Part 4

– Phantaziám élénktelenségének és felfogásom hiányának ródd fel a hibákat, de e kép eszményi alak.

Arthur merően tekintett testvére szemei közé. Vonásai lassankint elszomorodának.

Szünet után mohón megragadá kezét:

– Öcsém, te nem szeretsz többé ugy, mint egykor szeretők egymást, amidőn nem volt lelkünknek egyetlen gondolata, melyet vonakodtunk volna egymással közölni. Öcsém, légy nyilt, e kép?

– Legyen, mindent elmondok. Hiszen te testvérem vagy, ki előtt nem szabad semmit eltitkolnom.

– Igy, igy öcsém, legyünk ismét a régiek. E kép?

– Nem eszményi. E kép eredetije él, vagy legalább élt egykoron.

– Mit mondasz? s te nem ismered őt?

– Sohasem láttam.

– S ez arczkép?

– E másik után készül, melyet maga a nő festett – kedvese számára.

Arthur mohón ragadá ki testvérének kezéből a miniature-képet, s hosszasan merengett rajta vizsga tekintetével. Nehány percz mulva élénken kérdé:

– Ki számára készited ez arczképet?

– Senkiére. Magam magamnak fogom megtartani.

– De hátha ez arczképet valaki tetszésed szerint megfizetné?

– Milliókért nem adnám!

– Különös, és miért?

– Mert…

– Mert?

– Mert ez arczkép eredetijét szeretem, s mert ez arczkép által remélem őt feltalálhatni.

– Te szereted őt?

– Szenvedélyesen; s hogy feltalálhassam, festém e képet; s ha feltaláltam: kész vagyok odadobni életemet, legyilkolni férjét épen ugy mint kedvesét, csakhogy birhassam őt!

Arthur arcza e szavakra fájdalmat, rémületet fejezett ki, mint azelőtt meglepetést.

– Szánlak testvér, te egy gyilkoló szenvedélynek lettél rabjává, melytől félek, hogy vészt hozand reád. De mondd csak, tehát sohasem láttad őt?

– Soha.

– És miként jutál ez arczképhez?

– Igen egyszerüen. Halld:

– Mintegy két hóval ezelőtt egy napon a közel hegyekbe rándulék ki, azon szándékkal, hogy csak éjjelre fogok visszatérni a városba, melynek poros, bűzhödt levegőjét már alig birám tovább, s melytől, ha csak órákra is menekülni, roppant élvezet volt nekem. A zöldbe érve tökéletesen át akartam élvezni egy kirándulás gyönyöreit, s azonnal kalandozni indultam a lombdús fák által ékitett bérczek közé. Kétszeres érdekkel ragadták meg lelkemet a táj szépségei. Mint ember elragadtatám nagyszerüsége által az egésznek, mint festész térdre omolva hódoltam harmonikus összeállitásán, mystikus szerkezetén a részleteknek. Mindig távolabb haladtam, a nélkül hogy erről legkisebb tudomásom lett volna, amint a magasabb csúcs, egy gyönyörü kilátást igérő pont tűnt szemem elé, s én oda irányzám lépteimet. A csúcsra érve még át sem adhatám magamat tökéletesen a vizsga szemlélődésnek, midőn a fűben, alig két lépésnyire lábaim előtt, egy könyvet pillanték meg, mely, azonnal meggyőződtem, napló volt, melybe egy nő rakta le lelkének legtitkosabb gondolatait, szivének legfájóbb panaszait, s melynek levelei között ez arczképet lelém, mit, mint a naplóból megértém, maga a nő festett – kedvese számára.

– S nem akadtál nyomára tulajdonosának?

– Nem, pedig mindent elkövettem e czélra. Összekalandoztam a vidéket, tudakozódtam a környékbeliektől, de semmi eredményre nem jutottam. Egy favágó állitá, hogy egy magas termetü és igen fényes öltözetü úrhölgyet látott ugyan a napokban e tájon járkálni, de mindössze ennyi, mit megtudhaték.

– Tovább, tovább.

