Part 1

BALÁZS SÁNDOR

BESZÉLYEI.

I. KÖTET.

PEST, 1855.

KIADJA MÜLLER GYULA.

MÜLLER EMIL könyvnyomdája. 1855. Pest, Servitatér 1. sz.

DEGRÉ ALAJOS

ÉS

LISZNYAY KÁLMÁN

BARÁTJAINAK

a szerző.

ÉJ ÉS KORÁNY.

I.

Midőn Bálint levelével kezemben, K.....-falván, tekintetes Vidor Pál ur házába léptem, a szobában, hová az egészséges kinézésü szobaleány utasitott, a háziurat kedves neje társaságában lelém.

Bálint barátom oly sokszor s oly körülményesen leirta őket előttem, hogy első perczre régi ismerősökkint tüntek lelkem elé.

Bemutatásom rövid volt.

Elmondám hogy utazó vagyok, s hogy csak Bálint barátom sürgetős kérése birt rá, hogy letérve az egyenes útról, e másfél órai kerülést tegyem, tiszteletét s levelét átadni e lak urának.

Fogadtatásom oly szives volt, minőről Bálint biztositott, s nehány percz múlva szivélyes házigazdám saját termesztményének bodor füstje mellett élvezők a k.....i hegy kedvre gyujtó nedvét.

Háziasszonyomat rendkivül bántá, hogy már ebéd után vagyok, s csak azon nyilatkozatom békité ki némileg, hogy ez ebéd épen nem volt oly fényes és gazdag, hogy egy kora és könnyüded ozsonnát fölöslegessé tenne.

A lak ura, melyben a vendégszeretetet lehető előzékenységgel éreztették velem, gazdag múlttal birt. Kora fiatalságában neve messze földön hires volt kalandjairól, s igy a társalgás csakhamar oly vidám s fesztelenné lőn, hogy az ozsonna elkészülésére szükséges idő a szó betü szerinti értelmében észrevétlenül suhant el szemeim előtt.

Oly sok érdekkel s annyi változatossággal tudta szőni a társalgás fonalát, s az épen oly csinos mint kedves háziasszony beleszólásai oly izletesen megfűszerezék azt, hogy épen nem volt okom e pár órai kitérést sajnálni.

Magyar gazdasszonyaink előtt, mi az étkezést illeti, e kifejezés könnyűded szörnyű határozatlan értelemmel bir, és ugy látszik elveszté egész jelentőségét. Az ozsonna mit az ebédlőben lelék, legkisebb nagyitással is szólva: városi ebédnek bátran beillett volna.

Az ujonnan szított tüznél készitett paprikás csibén és magyar gazdasszonyaink egyik remekén: a töpörtyüs haluskán kivül volt ott minden, mi csak jól szerelt falusi étkamrában föllelhető, sőt oly dolgok által is lepettem meg, melyeket a fővárostól ily távol eső vidéken, megvallom, nem hittem élvezhetni.

A dús teritékü asztal azonban jobb sorsra, illetőleg jobb étvágyra volt volna érdemes, mint minő az enyém volt, ki a legjobb szándék mellett sem birtam háziasszonyom megelégedését megnyerni, ki kinálgatásaival és étkei mentegetéseivel csak akkor szünt meg, midőn harmadszor adám tudtára, hogy teljesen és tökéletesen képtelen vagyok többet enni.

Házigazdám tetszésére jobban érdemesitém magamat; a mindig tele pohárra nem vártam kétszeres kinálást, sőt többször önkénytesen is ajkaimhoz emelém kifogyhatlannak tetsző tartalmát.

Végre eszembe jutott, hogy bármily jól találom is magamat e kedves körben, utam sietős, s bucsúzni kezdék.

Itt már azonban mind az úr, mind a nő részéről igen heves ellenszegülésre találtam.

Az úr alapos okokkal igyekezett meggyőzni, hogy e nyomorult pár óra nem érdemli meg, hogy megnyeréseért baráti házát ily korán elhagyva, az éjt valamely kényelmetlen fogadóban töltsem.

A nő kereken kimondá, hogy semmi szín és ürügy alatt nem fog elbocsátani.

Mentegetőztem, szabadkoztam. Fölemlitém sürgetős dolgaimat, sőt kevés nagyitással hátramaradásról is tettem emlitést.

