanuja két szerelmes örömének, midőn csak pár héti, vagy csak napi távollét után egymást viszonláták. Nemde: vége hossza nem volt a kérdezősködésnek, az öröm és boldogság nyilvánitásának?

Pedig a te szerelmeseid csak hetek óta nem láták egymást; a te szerelmeseid nem voltak oly megdönthetlen akadály, oly roppant távolság által elválasztva; és mi türhetővé, elviselhetővé teszi a távolságot: reményük, egymást birhatni nem volt merész ábránd csupán. A fiúnak voltak barátai, kik bátoriták, elszórák őt. A leánynak volt anyja, a barátnék közt a legjobb, a legigazabb, a legszeretőbb! Ez vigasztalta őt, ha fájdalmas mélaság fogta el: letörlé könyeit, ha sirt. S titkon a remény sugáraival fényesité meg lelkét, midőn atyja szigoru szavai őt a kétségbeesés sötét örvénye felé vezeték.

De fájdalom! e két szerelmesnek sem vigaszt, sem reményt nem nyujtott senki, sőt minden, minden körülmény ellenök volt! Ők saját szivökre, egymás iránti szerelmökre voltak hagyatva csupán. Ez volt egyedüli forrása hitöknek, erélyöknek, reményeiknek…

Elképzelhető azért a lázas öröm, az üdvezitő mennyország, mit e pillanatban e két lény élvez, midőn oly sok idő, annyi legyőzhetlennek tetsző akadályok, és ah! annyi fájdalmak után egymást végre viszonláthaták…

Szinte véteknek tartom közelökbe – a szerelem e szentélyébe – lépni. De vannak dolgok, melyeket teljesítni, bármily fájdalmasok legyenek is azok: kötelesség. És nekem irántadi kötelességem szép olvasónő! ellesni e szerelmesek szavait, hogy azokat veled közölhessem!

De lám, mennyire csalódtam. Azt hittem, boldog szerelem édes zenéjétől fog lelkem elragadtatni ez egymást oly régen nem látott pár közelében, és im az első hangok, melyeket fülembe hoz a lengedező szellő: a fájdalomnak és panasznak hangjai.

Arthur semmivel sem rosszabb testvér, mint minő szerető, s igy a boldogság mámorának e pillanatában sem felejtkezett meg arról, ki neki e boldogságot szerzé, s ki e pillanatban még mindig élet és halál között lebeg.

E megemlékezés megzavarta örömét, s megbocsáthatlan bűnnek tartotta volna csak pillanatokig is késedelmezni azon körülmény megemlitésével, mily és mennyi összefüggésben áll e boldogtalan párbaj imádottjával.

Mindent elmondott kedvesének, nem hallgatva el semmit, mi ez eseményre legkisebb mértékben vonatkozott.

Meghatóan festé le öcscsének boldogtalan szenvedélyét, s terveit sem mulasztá el fölemliteni, miszerint a férj után a szeretőt is meggyilkolni kész, csakhogy bírhassa őt.

Matild leirhatlan érdekkel, részvéttel, fájdalommal hallgatta szavait.

A nők előtt mindig bizonyos érdeket kölcsönöz egy férfit illetőleg azon tudat, hogy általa érdekelve van, ha mindjárt részéről legparányibb vonzalom sem nyilatkozik irányában.

Miként ne érdekelte volna őt az ifju festész, ki a nélkűl, hogy valaha látta volna őt, szenvedélyre gyúlt egyedül arczképe láttára és naplója olvasására?

Miként ne érdekelte volna őt a szenvedélyes szerető, a lovagias férfiu, ki szive vérét volt kész ontani inkább, mintsem csak egy hangot ejtsen is olyant, mi őt elárulta és megpiritotta volna?

Miként ne érdekelte volna végre egy ember, ki szereti őt, ki életét koczkáztatá birhatásaért, s ki végre testvére azon férfinak, kit szeret, s kinek viszonszerelme egyetlen boldogsága?!

Midőn Arthur elbeszélését elvégezte, szemében nem tartóztathatott vissza nehány könyet, s zokogva borult kedvese karjai közé.

– Érettem, általam lőn boldogtalanná, – kiálta fájdalmas hangon – és én mit sem tehetek megorvoslására! Mégcsak reményt sem adhatok vigasztalására, mert e szívben csak egyetlen egy érzés él, s ez érzés: szerelmem, irántadi szerelmem. Arthur! Mit tenni? mit tenni?!

– És én érzem, hogy sohasem lenne bátorságom, kivált e gyászos esemény után épen nem! elébe állani, s nyiltan bevallani, mikép a gyűlölt vetélytárs, kit imádottja szeret, s kit ő ismeretlenül halálnak áldozott, senki más mint én, testvére, kinek még a boldogság sem édes többé, miután tudja hogy az őt oly igen szerencsétlenné teszi. Ezt kellene tennem, érzem, tudom, de sohasem leendek elég erős reá, ezt is bizonyosan tudom.

