Part 2

– Határozott fogalommal nem birok e tekintetben, mert csak leirások után ismerem e szenvedélyt. Bár mindig sovárogtam utána, e szerencse mindeddig nem jutott osztályrészemül. Férjemet…

– Férjét?

– No igen, férjemet, kit ezelőtt másfél évvel voltam szerencsétlen elveszteni…

– Meghalt? Hála neked, szeszélyes véletlen! Jól tette, nagyon okosan tette, hogy meghalt.

– Hogyan uram, ön örvend szerencsétlenségemnek?

– Merő önzésből. Mert tudja meg asszonyom, hogy ön engem elbűvölt, elragadott, hogy én szeretem, imádom önt!…

– Ej uram, ön kissé igen is túl viszi a tréfát!

– Nem tréfa ez asszonyom, legkomolyabb valóság. Sziveskedjék kihallgatni, s azonnal meg fog szavaim valóságáról győződni. Mit az emberek szerelemnek neveznek, épen oly kevéssé ismerem, mint ön. Egyetlen egyszer tévedt egy sugaracskája ez égető napnak lelkembe pillanatra, s ez is csak azért, hogy tova űzze addigi nyugalmamat, s cserében bánatot plántáljon helyébe… De hagyjuk ezt…

– Sőt ellenkezőleg, beszélje el részletesen, körülményesen e kalandot, igen érdekel.

– Parancsának engedelmeskedem, bárha némi felindulást soha sem fojthatok el, valahányszor e fájó álom emlékeivel foglalkozom. Ezelőtt két évvel, igen igen! épen ma két éve, Pesten valék.

– Épen ma két éve? különös!

– Épen ma két éve. Ó igen élénken emlékszem, Hollósi ‚Luciát‘ énekelte, és én szinházba menék. A ház fuladásig tömve volt, de én mitsem törődtem a tömeggel, figyelmem, gondolataim, tekintetem mind egy pontban voltak öszpontositva, s e pont egy velem szembeeső első emeleti páholy volt, melyben gyönyörü nőt pillanték meg, ki egész elmerültséggel hallgatta az operát, s kinek bűvös tekintetéről nem tudtam többé levenni szemeimet…

– Tovább, tovább!

– Nincs mit mondanom többet. Én láttam őt, s mire mindaddig képtelennek hittem magamat, e nehány negyed megtanitott rá: szerelmes levék!… Azt szokták mondani, hogy a természet nem hagyja magát boszúlatlanul. Igaz. A vonzalom e kedves ismeretlennő iránt oly gyorsan s oly váratlanul növekedett, hogy mire vége volt az eléadásnak, már egészen rabja valék…

– Találkozott az életben valaha imádottjával?

– Soha! Midőn a függöny legördült, egy ismerősömet pillantám meg, kit azonnal magamhoz inték, hogy tudakozódjam tőle ama nő felől, ki a nélkül, hogy égető szemsugárait egyetlen pillanatig rajtam nyugtatta volna, e nehány percz alatt eszemet, szivemet egyiránt megbűvölte.

– Nem ismered ama bájos teremtést – kérdém – ott a szinpadtól a második első emeleti páholyban?

– A szinpadtól második páholyban? Ha ha ha!

– Hogyan, asszonyom, ön nevet?

– Nem tehetek mást, nevetnem kell. Ha ha!

– Azt találja ön oly nevetségesnek, hogy imádottam a szinpadtól második páholyban ült?

– Ó nem.

– Tehát azt, hogy én képes voltam másfél óra alatt beleszeretni, belebolondulni egy nőbe, kit akkor láttam először, s kivel sohasem beszéltem? – Asszonyom, ez nem uj dolog, és nem is első. Páris csak egyszer látta Helenát, s mindjárt megfoganzott agyában a gondolat, hogy elragadja őt. Antonius Cleopatrának egyetlen pillantására lángot érzett terjedni ereiben. Sőt a legujabb időben is Lola Montez…

– Kérem, kérem semmi kétségem, hogy ily rögtöni szerelem létezhetik, csak folytassa ön kalandja történetét, mely nem hiszi ön, mennyire érdekel!

– Ismerősöm megmondá nevét imádottamnak, de egyszersmind azt sem mulasztá el tudtomra adni, hogy ez angyal már nő, mi több! egész szenvedéllyel csügg férjén! E hirre, mintha villám ütött volna meg, alig hogy földre nem roskadtam…

– Nem lenne ön szives ama bűvös bájos nő nevét velem tudatni, ki önnel e csodát elkövette?