– A naplót a képpel együtt haza hozám, – s most őrjöngő szenvedéllyel imádom ismeretlen tulajdonosnőjét. Ne kivánd hogy e szerelem keletkezését részletesen elmondjam: nézd e képet, olvasd át e naplót, átláthatod, hogy ily nőt nem lehet nem szeretni. Ah, mennyi szerelem… mennyi önfeláldozás… mennyi erő…

Arthur a naplót kezébe vette, s mig rendkivüli érdekkel olvasá végig sorait, addig testvére ujból festő-állványa elé ült merengeni és munkáját folytatni.

Hagyjuk őt kedvencz foglalkozásánál, s lássuk a napló tartalmát.

II.

Egyszerű kötésü könyvecske volt ez, teleirott lapokkal, melyek egy női szív életét, reményeit, emlékeit, örömeit, fájdalmait, legtitkosabb sejtelmeit és leggondosabban rejtett gondolatait tartalmazák, azon őszinte leplezetlen gyermekies igazsággal, mellyel a lélek magamagával társalog az önvizsgálat perczeiben.

Első lapjain a játszi gyermekkor örömei, később a sejtelmes serdülő kor ködszerű vágyai és a nyilatkozó hajlamok valának annyi hűséggel, oly élénk színekkel festve, hogy az ember szinte maga előtt látta a pajzán gyermeket amint pillék után szaladgál, s amint pár évvel később piruló arczczal s dobogó szívvel iramlik tova egyegy pajzán szavára hajdani játszótársainak, kik vesszőparipák helyett most már tomboló ménről, s czifra labdák helyett iskolai kitüntetésekről ábrándoznak.

Elkisérjük később a már „eladó leánynyá“ vált, de bábjaira még mindig fájó vágygyal emlékező hölgyet az első bálba, mely a leányok életében szintoly nagy esemény, mint ifjakéban az első alkalom, magát társai között bármily módon kitüntetni, s tanui lehetünk azon zavart félénkségnek, mellyel a tündérfénynyel világitott terembe lép, remegve tanakodván: vajjon ki lesz első tánczosa?

Elleshetjük pár év mulva legtitkosabb gondolatait, midőn jól esik magát a bálok királynéjának tartani, s ajkába harap, ha minden tánczban legalább négy öt udvarlójának hideg közönynyel tudtára nem adhatja: hogy e tánczról rendelkeznie már többé nem áll hatalmában.

Szemünk elé varázsolhatjuk a szív aranykorát: az első szerelem tündér óráit. Midőn az élet oly szép, s midőn a vágyak örök ölelkezésben tartják az eszményivé emelt imádott alakját lelkeinkkel, a nélkül hogy a dobogó szív s a vágtató vér sovár epekedéseit megfejteni tudnánk. Midőn egy mosoly boldoggá tesz, egy kézszoritás üdvezít, s midőn egy édes sejtelem mindannyiszor tudtunkra adja a kedves közellétét.

Tanui lehetünk, miként nyernek életet a vágyak, s miként fogamzik a czél, mi után az érzelem eped.

Elmehetünk az egyházba, végignézni a szertartást, midőn a fehér ruhába öltözött ara igent susog a lelkész kérdésére, s midőn az uj nő ingadozó léptekkel távozik férje karján a szülei háztól, hogy egy másikba térjen, virágos reményekkel, édes boldogsággal; de egy élénk, névtelen felindulással, melyet hasztalan kisért eloszlatni a nyájaskodásban kifogyhatlan férj.

Belopózkodhatunk félhomályos rejtekébe a mézes hetek mennyországának, midőn könyek között – de melyek édesek, – fájdalmak között – de melyek gyönyört adnak – tovatünik a menyasszonyi fátyol, hogy feltárja előttünk a sejtelmek egét, andalitó mámorával az önfeledtségnek.

Suhannak a napok, s a homály, mit az érzelmek láza szemünk elé von, oszlani kezd.

A fiatal nő már nemcsak sejt: tud. A férj szép, jó, kedves, szeretetreméltó: de csak ember, mig az imádott földfeletti lény volt.

Repül az idő, a fiatal nő észreveszi hogy férje talán még szebb, jobb, kedvesebb, szeretetreméltóbb is lehetne, s a férj gyakran méla ábrándok közt leli az örök vidor, örök mosolyu nőt.

Hetek tünnek el, s a fiatal nőnek szerelmét kell szószólójául választani, hogy férjét egy vagy más dologtól eltartsa, s szemében néha könyek tűnnek elő, melyek nem édesek, s melyeket férje előtt mindannyiszor rejteni igyekszik.