Azonban eredmény nélkül.

Kik ismerik a magyar házigazdák és asszonyok ügyességét és rábeszélő tehetségét a vendégmarasztás körül, tudhatják hogy bizony nem könnyü dolog ellenökben pört nyerni.

Hasztalan volt minden kifogásom. Felhozott okaimat megczáfolták, határozatom szilárdságát megtörték, s végre engedni valék kénytelen.

Maradtam tehát; de csak azon világos kikötéssel, hogy a kelő nappal indulhassak.

Megszünvén a küzdelem, házigazdám azon kezdett tünődni, mivel töltsük el legkellemesebben az időt, nehogy – mint mondá – unalmas emlékkel váljak meg házától.

Végre határozott, s inditványára lőszert vetve hátunkra, pár vizsla kiséretében sétára indulánk a helységet félkör alakban övező ritkás berekbe.

A nap már jó messzire lehaladt, midőn mindegyikünk egy nyullal vadásztáskája oldalán, haza érkezénk.

Midőn öltözeteinket kissé rendbe hozva a terembe léptünk, a háziasszonyt egy kis, de vidor társaság közepett találók.

A ház asszonya előzékenyen elémbe jött, s miután azon kegyben részesitett, hogy kezét megszorithatám, ily renddel mutatá be a jelenvoltakat:

– Kátai Pál úr, helységünk tiszteletese.

– Tekintetes Zsoltai Kálmán úr, a szomszéd helységből.

– Klára nővérem, kit csak imént kisért haza a tiszteletes úr, házától, hol leányát, barátnéját volt látogatni.

Háromszor hajoltam meg, és háromszor nyilvánitám örömemet e szerencse fölött.

Falun az étkezés fő mulatság.

Megjöttünk után nem soká jelenték hogy teritve van, s én Zsoltai úr nem épen nagy kedvére – legalább mint arczkifejezéséből kivehetém – a szép Klárát karomon vezetém az ebédlőbe.

Asztal fölött derültség és vidámság uralkodott.

És ez ily társaság között nem is lehetett máskép.

A háziúr s asszony nem tűrhetének – mint mondani szokás – magok körül komoly arczokat, s tiszteletes Kátai úr hatvan éve daczára oly derült, oly egészséges kedéllyel birt, hogy bátran kiállhatná a versenyt mai – már husz, huszonkét évvel csaknem életunt – fiatalainkkal.

Zsoltai úr és a szép Klára legkevésbbé vevének részt a társalgásban; de pillantásaikkal, melyeket lopva vetének egymásra, valahányszor csak szerét teheték, annál többet látszának egymásnak mondani. Ez csakhamar magára voná figyelmemet, s tudtomra adá, miszerint Zsoltai úr és a szép Klára… Na, de ha ők titkolni akarják, s amint viseletök mutatja ugy is van, miért csinálnék én e körülményből nyilvánosságot?

Már javában folyt a vacsora. Másodszor, sőt harmadszor is talán cserélék ki a férfiak üres palaczkjaikat, midőn a tiszteletes úr óráját voná ki zsebéből, és egy arra vetett pillantás után olyszerü mozdulatot tőn, mely biztos előjele gyanánt volt tekinthető a csakhamar bekövetkező engedelemkérésnek a távozhatásra.

Ezt a tiszteletes úr arczáról rögtön leolvasám, de a gondos és mindent figyelemmel kisérő háziasszony előtt sem maradt titok, ki mint látszék, nagyon jól ismeré vendégét s azonnal eltalálta szándékát.

– Talán csak nem akar társaságot bontani tiszteletes úr?

– Bocsánatot kérek, de tennem kell. Az idő már későre jár, s nekem holnap szónokolnom kell.

– Dejszen, abból ugyan misem lesz. Egy rövid órácskát még itt kell mulatnia tiszteletes úrnak!

– Ugy van, ugy! – maraszták az asztal többi tagjai.

– Sajnálom hogy ellene kell mondanom, de nem tehetem. Kissé álmos vagyok, a múlt éjjel későn aludtam el.

– Mindjárt marasztom én őt – sugá fülembe házigazdám. – Van az öregúrnak egy kedves története, melyet mi már százszor is hallottunk tőle, de melyet ő akár hányszor örömest elbeszél. Ezt fogom emliteni, s meglátja ön, hogy feledni fogja mikép a múlt éjjel keveset aludt.

