Part 3

– Első gondolatom az volt, hogy meglepem őket. Később azonban jobban megfontolván a dolgot, czélszerűbbnek találtam tovább hallgatózni, hogy igy az egész titkot leleplezhessem.

– Helyesen, s mit hallott ön?

– Oly szavakat, melyek nem hogy eloszlatták volna, sőt ellenkezőleg, még inkább fokozák gyanumat.

– Mit mond ön?

– Világosan hallám, miként tesz nőm szemrehányást Gáspárnak. Igy nevezik rokonomat.

– Szép név. De beszéljen ön.

– Hogy már három nap óta nem látogatta meg, s három egész napon és éjjelen át engedte őt gyötrő fájdalmaitól kínoztatni.

– És Gáspár?

– Mennyre földre esküdött, hogy neki e távollét épen ugy fájt, s csak azért nem jött, nehogy gyakori megjelenése által gyanut ébresszen.

– Gáspár úr eszélyes embernek látszik.

– Hátha még közelebbről ismerné őt? Maga a megtestesült gondosság.

– És nője miként fogadta imádója mentségét?

– Azt hiszi ön, megköszönte e figyelmes gondosságot? Ne higye, mert konokul csalódnék. Még élesebb szavakban tört elő szemrehányása, s kereken tudtára adá imádottjának, miszerint egyetlen szavát sem hiszi, s nevetségesnek nevezte: hogyha már hazudni akar, mért nem teszi ügyesebben.

– Ah!

– Jól tudod, – kiáltá kedvesének – hogy e majomtól nincs mit tartanunk, s hogy mi sincs képtelenebb, mint hogy ő gyanakodni merészkedjék! Ezek nőm saját szavai, s gyanitja ön, kit értett a majom név alatt?

– Nem merem sejteni.

– Senkit sem mást, mint épen…

– Mint épen?

– Engemet.

– Önt. Az lehetlen!

– Becsületemre. De nézze ön ez átkozott szivart, mennyire gyötör, ismét elaludt.

– Szolgálhatok egy másikkal?

– Köszönöm.

– Itt a gyufa.

– Majd csak később gyújtok rá.

– Amint tetszik. Folytassa ön regényét. Mit hallott azután?

– Hallám, mint tevé Gáspár nőmet bizonyossá szerelméről, hűségéről, s mint csendesedett ennek haragja azon mértékben, amint Gáspár szavai szenvedélyesebbé váltak. Végre

– Végre?

– Fokozza fel ön phantasiáját, s képzeljen valami irtózatost.

– Egy krokodilt?

– Egy férj előtt még annál is irtózatosabbat.

– Ön engem meg akar gyilkolni. Beszéljen gyorsan.

– Hallja ön és bámuljon. Világosan hallék: – egy csókczuppanást!…

– Lehetlen. Ön bizonyosan csalatkozott!…

– Higye el uram, nem csalatkoztam. Jó füleim vannak.

– Távol legyen tőlem, hogy kétségbe akarjam vonni. De hátha a felhevültség, a lázas ingerültség…

– Sohasem szoktam ingerültségbe jönni. Orvosom eltiltott minden indulatoskodást. Nyugodt voltam mint most, s oly józan ésszel mint épen e pillanatban.

– Tudja ön uram, hogy én magamon kivül vagyok e rendkivüli események hallatára.

– Nem mondtam? Oh ez egész kis regény. De hallja csak tovább.

– Leirhatlan érdekkel.

– Mint mondám, világos csókczuppanást hallottam.

– S mit tett ön ekkor?

– Érzém, hogy vérem hevülni kezd, hogy közel vagyok az indulatoskodáshoz, de eszembe jutott orvosom tanácsa, s visszaszereztem hidegvéremet.

– Ön rendkivüli férfiu. Kár hogy nem szentelte magát a tudós pályára. Engedje meg, hogy másodszor nyilvánithassam bámulatomat ön iránt.

– Másodszor vagyok végnélkül lekötelezve. Visszaszereztem tehát hidegvéremet, s hogy a két szerelmes búgásának véget vessek…

– Rájok nyitott?

– Nem. Hanem becsaptam ajtómat, s mintha csak akkor érkeztem volna haza, elkezdtem hangos léptekkel alá s fel járkálni szobámban, s hogy annál bizonyosabban észrevegyék megjöttömet, közbeközbe nagyokat prüsszenték.