Hónapok mulnak, s a fiatal nőnek nem elég szerelmére hivatkozni; könyekkel kell súlyt adni kéréseinek, s mégsem ritka eset, hogy a férj „kis bohó“nak nevezvén őt, gyöngéd, de eléggé érthető szavakkal értésére adja, hogy szeszélyeinek épen nincs kedve feltétlenül hódolni, – s megszületik a fájdalom.

Évek után évek telnek, s a fiatal nő órákig elmereng azon gondolaton: mily boldog azon nő, kinek gyermeke van! Mily édesek azon perczek, miket gyermeke csevegései között tölt, lesve az óramutató lomha utját: mikor ér már a pontra, mely férjét hozza meg?!

Mig ő egyedül unatkozza át azon hosszu órákat, melyek alatt őt férje magára hagyja, s melyek alatt még zongoráját és regényeit is élvezhetlenekké, kiállhatlanná teszi az izgatott türelmetlenség.

Végre a sovárgott idő elérkezik. A férj megjön, s mit talál? kisírt szemeket, szemrehányó vonásokat. Borús homlokot. Panaszos hangot.

Okát kérdi.

A nő zokogásban tör elő, szavai keserűk, nyelve fulánkos.

A férj haragra gyúl, vagy hidegen vállat vonít, s kész a családi jelenet.

Később kibékülnek, de mindegyik érzi, hogy keblében egy húr pattant el, mely sohasem fog többé oly gyöngéd, oly édes hangokat adni mint azelőtt.

A férj gyakrabban hagyja nejét magára; a nő nem sírja többé vörösre szemeit; férje megjöttekor nem tesz szemrehányásokat. Ellenkezőleg: mosolyai megtérnek, piperéje gondosabbá válik, férjéhez hova tovább gyöngédebb; de agyában gondolatok fogamzanak, melyek szivében elölik az érzést, s honn van-e férje vagy nincs?! az ránézt már egészen közönyös.

A férj gyöngédebbé válik. Sohajok közt emlegeti a mézes hetek tovatünt édenét. Panaszkodik az élet fanyarsága ellen, s czélzásokat tesz, hogy a boldogság csak a falusi magány zajtalan csendjében lelhető fel. A nő bájos mosollyal hallgatja férje szavait. Divatról beszél. Megbizásokat ad férjének zeneművek vásárlására, s estélyeket rendez, melyekre a meghivottak névsorát fölöslegesnek tartja vele közölni.

A férj viselete kimérttebbé válik neje iránt. A világ előtt nyájas, négy szem közt hallgatag. Hol feltünés nélkül teheti, a családi élet örömeit magasztalja; boldogságról beszél, s nejével már csak asztalnál találkozik. A nő soha nem emliti férjét. Szinházaknak, hangversenyeknek buzgó látogatója. Gyakran kikocsikázgat, lovagol, s estélyein vendégeit egyaránt elragadják a pazar fény s a házinő ‚fesztelen, ellenállhatlan modora.‘

A férj inditványt tesz bizonyos időre falura vonulni. A nő idegenkedést tanusit a magány ellen, s estélyeiről még többet beszél a világ.

A férjet ez ellenkezés fellázitja. Jogairól beszél. A nő hűsitőt ajánl férjének, s a vendégek névsorát hosszabbá teszi.

A férj kémtekintettel tart szemlét a meghivottak fölött. A nő tisztába jön az okkal, mi őt a fővároshoz csatolja.

De idézzük magának a nőnek szavait.

„… Férjemet nem szeretem többé, ez bizonyos. Ó hogy ennyire kelle mennie! Ha visszagondolok házasságunk első napjaira, midőn a való oly boldogitó volt, hogy sem emlékekre, sem reményekre nem volt szüksége szivemnek… Miért kelle ama szép napokat tulélnem? minő szép lett volna meghalni e változás sejtelme nélkül?!…

… E közöny mindinkább türhetlenné válik. Vannak perczek midőn azt hiszem: gyülölöm őt! Ha jön, kellemetlen szorongást érzek; ha távozik, elhagyottságot, mi még jobban fáj. És mégis… nyájaskodása sért… ölelése undort okoz… ohajtanám, hogy soha ne látnám őt!