– Tiszteletes úr, mielőtt távoznék, nem lenne szives, kedves vendégeinknek „Éj és korány?“ czimű történetét elbeszélni. Előttük még tökéletesen ismeretlen, s ugy hiszem nem fogják érdektelennek találni.

– Igen, igen kérjük! – mondám én és Zsoltai úr, ki miként én, ugy látszott, nem régi vendég a háznál.

Háziurunknak igaza volt, midőn azt mondá, hogy e történet emlitésére a tiszteletes feledni fogja, hogy álmos. Arcza kigyulladt, s egész ifjui tüzzel engedett a felhivásnak.

– Először azonban a czimre nézve ki kell jelentenem, miként a czim nem enyém, hanem…

– Minő szerénység! és minő igazságszeretet! – kiálta fel tréfás nevetéssel a vidámság magva, a kedves házinő. Jó jó, ne tartson tőle, nem engedünk csorbát ejtetni szerénységén, s egész őszinteséggel bevalljuk, miszerint a czim első felét én, a másikat meg férjem adá.

– Én csak az összekötő és vagyok, – mondá rejtélyes mosollyal az öregúr.

Csend lőn. Az öregúr engedelmet kért pipára gyújthatni; mi megtörténvén, egy pohár bort ürített ki, s a következő történetet beszélte el.

Beszéde alatt az egész társaság néma figyelemmel csüngött szavain, csak én és Zsoltai úr, kik előtt ez elbeszélés új volt, nem tartóztathatánk néha vissza egyegy meglepetési felkiáltást; mi azonban a beszéd fonalát legfölebb csak pillanatokra szakitá meg.

* * *

Koromsötét éj volt. Vastag, sürű fellegek vontak átláthatlan lepelt a csillagok fénye elé.

Egy villám jótétemény lett volna, de az ég sötét és hangtalan. Csak a hüvös őszi szél zúgott rémes hangon, mintha véres, hajmeresztő eseményeket regélt volna íjesztgetésünkre.

Ily időben, ki szobában, barátságos kandallója előtt űlhet, hálát ad istennek érette, s fölsohajt: Ah, de borzasztó lehet ily időben szabad ég alatt lenni!

Ily időben, és ilyen éjszakán utaztam én ezelőtt tiz évvel Pestről Miskolczra.

Utam sietős volt, s azért minden kellemetlenségei mellett, a gyorskocsin vettem ülést.

Egy perczem sem volt vesztegetni való, azért rászántam magamat az éji utazásra is, pedig semmitől sem borzadok inkább, mint az éji kalandozásoktól.

A kocsin, rajtam kivül egyetlen utas volt. Egy vig kedélyü fiatal ember, ki tréfás adomáival és élczeivel, meg kell vallanom, elég röviddé tette az időt.

Igaz, hogy be sem hunyhattam elbeszélgetései miatt szemeimet, de kárpótlásul felséges dohányával kinált meg, minőnél jobbat, kedvesebb illatút, nem szítam teljes életemben.

Már a legutolsó állomásnál voltunk, hol kocsisunk lovakat változtatott, mialatt mi pár üveg somlyait fogyasztánk el a fellármázott kocsmáros duzzogó és dörmögő kegyéből.

E közben az ég még jobban elborúlt, s mire megindulánk, fekete, csaknem átláthatlanná vált az éj, annyira, hogy csak kocsisunk biztató szavaira, ki az utat tökéletesen ismerni állitá, nem tértünk vissza a még nem messze hagyott vendéglőbe.

Én fölsohajték. Utitársam azonban fölkaczagott, s mennyre földre állitá, miszerint ily időben leginkább szeret utazni, s hogy ennél alig van előtte valami kellemesebb az életben.

És ismét elkezdte tréfás szavait, melyek a komor idő daczára csakhamar vidám hangulatba hozának.

Kocsisunknak igaza volt midőn az utat jól ismerni állitá, mert világos nappal sem lehetett volna gyorsabban és biztosabban haladni.

Mi ok sem látszott az aggodalomra.

Mintegy félórai utat tevénk utitársam folytonos elménczkedései mellett, midőn káromkodás, és panaszos női hang üté meg füleinket, s észrevevők, hogy kocsisunk megállitá lovait.

Egy percz, s mi mindketten a földön valánk.

