Part 3

– Azon a helyen, amelyet most a Keserű-tó[2] borít, valamikor az ouigur-tatárok egyik városa volt, akik Közép-Ázsia nagy részén uralkodtak. A városban volt egy templom, amelyben nehéz, szent jelekkel borított kő alatt amaz uralkodók utolsójának a holtteste pihent. A nagy Dzsingiszkhán valamennyi férfit megölte, hogy kipusztítsa az ouigurokat a földről. Ekkor darabokra tört a kő az ouigurok utolsó khánjának sírján és megjelent a khán szelleme és így szólt:

– Ouigurok anyái, asszonyai és leányai! Sírjátok a gyűlölet és az átok könnyűit, mert eljött népetek utolsó napja!

Az ouigur asszonyok engedelmeskedtek e parancsnak és Dzsingisz harcosai, akik vidámságot, éneket és táncot várva ezektől az asszonyoktól, akik karcsúak és hajlékonyak voltak, mint a nád, feleségül vették őket, csak könnyben úszva látták őket és csak átkozódást hallottak tőlük; erre vad haragjukban minden asszonyt meggyilkoltak. De ezeknek a holttestei is tovább sírtak és könnyeik akkora áradattá dagadtak, hogy a völgy, amelyben a város épült, megtelt keserű vízzel és eltünt benne a város. Most eltemetik Szira-Kul hullámai, a Szira-Kulé, amelynek fölszínét néha vihar korbácsolja, ha lenn a mélyében az egykor hatalmas és bátor ouigurok utolsó ura gyűlölettől megmérgezve, dühöngeni kezd.

Ez a monda jellegzetes ázsiai legenda, de kétségtelenül fiatalabb, mint ama város romjai, amelyeket a derék Hak a Szira fenekén látott.

Martianoff kiváló orosz utazó jelentései megemlítik, hogy a Szira fenekén tatárok házak és falak romjait látták. Mint már említettem, a Szira-völgy tektonikus átváltozó processzusok behatása alatt áll és a tó feneke hirtelen emelkedéseknek és sülyedéseknek van alávetve. Egyáltalán nem lehetetlen tehát, hogy ilyen emelkedés után nehány tatár ház és a part egy része eltünt a vízben. A tatárok az elsülyedt házak maradványait láthatták a vízben és azután mesemondóik közt lassanként képződött ez a legenda, mert az ázsiaiak szeretik a romantikus, titokzatos mesét és a szürke mindennapi élet gondjai után szükségük van rá a pihenés óráiban.

– És az emberi csontváz, amely ide-odahimbálódzott a vízben? – kérdeztük egymást.

Erre a kérdésre közvetetlen választ kaptunk, amikor visszaemlékeztünk a csinos tatár nő szomorú elbeszélésére azokról a szerencsétlen rabszolga asszonyokról, akik idejönnek a Szira partjára és mélyében szabadulást keresnek az élet elviselhetetlen bilincseitől. Talán e szerencsétlenek egyikének holttestét sodorták a Szira hullámai az elsülyedt város romjai közé, ahol lábánál fogva e helyzetben fogva tartva, mint csontváz ott van már sok, sok év óta, a haldokló tó mélyében, ahol a baggiatoák az utolsó életformákkal küzdenek és nem tudják, hogy már ők is halálra vannak ítélve.

Nekünk európaiaknak mindez olyan érthetőnek, olyan egyszerűnek, olyan lehetségesnek látszik. De Ázsia tágas vadonjában, amelyet ennek a világrésznek gyermekes elfogulatlansága és babonasága vesz körül, romantikusan, titokzatosan és megrendítően hat.

NEGYEDIK FEJEZET. Virágok közt.

Mint a nyugati part, ahonnan a Kizill-tömb emelkedik ki, a Szira-tó keleti partja is hegyvidék. Mérsékelten magas, buja fűvel benőtt fensík jellege van, amely a Szira völgyét elválasztja egy másik tónak, az Édes-tónak a völgyétől. E fensík legmagasabb részén belemnitek, azaz megkövesedett tintahalak és megkövesedett kagylók egész sereg lelőhelyére akadtunk, amelyek jellemzők erre a geológiai rétegre nézve, amelyben gyakran különböző nagyságú szénerek is találhatók. A kagylómegkövesülések főként ammonitok.