… Ugy látszik, észrevette e változást: kerűl. Viselete hideg. E hidegség nekem örömet okoz. Ó ha meggondolom, hogy egykor megölt volna! De ő az oka, ő ölte ki szivemből az érzelmeket.

… Az élet oly kopár, ha a szivben nincs szerelem. Semmi, semmi nem birja kipótolni ennek hiányát. Megkisértek mindent, hogy elszóródást szerezzek: hasztalan! semmi nem nyújt ingert, misem foglal el, legfölebb rövid perczekre. Ez állapot kiállhatatlan! Fiatalabb és melegebb vérű vagyok, semhogy ez egyedüliséget tovább hordozhassam: szivemnek szenvedély kell, ha örökre boldogtalan lennék is általa. Inkább akarok elégni a vágyak hevétől, mint elfagyni, elsorvadni üres szivvel.

… Hasztalan! hasztalan! hiában kisértem meg régi érzéseimet visszaszerezni: tovatüntek visszavonhatlanul. Azt kell hinnem: önámítás volt multam, s nem szerettem őt soha. Kit egyszer szerettünk, az érdektelenné nem válhatik előttünk soha, s ő azzá vált előttem a legnagyobb mértékben. Tán ha halva látnám őt, sem illetődném meg!… Jőjj el zajló élet, mámoros nagy világ, – karjaidba vetem magamat!!

… Ma férjemmel komoly jelenetem volt. Szemrehányta hogy esztelenül költök, s hogy nincs kedve pazar szeszélyeknek vagyonunkat hozni áldozatul. És én neki szivemet áldoztam fel! Azt kivánja költözzünk falura, s mondjak le uj életemről. Én ellenmondtam, határozottan megtagadtam kivánságát. A folytonos társaság, a táncz, zene legalább pillanatokra elszórnak, s nekem minden percz megfizethetlen, a midőn megfeledkezhetem szivem kopárságáról. Történjék bármi, én engedni nem fogok!

… Láz ez, vagy önámitás? Nem merek önérzéseimnek hinni, félek hogy ez nem egyéb édes, jóltevő álomnál. De nem, nem! a vágtató vér s a dobogó szív nem csal, ez nem álom, ez nem önámitás: ez szerelem! Én szeretek, ujra szeretek. Nem ujra: először! Ez érzés uj előttem, és sokkal, ah! sokkal édesebb, mint volt ama másik, mely elhamvadt szivemben. Ah Arthur!… igy nevezik őt, kinek e boldogságot köszönöm. Légy áldott, ezerszer áldott e szívnek általa, melynek e nem remélt üdvösséget ajándékozád… Ah mily bűbáj, mennyi varázs van e fiatal férfi arczán, hangjában, minden mozdulatában! Igen, igen én szeretem őt, máskép nem gondolkoznám mindig és csak mindig felőle!…

… Mily bohóvá, meggondolatlanná teszi az embert a szerelem! Én ábrándozom, remélek, hiu örömeknek engedem által lelkemet. És ki tudja, nincs-e okom sírni, kétségbeesni?… Hisz ő még mivel sem tanusitott irántam többet mint gyöngédséget, udvariasságot, és ezt mással szemben is épen igy teszi. – Vajjon szeret-e? vajjon fog-e valamikor szeretni?… Istenem, miért nem vagyok szebb és – ah! e pár év mennyire megvénített! miért nem vagyok fiatalabb!… De mindegy, ha nem szeret is, én szeretem őt: s a szerelem habár reménytelen is, mennyországot ad a szívnek!!

… Ha e pillanat halált adna, siromról sohasem hervadnának el a virágok. Ő szeret!… Mennyi boldogság rejlik e szóban!… Remegő hangon, lángoló arczczal adá tudtomra, s ha a szavaknak, az arcznak nem hinnék is: szemének egy pillantása elegendő biztositék lenne, hogy valót beszél. Ó a szem nem csal soha. Ez a legigazabb tükör, mely csalhatlanul tudatja a szerelmet épen ugy, mint a gyűlöletet, csak ismerni kell kifejezéseit… Az öröm annyira elkábitott, hogy talán nem mutattam elég hidegséget, elég közönyt. Mennyire fáj e szinlés, de tennem kell. A férfiak szeszélyesek. Nálok a vonzalmat az ellenállás fokozza. Nekik a boldogság sem oly kedves, és ráunnak ha könnyen jő, vagy önként kinálkozik…