– Bocsánat asszonyom, e név titok, melyet szivem legmélyére rejtettem el, s melyet sohasem fogok többé ajkaimra venni.

– Minő kegyelet!… De mondja csak ön uram valahára: mi czélja volt különös viseletének?

– Ismerkedési módomat érti? Mindjárt megmondom. Asszonyom, bármily visszásnak és hihetlennek tetszhetik is ön előtt, de én ama bűvös nő képét nem birom kitépni agyamból. Érzem hogy kivüle sohasem fogok senkit szeretni többé. Miután azonban ő már másé, s miután, elvégre is nősülni csak kell, elhatárzám a véletlenre bízni magamat, s megvárni mig ez vezet valakit előmbe, azonban…

– Nos? azonban?

– Nagysád egészen megváltoztatta határozatomat. Most már nem akarom a véletlen ajánlatát elfogadni többé, és ugy tetszik, mintha régi szerelmem bűvereje is gyengülni kezdene, s helyette egy más édesebb, boldogitóbb érzés rakna fészket szivemben.

– Uram, kérem önt…

– És ez uj érzés szerelem, ön iránt, kit bár nem láttam soha, de kinek hangjában, szavaiban van valami, mi testet ad azon képnek, mit phantasiám teremtett nagysád felől, s mi lángra gyujtá véremet. Én szeretem önt asszonyom, az oly hosszasan sovárgott sziv ifju, gazdag szenvedélyével.

– Nem tudok eligazodni önnek szavain, melyeket akaratom ellenére hallgatnom kell, s melyek, ha nyiltan akarok szólani, előttem legalább is oktalanoknak tetszenek. Ön – saját kifejezését használva, ön lángra gyúl, szerelmes lesz egy nőbe, kit nem látott soha, s ki felől mindössze is saját szavai után bir némi fogalommal, melyek csalhatnak is.

– Ó én meg vagyok győződve hogy azok igazak, s a valóságnál sokkal kevesebbet mondanak.

– Tegyük fel, hogy ugy van, hogy a nő még szebb, mint magát lenni állitja, de egy szép arcz még nem elegendő szerelmet ébreszteni, s különben is ki áll jót önnek arról, hogy a hajnal első sugarai szét nem kergetik oly kétséges alapon nyugvó ábrándképeit?

– Szivem, lelkem, szerelmem. Én nem külsejeért szerettem meg önt asszonyom, s mi lángra gyujtá véremet, azt sem nap sem csillagok el nem enyésztethetik. Én határozott vagyok, s ha önben csak egy parányi rokonszenv keletkezett irányomban…

– Nos? lássuk mennyire megy könnyelműsége?

– Pillanatig sem vonakodom igy szólni önhöz: asszonyom, ha ön képes bizalmat érezni egy ember iránt, kit az életben először lát – patvarban hisz még nem is láthat! – először hall, de ki becsületére esküszik ön előtt, hogy mindaz, mit mondott igaz: bizza sorsát rám: legyen nőm!

– Ha, ha, ha!

– Ön nevet?

– Mit tartana ön felőlem uram, ha én is oly könnyelmüen mint ön, igent mondanék e szavaira!

– Azt asszonyom, hogy ön miként én, imádja a kalandszerüséget, a bizarrt, hogy e tulajdonsága még ezerszer vonzóbbá, ellenállhatlanabbá teszi önt előttem!

– Helyzetében magam sem válaszolnék máskép.

– Azt asszonyom, hogy ön is miként én, megunta, megutálta a mindennapiság, a szokottság elévült formáit, s balga előitéletből vagy gyávaságból nem riad vissza e rendkivüli lépéstől, mely oly kétséges jövőt igér, de mely szivemben a legboldogabb sejtelmeket ébreszti, s én hiszek e sejtelmeknek!

– Uram, önnek szavaiban oly meggyőző, bizalomébresztő valami van, hogy…

– Lehetséges! – ön megegyezik?

– Ha az idő igazolni fogja azokat, én nem mondok határozott nemet.

– Az idő, az idő. Ön ismét a mindennapiság formái közé vonul. Most, e perczben határozzon nagysád. Csak egy napi halasztás is megszünteti e lépés kalandszerüségét, s letörli a bizarr zománczot.