A fensík mögött rengeteg síkság terül el, amelyet a messzi távolban fenyőerdővel födött hegyek határolnak. Ez a pusztaság három oldalról köríti az Édes-tót, amely a Keserű-tónál valamivel nagyobb.

Egy napon a tómedence tulajdonságainak megvizsgálása végett kutató útra indultunk a tóra. Valahányszor áthaladtunk a lapályon, Szira és It-Kul közt, mindannyiszor meglepődve láttuk és bámultuk a sok virágot, amely világító színfoltokkal ékesíti a mező zöld alapját.

Fehér és sárga óriási nagyságú vad liliomok körülbelül hat hüvelyknyi virágkehellyel emelkedtek a fű fölé és édes, mámorító illatuk megtöltötte a levegőt. Nehány lépéssel odébb mozdulatlanul, mint a viaszgyertya, úgynevezett éjjeli vagy pusztai violák állottak. Ennek a virágnak egyetlen szára van, amelyen ötven-nyolcvan fehér viasszerű virág ül. Alakjával az orchideára emlékeztet és éppen olyan kegyetlen is, mint ez, mert csalóka kelyhében számtalan kis rovar leli halálát. Ezeknek a virágoknak rendkívül erős, határozottan mérgező az illatuk, amely napnyugta után erősödik és éjfél körül a legerősebb. Néha nagy erdei réteken jártunk, amelyeken csak egyetlenegy éjjeli viola nőtt egymagában, ahol azonban éjjel finom, de átható illatától terhes volt messzi környéken az egész levegő. Ebből a növényből parfümöt próbáltunk desztillálni és mandulaolajjal esszenciát készítettünk. Fél liter alkoholra elegendő volt esszenciánknak tíz csöppje, hogy az alkoholnak nagyon finom és tartós jó szagot adjon. De zárt helyen igazi méreg ilyen virágbokréta. Borzasztó főfájás bizonyította ezt, amely két teljes napon át kínzott, főfájás, amelyet szívdobogás és féloldali idegbénulás jelensége kísért. Kétségtelen, hogy az éjjeli viola a virágban rendszerint meglevő eterikus olajokon kívül bizonyos mérges anyaggal is rendelkezik, például kéksavval, amelynek keserűmandula szaga illatában néha világosan megérezhető.

Még egy másik tény is bizonyította az éjjeli viola mérges jellegét. Ebben a látszólag ártatlan virágban, mint már említettem, van valami a ragadozó állat természetéből, elnyeli a rovarokat, amelyek belsejébe hatolnak. Az az ideg, amely működésbe hozza a virágkorona zárókészülékét, nagyon mélyen van a szűk, keskeny kehelyben. A kis rovarok, amelyek a virágra rászállnak, először a kehely széle közelében levő mézet eszik meg és innen még kényelmesen szabadulhatnának, ha a violából nem áramlanék ki a mérges, bódító illat, úgy hogy a rovar elveszti tisztánlátását és tájékozódó képességét és a helyett, hogy visszamenne a bejárathoz, mindig mélyebbre csalogattatja magát a méregbarlangba, míg végre a végzetes idegközponttal kerül össze. A viola viráglevelei ebben a pillanatban becsukódnak és a kehely jószagú koporsója lesz a mohó rovarnak, amelyet a falánk és bosszúra szomjas viaszvirág lassanként fölszív. Azt is megfigyeltük, hogy a méhek, amelyek e virág közelébe jutottak, bármennyire csalogatta is őket távolról az illata, nem szálltak rá.

A fűben vörös alpesi liliomok, fekete foltokkal és sávokkal, is megfészkelték magukat. Itt sarana a nevük. Virágleveleik a föld felé irányzott csigaalakba vannak csavarodva; illatuk nincs. Ezt a liliomfajtát kínai inyencek nagyra becsülik, míg itt Chulyma és Minuszinszk sivatagain nem tudnak vele mit kezdeni. A sarananak hosszas, fehér hagymája van, amely körülbelül diónagyságú és két félhagymából tevődik össze. A hagyma lisztes, mint a nemes gesztenye és édeskés ízű. A kínaiak, akik Urianhaiból és Mongolországból viszik haza ezt a növényt, a hagymát megfőzik, méz és gyömbér édes mártásával leöntik és legelőkelőbb ünnepi lakomákon, mint kiváló csemegét tálalják föl.