… Nem volt erőm tovább álarczoskodni: tudtára adám, hogy szeretem őt. Lábaimhoz omlott, kezemet könyeivel áztatá, ajkai lázas szavakat susogtak, arcza lángolt és ah! mi szép, mi szép volt e perczben könybenúszó szemeivel. Önuralmam egész erélyére szükségem volt, hogy érzéseim lázát mérsékelhessem. Ó de mily gyönge, mily erőtlen az ész, midőn a szívvel kell tusáznia. Érzém, hogy erőm fogyni kezd, és kértem, kényszeritém, hogy távozzék. Ő engedett. Miért tevé? Könyeim törtek elő, és sirtam soká… soká… de e könyek olyan édesek voltak!!

… Férjem gyanuja fölébredt. Reszketek. Nem magamért: Arthurért!… Azon arcz, mellyel férjem tudatá, hogy azt hiszi miszerint szeretőm van, véremet fagylalá meg! Ön nem szeret, – mondá – én sem önt többé; de becsületem felett őrködni fogok. És jól vigyázzon ön asszonyom, jól rejtse el ön e vészes titkot, mert istenemre fogadom, a bizonyosság első pillanatja kedvesének halált okozand! Én mitsem szóltam. Hazudni nem lett volna erőm. De Arthurnak távoznia kell!

… Arthur vonakodik engedni kérésemnek. Azt mondja inkább meghal, vagy megöli férjemet, de birnia kell. Mennyi szerelem, mennyi szenvedély… De neki távozni kell. Nem engedhetem meg e boldogtalan párbajt, mely halálát okozhatná. Férjemnek ma tudtára adám, hogy nem szeretem többé, s kértem: egyezzék meg elválásunkban. Ő gúnyosan fölkaczagott. Azt hiszi ön asszonyom – felele metsző hidegséggel – hogy báb vagyok, melyet könnyedén eldobhat magától, hogy egy másiknak készitsen helyet? Csalatkozik. Én férje vagyok önnek asszonyom, ki jogokkal bir ön felett, s kinek csep kedve sincs magát a világ élczeinek s gunyorának kitenni csak azért, hogy önnek gyöngéd érzelmeit egy más iránt, melynek neve most bűn, megfeledkezés – mentesitse s jogossá tegye. Ön nőm s istenemre az maradand mindaddig, mig jó akaratomból, értsen meg jól: szeszélyből nem jön kedvem hozzá, hogy e frigyet felbontsam.

… Mikor szeretünk, a lélek tehetségei is sokkal magasztaltabbak, élesebbek: módot leltem, mellyel Arthurt kényszerithetem a távozásra. Hidegséget, szigort fogok mutatni hozzá, s tudtára adandom, hogy ha rögtön nem enged kivánatomnak, ha megrepedne is szivem e küzdelemben, többé nem fog látni soha, és még a reményről is le kell mondania, hogy valaha birhasson. Ő hinni fog e szavaknak, hinnie kell, mert én bizonyára meg fogom tartani fogadásomat. Neki távoznia kell. Pár hó alatt – ah! hisz ez egész végtelenség! – remélem szabad leendek, s akkor… ah akkor!… Láng futja véremet keresztül csak meggondolására is e boldogságnak.

… Megtörtént. Végtelenül boldogtalannak látszott, de engedett kérésemnek. De mily hideg is voltam! Bámulok: honnan vettem ennyi erőt hozzá. Csak midőn távozott, midőn utoljára szoritá meg kezemet, midőn léptei elhangzának: csak akkor, ah! csak akkor tudám meg mit jelent e szó: elválás! Lelkemnek minden erélyére szükségem volt, hogy ne hivjam őt vissza, ne boruljak lábaihoz, mondván: jer, vezess, vigy bárhová, én tied vagyok, nélküled nincs életem, nélküled nincsenek reményeim!! Nem tevém. Hála neked mindenható szerelem, hogy ennyi erőt adál lelkemnek! Holnap indulni fog. Holnap kezdődik boldogtalanságom. De e boldogtalanság nem tesz kétségbeesetté. Általa nyerhetem meg csupán üdvösségemet!