Első pillanatra azt hittük: valamely lónak, vagy kocsinknak van baja, csakhamar meggyőződtünk azonban, hogy saját tüzhelyünk rendén van, és hogy egészen más körülmény kényszerité kocsisunkat megállapodni.

Alig pár lépésnyire előttünk utazókocsi feküdt feldőlve, melyet a káromkodó kocsis, s a panaszos hangu úrhölgy siker nélkül erőködének lábra állitani.

Nem vártuk hogy fölkérjenek, szó nélkül segitni kezdénk.

Erőnk elegendő volt: a kocsi percz múlva rendén állott.

Azonban recs! s a kocsi ismét egyik oldalára dőlt.

A kocsis újból kezdé káromkodásait, a nő panaszos szavait zokogás kezdé megszaggatni.

A hátulsó kerék törve volt.

– Biz eltört e! – kiálta kocsisunk, miután meggyőződött enszemeivel.

– El az ördög… – dörmögé a kárvallott kocsis, pedig nagy baj lesz ám, ha reggelre nem érünk Miskolczra!

– Istenem! mit tegyünk? – kérdé az úrhölgy.

– Bizony nincs itt mit tenni egyebet, mint hogy valahogy elvánszorgunk egy falu- vagy csárdáig, – nem lehet már messze az istenadta! – s ott aztán szépen meghálunk. Reggel majd megcsináltatjuk e veszett kereket, s holnap délre Miskolczon leszünk.

– Istenem, istenem! de nekem holnap reggelre ott kell lennem!

– De ha nem lehet! – jegyzé meg a kocsis flegmatikus megnyugvással.

– Asszonyom! – szólt udvariasan utitársam, ki ez idő alatt meglepetésemre elég komolyan viselte magát – ha önnek oly mulaszthatlan, sietős ügye van, hogy teljességgel nem szenvedhet halasztást, jőjjön velünk. E kocsin csak ketten vagyunk, és igy van üres hely. Reggelre Miskolczon leszünk. Azalatt majd a kocsis ugy tesz miként mondá, s holnap délre ő is ott leend.

– De uram…

– Ez bizony jó lesz! – kiálta a kocsis – fogadja el nagyságos asszony, majd elbánok én a kocsival aztán valahogy.

– Annál is inkább, – mondá utitársam rábeszélőleg – mert e kocsi gyorskocsi, és igy nincs mi zsenirozza nagyságodat.

– Lehetséges-e? Gyorskocsi?

– Az ám! – felele örömmel kocsisunk a váratlan borravaló reményében.

– Mily szerencse! igy hát elfogadom ajánlatát uram. Miska! itt van pénz, igyekezzék hogy mentől hamarabb megjőjjön, s csak hajtson egyenesen nénémhez.

Miska átvette a pénzt, új utitársnőnket udvarias utitársam a kocsiba segité, s pár percz múlva épen oly biztosan, oly gyorsan haladánk, mintha misem történt volna.

A fellegek még mindig rejtve tarták előttünk a hold és csillagok fényét, pedig e pillanatban nagyobb szükségünk lett volna rá mint valaha. Uj utitársnőnk külsejére mindketten kiváncsiak valánk. Azonban meg kellett elégednünk a képzelődéssel, mert az éj sötéte pillanatról pillanatra nemhogy halványabb, – hanem vastagabbá vált.

Nehány perczig szótlanul haladtunk, mit utitársnőnk arra használt föl, hogy helyzetét a kényelmetlen ülésen lehetőleg tűrhetővé tegye.

Végre kedélyes utitársam töré meg a csendet.

– Még csak most látom, mennyi sajátságosság, mennyi kalandszerüség rejlik ez eseményben. Nagyságos asszonyom, ön e véletlen malheuröcske által, melynek – kéz alatt legyen mondva – én merő egoistikus elvekből igen örvendek, egy regénynek, egy vig, vagy épen tragikus novellának válik hősnőjévé. Lelkemre ez felséges! Ha, ha!

– Hogyan uram, ön neveti szerencsétlenségemet?