Sárga, fehér és biborvörös japán érisz nyolc-tizenkét hüvelyk hosszú virággal tömegével van itt. Bokorszerűen együttállva pompásan elütnek a síkság zöld szőnyegétől. Finom ibolyaillatuk van, amely különösen a gyökerükben átható. Megszárítva és porrá őrölve évekig megőrzik az illatot. Nem csak Ázsiában használják sűrűn, hanem mint orrisgyökeret a nyugati világ kereskedelmében is jól ismerik. Az ázsiai nők ilyen porral megtöltött kis zacskókat hordanak a ruhájukban és a port a hajukba szórják, míg a férfiak burnótos üvegecskékbe teszik vagy pipadohányukba keverik.

Egy nedves szakadékban a saponifera fajtájához tartozó növény kék virágaira akadtunk. Ennek a növénynek nagyon édes a szára és a gyökere. A pusztaság csemegéje és a tatár táborok körül egész gyerekrajok átkutatják utánuk a vidéket.

Az It-Kul környékén kitünően tenyészik a spárga különféle fajtája. Mint Rozycki E. mérnök elmondta, itt tavasszal megélhet az ember spárgából, mert nehány itt előforduló fajtának a legpompásabb íze van.

Az It-Kul medencéjét még egy másik hasznos növény is tanyájául választotta. A brassica, amelynek Kínában zebet a neve. Gyökere erősen mósusz-szagú és a kereskedelemben, mint «növényi mósuszt» ismerik. Illatszer készül belőle, amelyet gazdag kínai családok sűrűn használnak és nagyon drágán megfizetnek. Az abakantatárok nagyon jól ismerik a zebet aromatikus tulajdonságait és éppen úgy használják, mint az orrisgyökeret.

Eddig ennek a legbujább növényzetű vidéknek csak legérdekesebb növénytípusairól beszéltem és nem szóltam még semmit egész sereg gyógyszer- és méregnövényről, amelyet a tatárok, különösen a mohamedán orvosok, jósok és varázslók gondosan összegyüjtenek. Jól ismerik az ipekakuanhát, a baldriánt, a tárnicsot, a sztrichnint, kinint és nadragulyát. Nem nyílt alkalmam a benszülött orvosok tudományának kipróbálására, de különféle drámáról hallottam, amelyben nagy szerepet játszott a sztrichnin és az ópium és azzal végződött, hogy a pusztában új kőjelek bukkantak föl, pusztai lakósok utolsó nyugvóhelyének emlékkövei, akiket a tatár varázsló avatott keze ringatott örök álomba.

Különös és jellemző a vidékre, hogy a havasi gyopár, ez a tipikus alpesi növény itt nagy bőségben található. Ez úgy magyarázható meg, hogy Szira és It-Kul közt meglehetősen magasan van a síkság és éghajlata megfelel a főalpesi éghajlatnak. Mindenütt találtunk alpesi legelőket dús és kövér fűvel, amelyben ott találtuk a havasi gyopárt, ezt a nagy, el nem hervadó virágot, amely mintha fehér bársonyból vágták volna ki.

Magának az Édes-tónak is alpesi jellege van. Meredek sziklák hirtelenül szakadnak bele, sziklák, amelyeknek lábánál föltünt nekünk a nagy mélység, a kis hőmérséklet, a víz szokatlan tisztasága és vastag rétege a megkövesedett faágaknak, amelyek a hegyről csúsztak le nagyon régen a tó fenekére. Mindez sok európai alpesi tóra emlékeztetett bennünket és hasonlókra Urianhaiban, aminőket Mr. Douglas Carruthers «Unknown Mongolia» című könyvében írt le és én «Állatok, emberek és istenek» könyvemben megírtam.

