Part 16

A Liszakoff-esetben való közvetítő kísérletemnek meglehetősen kellemetlen következménye volt magamra nézve, amennyiben Pogibiben a hatóságok gondoskodtak, hogy utam folytatására ne kaphassak embert. Hírvívőt kellett küldenem Duéba a fegyházgondnokság főnökéhez, aki azután határozottan megparancsolta a kapitánynak, hogy legyen a segítségemre. Mindez eltartott körülbelül egy hétig. Ezt az időt arra használtam föl, hogy ennek az, akkor egész Szakhalinban legészakibb telepnek a lakóit tanulmányozzam. A lakók volt fegyencek, akik kitöltötték büntetésüket vagy akiknek a cár megkegyelmezett és a szárazföldről átjött minden elképzelhető elem. Ezek az utóbbiak mozgalmas és titokzatos multú kalandorok voltak. Kis vitorlásokon az okhocski tengerben levő Szent Jona-szigetre rándultak ki, ahol halat fogtak és tengeri halakra meg bálnákra vadásztak. Csempészéssel, tiltott pálinkafőzéssel és a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedéssel is foglalkoztak és ezenfölűl üzletszerűleg átsegítették a szökevényeket Szakhalinról a szárazföldre. Találkoztam itt orosszal, örménnyel, georgiaival, tatárral és törökkel. Ez a nemzetközi banda mint gonoszindulatú kelevény, mint utálatos parazita élősködött azokon a szerencsétleneken, akik a könny, a kín és az üldöztetés elátkozott szigetén laktak.

Pogibiben időzésem ötödik napján fölkeresett Liszakoff felesége. Tekintete most még merevebb és kétségbeesettebb volt, ajkát még elkeseredettebben szorította össze és arca fehér volt, mint a kréta. A fegyencek szokása szerint jó ideig szótlanul ült, a gondolatait rendezte és meghányta-vetette mondanivalóját. Végre megszólalt:

– Vallomásom után megengedték, hogy visszatérjek a házamba. Egy ismerős kereskedő lovat és kocsit kölcsönzött. Félúton Pogibi és a mi házunk közt az ön embereivel találkoztam; egyikük az erdőbe menekült, a többi felém jött. Amikor ön után kérdezősködtem és azt hallottam, hogy már Pogibiben van, balsejtelem fogott el. Lovamat gyorsabb haladásra ösztökéltem és fiatal este volt, amikor hazaérkeztem.

Nagy sóhaj szállt ki a kebléből és ökölre szorult a keze.

– Birtokunkat a tűztől teljesen elpusztítva találtam és mindjárt azt gondoltam, hogy Karandahsvili végrehajtotta az ítéletet az uram, a volt botozó ellen. A romokat átkutatva, ráakadtam az uram holttestére; átvágták a gégéjét és szétzúzták a koponyáját. A kicsit nem tudtam megtalálni. Azután künn kezdtem keresni és végre rátaláltam a mocsár közelében egy bokorban. Halva volt, fejsze hasította szét a fejét. Úgy látszik, elmenekült, de a rablók féltek, hogy tanuskodni fog ellenük és meggyilkolták. Mindenünk elégett, még a kutyák is ott vesztek a láncukon. Uram, mit tegyek most?

– Tégy jelentést a bíróságnál azok ellen a személyek ellen, akik gyanusak előtted. Rám számíthatsz. Mindent el fogok mondani, ami föltünőt láttam ezeken az embereken. Szólni fogok az érdekedben a főkormányzónak is.

A szegény asszony, aki lemondással és hidegvérrel beszélte el borzalmas szerencsétlenségét, sokáig szótlanul ült a szobámban. Mivel nem kaptam választ, megkérdeztem:

– Nos, mikor látsz hozzá a dologhoz?