– Merő önzésből!… Mert ebben saját szerencsémet lelem fel… Minő kaland!… De lám, lám, mily badar dolgokat beszélek össze vissza. Bocsánatért esedezem, de én soha sem birom megtagadni egyéniségemet. Nekem elemem, éltető szükségem a kalandszerűség, a rejtélyek… a titkok…

– E tulajdonságokat igen szépeknek találom ugyan, de nem látom által…

– Hogy miért mondom ezeket önnek nagyságos asszonyom? ki előtt szerencsétlen vagyok ismeretlennek lenni. Épen azért teszem. Mert ez irigy éj megfoszt azon szerencsétől hogy nagysád vonásait szemlélhessem, s viszont magamat bemutathassam, meg akarom ismertetni egyéniségemet, hogy igy legalább némileg ismerősökké válván, azon bátorságot vehessem magamnak, hogy fölkérjem nagyságodat, sziveskedjék megengedni, hogy e fertelmes éjszakát együtt átfecseghessük.

– Különös módja van önnek kérni, uram, mert midőn azt teszi, megtagadása már lehetlen.

– Le vagyok kötelezve asszonyom. Tehát én…

– Uram…

– Bocsánat, nem magamon kezdem. Van itt a kocsiban egy harmadik személy is, amint méltóztatik tudni. E harmadik korosabb és tiszteletreméltóbb is nálamnál, azért rajta kezdem.

Megkisértettem értésére adni, hogy végtelenül lekötelezne ha csekélységemet a játékból kihagyná, azonban sikertelenül. Szóhoz sem engedett jutni.

– E harmadik – kezdé még fentebb hangon, mire én átlátva szavaim sikertelenségét, bölcsen elhallgattam – kit oldalamnál, illetőleg jobbomon van szerencsém érezni, tiszteletes Kátai Pál ....i lelkész.

– Örvendek – mondá a hölgy, nem igyekezvén visszafojtani nevetését.

– Örvendek – mondám én határozatlanul, ha vajjon nevessek-e vagy boszankodjam.

– Most tehát, miután érdemes társamat már bemutatám, ugy hiszem: áttérhetek csekélységemre. Én…

– De uram…

– Ej asszonyom, ön lesz oly kegyes és ki fog engem hallgatni. Szerencsére a sötétség csak a látást, de a beszédet nem akadályozza. Szerencsére mondom, mert ugyan mi az ördögöt csinálnánk itt három négy óra hosszat vakon, némán mint a halak a vizben?! De a dologra: Asszonyom, ki e pillanatban azon boldogságban részesül, hogy önnel szemközt áll, illetőleg ül, egy huszonnégy éves csinos termetü fiatal ember, két ezer pengő évi jövedelemmel, s e mellett tökéletesen független mind családi, mind szivbeli értelmében.

– Uram, ön visszaél engedékenységemmel…

– Bocsánat, százszor bocsánat, de ha már benne vagyok, hadd végezzem be. Igaz ugyan hogy ugy látszik, mintha visszaélnék engedékenységével, de ez csak látszat. Én az éj sötétét használom csupán a dolgok elmondására, miket nappal ön hihetőleg nem hallgatna ki ily körülményesen, mig most azt elég jó megtenni. Hja az éj olyan mint az álarcz, sokkal szabadabban és fesztelenebben érzi magát az ember alatta. De lám megint mennyire eltértem. Tehát…

– Ha szabad kérnem. Miután már minden áron meg kell önnel ismerkednem, sziveskedjék bemutatását lehetőleg röviddé tenni.

– Hogyan asszonyom, ön unalmasaknak találja szavaimat?

– Nem, csak fölöslegeseknek.

– Mi egyre megy. Hanem nem tesz semmit. Én nem azért beszélek, hogy kellemesnek találjanak. Más, egészen más czélom van nekem ez által. Mit azonban csak később fogok tudatni nagysáddal. Tehát termetem csinos. Nem vagyok elbizott, de ezt az irigység is megadhatja. Lovaglok mint huszár. Vivok mint egy franczia marquis XIV-ik Lajos korából, és pisztolyommal lelövöm röptében a verebet. Ön nevet? nincs igaza, adandó alkalommal meg fogom győzni szavaim igazsága felől. Modorom, mint láthatja nagyságod, kevésbbé feszes mint…

– Nagyon is fesztelen!

– Amint vesszük. Nyilt, őszinte ficzkó vagyok, annyi bizonyos. Mi végre arczomat illeti.

– Nos? miért hagyta félbe? ez a legérdekesebb.