– Kedves egészségére!

– Oh nem önkénytelenül jöttek, szándékosan tevém. Nem képzeli ön mennyire hatalmamban áll ez. Bármely pillanatban képes vagyok akárhányszor ismételni.

– Szép. De mondja csak ön: eredményre vezettek ez előintési rendszabályok?

– Tökéletesen. Alig telt bele másodpercz, s egy palástolni akart ajtónyikorgás, mi nőm szobájából hallatszott, értésemre adá, miszerint Gáspár urfi öt percz alatt házamtól legalább is ötven lépésre leend.

– S mit tett ön ekkor?

– Pamlagra vetém magamat, s mintha misem történt volna, a világon legközönyösebb arczczal egy könyv lapjai közé temetém tekintetemet.

– És sikerült önnek nyugodtságot szinleni?

– Tökéletesen. Nem képzeli ön – bocsánat, hogy ismét dicsérem magamat – mennyire természetes nálam a semmit mondó kifejezés.

– Képzelem, hiszem!

– Oh a mostaniról ne itéljen ön. Most némileg izgatott állapotban vagyok.

– Ön izgatott állapotban van?

– Becsületemre. De hogy térjek történetemre: Nőm nehány percz mulva szobámba lépett. Rátekinték. Ah, mily szép volt e pillanatban.

– S ön átadta magát szépsége bámulásának?

– Tehettem-e máskép? Ellenállhatlan hatalommal uralkodik felettem. Ah de uram, ő e pillanatban oly szép is volt, hogy márványból kellett volna faragva lennem, hogy lángra ne gyúljon ereimben a vér.

– Ön lelkesülni kezd?

– Önkénytelenül. Arczán a szokott halványság helyett a hajnal fénye piroslott. Lélegzetében a nap melege sütött, s pihegő keblecskéje a víz tükrének egy gyenge hullámzására emlékeztetett!!

– Szokott ön verseket irni?

– Még eddig sohasem kisértettem meg.

– Kár. Ön igen szép ‚szerelmes‘ verseket tudna készíteni. De folytassa ön. A legérdekesebb helyen hagyta félbe.

– Mosolygó arczczal, lángoló tekintettel közelitett felém, értésemre adá, miszerint végnélkül édes meglepetést szereztem számára, midőn kissé korábban tértem haza, mint rendesen szoktam.

– És mit felelt ön ez álszavakra?

– Mit feleltem? tudom is én! Azt hiszi ön, oly könnyü dolog egy szép asszonnyal szemben, kit szeretünk, s ki hozzánk kipirult arczczal közelit, a haragost játszani?

– Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy az nagyon nehéz. De a jelen esetben…

– Elfeledém a történteket, átkarolám derekát, s az ördögbe is! ereimben nem hólé, hanem forró vér pezseg: elvesztém öntudatomat!…

– Engedje meg harmadszor is kijelenteni bámulatomat!

– Harmadszor vagyok lekötelezve. De hogy elbeszélésemre térjek: Nőm viseletében annyi báj, annyi ellenállhatlan kecs feküdt, hogy egészen elbűvöltettem általa, és sehogy sem birtam rávenni magamat, hogy e kedves teremtést szemrehányásaimmal keseritsem.

– Ön valódi példányképe a férji gyöngédségnek.

– E tulajdonnal ugy hiszem jogosan hízelgek magamnak.

– Elvitázhatlanul. Tehát mitsem szólt ön?…

– Egyetlen egy hanggal vagy tekintettel sem adám tudtára, miszerint tudomására jöttem e gyászos titoknak. Viseletem mitsem változott, s valóban szegény kis nőcskémnek igen sok arcz- és lélekismerettel kellett volna birnia, hogy valamit gyanithasson.

– Tehát ön magába rejté szenvedéseit?

– Ha orvosom el nem tilt minden rendü és rangu fölindulást: érzem hogy végnélkül sokat szenvedek, de igy…

– Ugy vette ön a dolgot amint van?

– Megnyugtatám magamat némileg azon remény által…

– Minő remény által?

– Hogy ha e körülményen a véletlen nem változtat…

– Nos?

– Majd csak hozzászokom valahogy.

– E bölcsészet önnek minden időben becsületére fog válni.