Különböző ásványt is találtunk a hegyekben, amelyek az It-Kult környezik, vasat, mangánt és rézlerakodást, valamint szenet. Ami geológiai tulajdonságait illeti, ez a tó hasonlít a Szirahoz, ahol túlnyomó a mangán és vasérctelep.

Hogy az It-Kulon kutató utat tehessünk, nem volt csónakunk, mert partjai teljesen lakatlanok. Néha tatár lovak jönnek ide itatóba, ami bizonyára ritka esemény, mert ezen a vidéken bőségben van víz. A part mentén haladva észrevettük, hogy a tóban hemzsegnek a halak, aminek oka kétségtelenül az, hogy édes vizének nagyon gazdag mikroszkopikus flórája és faunája van, valamint mindenféle fajtájú vizinövény és féreg megél benne. Állandóan nagy halakat láttunk a vízből kicsapódni, amelyek a kisebbek ivadékaira vadásztak.

Mivel több napig itt akartunk maradni, Sienkot visszaküldtük, hogy horogbotot és más halászó szerszámot, köztük mesterséges csalétket és sok zsinórt hozzon. Még ugyanaz este halászva ott ültünk az északi part nádasában, kegyetlenül összeszurkálva a moszkitóktól és falánk legyektől, de ezt a meglehetősen érezhető entomologikus megfenyítése szívesen elviseltük, mint fizetséget azért a nagyszerű érzésért, amely a halászt elfogja, ha az úszó meg-megrándul és a horogvessző meghajlik. Néhány óra alatt körülbelül hatvan pontyot és sügért fogtunk, egynéhány közülük tizenöt fontot nyomott.

Sienko és Hak, akik gyermekkoruk óta gyakorolták a halászást és ebben a mesterségben különösen vándorlásaik alatt nagy ügyességre és találékonyságra tettek szert, mindjárt az első napon gazdag zsákmányt húztak ki a tóból, a többi közt egy körülbelül hatvan fontnyi óriási csukát, amelyik vizinövények nagy botanikus kertjét cipelte összevisszaságban a hátán.

Egy napon, amikor a tó körül vándoroltunk s közben partjain fölkerestük a hegyeket és a sziklákat, véletlenül találkoztunk a jól ismert, de egészen orosszá lett Peacock dr. angol vadásszal, akit a vadászás Szibéria sok félreeső zugába vitt el. A táborunkba kísért bennünket és velünk együtt több sikeres és élvezetes süketfajd-, nyírfajd- és szarvasvadászaton vett részt a bennünket övező magaslatokon, amelyeknek pompás szálerdői gazdag gyepjükkel sokszor élénken emlékeztetnek valami angol parkra.

A legtöbb vadra azonban a tónál akadtunk. Itt a nádasban vízimadarak fészkeltek: ludak és kacsák, különféle fajtájú sirályok és gémek. A fiatalok már jó nagyok voltak, de még nem tudtak repülni, bár már június közepén voltunk. Valahányszor a tóhoz közeledtünk, fiatal libákat és kacsákat láttunk rajta úszkálni. Halálra ijedten minden irányba szétrebbentek és a fűben meg a nád közt kerestek búvóhelyet. Az öreg ludakat és kacsákat sokáig nem tudtuk fölverni. Peacock elbeszélése szerint szibériai vadászok gyakran megfigyelték, hogy a gunár és a gácsér a tojót elhagyja arra az időre, míg a fiókákat fölneveli. Ha a fiatalok szárnyra kapnak és eléggé önállóak, hogy anyjukat elhagyhatják, a hímek visszatérnek. De kivétel is van, amikor a hímek megosztják a fölnevelés terhét, amennyiben élelemről gondoskodnak és a fészket védelmezik. Az öreg Peacock nagyon szeretett volna néhány ilyen hű és türelmes férjet elejteni és nagyon bízott, hogy ráakadunk ilyenekre. Reménye nem teljesült, mert a bokrok közt és a sűrűben fölvertünk ugyan néhány öreg gunárt, de olyan messzi voltak, hogy bár erős szárnycsapásaikat hallottuk, golyóink nem árthattak nekik.