* * *

… Három hó, három hosszu, végnélkül hosszu hó múlt el, mióta Arthur távozott, és férjem mitsem akar hallani az elválásról. Leirhatlan sokat szenvedek, de el kell rejtenem. Mosolygó arczokat, hideg nyugodtságot kell mutatnom, nehogy férjem csak sejtsen is valamit szerelmem felől. Ez föllázitná büszkeségét, s akkor sohasem egyeznék meg elválásunkban. Mennyi kínt okoz, mennyi erőt igényel e szineskedés, de tennem kell: üdvösségem függ tőle!… Tegnap vettem első levelét Arthurnak, Londonból. Azt irja, miként párnap mulva Amerikába induland. Ó ha csak rágondolok a tengeri ut ezer veszélyeire: szivem elszorul s bánni kezdem, hogy őt elküldém. De neki erről mitsem szabad tudnia. Megirtam neki, hogy rám nézve épen oly fájdalmas e távollét, s hogy lelkemnek egy gondolatja, szivemnek egy dobogása nincs, mely övé ne lenne. Kértem: legyen erős, várakozzék, s biztatám őt, hogy e számüzetés nemsoká meg fog szünni. Ó istenem, ha tudná mily kevés reményem van hozzá még e perczben is. De miként tudathatnám én ezt vele. Ő visszatérne, és… reszketek még a gondolattól is. Pedig mennyire vágynám őt látni hacsak pillanatokra is… Nem szabad. Szegény szivem, légy erős!…

* * *

Egy év, egy egész év telt el. Arthur türelme fogyatékán, szivem alig birja tovább e küzdelmet és férjem még mindig kérlelhetlen. Istenem, istenem, miként fog e gyászos esemény végződni? Arthur miatt félek, remegek. A távollét sirja a szerelemnek, mondják. Ah, ha ő megszünnék szeretni engemet! Ha egy más… Nem, nem, távozzatok gyötrő gondolatok, nem akarom hogy megmérgezzétek lelkemet, melynek a hit és remény egyetlen kincse. Én hiszek, és bizom benned szivemnek drága kedvese!… Leveleit százszor végig olvasom, s csókokkal halmozom el, vajjon teszi-e ő ezt az enyéimmel?!…

* * *

Ismét egy év mult el. Férjem mindig a régi. Arthur irja hogy tovább nincs ereje távol maradni. Ah, hiszem, tudom. Hisz engem is majd meggyilkolnak a vágyak, a szenvedély. Ifju vagyok még. Vérem lángol és – – ah, nem szabad mondanom: jer, jer, tégy magadévá, légy enyém… Egyedüli örömem, elszóródásomat rajztáblám adja. Hányszor lefestém őt már ugy, miként először, miként utószor látám. Képzeletem oly élénken tartja őt lelkem előtt, hogy képe bizonyára hű. Hisz mindig csak felőle gondolkozom, mindig csak felőle álmodom… Rövid időn magamat fogom lefesteni, hogy neki küldhessem. Mennyi örömet fog ez neki okozni. De vajjon fog-e sikerülni? Mindegy… megkisértem!

… Nincs erőm tovább küzdeni. A vágyak meggyilkolnak. Aztán meg félek, hogy szerelme megszünik. Hogy e hosszas távollét elviselhetővé teszi a gondolatot, hogy nem vagyok övé. Történjék bármi: irni fogok, hogy jőjön!… Talán gyöngeség, gyávaság. De tehetek-e máskép?

Itt végződött a napló.

III.

Ha a müvész festő-állványa előtt nem lett volna annyira elfoglalva munkájával: Arthur, arczáról, mely az olvasás alatt fokonkint nagyobb érdekeltséget és föllángolást tanusitott, sok mindent olvashatott volna, mi nem kis mértékben nyugtalaníthatta volna őt.

De szerencsére igen el volt mélyedve, és igy Arthurnak elég ideje maradt felindulását leküzdeni, s hideg vérét visszanyerni.

– Igazad volt – szólt elfogulatlan hangon testvéréhez közeledve – e nő imádásra méltó. De miként e napló kétségtelenné teszi: e nő már szeret, és pedig miként szeret! Ó öcsém, volna erőd, volna bátorságod e viszony szétbontását megkisérteni?