– Tehát ön helyesli viseletemet?

– Azt nem mondám. Hanem értem, és természetesnek találom, mert az egyéniségéből foly.

– Higye meg uram, hogy a nélkül hogy magamat legkevésbbé is dicsőiteni akarnám, meg kell vallanom, miszerint azt hiszem, hogy helyzetemben ritka férj lett volna képes ennyi önuralomra.

– Igaza van. E viselet meglepőleg ritka. Minden más férj talán máskép cselekedett volna.

– Ön igazságos, s ez nekem végtelen örömet okoz. De hallja ön, mi történt tovább. Nőm viselete fokonkint gyöngédebb s szeretetreméltóbbá vált, s én leszámitva némely kellemetlen jeleneteket, melyek inkább vagy kevésbbé ilyszerü előintési intézkedések alkalmazását tevék szükségessé…

– Hajlandónak találta magát megszokni.

– Azt hittem hogy az lehetséges. Higye meg uram, komolyan hittem.

– És most?

– Másfélévi önámitás után látom át hogy az lehetlen, hogy az felülmulja erőmet épen ugy, mint akaratomat.

– És most véget akar vetni e kellemetlen helyzetnek?

– Semmitsem ohajtok inkább.

– De mondja ön: miért találja most elviselhetlennek azt, mit másféléven keresztül elviselhetőnek tartott?

– Őszinteségem daczára, mit ön irányában tanusiték, e tárgyban egészen nyilt nem lehetek. Tudja ön, vannak dolgok, mikről világosan beszélni nem szabad. Annyit azonban tájékozhatás végett meg kell emlitenem, miszerint az egészet nőmnek egy bizarr szeszélye okozá, mely magában véve jelentéktelennek látszik ugyan.

– De mi ön előtt mégis fontossággal bir?

– Ugy van. Az egész viszály egyébiránt semmisem egyéb, bizonyos név fölötti vitánál, melyet… De talán már is sokat mondtam?

– Nyugtassa meg magát. Ön nem mondott sokat.

– Elég az hozzá, hogy e kellemetlen helyzetnek véget akarok vetni.

– És most tanácsomat jött kikérni, vagy épen segédjeül akar felszólitni vetélytársa ellen?

– Távol legyen tőlem e vérfagylaló gondolat. E tekintetben határozott nézetekkel birok. Egészen más tervem van, melyel szintugy czélt érni gondolok, s melynek azon előnye is megvan, hogy mi veszéllyel sincs összekötve.

– Halljuk ezen veszélytelen tervet?

– Mielőtt azonban ezt elmondanám, értesitnem kell önt bizonyos körülményekről, hogy átláthassa, miszerint nem cselekedhetem máskép.

– Kész vagyok azokat figyelemmel meghallgatni.

– Képzelje uram, én egy fillér vagyonnal sem birok.

– Oly tulajdon, melyben önön kivül milliók osztoznak.

– Azaz, hogy ne értsen ferdére. Én jómódu ember vagyok, és mégsem birok semmivel sem.

– Ha nem sziveskedik világosabban kifejezni magát, sehogysem birom elképzelni.

– Vagyonomat nőm után birom.

– Értem.

– És igy miután csep kedvet sem, sőt valóságos idegenkedést érzek a nélkülözések és szegénység iránt.

– Nem akar nejével szakitani. Ez eléggé eszélyesen van gondolva.

– Nemde? Hanem ez még nem minden…

– Ah, mit mond ön?

– Igazat. Legénykoromban, sőt nőszülésem első éveiben is könnyelmű, kicsapongó életet folytattam. Dorbézoltam, kártyáztam, és mi ezeknek természetes következése: adósságokba vertem magamat.

– Hogyan uram, ön adósságokba verte magát?

– Borzasztólag. És csak képzelje ön, több mint tizezer pengő tartozásom van, s mi helyzetemet még ijesztőbbé teszi…

– Uram, ön rémületbe ejt!

– Ez összeggel Gáspár rokonnak tartozom.

– Ah!

– És pedig oly kötelezvénynyel, mely szerint bármely pillanatban börtönbe csukathat. És igy…

– Vele sem szakithat. Ez természetes.

– Miután azonban helyzetemet sincs erőm tovább elviselni…

– Öngyilkos akar lenni? boldogtalan ember!