– Szétválva kell vadásznunk – indítványozta Peacock – mert akkor mindenikünknek lehet némi kilátása sikerre azokkal a madarakkal szemben, amelyeket a többiek vertek föl.

Szétválás után eleinte semmit sem találtam a nádak és füzek sűrűjében, amelyben portyáztam. De magas, éles fű közt hirtelen meglehetősen széles homokterületre bukkantam, amelyen büszkén több öreg gunár sétálgatott. Hosszút fütyültem, hogy fölzavarjam őket, mert ama bántó rendreutasítás óta, amelyet tizenkétéves koromban egy vadásztársaság előtt az apámtól kaptam, sohasem lőttem ülő madárra. A gunárok széles, hatalmas szárnyaikat kiterjesztve és csaknem merőlegesen fölszállva, egyszerre csak menekülni kezdtek. Lövésemre egyikük lassan és meglehetős ellenkezéssel ismét leröpült és lábon iparkodott a nádasba, magával vonszolva szétzúzott fél szárnyát. Siettem, hogy elvágjam az útját, de mihelyt lábammal a homokot érintettem, éreztem, hogy belesüppedek. A vadászláz tovább kergetett, de már néhány lépés után mintha megnyílt volna alattam a föld. Lábam alatt nem volt szilárd talaj és egyre mélyebbre sülyedtem. Már fél testem belesülyedt az engedő homokba, amely egy pillanat alatt elfödte töltényövemet. Kétségbeesett erőfeszítésem a szabadulásra még mélyebbre sülyesztett. Kétségtelenül mély futóhomokba rohantam bele. Mivel Peacock doktort a fű és a sás mögött nem tudtam fölfedezni, mindenfelé nézdelődzve kiáltozni kezdtem, ahogyan csak a torkomon kifért.

A homok eközben mind mélyebbre szívott magába; csak pár perc még és egészen elnyelt volna és betemetett volna minden nyomot is, úgy, hogy a holttestemet sem találhatta volna meg senki. E gondolatra égnek állt minden hajamszála és a veszedelem nyomása alatt villámgyorsan dolgozni kezdett az eszem. Mit tegyek, hogyan menthetem meg az életemet, hogyan hallhatná meg a doktor segélykiáltásomat?

Visszaemlékezve olyan emberek elbeszélésére, akik hasonló helyzetben voltak, magamhoz húztam a fegyveremet, amelyet a küzdelemben elejtettem volt, magam előtt a homok fölületére fektettem és a mellemmel rátámaszkodtam, hogy tartsa a testemet addig, amíg karommal és lábammal kivackolódom. De ez nehéz föladat volt, mert a puska súlyom alatt lesüppedt és kénytelen voltam nagyon óvatosan kiszabadítani és előlről kezdeni a mesterkedést.

Még néhány percnyi küzdelem után végre egészen hosszamban elnyúlva, szétterpesztett karral és lábbal a fölszínen feküdtem. Mivel így súlyomat aránylag nagy területen osztottam szét, föntarthattam magamat. Magamat kissé kifújva, a hasamon óvatosan a nádas felé kúsztam, amely végérvényesen megváltott a csalóka homokcsapdától, ha mindjárt tetőtől talpig elfödött a falánk nedves homok.

Száraz, forró napsütéses helyet kerestem magamnak és levetettem a ruhámat. Mialatt megszáradására vártam, megtisztítottam öreg Lepageomat, amely tele volt homokkal. Egy óra hosszáig tartott, míg elindulhattam Peacock dr. fölkeresésére, aki valahol jóval messzebb volt, mint ameddig a hangom elért. Amikor ezt észrevettem, egyszerre megbizonyosodtam arról, hogy menthetetlenül elpusztultam volna, ha nem lett volna velem másik társam, hű Lepage-fegyverem.

A doktor egész sereg libát és kacsát lőtt, míg nekem üres vadásztáskával kellett táborunkhoz visszatérnem. Amikor azonban meghallotta a kalandomat, nagyon elkomolyodott és ezt mondta:

– Tudja-e, hogy sokkal értékesebb zsákmányra tett szert, mint aminő a liba meg a kacsa, arra a biztos tudatra, hogy bízhat a hidegvérűségében, amellyel kitartott és amellyel ezt mondta magának: aggódom, az igaz, de összefüggően kell gondolkodnom!