– Le vagyok kötelezve. Mi tehát arczomat illeti, ha nyilt és őszinte akarok maradni, meg kell vallanom, miszerint ezzel legkevésbbé van okom büszkélkedni.

– Mily önmegtagadás!

– Csak őszinteség. Midőn azonban azt mondom, hogy arczommal legkevésbbé van okom büszkélkedni, koránsem azt értem alatta, mintha az rút, vagy épen visszataszító lenne. Ó nem, ez igaztalanság lenne enmagam iránt! De itéljen maga nagysád!

– Furcsa a kivánság, midőn az éj annyira sötét, hogy mitsem láthatok.

– Ó ez nem fog gát lenni. Majd leirom én magamat pontosan, részrehajlatlanul.

– Enmagunk irányában ez kissé bajos.

– De nem lehetlen, s ha az lenne is, én kivételt képeznék. Tehát: Szemeim feketék és eléggé fényesek. Hajam azonban világos gesztenyeszín, pedig végnélkül szeretném ha fekete volna!

– Különös ember, minő szeszély!

– Meglehet hogy az, de én nem magamért ohajtanám, hanem a nőkért. Ó én mindent csak a nők kedveért teszek és ohajtok. Mert lássa ön, a nők a fekete fürtöket módnélkül szeretik.

– Engedelmével. Vannak kivételek is.

– Ó de hol találok én ily kivételre?

– Hátha én mindjárt egy volnék azok közől?

– Kik a szőke fürtöket elébe teszik a feketéknek?

– Fekete szemekkel igen… Ah, de mit mivel ön?

– Kezeit akarom csókjaimmal halmozni e váratlan kegyért.

– Bohó ember, inkább folytassa arczleirását.

– Örömest, mert aggodalmaim már nagyrészint eloszlottak. Tehát nagysád csakugyan jobban szereti a szőke, mint a fekete fürtöket?!… Bocsánat, bocsánat, folytatni fogom leirásomat. Szakál és bajuszom szinte szőke és finom mint a selyem. Nem hizelgek, ugy van. Vonásaim eléggé kifejezésteljesek, és szinök ellen sem tehetni kifogást. Arczom többi részei olyanok, minőkről a személyleirásba azt szokták irni, hogy: rendes. Ah, igaz, szinte feledék valamit, pedig én e valamire sokat adok. No nem magamért, hanem a nőkért. Mert én mindent a nőkért teszek. Orromat értem, mely tökéletesen romai, pedig méltoztassék elhinni, hogy családomból legalább egy század óta senkisem járt a hét halom városában.

– Elvégezte ön?

– Tökéletesen. És most szóljon nagysád: mit tart felőlem?

– Ha a leirás hű, ön csinos férfi.

– Komolyan érti e szavakat asszonyom?

– Lehető legkomolyabban.

– Ugy tehát kérem, igérje meg, hogy kérésemet teljesitendi.

– Mit kiván ön?

– Azt, hogy tegye azt mit én tevék. Ismertesse ön meg magát ugy miként én tevém.

– Azt nem fogom tenni.

– És miért nem?

– Mert nem látom által szükségességét.

– De kérésemre, kedvemért!

– Kedveért! minő elbizakodottság!

– Tehát szeszélyből, játsziságból. Az éj sötét. Képzelje nagysád, hogy álarczos bálban vagyunk, s hogy az egész nem több farsangi tréfánál.

– Ám legyen.

– Tehát megteszi?

– Kérdezzen, felelni fogok.

– Köszönöm. Először is tehát a legérdekesebbet: szabad-e ön?

– Szabad vagyok.

– Mily szerencse! Hanem értsen meg jól asszonyom, azt értem: ha szive szabad-e?

– Szivem nélkül kezemet sem mondanám annak.

– Jó; e bizonyosság feljogosit több más kérdésre is. Asszonyom, sziveskedjék egy rövid negyedórára csupán egy kis önmegtagadást, és valamivel több őszinteséget felölteni. Ugy hiszem, egyik sem fog sok erőt fölemészteni, miután oly kérdéseket fogok tenni, melyekre a felelet oly egyszerü s ezért oly könnyü. Először is lássuk külsejét:

– Termete?

– Magas, kissé kövéredésre hajló, hanem azért nem panaszkodhatom karcsuságom ellen!

– Felséges! – Szemei?

– Kékek.