– Uram, ön gúnyt űz belőlem!

– Mentsen isten. De hát mit szándékszik tenni?

– Mindjárt megmondom. Nőm módnélkül szeret olvasni.

– Hiszen ez egyike a legszebb tulajdonoknak!

– Nemcsak, hanem a regények különös hatással vannak jó szivére. Képzelje ön, mióta „Tamás bátyát“ olvasta, cselédeit folytonosan önözi!

– Szép. De mi köze van ennek ez eseményhez?

– Sokkal több mint előre gyanitá ön. Miután tudom, hogy nőmre az olvasás oly nagy hatást gyakorol, szeretném ha valaki történetemet szépen leírná, és…

– És?

– E czélból jöttem önhez, és önnek nem szabad tőlem e szivességet megtagadni. Ettől függ jövendőm, szabadságom, boldogságom!

– Ha ön ez eseményt szépen akarja leiratni, akkor folyamodjék máshoz. Sajnálom, de mitsem tehetek önért.

– Nem nem! Ön nem fog engem elutasitani. Önnek meg kell igérnie.

– Mitsem igérhetek.

– Addig nem távozom innen. Meg kell önt lágyitanom.

– Az esetben ki kell jelentenem, hogy hasztalan leend ittléte, mert ezzel czélt nem fog érni. Én távozom, s itt hagyom önt. Miért nem folyamodik máshoz?

– Nincs ismeretségem. Egyedül önhez van bizalmam. És önnek nem szabad engemet remény nélkül elutasitani.

Átláttam, hogy nem menekülhetek tőle máskép, meg kelle igérnem; de gondoskodtam róla, hogy oly határidőt szabjak szavam beváltására, melyet kényem kedvem szerint húzhassak, halaszthassak akár az örökkévalóságig.

Örömtől sugárzó arczczal távozott, s engem sajátságos gondolatok között hagyott e théma fölött: a czivilizatio befolyása az emberiség történetére.

Czivilizált férj talán több is van ilyen; de barbar – bizonyára egy sincs.

Nehány nap mulva ez elbeszélés után, esetlegesen összetalálkoztam vele.

Szinte féltem, hogy regényével fog gyötörni.

Csalatkoztam.

Örömsugárzó arczczal adá tudtomra, miszerint erre már szükség nincs többé, miután az esetlegesség – miben mindig remélt – segitett baján: Gáspár meghalt, és pedig összes vagyonát neki hagyományozta.

– És neje? – kérdém most már valódi kiváncsisággal.

– Most már kizárólag engem szeret. És miután most már gazdag vagyok, megboszúlhatom előbbeni viseletét.

– Ön meg akarja gyilkolni őt?

– Nem. Hanem Füred helyett, hová rettenetesen készül, Parádra viszem fürdőre, melynek vizét rettenetesen gyülöli!

Ő megboszúlja magát nején – mondám magamban – hát én ne boszúljam meg rajta egy megrabolt délelőttömet?

De bizony megboszúlom! – határzám, s leirtam e jelenetet, melyet ha nagyon unalmasnak fog találni az olvasó, ő is megboszúlhatja magát rajtam: ha megbánja, hogy keresztülolvasta.

ELÉRHETLEN CSILLAG.

Várnai Ákos fiatal festész egyszerü, de még pongyolaságában is bizonyos izlést tanusitó szobájába vezetem olvasóimat.

A butorzat részletes leirását elmellőzöm; különben is egy müvész szobájában, ki még hozzá fiatal és kezdő, anélkül sem lelhetni olyas darabokat, mikről a tulajdonos előnyére beszélni lehetne. A festő-állvány mindössze is, mi emlitést érdemelne, s ez is legfölebb a többi daraboktól elütő azon tulajdonáért, hogy hasznot: kenyeret ad tulajdonosának.

A fiatal müvészt – mint rendesen a nap reggeli óráiban – ez állvány előtt találjuk, egy félig bevégzett arczkép előtt, mely egy az első fiatalságon alig tul levő igen szép arczu nőt ábrázol, s melyen a fiatal müvész nagy műgonddal, s bizonyos előszeretettel látszik dolgozni.