Fölemelte a fejét; az arcán olyan kétségbeesés és sötét boszúszomj ült, aminőt még sohasem láttam. Egy pillanat mulva akadozva, megható hangon beszélni kezdett:

– A kormányzó nem tudja visszaadni a fiamat; már késő… Mit törődöm a vagyonnal és szabadsággal? A vér vért kíván… Ne gondoljon rólam rosszat uram, ha majd később hall rólam valamit… Amióta elbocsátottak a börtönből, békén voltam, semmi rosszat nem tettem. Lelkem békéjét azzal akartam megtalálni, hogy szerényen elvégeztem a munkámat abban a reményben, hogy így fejezhetem be kínnal teli életemet… De más volt megírva a sors könyvében… más…

Mélyen meghajolt előttem és köszönettel elfogadta a pénzt, amit neki adtam; azután szótlanul és látszatra nyugodtan, de belsejében tele ijesztő elhatározottsággal, távozott.

Ugyanaz este volt fuvarosaim egyikét valami lebujban szublimáttal megmérgezték és másnap Karandashvili csaknem életét vesztette a következő módon. Barátai házába maydanra (kártyaestére) ment. Késő éjjelig játszottak és ekkor hirtelen az ablakon keresztül rálőttek Karandashvilire, akit csaknem megöltek. Az őrjárat két gyanus személyt, aki közvetetlen közelben rejtőzködött, elfogott, a meggyilkolt Liszakoff özvegyét és egy görög kiskereskedőt, aki a kétségbeesett asszony bosszújának végrehajtására hozzásegítette a méreghez és fegyverhez.

A szerencsétlen anyát természetesen keményen megbüntették és ezzel bizonyára végérvényesen megpecsételték tragikus sorsát, mert többé valószínűleg nem sikerült neki megint kijutnia a falak közül, amelyeket előbb egyszer elhagyott, hogy új szabad életet kezdjen. Mi lett a sorsa, nem tudom, de azt tudom, hogy a Szakhalin-szigetén érvényes orosz törvények új gonosztetteknek voltak az okozói és gyakran még borzalmasabbaknak, mint azok, amelyeket megbüntetni iparkodtak. Liszakoff felesége e törvényeknek volt az áldozata; azok ellenben, akik ezeket a törvényeket hozták és alkalmazták, később vagyonukkal és életükkel kellett hogy megfizessenek a bolsevik bosszúlóknak.

HARMINCADIK FEJEZET. Az onori bosszúálló.

A Pogibiben történt tragikus események után és miután új segédeket és friss élelmiszert szereztem, a keleti part felé indultam, mert ennek közelében voltak azok a petróleumtelepek, amelyekről hírt kaptam.

Először északkeleti irányban átdolgoztam magamat egy erdővidéken, amelyen néhány alacsony hegylánc vonult át. Az okhocski tengeren, amelybe a Tim, Nutovo- és Poata-Szyn folyók ömlenek, két öblöt, Nyisket és Nabilt kerestem föl. Ezeknek az öblöknek a közelében mocsaras vidéken rátaláltam néhány helyre, ahol a petróleum áthatolt a fölötte levő rétegeken és kis tavakat alkotott. Ezek idővel részben elpárologtak. Medencéikben ekkor már csak az úgynevezett kir vagy megsűrűsödött oxydált kerosen volt. Már ötszáz lábnyinál csekélyebb mélységben palaagyagra akad az ember olaj nyomával. A petróleum vegyi összetételére és fizikai alkatára nézve hasonlít a kaukázusi olajhoz, mindenesetre harminc százalék tiszta petróleum van benne. Ezek a petróleumtelepek ugyanabba a geológiai korszakba tartoznak, mint a sziget széntelepei. A Nyisk-öböltől különféle nagyságú földalatti rezervoár egész sora terjed messze délre és még a Róka-szigeten is, a Patientia-öbölben, a mélyebb geológiai rétegekben petróleum nyoma található.

A sziget keleti partja hivatalosan nem lakott rész. A bennszülötteknek néhány kis telepét, Pilngit és Unnut, találtam ott, továbbá kanadai és japán csempészek egy-két raktárát. Ezek a betolakodók, mivel félnek, hogy a kormányzósági hajók, amelyek időnként szemleutat tesznek a sziget körül, fölfedezik őket, a csónakjaikat kihúzzák a partra, befödik szénával, az árbocot pedig ágakkal tűzdelik meg, hogy fának lássék.

Ezek az idegenek cserekereskedést űznek a bennszülöttekkel; prémért, aranyért, halcsontért és halzsírért dohányt, gyujtót, tűt, gyapotárút, ópiumot, pálinkát és játékkártyát adnak nekik és így elterjesztik köztük az iszákosságot és a kártyázást. Az idegen kereskedők a Tim és Nutovo folyókból édesvízi gyöngyöt is szednek, édesvízi rákot – a létező legnagyobb fajta, néha húsz hüvelyknyi hosszú – és ollótlan rákot, amit a napon megszárítanak és durva lisztté őrölnek. Az északi vidékeken ebből a lisztből tészta készül és kenyérszerű sütemény, amely nagyon tápláló és nagyon ellenálló minden klimatikus változással szemben.

A bennszülött ajnókon kívül itt Usszuriból és Amurból való goldákat, orocsonokat és manegrikat is találtam; ezek télen átkelnek a Tatár-szoroson és átszelik az egész szigetet, hogy a keleti parton tábort üssenek. Mint ezek a mongol nomádok, a szárazföld állatai, jávorszarvasok, szarvasok és tigrisek is megteszik az utat a jégen át. Ezek a vadállatok, amelyek elkerülik a nyugati part sűrűbb népességű részeit, kelet felé átvergődnek egészen az okhocski tengerig, hogy ott táplálékot keressenek és néha állandóan ott is maradnak.

A tigris nagy csapás az ajnóra nézve. Nemcsak a marháját és a jármos kutyáját rabolja el, hanem sokszor magukat a bennszülötteket is megtámadja és a csak íjjal és dárdával fölfegyverzett őslakókat egész telepek megszüntetésére kényszeríti. Az ajnók a goldáknak és orocsonoknak megengedik, hogy az ő területükön tábort üssenek és ott éljenek; ezért semmi fizetést nem kívánnak, nem is kötnek ki semmi mást, csak azt, hogy ezek a vakmerő vadászok győzzék le a szárazföldről bevándorolt ijesztő betolakodókat. Ezek a nomád életet élő orocsonok és goldák voltak az elsők, akik hírt hoztak a szigeten előforduló petróleumról.

Jó darabra Pogibitől, ahová a petróleumhelyek megszemlélése után visszatértem, van a Mária-fok, a sziget legészakibb pontjainak egyike.

Értesülésem szerint ennek az előhegységnek a közelében egy vadász mocsarat fedezett föl petróleum és kir határozott jeleivel. Mivel még két hetem volt az engemet hazaszállító hajó megérkezéseig, elhatároztam, hogy fölkeresem ezt a helyet. Lóháton tettem meg az utat egy vezetővel, akiről magamnak kellett gondoskodnom. Meglehetősen elkedvetlenített, hogy az orosz hatóságok csak kitérő választ adtak, valahányszor katonát kértem kísérőül. Mivel arra kényszerültem, hogy Pogibiben magánvezető után nézzek, végre egy halászt szerződtettem, aki félig mongol, félig orosz volt, amely típus gyakori Szibériában. A sziget és a szomszédos tenger nyitott könyv volt neki és halászva meg fókára vadászva gyakran elkerült messzire északra, például a Jónás-szigetig és az Erzsébet-fokig. Nagyon kedvére volt, amikor megmondtam neki, hogy Mária-fok és Erzsébet-fok vidékét akarom bejárni; nagyon szerény bért kért, ezzel szemben azonban engedelmet arra, hogy két málháslovat vihessen magával.

Beleegyeztem és másnap hajnalhasadtakor egy ritkán használt, fűvel és bokorral benőtt erdei úton útnak indultunk.

Gusztoff hallgatag ember volt. Az egymáshoz kötözött lovakat száron vezetve előre lovagolt és sohasem nézett vissza, bár meglehetősen messze mögötte lovagoltam. Gyakran leszálltam a lóról és vadásztam, mert ott sok a császármadár és a fehér fogoly. Egyszer huszonnégy óra hosszáig időztem egy kis tónál, ahol nagyon sok volt a víziszárnyas. Nagyon változatos volt a fajtájuk, ami könnyen megmagyarázható azzal, hogy közel volt a tenger és a tó bővében volt a halnak, ami állandóan fölvetődött a nyílt vizen és a kákás területen.

Itt láttam először vándorló halat. Az első tótól csak háromszáz méternyire egy kisebb tó, tulajdonképpen inkább fűvel és kákával benőtt pocsolya volt. Azt a benyomást tette reám, mintha élő halnak megőrzésére szolgáló mesterséges medence lenne, mert a tócsa fölszíne sohasem volt nyugodt, hanem egész halrajok állandó mozgásban tartották. Esti szürkületkor a tó és a pocsolya közt csavarogtam, amikor egyszerre valamit mozogni láttam a fűben. Hogy az állatot vagy madarat fölriasszam, nagyot kiáltottam, de ennek semmi hatása nem volt. Erre gondosan átkutattam a füvet és nagy meglepetésemre egy csukát fedeztem föl, amely a harmatáztatta füvön a pocsolya felé vergődött, ahová nyilván a táplálék gazdagsága csábította. Ugyanaz este napnyugta után még egy másik csukát is láttam, amely viszont a nagyobb tóhoz tért vissza; ez annyira jóllakott, hogy a legutolsó halat már nem tudta lenyelni, a farka még kilógott a szájából. Az ilyen halvándorlásról már olvastam egyet-mást és most itt, Szakhalinon a magam szemével láttam, hogy ez a rendkívüli jelenség valóban előfordul.

Kevéssel azután, hogy ezt a tavat elhagytuk, az erdőben egy lovasemberrel találkoztunk. A legjobb férfikorban levő, tagbaszakadt ember volt; az arca, amelyet sűrű szőke szakáll körített, visszataszító. Amikor közelünkbe érkezett, az úton keresztbe állította a lovát, hogy elzárja továbbhaladásunkat. Vezetőm előre vágtatott és szemével rám utalva, beszélni kezdett az idegennel, aki erre, hogy kis karavánunk tovább mehessen, oldalt a bokorba terelte a lovát. Amikor elhaladtam előtte, mellém lovagolt, nagyon udvariasan köszönt és megszólított:

– Bizonyára különösnek találja a mi szigetünket.

Nyíltan és őszintén megmondtam neki véleményemet a szigetről és lakóiról.

– Igen – mondá – ha ez a sziget más kézben volna, nem az oroszéban, bizonyára a leggazdagabb gyarmatok egyike lenne. Van itt minden: szén, petróleum, vas, arany, hal, értékes prém, fóka és bálna. Igazi paradicsom! De itt csak a fegyencekre vigyáznak és azokat etetik; a sziget természeti gazdagságával nem törődik a hatóság, sőt e szörnyetegek lélekzetével és holttestével megfertőzi a levegőt és a földet.

– Nem valami nagyon szereted a fegyházlakókat – feleltem meglepetve, mert szentül meg voltam győződve, hogy az elbocsátott fegyencek sorából kikerült telepes áll előttem.

– Ismerni kell őket, mint ahogyan én ismerem… fekete, gyalázatos lelküknek elvetemültségét – felelte ökölre szorított kézzel. – Ostoba a kormány, mert életben hagyja ezeket az elállatiasodott embereket. A nyugat, az okosabb; villamos székre ülteti őket és így megszabadítja az emberi társadalmat veszedelmes és fertőző jelenlétüktől.

– Nem hiszed, hogy a Szakhalin-fegyencek is megjavulhatnak? – kérdeztem.

– Uram – felelte nyersen – hogyan lehessen megjavítani azt az embert, aki, mielőtt idekerült, már többször ült börtönben és mindannyiszor valami átkozott gaztettért? Csak külsőleg emberek, de valójában lélek, isteni szikra nélkül levő teremtmények. Láttam ezt ezeknek a bestiáknak a gyermekein és unokáin, akiket lelketlen emberek nemzettek, tehát maguknak sincs lelkük; éppen ezért a legelső kísértéskor ők is gonosztevők lettek, sőt elvetemültségre fölülmúlták a szüleiket.

Mély meggyőződéssel és nagyon izgatottan beszélt, én meg azon törtem a fejemet, hogy ugyan kivel kerültem össze. Rendkívüli olvasottsággal és jó megfigyelőképességgel sokat gondolkodott Szakhalin jelentőségéről és szerencsétlen és ijesztő lakóiról. De ettől még nem lettem okosabb. Hát egyenesen megkérdeztem.

– Látom, hogy ön csak nem régen jött ide! – szólt nevetve – különben már hallotta volna a híremet. Én Bolotoff András vagyok.

Mivel a név nem mondott nekem sokat, tovább kérdezősködtem: mióta van már Szakhalinon, honnan és miért jött ide stb. Azt felelte, hogy körülbelül hét év óta van itt és a tomszki kerületből jött. Azután egy pillanatig gondolkodott és folytatta:

– Vallásos küldetéssel jöttem ide, mert éreztem, hogy ezeknek az embereknek szükségük van valamire, ami lelkiismeretfurdalásukat enyhítené és belsejükben elhallgattatná gonosztetteik viszhangját. Vallásos könyvet, bibliát, szentképet és keresztet adtam el és templomépítésre pénzt gyüjtöttem.

– És volt sikered?

Hallgatott és arca elkomorult.

– Kitünő sikerem volt! – nevetett föl gúnyosan. – Látja ősz hajamat? Keresztény misszióm sikerének ez a bizonyítéka.

– Nem értem.

– Persze – fakadt ki – nehéz is azt megérteni, nagyon nehéz!

Dohányt kínált a pipámba, gyujtót adott és folytatta:

– Ha megengedi, egy darabig együtt lovagolok önnel.

– Kérem – feleltem.

Bolotoff mellettem lovagolt és pipázott. Amikor végigszívta, kiverte belőle a hamút, a pipát beledugta a csizmaszárába és beszélni kezdett:

– Nagy szerencsétlenség hozott ide erre az átkozott földre, akkora szerencsétlenség, hogy szóval ki sem fejezhető. Véres könnyet sír a lelkem, ha róla beszélek! Otthon feleségem volt, akit szerettem. Meghalt és egy tízéves fiút hagyott hátra, okos, szelid és jó fiút. Haldokló feleségemnek esküvel fogadtam, hogy a fiút megvédem minden baj ellen és derék embert faragok belőle. Azt gondoltam, hogy az Isten bűneim büntetéseül szólította magához a feleségemet és elhatároztam, hogy jámbor cselekedetekkel fogom jóvátenni bűneimet. Teljesen vallásos eszméimnek kezdtem élni és szentképet meg könyvet adtam el, hogy pénzt szerezzek templomépítésre. Egész Szibériát bejártam a fiammal, aki a reménytelenül komor és istenverte falvakban csodálatosan olvasta föl a bibés a liát gyermeki ártatlanság meggyőződésével beszélt Istenről, a teremtőről és Krisztusról, a világ megváltójáról. Végül elhatároztam, hogy abbahagyom a vándoréletet és megtelepszem valahol, ahol a fiam iskolába járhat. Az volt a tervem, hogy vallásos tevékenységemet, amelyet Miklós, Szilveszter és Makáriász püspökök annyira méltányoltak és segítettek, Szakhalin-szigeten való látogatással fejezem be, hogy itt azokért a szegény fegyencekért tegyek valamit, akik örökre elvesztették szabadságukat és emberi jogaikat. Mint rendesen, most is velem volt a fiam. Voltak itt emberek, akik úgy látszott, figyelemmel és őszintén hallgatták a szentírás szavait, amelyeket a fiam tele keresztény buzgalommal oly vonzóan olvasott föl. Hány fegyencnek a gyermekét tanította meg az olvasásra és írásra!

Egy idő múlva mindazt a pénzt, amit gyüjtöttem, el akartam küldeni Szibériába Makariász püspöknek. Onorban voltunk és én megbetegedtem, tehát a pénzzel a fiamat kellett elküldenem Duéba, a postára. Elment, de nem jött többé vissza. Egy teljes hónapig kerestem. Végre megtaláltam az erdőben; a koponyáját fejszével szétzúzták. A pénzzel együtt, amit annyi fáradsággal templom számára gyüjtöttem, még a ruháját és a cipőjét is elrabolták. Sokáig kutattam a gyilkosokat, míg végre megtaláltam őket. Azok az emberek voltak, akik gyakran hallgatták fiamnak fölolvasását a szentírásból, ugyanazok az emberek!

Abbahagyta; nagyokat lélekzett és arcának minden vonása gyűlöletet sugárzott.

– Most már értem, miért vagy olyan rossz véleménnyel a sziget lakóiról – jegyeztem meg és szánakozva néztem a szerencsétlen apára. – De miért maradsz továbbra is itt?

– Hát azt hiszi, hogy e tett után nyugodtan tudtam volna élni, én, aki feleségemnek megfogadtam a halálos ágyánál, hogy vigyázni fogok a fiúnkra és aki ezt az igéretemet nem váltottam be?

Bár elnyomott, de rettenetes szenvedélyesség csengett ki szavaiból. Nem tudtam semmit sem mondani és hallgattam, míg ő lázas izgalommal újra beszélni kezdett:

– Fölfedeztem a gyilkosokat. Koska, Szokol, Szelivanoff, Dormidontoff és Grenics volt. Mikor megtudták, hogy a nyomukban vagyok, Onorból Pogibi felé szöktek. A hatóság üldözte őket, de eredménytelenül. Én azonban végre valamennyit elcsiptem és a fejszémmel egyiket a másik után agyonvertem. A börtönök söpredéke, az elbocsátott fegyencek erre halálra ítéltek engem és ezt tudtomra is adták. Azt feleltem, hogy megölök minden egyes embert, akivel közülök találkozom és Isten a tanúm, hogy a szavamat be is váltottam. Ekkor az onori börtönből elbocsátott és megszökött fegyencek űzőbe vettek. Többször a kezük közé estem, kétszer háton szúrtak, eltörték a bordámat, de a sebeimet halálukkal kellett megfizetniök. Nem, senki az onori börtönből nem menekülhet előlem! A hatóság tudja, hogy másféle fegyencet nem üldözök; de ha Onorból szökik meg valaki, értesítenek és bosszúló kezem mindig eléri. Egy sem menekülhet előlem, nem, egy sem!

Bolotoff András így végezte bosszúló munkáját. Juravszki ezredes, a duéi büntető-zászlóalj parancsnoka később elmondta nekem, hogy Bolotoff vadászatból élve, a sziget minden vidékén csatangol és csak hírül kell adni, hogy Onorból megszökött egy fegyenc, Bolotoff azonnal előkerül; ilyenkor a fegyencről megszerez minden lehetséges adatot, mire hirtelen megint eltünik. Ebben az esetben a hatóság nem is küldött senkit a szökevény üldözésére, mert tudta, hogy a «bosszúálló» úgyis elcsípi. A szökevény elfogásáért járó állami jutalmat teljes egészében templomépítésre adta és arra, hogy imádkozzanak meghalt fia lelkiüdvéért.

Sokáig nem tudtam attól a szorongató hatástól, szabadulni, amelyet Bolotoff elbeszélése tett reám. Tudtam, hogy a bosszúállás vágya rossz tanácsadó, de egyszersmind át tudtam érezni a haragot, a kétségbeesést és a gyűlöletet, amely ezt az embert eltöltötte. Búcsúzáskor kezet fogtam vele és ezt mondtam:

– Adjon Isten a szívének a nyugalmat!

Bolotoff jámborúl keresztet vetett és ezt susogta:

– Én is csak ezért az egyért imádkozom, de soha, soha nem találom meg a nyugalmamat.

*

Különösen hangzik, de sok év múlva még egyszer találkoztam a «bosszúálló»-val. 1920 januárjában volt, amikor a bolsevikok elől menekülve, Tomszkból minden áron vissza akartam jutni Krasznojarszkba. Érintenem kellett Bogotol falut, amelynek közelében egy hirhedt bandavezérnek a főhadiszállása volt, aki innen nemcsak közönséges utasokat üldözött rablással és gyilkossággal, hanem éppen így bolsevik biztosokat, hivatalnokokat és katonákat is. Mindenki kerülte ezt a vidéket és inkább a nagy országúton utazott északra, mint a vonat mentén. Mivel én már beletörődtem abba, hogy így vagy úgy elpusztulok, a vasúti vonaltól balra eső csaknem teljesen kihalt úton haladtam. Ezt az útat kétfelől vonatok szakadatlan lánca zárta el, amelyeket Kolcsak admirális seregei hagytak cserben és csak három hónappal később vitték el a bolsevikok. Bogotoltól nyugatra egy kis állomáson megállottam, hogy pihenjek és valamit egyek, mert fáradt voltam, éhes és átfagytam. Csak egy kis hivatalnokot találtam itt és néhány munkást, nem szólva arról a magános egyénről, aki az egyik sarokban ült és amikor beléptem, hirtelen fölugrott, de mindjárt megint leült és nagy szőrmegallérjába dugta az arcát. Csak hosszú fehér szakállát láttam és éppen ilyen haját, amely nagy gyapjú-papakhája alól bozontosan kilógott.

A hivatalnok és a munkások, amikor arra kértem őket, hogy adjanak el nekem valami ennivalót, ridegen elutasítottak és egyáltalán nem akartak velem szóba állni. Mivel könnyű szánon utaztam, amely elé két elgyöngült ló volt fogva, elhagytam az állomásépületet, hogy szemügyre vegyem a lovakat és megállapítsam, el tudnak-e még cipelni tizenkét mértföldnyire, a legközelebbi állomásig, ahol talán jobban fogadnak. De a lovak, nagy bajomra, teljesen ki voltak merülve, szomorúan lehorgasztott fővel álltak és reszkettek a fáradtságtól.

Ekkor nagyot nyikorgott az állomási épület ajtaja. Megfordultam és az ajtóban báránybőrsüveggel és nagy szőrgalléros rövid báránybőrbekecsben szélesvállú, fehérhajú, parasztot láttam állni, aki alaposan figyelt engem; végre megdörzsölte a szemét és így szólt:

– Tehát nincs mit ennie?

– Nincs – feleltem – nem is tudom, mit csináljak, mert ezek a lovak már nem tudnak elvinni a legközelebbi állomásig. Talán megmondhatja, hol kaphatok kis kenyeret és valami zabot vagy szénát a lovaknak?

Halkan nevetett és ezt felelte:

– Nehezen fog menni a dolog, mert itt mindent elloptak, először Kolcsak katonái és utánuk a bolsevikok. De ha ekkora bajban van, majd én megvendégelem.

Tapsolt. Az erdőből, amelyet az állomástól csak a vasút választott el, egy lovasember bukkant elő. Az öreg a sínen át magához szólította, valamit súgott neki és engem fölszólított, menjek be vele az állomási épületbe. Néhány pillanat múlva visszajött a lovasember és zsákot hozott magával, amelyből egy üveg vodkát, poharat, kenyeret, tojást és kis sonkát vett ki és mindent letett az asztalra.

– Egyen! – mondta hozzám fordulva az öreg ember. – Te meg Alexis fogd ki a lovakat és etesd meg őket. Ez az utas ismerősöm. Hallod?

Nem sokat teketóriáztam és ettem, ahogyan egészséges ember, akinek tiszta a lelkiismerete, semmitől sem fél, de nem is vár semmit, enni tud.

– Nem fél ezen a vidéken utazni? kérdezte az öreg és elfojtott nevetéssel fölhúzta a vállát.

– Kitől és mitől féljek? Pénzem nincs és senkit nem bántottam. És ha meg kell halnom, azzal sem törődöm, elég volt ebből az életből! Gondolja meg: egész életemben dolgoztam, mint az ökör; semmit nem örököltem, senkit meg nem raboltam, mindent a kezemnek és a fejemnek köszönhetek; a bolsevikok mégis azt akarják velem elhitetni, hogy a nép kizsákmányolója vagyok, burzsi, vámpir, aki kiszívta a munkások vérét! Ezek az ostoba állapotok utálattal töltenek el és nem bánnám, ha megszabadulnék tőlük.

Az öreg hangosan fölnevetett és így szólt:

– Igen, a bolsevikok ostobák és el vannak átkozva, hogy ilyen ostobaságokat csináljanak, amelyek romlásba döntik őket. De itt könnyen veszedelembe juthatott volna, mert Bolotoff szabadcsapatai bizonytalanná teszik Bogotol környékét. Bizonyára hallott arról, hogy Kusznecsk városában mindenkit megölt?