Bár teljesen méltányoltam a bókját, mégis eltartott egészen a vacsoráig, hogy ismét rendes, nyugodt lett az állapotom. Most azonban mocsaras vidéken mindig ilyen helyek lehetőségére gondolok. Sűrű, vágó mocsaras fűben inkább vízben és iszapban gázolok, semhogy ilyen csábító, de alattomos homokfoltra lépjek.

ÖTÖDIK FEJEZET. Tatár lovak megszelidítése.

A Szirahoz visszatérvén, néhány napot it-kuli tanulmányaink földolgozásával töltöttünk el. Azután Zaleski professzorral nekiindultunk a síkságnak; egy gazdag tatár, Jusszuf Spirin, rengeteg ménesek tulajdonosa meghívott bennünket, hogy látogassuk meg.

Nomád, egyszerű, műveletlen ember volt, de az ottani fölfogás szerint mesésen gazdag. Családjával sátrakban lakott, amelyekkel aszerint, amint méneseinek legeltetése kívánta, Szira, It-Kul és a Shunet-tó egész vidékén táborhelyről táborhelyre vándorolt.

Meghívásának szavai kegyesen jelezték, hogy tudós emberek látogatása nagyon megtisztelő ránézve.

Jó kocsit küldött értünk, amelybe három nagy, nemes ló volt befogva. Alim, egy élénk, fiatal, vonzó külsejű tatár volt a kocsis. Helyeinket elfoglalván, körülnézett, a bakon kiegyenesedett és néhány vad kiáltással hosszú, font bőrostorral végigvert a lovakon. Úgy éreztük, mintha testünk alól kirántották volna a kocsit és ugyancsak meg kellett kapaszkodnunk, hogy ki ne essünk. A lovak teljes vágtatással indultak neki és rohantak át a pusztaságon. Kormányzójuk kiáltásai meg éles ostorcsapásai a legnagyobb sebességre biztatták őket. Így tizenhárom mértföldet tettünk meg egy óra alatt.

Célunkhoz érkezve, néhány sátrat vettünk észre sötétszürke nyeregposztóból, közelükben marhák és juhok legelésztek, amelyek házi szükségletre voltak rendelve, míg az igazi nyájakat messzire, a Kizill-Kayalánc mögé hajtották legelőre.

A szemhatáron négyszögletes, alacsony agyagfalakkal körülvett, fenyőgerendákból összerótt épületeket különböztethettünk meg, úgynevezett aulákat vagy házakat, amelyekben a téli hónapokat töltik el a tatárok.

Spirin legöregebb fiával, Mahmettel, a sátra előtt, amelynek ott jurta a neve, üdvözölt bennünket. Alázatos üdvözlő és áldó szavakkal a próféta nevében fölszólított bennünket, hogy lépjünk be. A jurta belseje pompás volt. A padlót vastagon födte a nyeregposztó és bokharai meg szardai nők avatott kezével kötött értékes szőnyegek feküdtek mindenfelé. Puha selyemfüggönyök elrejtették a jurta oldalfalait és menyezetét és óriási selyempárnák és vánkosok pihenésre hivogattak. Az így elfödött oldalfalak mentén köröskörül nagy ládák és kis szekrények álltak, amelyek berakott türkizzel, lapiszlazulival és malachittal voltak díszítve és ezüst volt a lakatjuk meg veretjük. Állványokon ón-, réz- és ezüstedények, tálak és kancsók csillogtak és a bejárattal szemben ezüst keretben koránidézet függött, míg mellette a seik-ül-izlámnak, a mohamedánok legfőbb papi méltóságának képe pompázott.

Két, ezüsttel gazdagon díszített szekrény közt festőállványféle állott tele puskával, pisztollyal, karddal, szuronnyal és jatagánnal, azaz rövid karddal, amelyek közül néhány egyenes volt, mint a tőr, mások görbék, mint a kasza és a sarló.