Az arcz, mi már csaknem bevégzettnek tekinthető, noha a müvész majd minden pillanatban talál rajta valami javitnivalót – mint gondos anya vigalomba készülő leánya piperéjén – mind lélekbúvárok, mind festészek előtt nem kis mértékben lehetne érdekes, s nem kevés eredményt igérne a ráforditott észlelődések jutalmául.

Avatatlan, alig felületes ismeretekkel biró szem is első pillanatra felismerhet némely kinyomatokat rajta, melyek viharos multról s magas foku szenvedélyekről tesznek tanubizonyságot, de melyeket bizonyos önmegnyugvásnak, kibékülésnek vonásai szeliditnek és mérsékelnek.

Sötét, átható szemeiben a szenvedély lángja ég, mig picziny finom metszetü ajkai oly gyermeteg, oly játszi mosollyal köszöntik a szemlélőt. A patyolat- kissé előrehajló áll, apró gödröcskéivel örök fris kedélyt hirdet, mig egy finom, alig észrevehető kék vonal a szemek alatt, mely lefelé az arczon kissé felötlőbbé válik, némi komor szinezetet ad. Buja, bár nem összenőtt szemöldjei élv után látszanak sovárogni, mig a bágyadt szempillák, s a kevéssé összehajló orrlyukak lemondást vagy legalább is kimerültséget gyanittatnak. És igy tovább, mintha az egész arcz ellentétek mozaikja lenne.

A müvész, ecsettel kezében, elhagyja munkáját pillanatokra, s elmereng e vonásokon, mig egyszerre csak észreveszi, hogy negyedek tűntek oda, mig ő semmit nem tőn egyebet, mint merengett – – legfölebb sohajtozott.

Az állvány mögött asztalka áll, s rajta tükör, melybe egy miniature festésü képecske mosolyog, mely a félig kész s életnagyságu arczot ábrázolja, s mely mint látszik, a müvésznek másolati példányul szolgál.

E képecskét, melynek rámázatja finom arany lemez, féltékeny gonddal látszik őrzeni az ifju festész, mert bár zárt ajtónál dolgozik, mindannyiszor bizonyos félénk mohósággal rejti azt keblébe, valahányszor csak legparányibb neszt vesz észre bejárata előtt.

E pillanatban is közeledő léptek hangzottak az ajtó előtt, s ez egyszer nem volt fölösleges ovatosság féltett kincsét elrejtenie, mert e léptek egyenes irányban ajtaja felé vezettek, melyen csakhamar türelmetlen s ismételt kopogások hallatszának.

Müvészünk bizonyos kellemetlen készséggel sietett vendégének ajtót tárni.

Hirtelen örvendetes meglepetés villanyzá fel vonásait, s egy önkénytelenül előtört fölkiáltás után réglátott testvére karjai közé veté magát, kit e pillanatig még mindig az oczeánontúli hazában hitt, hová ezelőtt évekkel utazott, s honnan csak ez órában érkezett Pestre.

– Bátyám!

– Öcsém!

S a két testvér ismét egymás karjaiba omlott, hol hosszas perczekig csak szivök dobogásai tudaták egymással boldogságukat.

Véletlen jött örömek között talán egy sincs oly boldogitó, oly lázas gyönyört nyujtó, mint nem remélt, nem várt, de hőn sovárgott viszonlátása azoknak, kik sziveinknek kedvesek.

A két testvér többször kisérté meg az öröm lázát mérsékelni, de hasztalan! egy pillantás, egy pár szaggatottan kiejtett szó, s ők mintegy önkénytelen engedve a természet gátot nem ismerő vonzerejének, ismét egymás karjai közt lelék fel egymást.

Mintha mindkettő tünékeny álomkép által hitte volna magát csalódásokra ragadtatni, lázas erővel kulcsolák egymást szivökhez, hogy ha csalékony álomkép is e boldogság – de legalább minél hosszabb legyen!…

Végre lecsendesedtek némileg a megittasult érzések, s a két testvér képessé lőn nyugodtabban élvezni a viszonlátás gyönyörét.

A hogy lecsendesült a vér, fecsegővé lön a nyelv, s ők kifogyhatlanok voltak a kérdezősködésekben, melyeknek mindegyikére egy-egy uj kérdés lőn a felelet.

A legügyesebb, leggyakorlottabb gyorsiró sem foghatott volna hitele koczkáztatása nélkül e párbeszéd leirásához, melynek gyakori összefüggéstelen értelmetlenségét csak a sziv harmoniája volt képes érthetővé, összefüggővé tenni.