– Ha volna-e erőm, bátorságom? Ha egy szenvedély oly magas fokot ért el, mint szivemnek e boldogtalan szerelme, akkor mi gát, mi akadály sem elég nagy arra, hogy visszariadjon előle. Hogy czélt érjek, nincs eszköz, mit, ha sikert igér, vonakodnám fölhasználni!

– Szerencsétlen testvér! Hát annyira elvakitott e boldogtalan szenvedély, hogy még a legnagyobb igazságtalanságnak, és mi ennél borzasztóbb: a nevetségességnek félelme sem riaszt vissza? Hát nem látod-e hogy e nő már mást szeret, s hogy e más épen annyi szenvedéllyel viszonozza e vonzalmat?!

– Meggyilkolom e mást, hogy a nő engem szeressen. Ó bátyám, te nem ismered a szenvedély ily magas fokát, a milyen lelkemet ringatja. Te többször szerettél. Érzelmeidet szétosztottad, azért nem fájtak ugy még csalódásaid is. Egyik szerelmed romjain uj vonzalomnak fakadtak virágai. De én, én, ki eddig lelkemnek, szivemnek minden érzéseit kizárólag müvészetemnek áldozám: én, ki soha, érts meg jól: soha még nőkaroknak nem éreztem öleléseit, én, ki véremnek, idegeimnek egész szűzies erejével, tüzével szeretek: én nem birok, nem akarok lemondani, s történjék bármi: legalább megkisértem megszerezni üdvösségemet. Ezzel tartozom enmagamnak!

Arthur e szavak alatt, melyeket öcscse szaggatott ingerültséggel, és felindulással szavalt, erős küzdelmet vivott keblében. Néha ugy látszott mintha beszélni akarna, egy rögtönzött gondolat azonban visszatartóztatá őt. Szinleges nyugalommal hallgatta végig testvére lázas szavait, s már rég megszűnt ez beszélni, a nélkül, hogy feleletet nyert volna.

Hosszu szünet után, miközben a két testvér izgatott léptekkel járt alá s fel, Arthur törte meg a csendet.

– És mit szándékozol tenni? Hogyan gondolod föllelhetni ismeretlennődet?

– E kép által. Holnap bevégzem s aztán bevándorlom vele az egész világot, mindaddig mig csak föl nem találom őt! Pár nap alatt itt is megnyilik a műkiállitás. Ki fogom állitani. Talán megtudhatok valamit felőle, s csak egy világitó sugaracska akadjon: sovár szivem majd rátalál annak fényénél.

– Tehát semmi sem képes megváltoztatni szándékodat. Sem az ész szava, sem kérelmeim?

– Semmi, semmi. Ha már boldogtalannak kell lennem, legalább ne vádolhassam magamat soha, hogy nem követtem el mindent sorsom megváltoztatására.

– Akkor szánlak, öcsém. E hölgy szerelme, ki ennyi erőt, önfeláldozást tanusitott, nem ingatag nád, melyet meg lehessen széditeni még akkor is, ha – minek még gondolata is borzaszt – kedvesének gyilkosává lennél!

– Mindegy. Legalább nem adom meg magamat gyáván sorsomnak.

* * *

Pár nap alatt a fiatal müvész nagy műgonddal készitett művét bevégzé, s elhatározásához híven – melytől bátyjának többször ismételt lebeszélési kisérletei sem tántorithaták el – azt az épen megnyilt műkiállitás közszemlére kitett festvényei sorába állittatá.

Hogy e kép a műértők részéről, mint a műbarátok által átalános elismeréssel és csodálással fogadtatott, hogy szerencséjét, nevét megalapitottnak jóslák általa, hogy az első rendű kitüntetést és jutalmat már egész bizonyossággal mondák birtokában lenni: ez mind nem, vagy igen kevéssé érdekelte őt.

A főérdek, mi lelkét egészen elfoglalva tartá, az volt, hogy e kép eredetiségének kilétét felfedezhesse, s ezért pillanatokra sem távozott festvénye közeléből, s a szemlélők arczain nem müvészi hatását kereste művének, hanem a meglepetést, midőn valaki e képben valamely ismerősének, barátnéjának, rokonának, vagy épen feleségének jól talált arczképére talál.