A két szerető ezután tanácskozni kezdett a teendők felől, s csak akkor térének vissza a vendéglőhez, miután tökéletesen tisztába hozák: mikép kellessen magokat viselniök, hogy sem szent kötelességök: a kegyeletteljes gyöngédség a szenvedő müvész iránt, sem szerelmök ne szenvedjen általa.

Arthur a bárónőt kocsijába segité, s mig ez a város felé sebesen elvágtatott, addig ő beteg testvéréhez sietett, kinek ágyát pillanatra sem hagyta el.

A beteg javulása a hogy a kétség vonalát meghaladta, pillanatról pillanatra sebesebben haladt előre.

E fiatal életteljes vér, s a természet erélye leküzdék a kórt, s a seb, mely pedig alig tiz esetben egyszer nem okoz halált ily veszélyes helyen, (a golyó melle közepén hatolt keresztül) lassankint hegedni kezdett.

A tetemes vérvesztés azonban annyira elgyengité őt: hogy többet volt öntudatlan, félálomszerü helyzetben, mint eszénél.

Ilyenkor testvére és az orvos gondoskodásait egy halvány s minden lélegzetén, minden legkisebb mozdulatán kifejezhetlen érdekeltséggel csüggő nő osztá meg, ki az anya, testvér, nő gyöngédségeivel halmozta el őt.

E nő Matild volt, ki mihelyest a beteg álmából ébredezni, s öntudatát visszanyerni kezdé, tovatünt ágya mellől.

Ilyenkor a beteg, bár az orvos szigoruan megtiltá a beszédet, nem teheté, hogy álmairól ne beszéljen, s testvérének tudtára ne adja: hogy ez édes, e boldogitó álomképeket az imádott ismeretlennő alakja szövé.

Nehány hét alatt javulása annyira haladt, egészsége, ereje annyira visszatért, hogy türelmetlen kéréseire az orvos már a napot is meghatározá, melyen először leend szabad ágyát elhagynia.

Már csak pár nap volt hátra még ez általa annyira sovárgott pillanatig, midőn bátyja, ki ez idő alatt a nap és éj csaknem minden óráját közelében tölté, sürgős levelet vőn, mely őt, – mint testvérének mondá – a fővárost nehány napra elhagyni kényszeriti. Öcscsét igen szomoritá e hir, de ő, könyes szemekkel bár, tudtára adá, hogy e sürgős körülmény nem szenved halasztást, s hogy másnap reggel indulnia kell.

Reggel bucsút vőn s távozott, s bár alig párnapra mondá elhagyni öcscsét, olyan szomoru, olyan bánatos arczczal szoritott testvérével kezet, zárta őt karjai közé, s halmozta el csókjaival, szóval ez elválás olyan szomoru, olyan bánatos volt, mintha e távozás örökre szétválasztaná őket, s mintha a viszonlátásnak még csak reménye sem élne keblében már.

Ákos a napot türelmetlen várakozásban tölté. Még egy nap! – gondolá elragadtatással s én talán látni fogom őt, őt, kiért meghalni öröm, ki nélkül élni keserűség nekem!

Lassan, de végre mégis csak eltelt a nap, s a hogy az éj közeledett, öröme mindig nagyobb, nagyobb lőn. Az éj már a nélkül is régi kedvencze volt. Sokkal jobban szereté mint a nappalt. Hogy is ne? A csillagsugarak álmat szövének szemeire, s ez álmak megadák neki azon boldogságot, mit a való, mit a nappal megtagadott tőle, s miről csakhogy álmodhassék, kész lett volna egy örökkévalóságot keresztülaludni.

De ez éj ellenkezőleg a többivel, nem szelid boldogitó képekkel, hanem gyötrő fájdalmas dolgokkal vette körül lelkét, s ő ez egyszer sokkal boldogtalanabbnak érezte magát álmai közt, mint a most már egy reménysugárral gazdagabb valóságban.

Nincs fájdalmasabb az emberre nézt, mintha gonosz sejtelmei álom-alakban nyilatkoznak. Mit a józan itélet, a megfontolás, az ész világánál leküzd ez ijesztő rémnél, azt álmainkban a féktelen szabadjára hagyott phantazia megtestesiti, s nekünk átérezni, átélni kell azon gyötrő, ijesztő jövőt, mivel a sejtelem rémit, s mit az ébrenlét, az öntudat perczeiben legyőzünk, vagy elaltatunk.

Ákos éjszakája ilyen volt. Gonosz álmai egész éjen keresztül gyötrék, s reggel felé annyira elviselhetlenekké válának, hogy fölébredt bele, s még ekkor sem sikerült leküzdenie azon önkénytelen nyugtalanságot, mi rajta erőt vőn, s mi neki végtelen szenvedéseket okozott.

Érzé, hogy minden áron menekülnie kell e lelkiállapottól, s bár az orvos jelen akart lenni, midőn ágyát először odahagyja, nem volt türelme, ereje, bevárni ennek megjöttét, s fölkelvén, felöltözködött s odahagyá az annyira megúnt szobát.