– Hiszen egész arzenálja van itt önnek – mondta a professzor.

– Igen – bólintott az öreg tatár – viharos időket élünk és védenünk kell magunkat és jószágunkat. Most súlyos, fekete napokat élünk.

Ezek a «fekete» napok szemlátomást nagy gondot okoztak neki, mert miután kényelmes ülőhelyet adott nekünk a párnákon, beszélni kezdett arról, ami a pusztában történik. Az orosz kormány mindig kihasználta az uralma alatt élő törzsek gyűlöletét és viszályát és Chulyma-Minuszinszk síkságával sem tett kivételt. Erre a vidékre, amely évszázadokon át az abakantatároké volt, a hatóságok ukrán telepeseket küldtek, lusta, iszákos, könnyelmű parasztokat, akik szénát kezdtek gyüjteni a tatárok földjén, elrabolták lovaikat, asszonyaikat meggyalázták, sőt magukat a tatárokat meggyilkolták. A bennszülöttek hasztalanul tettek panaszt a kormánynál, amely azonban nemcsak hogy nem tett semmit a baj megszüntetésére, hanem az ukránokat egyenesen fölbátorította a túlkapásokra. A tatárok fölháborodva fegyvert fogtak és a puszta vad harcnak, kegyetlen vérbosszúnak és az ilyen háborúskodással együttjáró mindenféle bűntettnek lett a helye. A törvénnyel nem törődött senki; mindenki az életét és a vagyonát védte, úgy hogy szembeszállt az elzüllött ukránok önkényes visszaéléseivel. A puszta magas füve nem egy holttestet födött el, amelyet azután a szél kiszárított és mint port szétszórt a szenvedéssel teli síkon.

Spirin nagyon bőkezű gazdának bizonyult. Hat felesége volt, a legidősebb ötven évesnél nem volt fiatalabb és a legifjabb tizenhat éves fiatal leány volt, hajlékony mint a fűzfaág és szeme, mint az őzé, nagy és szelid. Mindezek az asszonyok a második jurtában tevékenykedtek, ahol a konyha volt. Amikor ebédhez ültünk, ismeretlen ételeket tálaltak elénk, amelyek közül az egyik ízletesebb a másiknál: forró sultát, a juhmell egy kövér darabját, szénen sütve; tzchihertyt, kis csirkéből és tojásból készült mártást; shashykot juhhúsból, áfonyaszerű, kissé savanykás, száraz bogyóval; shashlykot juhveséből; azut, magyar gulyásfélét, szintén juhveséből; tamalikot, azaz lepényt gombával és bogyókkal; édes sajtot juhtejből; befőttet rebarbarából, szőlőből, fügéből és datolyából. Mindezt kumisszal, az elmaradhatatlan pusztai itallal öblítettük le, de burgundival is és pezsgővel, amit külön a mi látogatásunkra hozattak a városból. A lakoma után sok-sok pohár teát ittunk, amihez mindenféle befőtt gyümölcsöt, gyümölcsízt, mézet és más édességet kínáltak és angol kétszersültet óndobozból.

A teázás a lakoma ceremóniás része. Rendesen sokáig tart és kifárasztja az embert. De Spirin gondoskodott arról, hogy a lakoma e része alatt se unatkozzunk. Feleségeinek megparancsolta, hogy néhány szőnyeget, párnát és alacsony asztalokat hozzanak a jurta elé és bennünket fölszólított, hogy menjünk ki a szabadba.

– Bemutatom legjobb lovaimat – mondá és tapsolt.

A kocsisunk, Alim és házigazdánk fia, Mahmet, azonnal nyeregbe pattantak és elvágtattak az aulák felé. Negyedóra mulva visszatértek mintegy ötven pompás csődört terelve maguk előtt, amelyek közül néhány hollófekete volt, a többi szürke és fakó. Élénken ügetve közeledtek és a pusztai szél meglobogtatta sörényüket és pompás farkukat. A lovak nagyokat prüszköltek, egymást harapták és rugdosták; fényes, vérben úszó szemük mintha tüzet okádott volna és mintha a reszkető orrlyukakból is tűz áramlott volna ki.