Minthogy azonban az olvasónak szüksége van e párbeszéd ismeretére, elmondunk belőle annyit, mennyit e beszély megértésére nélkülözhetlennek tartunk:

Az ujonnan érkezett testvér, kit Arthurnak nevezett a fiatal müvész, orvos volt, s mint már tudjuk, ezelőtt évekkel Amerikába utazott, honnan csak ezelőtt alig pár órával tért vissza hazája fővárosába.

Elutazása okát, mely rögtöni volt, homály fedé; s valamint elutazása napján atyjához irott levelében mi emlitést sem tőn róla, ugy mostis testvére idevonatkozó kérdezősködéseire mindig kitérőleg felelt, s oly gyorsan mint csak lehete, más irányt ada a beszélgetésnek.

Annyit azonban örömtől sugárzó arczczal nyilvánitott, hogy a rejtélyes ok, mely őt hazájából számüzé, megszünt, s ő most oly szép, oly boldogitó reményekkel tért haza, mint milyen vigasz, remény nélküli kétségbeeséssel távozott.

Ezután családi viszonyokra került a sor, s bár e két testvér jellemzésére nem lenne épen fölösleges azon önzéstelenséget, mellyel az ez idő alatt elhalálozott atyjok után maradt csekély örökséget illetőleg végeztek, fölemliteni; de minthogy e családi viszonyok egyenes összefüggésben történetünkkel nem állanak: hagyjuk őket figyelem nélkül csevegni, s azalatt ismerkedjünk meg külsejökkel.

A festész régibb ismerősünk: előbb tehát őt vegyük szemlére.

Távol legyen azonban, hogy ez által Arthurt, ki mint korosabb, ebben némi okot lelhetne neheztelni – sérteni akarnók.

Isten mentsen! mi csak a korábbi ismeretség előnyeinek hódolunk.

Aztán különben is Arthur sokkal jobb testvér és sokkal felvilágosodottabb férfi, hogysem világos sértés nélkül föltehetnők róla, hogy e csekélység őt sérthetné.

E mentegetőzések után hozzá foghatunk ismerkedésünkhez:

Várnai Ákos…

Bocsánat! Még egyet!

Szép olvasónőink hihetőleg hozzá vannak szokva a müvészeket – legalább regényekben – magas, karcsu termetü, halvány, szenvedő arczu férfiaknak tartani, bágyadt kék szemekkel, de annál fényesebb fekete fürtökkel.

Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit megkiméljünk, bátrak vagyunk előre megjegyezni, hogy a mi festészünk épen nem bir az előszámlált előnyös tulajdonokkal, ő a világon a legegyszerübb, legigénytelenebb külsejü müvész, annyira, hogy azok, kik azzal hizelegnek maguknak, hogy külsejökről képesek az emberek rangját, foglalatosságát eltalálni: őt üzletének élő kalmártól kezdve egész egy szenvedélyes gazdáig, mindennek tartanák inkább, mint annak a mi: müvésznek.

De nem akarunk minden zománczot letörölni festészünk egyéniségéről: nehogy mielőtt más, nemesebb okoknál fogva szerencsés lehetne a szép olvasónők rokonszenvét megnyerhetni, külseje iránti elfogultság által már előre elveszitse a még meg nem nyert kegyet.

Várnai Ákos huszonkétéves fiatal ember.

E tulajdonsága talán egyetlen egy, mi kivétel nélkül mindenki előtt kellemes ajánló levél.

A fiatalság bűbájos hatalmának ki sem képes ellenállani. Olyan ez mint a tavaszi napsugár, mely ragyog, éltet, tenyészt, s melyet ibolyákkal és gyöngyvirágokkal üdvözöl hegy, völgy egyaránt…

Termete közép, s bár europai fogalmak szerint a deli melléknévre alig tarthatna igényt: arról mindenesetre biztositva lehet: hogy élczek kovácsolására sem hí fel általa senkit.