– Tehát ön azt kivánja?

– Hogy rögtön határozza el magát. Legyünk jegyesek, ah több! legyünk férj és nő, mielőtt a kelő nap alkalmat adna egymás vonásaiban gyönyörködhetni.

– Ha igent mondanék is, ez lehetlen volna.

– Mondjon igent, s bizza a többit rám!

Iszonyu sejtelem támadt agyamban. E szeleburdi – gondolám – tudja hogy lelkész vagyok, s talán… na de kisérjük e viszony fokonkinti fejlődését.

– És ön nem is tudakozódik körülményeim felől? nem is akar bővebb tudomást szerezni viszonyaimról, összeköttetéseimről, családomról?

– Hol lenne akkor a kalandszerüség? Nem asszonyom, én nemcsak nem kérek, hanem határozottan visszautasitok minden felvilágositást. Én igy, ismeretlenül akarom önt nőül venni. Azért kérem, nyilatkozzék: van-e bizalma? van-e bátorsága?

– Bátorságom? van uram! Legyen, itt kezem. De csak egy föltét alatt.

– S azon föltét?

– Igérje meg ön nekem becsületszavára, hogy azon esetre, ha kölcsönös megismerkedés után egymásnak bármely okból nem tetszenénk, vagy ha bármikor is az együttlétet nem találnók boldogitónak, ön nemcsak akadályul nem szolgáland válópörünkben, sőt mindent elkövetend azt lehetőleg gyorsan végrehajtani.

– Igérem, asszonyom!

– Akkor itt kezem.

Szemeimet kezdém dörzsölgetni, hogy meggyőződjem: ébren vagyok-e, vagy álmodom; de csakhamar meggyőződtem, rémülettel győződtem meg, hogy nagyon is valóság volt minden, mi körülöttem történt.

– Tiszteletes úr! – szólita meg az uj jegyes.

– Tessék – válaszolám remegő hangon, – sejtve mit akar mondani.

– Ébren van ön?

– Amint hallja uram.

– Ébren volt ön egész utunk alatt, mióta jegyesem kocsinkra jött?

– Ébren voltam.

– Végig hallgatta ön szavainkat és megértette-e azokat?

– Végig hallgattam és megértettem.

– Ugy tehát mondjon ön áldást frigyünkre. Eskessen össze bennünket.

Két sikoltás volt e szavakra hallható. Egyik a nőé, ki ugy látszik, megegyezése alkalmával feledé miként lelkész is van jelen, a másik enyém, ki elszörnyűködve kiálték fel:

– Uram, figyelmeztetem önt, hogy ily dolgokból nem szokás játékot üzni!

– Nem játék ez, hanem valóság! – felelém határozottan.

– Akkor még határozottabban ki kell jelentenem, hogy kivánatának engedni nem fogok.

– De ha én önnek becsületemre esküszöm, hogy semmi akadály sem létezik, mi ez összeköttetést gátolhatná.

– Mindegy, ez szokás elleni, ez törvénytelen tett volna, s én ebbe soha nem fogok beleegyezni.

– Nem?

– Nem!

– Sziveskedjék kezével ezt megérinteni.

Ezzel felém tartott valamit, mit kezeimmel megérintvén, nagy rémülésemre fölismerék egy mellemnek szegzett pisztolyt.

– Tudja-e ön mit érintének kezei?

– Kérem az isten szent nevére, tartsa ön más irányba. El talál sülni!

– Ha ön e pillanatban össze nem esket bennünket, esküszöm istenemre, golyót repitek agyába!

– De kérem uram, gondolja meg!

– Mitsem gondolok meg. Ön összeesket bennünket. A kocsis tanunk lesz, s nehány percz mulva mint boldog férj és nő fogunk forró köszönetet szavazni a ránk adott áldásért.

– De uram, kérem.

– Semmi de! Akar ön vagy nem? Én lövök!

– Itt nincs menekülés, – mondám magamban – a hóbortos párt össze kell adnom, különben e szeleburditól kitelik, hogy megtartja szavát. Aztán! – vigasztalám magamat – holnap Miskolczon jelentést teszek e kényszeritésről, s majd szétbontjuk e törvénytelen frigyet.

– Határozzon ön, különben lövök!

– Ha már épen nem állithatom el önt különös szándékáról, ám legyen.

– Tehát beleegyezik?

– Tehetek-e mást? ön életemet fenyegeti.

– Kocsis megállj!

– Mi baj? – kérdé a kocsis hátrafordulva.

– Semmi, csak állj meg.

A kocsis engedelmeskedett.

– Asszonyom, – kezdé a házasulandó – nem sziveskednék ön kiszállni a kocsiból, a földön kényelmesebben elvégezhetjük.

– Amint akarják önök.

Kiszálltunk a kocsiból. A kocsis szinte odahagyá ülését a férj felszólitására.

Neveiket kérdém, s ha rendithetlenül megmaradnak-e összekelési szándékuk mellett?

Mindkettő igennel válaszolt.

– Ugy hát nincs egyéb hátra – mondám – mint hogy kezeiket összetévén, ez összeköttetésre áldást kérjek az égtől. Legyenek önök boldogak, s vajha soha meg ne bánnák ez elhamarkodott lépésöket.

– Készen vagyunk? – kérdé a férj.

– Nincs több tennivaló, – felelém ezer átkot szórva fejemre, hogy miért határoztam magamat szokásom ellenére ez éji utazásra.

– Ha ugy akarod édes nőm, felülhetünk.

Visszafoglaltuk üléseinket, s a kocsi nem sokára ismét haladni kezdett, mintha misem történt volna.

A férj nőjével gyöngéd párbeszédet kezdett, de már sokkal halkabban mint elébb tevék, s nagy megbotránykoztatásomra még csókczuppanásokat is hallhaték közben-közben.

E közben az ég derülni kezdett. A sötét fellegek mindig halványabbakká levének, mig végre a támadó korány némi halvány világot terjeszte szét a láthatár végén.

Férj és nő mohó kiváncsisággal vizsgálgaták egymás vonásait.

– Hihetek-e szemeimnek? – kiáltá a férj meglepetéssel, amint annyira világos lőn, hogy a vonások kivehetőkké levének.

– Mi lepett meg annyira, kedves férjem?

– Azon ismeretlen nő, kit ezelőtt két évvel Pesten…

– A szinházban láttál és megszerettél?

– Az te vagy kedvesem!

– Szavaid után mindjárt fölismerém magamat, és azért engedtem ily könnyen kivánatodnak.

– Mily édes meglepetés, mily boldogság!

Egymás nyakába borultak, s örömük oly őszintének, boldogságuk oly valódinak tetszett, hogy gondolkozni kezdék: vajjon helyes lenne-e e viszonyt, mely nem rendes uton köttetett ugyan, de mely az illetők részéről legszebb reményekre jogosit, szétbontani.

– Köszönet, ezer hála önnek uram e boldogságért, melyet önnek köszönök, s ezer köszönet a véletlennek, mely önt ez utazásra kényszeritette!

E szavak után kezemet forrón megszoritá, s a nő sem késett hizelgő szavakkal halmozni el – mint mondá – jóságomért.

Pedig ők legjobban tudhaták hogy mit tettem, az legkevésbbé az én érdemem.

E rendkivüli öröm és boldogság látása végre megmásitá szándékomat, s elhatározám a megtörténttel kibékülni, s nem tenni semmit, e viszony szétbontására vonatkozót.

Pár óra mulva Miskolczra értünk, hol még aznap fényes és nagyszámu családi körben ünnepeltük meg ez ily rendkivüli uton kötött nászt, s én azon jótevő megnyugvással utaztam haza, hogy e házasság épen annyi sőt még több jogokat nyujt reményekre, mint más legrendesebb módon köttetett.

Hanem azért fölfogadtam, hogy éjjel többé utazni nem fogok, s e fogadást sohasem is fogom megszegni.

* * *

Igy végzé elbeszélését a tiszteletes.

– S azóta mitsem hallott felőlök? – kérdé Zsoltai úr, ki még a szép Klárával folytatott szembeszédről is megfeledkezett, oly mohó figyelemmel csüggött az öregúr szavain.

– De igen, s véghetlen boldogságomra szolgál önöknek jelenthetni, hogy e pár legboldogabb a világ legtörvényesebb és legrendesebb módon összekötött házasai között.

– E történet igen érdekes, de ha szabad őszintén nyilatkoznom…

– Csak tessék! – mondá az öregúr, ki ugy látszott, készen volt ellenmondásomra.

– Én kétkedem valódiságán. Korunkban nem történnek ily kalandos, rögtöni összeköttetések. Most nem elég a rokonszenv, a vonzalom, most családi s anyagi érdekek szövik és oldják a viszonyokat.

– De ha becsületszavammal állok jót valódiságáról. Akkor csak elhiszi ön?

– Hinnem kell, ha mondja, pedig megvallom az egész inkább mesének tetszik.

Zsoltai úr komoly, gondolkozóvá lőn.

– És pedig annál inkább hinnie kell önnek, mert ama szeleburdi ifju s ama könnyen hivő nő senki sem volt más mint…

– Mint? – kérdém rögtöni sejtelemtől megkapatva.

– Férjem és én! – mondá elragadó mosollyal a kedves házinő.

– Lehetséges-e? – kiáltánk én és Zsoltai úr, székünkről fölugorva.

– Nemcsak lehetséges, hanem ugy van, mondá a férj.

Az öreg tiszteletes, ki e csattanós vég után sovárogva látszott várakozni, e szavakra hangos, szivből jött nevetésre fakadt, mi az egész társaságon csakhamar erőt vőn, kivévén Zsoltai urat, ki komoly képpel sugott valamit az e szókra elpirult szép Klára fülébe.

Midőn a kaczaj kissé lecsillapodott, kézen fogá őt, s háziasszonyunk elé vezetvén, komoly, illetődött hangon igy szólt:

– Nagyságos asszonyom! Még csak pár nap óta van szerencsém ugyan ismerni Klára kisasszonyt, de e boldog példa meggyőzött arról, hogy hol szerelem van, ott perczekig is vétek halasztani a menyegzőt, s azért ezennel Klára kisasszony kezeért esedezem.

– Mit hallok? Ej, ej Klára, te erről nekem mitsem szóltál! Azonban ha akarjátok, nekem mi kifogásom sincs ellene.

A szép Klára elpirult, lesüté szemeit, de – mit sem szólt ellene.

– De már látom, hogy csakugyan mennem kell! – kiáltá a tiszteletes, kalapja után nézve – különben ujból kénytelen leszek törvénytelen módon kötni házasságot!

– Ne féljen ön, nincs töltött fegyver kezemben! – felele tréfásan Zsoltai úr – hanem holnap reggel ugy-e megteendi?

– Nappal s rendes módján, tiszta szivből.

A tiszteletes, e szavai után átalánosan, s nekem különösen csendes éjt kivánva, eltávozott.

Mi még kissé együtt maradánk vidám társalgás közt; miközben a két szerelmes alkalmat lelt a szobából a kert holdfénytől megezüstözött hársai közé suhanni.

Ott ábrándoztak, ott mulatoztak fényes reményekkel s csak késő éjfél után tértek éji nyugalomra, hogy másnap boldogságuk korányára ébredjenek.

EGY CZIVILIZÁLT FÉRJ.

Unalmas fecsegő emberek társaságánál sokkal jobb az egyedüllét.

Ilyenkor elmerengünk emlékeinken, vagy ábrándozunk a jövőn, s elfeledjük a jelent, mely sohasem roszabb a jövőnél.

Ilyszerü merengésnek adtam át magam a napokban, s végtelen boldognak éreztem magamat emlékeim társaságában.

Hogy ez emlékek kellemetesek voltak, mondanom is fölösleges. A választás tőlem függött, s ilyenkor bizonyára mindenki csak a legszebbeket keresi ki.

Senkisem oly szegény, hogy legszebb emlékei ne legyenek. Ha boldog volt: arra gondol, midőn legboldogabbnak érezte magát; ha boldogtalan: midőn legkevesebbet szenvedett; s az emlékezet, ez egyedüli megrabolhatlan kincse a szívnek, különben is hajlandóbb – talán önzésből – az édes, mint a keserű perczeket állitni előtérbe.

Kellemes merengésemből kellemetlen koczogás ébreszte fel.

– Szabad! – kiáltám oly hangon, mely kottára téve bizonyára ezt fejezte volna ki: Eredj a pokolba!

Körülbelől harmincz éves férfi lépett szobámba, erősen sütött fürtökkel s jól vasalt ing-gallérral.

E két tulajdonról aligha fölismerhetné, vagy csak elképzelhetné is őt a nyájas olvasó, de e két tulajdon mindössze is, mit előnyére fölemlithetek… Bocsánat! csaknem igaztalan valék: birt még egy tulajdonnal, melyet méltányosságból szinte meg kell emlitenem: öltözete mind kelmére, mind szabásra nézve a legutolsó divat szerinti volt.

Vannak ismeretségek, melyekre magunk sem tudjuk, miként teszünk szert. Látogatóm ilyszerü ismerőim sorába tartozik.

– Bocsánat!

– Tessék!

– Talán háborgatom önt?

– Oh épen nem! (Átkozott udvariasság!) Sziveskedjék helyet foglalni.

– Köszönöm. Nemde, meg van lepetve látogatásom által?

– A legkellemesebben.

– Örvendek. Azért jövök, hogy egy szivességre kérjem önt.

– Végtelen boldognak fogom magamat érezni, ha valamiben szolgálatára lehetek.

– Köszönöm; és engedje ön nyilvánitanom, miszerint nem is vártam egyebet előzékenységétől.

– Le vagyok kötelezve e jó véleményeért.

– Tehát…

– Tehát?

– Megvallom, kissé zavarban vagyok. Nem tudom, miként mondjam el…

– Csak minden fesz nélkül. De nem gyújt ön rá?

– Ha oly jó akar lenni! (Szerencse hogy nem szivok regáliát!)

– Szóljon ön minden tartózkodás nélkül.

– Ha jól vagyok értesülve: ön szerkesztőségi tag.

– Féligmeddig.

– Mily szerencse! Oh ön bizonyára igen boldog ember! (El vagyok veszve: titkos versiró!)

– Mennyiben?

– Na, mert hasonszerü esetekben nem kénytelen másoknál alkalmatlankodni!

– Igen roszul teszi, ha e szerencsét alkalmatlanságnak nevezi!

– Ön jósága felbátorit… Tehát…

– Szóljon őszintén.

– Igaza van, ez a legjobb. Ön meg fog lepetni.

– Imádom a meglepetéseket.

– Én nős vagyok.

– Lehetlen!

– Becsületemre. És mi több, szeretem nőmet.

– Mily szerencse!

– Jól mondja ön. Szeretni mindig szerencse. De…

– De?

– Nőm nem szeret engem.

– Ah!

– Azaz, hogy kissé keményen is találtam magamat kifejezni: ő szeret, szeret, de egy más valakit is szeret…

– Ön oldalánál? Sajátságos!

– Ön is ugy találja? Örülök hogy nézeteink egyeznek! Hanem hallja ön, és bámuljon.

– Egészen fül vagyok.

– E más senki más, mint egy rokonom.

– Lehetetlen!

– Becsületemre, igazat beszélek. Ez egy egész kis regény. Szinte kedvet érzek önnek elejétől kezdve elregélni.

– Csak nehány csattanós jelenést s a végét kérem. Én a franczia modort szeretem.

– Én is… Az a Dumas, az az isteni Dumas! Szereti ön Dumast?

– Ellenállhatlanul. De ha szabad kérnem…

– Regényemet? Ön kiváncsi nemde? Na de ki is ne lenne ily dolgokra kiváncsi?

– Annak bizonyára hiányzanék kebléből a szív, s agyából a velő.

– Helyesen, francziásan van mondva. Tehát…

– Tehát?

– Ön türelmetlenkedik? Ennek örvendek. Ez jó jel. Azt mutatja hogy érdekelve van. Átkozott szivar, mindegyre elalszik.

– Sziveskedjék egy gyufát!

– Köszönöm. De hogy végre a dologra térjek… Ah, de talán feltartóztatom önt. Ez esetben máskor jövök. A dolog nem olyan sietős.

– Csak méltoztassék folytatni. Jobb lesz ha most egyszerre átesünk rajta. Minek fáradna ön másodszor is!

– Ne igyekezzék tagadni. Ön kiváncsisága fel van gerjesztve, s ez udvariasság csak lepel, mely alá azt rejteni akarja. De én éleslátó vagyok. Lássa ön: azonnal keresztülláttam tervén.

– Valóban uram, ön előtt mit sem lehet eltitkolni!

– Hja, e tulajdon különös kegye a sorsnak. Ez egyszerre születik velünk. Ezt sem tanulmány, sem tapasztalatok által nem lehet megszerezni.

– Most, miután tudja ön: esedezem…

– Regényemet? Rögtön, rögtön. Csak még egyet!

– Parancsoljon.

– Kérem. Mit tart ön a női hűségről?

– Ez igen határozatlan fogalom. Mindenki saját egyénisége szerint értelmezi.

– Igaza van. De nem találja ön bámulatosnak?

– Mit?

– Hogy nézeteink, gondolkozásmódunk ennyire találkoznak?

– Valóban ez bámulatos.

– Nemde? De nem fárasztom tovább türelmét.

– Égek a kiváncsiságtól.

– Szintugy jólesik önt igy hallani beszélni!

– Az istenre kérem, folytassa ön!

– He, he! Ez aztán hatás! Tehát…

– Ha szabad valamire kérnem?

– Szolgálatára állok.

– Ez a tehát legyen az utolsó, kezdjen ön regényéhez – valahára.

– Ön elkomolyodik.

– Merő kiváncsiságból.

– Tehát… Na na, ne türelmetlenkedjék, ez már igazán az utolsó. Nőm nem szeret.

– Tudom.

– Azaz, hogy mást szeret.

– Tudom.

– S ezen más, rokonom.

– Ezt is tudom.

– No most már olyas valamit mondandok, mit még nem tud. Azt, hogy miként tudtam én meg!

– Kiváncsi vagyok.

– Meghiszem azt. Ezelőtt mintegy másfél évvel…

– Mit mond?

– Nó, azt hiszem elég világosan fejeztem ki magamat. Ezelőtt mintegy másfél évvel…

– Bocsásson meg uram, de nem merek füleimnek hinni: Ennyi ideje, hogy tudja miszerint neje mást szeret?

– Egy hóval, egy nappal sem több. Épen ma másfél éve, hogy e körülménynek nyomára jöttem.

– Elég. Folytassa ön.

– Ön élénk részt látszik venni sorsomon. Köszönöm.

– Nincs mit. Én bámulom önt igaz, de…

– De?

– Ezért épen nincs oka magát lekötelezve érezni.

– Én nem fürkészem az indokokat. Ez nagyon angolos lenne. Ön bámul, s én magamat lekötelezve érzem, akár akarja ön, akár nem. S csak remélem nem akar korlátozni kegyeletes érzelmeimben?

– Kergesse messzire tőlem e vétkes gondolatot jó szellemem!… De esedezem, folytassa ön!

– Amint mondám, ezelőtt mintegy másfél évvel… De mi bámulni valót talál ön abban, hogy épen másfél esztendő óta tudom, hogy nőm mást is szeret? Én őszintén szólva, mi különöst sem találok e gondolatban. Ellenkezőleg, igen prózainak tartom.

– Én is. De kérem…

– Alig merem hinni, hogy ez érdekeltség szivből jön, oly nem remélt az rám nézve. De ne türelmetlenkedjék, a dologra térek. Egy napon…

– Egy napon?

– Azon töröm fejemet a hét melyik napja volt ez?… Eh, vigye patvar! a dologra nézve tökéletesen mindegy, s ön remélem lesz oly kegyes e feledékenységet megbocsátani?

– A legőszintébb szivvel, csak ne engedje magát zavartatni.

– Egy napon, mint mondám, a casinóból, hol délutáni kávémat szoktam pár jó emberem társaságában elkölteni, burnótszelenczém után, melyet honn feledék…

– Ön burnótozik?

– Szenvedélyesen.

– Értem!

– Mit ért ön?

– Hogy a kávéházban nem egészen jól találá magát, s hogy a szokottnál korábban tért haza. Mert ugy-e, ezt akará mondani?

– Betüről betüre. Szállásomra érve, midőn szobámba léptem…

– Midőn szobájába lépett?

– A szomszéd szobából, mely nőmé volt, hangos szóváltás üté meg füleimet. Én figyelni kezdek…

– Ön figyelni kezd?

– S csakhamar fölismerem nőm és rokonom hangját. Meg voltam lepetve.

– Ön meg volt lepetve?

– Becsületemre. Közelebb lépek az ajtóhoz lábujjhegyen, s mit képzel ön, mit kelle hallanom?

– Megáll az eszem!

– Tisztán kivehetém, hogy nőm és rokonom tegezik egymást!

– Ah!

– Ez rögtön gyanusnak tetszett, mert jelenlétemben mindig igen hidegnek mutaták magukat egymás iránt, és sohasem szóliták egymást másként, mint: sógor úr! sógorasszony!

– Ön engem ámulatba ejt!

– Türtöztesse magát: ez nem minden.

– Hogyan uram, ez nem minden?