– Fürtei?

– Feketék.

– Lehetséges-e?! Fekete fürtök s kék szemek! Ah, hisz ez egészen eszményivé teszi az arczot! Asszonyom, ön több már mint érdekes. De folytassuk ismerkedésünket, mely perczről perczre több-több ingert gerjeszt, és szebbnél szebb sejtelmeket ébreszt. – Szája?

– Mi arczom többi részeit illeti, azt kell róluk mondanom, mit elébb ön magáéról mondott: azok közé tartoznak, melyekről a személyleirásokba azt szokták irni: rendesek. Hanem…

– Hanem?

– Hanem ha őszinte és mi több igazságos akarok lenni enmagamhoz, hozzá kell tennem, miszerint vannak olyanok is, kik azokat szabályosaknak, sőt érdekeseknek mondják. Mi számat és fogaimat illeti…

– Ez kegyetlenség öntől nagyságos asszonyom, hogy épen a legérdekesebb helyen szakitja meg szavait. Beszéljen, kérem! Mi száját és fogait illeti?

– Egy költő, kit a fővárosban volt szerencsém megismerhetni, ki azonban az életben is mindenről oly túlzott lelkesedéssel és nagyitással nyilatkozik, mintha mindig költeményt irna, azt mondá rólok…

– Ismét a legérdekesebb helyen szakitja meg beszédét!

– Hogy hófehér fogaim picziny és piros ajkaim között ugy veszik ki magukat, mint bibor paláston az ezüst csipkézet. Ezek azonban a költő szavai, melyeknek túlságosságára előre figyelmeztettem önt.

– Mint bibor paláston az ezüst csipkézet! Mi ily hasonlatra nyujt alkalmat, annak a valóságban is széditőnek, elragadónak kell lenni! Ön tehát egyike a legszebb, legelragadóbb teremtéseknek. Ah, de szinte feledém, még egyet!

– Kérdezzen ön!

– Nem kérdezni, kérni akarom önt. Sziveskedjék egy perczre kezét átengedni.

– Átengedni? és miért?

– Hogy tökéletesen megismerhessem külsejét.

– Mily bohóság. Ám legyen.

– Nem csalódtam. E kéz picziny és gyöngéd. Asszonyom, ön veszélyessé kezd válni függetlenségemre nézve!

– E nyilatkozat hizelgő és udvariatlan is egy személyben.

– A nők, csak hizelegjünk, elnézik ha udvariatlanok vagyunk is.

– Köszönöm nemem nevében. De mondja ön, mi czélja volt e kérdezgetőzéseknek?

– Ó még nincs vége. Még csak külsejét ismerem nagyságodnak, s én belsejével is meg akarok ismerkedni.

– Ó ez sokkal nehezebben fog menni.

– Mi sincs egyszerübb és könnyebb a világon. Feleljen csak őszintén szavaimra, s egy negyed óra múlva oly jól fogom ismerni önt, mintha évek óta taposnám szalonja szőnyegzetét. Először is melyek nagysádnak legkedvenczebb foglalatosságai?

– Legörömestebb foglalkozom kertem virágaival és zongorámmal. Hanem azért rajztáblámat és kedvencz iróimat sem hanyagolom el.

– Virágok, zene, festészet, regények! Ön tehát egészen a természetnek és müvészetnek él, és mind a leggyöngédebb, legnemesebb dolgokkal foglalkozik. Asszonyom, önnek lelke előtt egész hódolattal és tisztelettel omlok térdemre. De ha megengedi, még nincs vége kérdezősködéseimnek.

– Folytassa tehát.

– Köszönöm. Vannak-e nagysádnak szeszélyei?

– Számlálhatlanok. Kik közelebbről ismernek, ugy mondják: a szeszélyeskedés legfőbb hibám.

– Felséges, isteni! Szeszélyek nélkül a női kedély örökké derült, örökké mosolygó ég, mely szép ugyan, de mely sokkal kevésbbé ingerel, mintha néha egyegy átsuhanó felleg pillanatokra elfedi sovár szemeink előtt ragyogó ékeit.

– Ön ugy látszik egészen…

– El vagyok ragadtatva nagysád szeszélyei által. Oh én imádom a szeszélyeket, bármily bizarrok legyenek is. Még egy utolsó kérdést: mit tart ön a szerelemről?