Arczának – melytől a kifejezést nem tagadhatni meg – vonásai nem elragadók ugyan s szigoru itész által talán még szabályosaknak sem neveztetnének; van mégis e zilált s kemény vonásokon bizonyos erőkinyomat; bizonyos önbecsérzet, mi kivált a lelkesülés, fellángolás pillanataiban oly sajátságos kellemet, bájt kölcsönöz, minővel az olympjátékok hőseit képzelem a görög, meg nem vesztegetett izlésü delnőket meghóditani.

Szemei nem eszményi kékek, nem is ragyogó feketék, de e szürke kis szemsugarak áthatók mint élesre kifent tőr, és villogók mint napsugarak által megfényesitett meztelen szablya.

E leirás után láthatja az olvasó, hogy fiatal müvészünk ha nem szép is, de mindenesetre férfias alak volt; s e tulajdon bár fiatal ábrándos leánykák előtt ritkán emel eszményképekké: tapasztalt s az életet ismerő nőknél gyakorta kegyenczekké tesz…

Fiatal müvészünk, korának s alkatának ez előnyeit nem ismeré, legalább nem vette igénybe soha.

Ő szenvedélyének egész osztatlan erejét egy tárgyban öszpontositá, s ez egy tárgy: müvészete volt.

Ennek áldozá ő szivének minden dobbanását, lelkének minden gondolatait.

Ábrándai csak ezzel foglalkozának, s ha szép álmai voltak, azok nem rejtett magányba szálliták lelkét egy imádott kedves ittasitó karjai közé: méltóságos alakok övedzék babérral fürteit, s ez alakok ugy hasonlitának Correggiohoz… Raphaelhez…

És ez igy volt beszélyünk kezdeteig.

De a fiatal, vágyteljes szivnek nem elég az eszmény, neki élet, valóság kell. Félig tölti csak ez be a szivet, s a másik fél is hangot ad igényeinek, mihelyt akad valami, mi megragadja a képzeletet, lelánczolja az érdeket, s lángra gyujtja a vért…

Fiatal müvészünk…

Na, de ne előzzük meg az események menetét, s kössünk ismeretséget az orvossal is.

Várnai Arthur öt évvel volt idősebb testvérénél, s ha azt mondjuk felőle, hogy csinos deli termetü férfi: akkor minden valószinüséggel csak a nők egyhangu véleményét fejezzük ki.

Arcza, ellentétben testvéreével, szabályos, megragadó vonásokkal birt, s fényes fekete szemei bizonyára ritkán téveszték el kellő hatásukat.

De nemcsak a külső az, mi Arthurt öcscsétől megkülönböztette.

Hajlamaik, vágyaik, fogalmaik, nézeteik, mind, mind elütők valának.

Arthur nagyon jól ismerte külseje előnyeit, s lehetőleg fölhasználta, hogy ne mondjuk kizsákmányolta azokat, s bárha ledérnek nem volt is nevezhető, bizonyos dolgokban épen nem volt lelkiismeretes.

Szerencsére elmondók hőseink felől mit tudatni akaránk, mert lám, a családi értekezésnek vége, s ők egy más, bennünket különösen érdeklő körülménynyel foglalkoznak, mi ugy látszik, a két testvért egyaránt elfoglalja.

De tán jobb lesz őket magukat beszéltetni.

– És te festész levél – kezdé Arthur. – Jól tetted. Kora hajlamaid már mind e pályára intének, s alig van nagyobb boldogság az életben, mint oly dolgokkal foglalkozni, melyek öszhangzásban állanak a sziv hajlamaival. De hadd lám, mennyire haladtál? Mutass vagy egyet műveid közől.

– Itt van készülőben egy női kép. Jer, nézd. Ezt különös gonddal dolgozom, s azt hiszem felőle, hogy legsükerültebb darabom.

– Matild?!… – kiálta fel meglepetéssel Arthur.

– Mit mondasz?!

– Semmit. E kép feltünőleg hasonlit egy nőhez, kit Matildnak neveznek, s e hasonlat lepett meg. Bostonban ismertem őt, egy bankár neje volt. Kit ábrázol e kép?

– Senkit… Eszményi alak.

– Akkor széttépheted művedet öcsém: ez arczon nagyon kevés eszményi van. Az élet ül itt testvér, vágyaival, szenvedélyeivel. Ez alak nem eszménykép.

A festész, ugy látszik, készebb volt müvészi hitelét koczkáztatni, semmint bevallani hogy bátyjának igaza van; egykedvűleg válaszolá: