Part 7

– A lovak a kocsival – a hintóról nem szólok, mert az a tied – itt maradnak; nem bánom, maradjanak itt az ökrök is, de azt a két soványabbat elvinném, nekem azok is jók lesznek. Szekeret se kérek, csináltatok magam. Egy pár rideg jószágom van, eladom, majd kikerül belőle egy s másnak az ára. Nekem most eleintén különben se sokra lesz szükségem. Maradjon minden úgy, a mint van, osztozni nem akarok. Az ökröket is csak úgy kérem kölcsön egy kis ideig, míg magam vehetek.

Sándor mosolygott, az anya erre bátorságot vevén, kaczagott és csapkodott kezeivel.

– Ugyan kinek a házában vagy? – kiáltott indulatosan az anya.

– A mienkben.

– Az enyémben. Itt senkinek semmi joga.

– Csak a fiainak meg a férjének, meg lassankint egy csomó zsidónak.

András fölvetette fejét.

Az öreg Bokros teljes kiengesztelődéssel ment fiához, Andráshoz, odaült mellé, s úgy várta örömmel a harczot.

– Jól beszéltél, András! – mormogá az öreg, de e gyönge szó szerencsére nem hallatszott, elnyelte erősebb hang.

– Kitakarodol innen mindjárt! – toporzékolt az anya.

– Nem!

– Ki meri itt anyámat sértegetni? – pattant fel az új úr.

András nem válaszolt, folytatta a saját dolgát.

– Te Sándor elhagyod a bolondságot, ideje már, láss dolgod után, mert egyben megütik a házad előtt a dobot. Néztem eddig, a mit néztem… elég!

Sándor villogó szemekkel ugrott bátyja elé.

– Hadd el, öcsém, velem nincs miért úgy legénykedned, keress magadnak más társat. Birkózd le a bolondságodat, azt én is megköszönöm.

– Vigyázz szavaidra, paraszt, mert egyikünk itt hal meg! – üvöltött az öcs.

– Ülj le csak, öcsém, csendesen, eligazíthatunk úgyis mindent egymás után. Látod, azért se haragszom, hogy parasztnak mondasz, mert az vagyok. Hanem te, tudom, haragudnál, ha azt mondanám, hogy úr vagy. De én nem sértegetlek, mert nem is érek rá.

Sándor ütésre emelte kezét, de a fiatal asszony átkarolta férjét, és sikoltva kiáltozott segítség után.

– Ne féljen a sógorasszony, – szólt szeliden András, – én állok arról jót, hogy itt még a haja szála se görbül meg senkinek. Maradhat nyugodtan, ismerem én a maga urát.

– Tudod-e, hogy vasba verethetlek, ha csak az ujjadat mozdítod?

– Tudom, Sándor öcsém, hogy ne tudnám; hiszen látod, tisztellek is, mert ha feleségedet nem nézném, ilyen magaviseletért csak megigazítottam volna rajtad egyet-mást. Hanem most azt mondom, csend és békesség. Végzem úgy is.

– Akarom is, hogy végezze.

És Sándor, mint valamely győztes fél, kevélyen simította meg arczát s bodros fürteit.

Ismét egy kis csend következett.

Az öreg Bokros Mihály, András fia mellett visszanyervén bátorságát, azt hitte, hogy most már ő is szólhat.

– Itt egyik rész fiam, András, a tied, a másik Sándoré! – szólalt meg az apa.

– Egy falatot sem osztunk, – csattant fel Bokrosné, – nem itt egy falatot sem! Míg én élek, addig itt az úr én vagyok.

S az öreg asszony szemei villogtak, mint egy haldoklóé, a ki élethalálra küzd. Felugrott székéről, odaült Sándor mellé, pápaszemét felcsatolta, hosszú orrát előre szögezte, s így folytatta tovább kemény szavait:

– Dehogy nem! én meg tán kolduljak? Azt a vén, tehetetlen, bolond apádat elbolondíthatod, hanem engemet ugyan soha! Eszemen vagyok.

– Jól van, édes anyám, hiszen látom, hogy eszén van, azon is volt mindig.

– Azon én!

S az asszony húsos, kövér öklével az asztalra csapott.

– Én egy betű osztást sem akarok! – folytatá András csöndes hangon.

– Mert hogy hiába is akarnál.

– Úgy van! – kiáltott bele Sándor.

A fiatal asszony kezeivel fogta le férje száját s németül gyügyögött neki valamit, a mit az alkalmasint nem értett. De Sándor úgy tett, mintha szót fogadna s felesége kedvéért egészen lecsöndesednék.

– Azért mondtam, hogy maradjon minden úgy, a mint van.

– Mert hogy úgy is marad! – szólt Sándor is, az anya is.

– Csak az ökröket…

– Nem, – kiáltott az anya egyre rikácsolóbbá váló hangon, – itt minden az enyim. Itt minden Bese-jószág.

– Az, Bese-jószág! – hangzott Sándor szava.

– Azt elviheted, – mondá hörgő nevetéssel Bokrosné, – a mit apád hozott.

– Nem kell hát semmi, édes anyám, látom, én nem a maga fia vagyok, azért megélünk békével.

– De én, fiam, veled megyek! – ugrott az öreg ember a távozni készülő András után.

– Velem, édes apám!

S András fölkelt, s a lehető mérséklettel kiment a szobából.

Ezen az éjszakán nem igen aludtak az urak a Bokros-háznál.

Bokrosné azon való félelmében, hogy őt az éjjel még meg is ölhetik, átkérezkedett menyéhez, hogy ott alhassék. Simogatta, csókolta menyét, kedveskedett neki mindennel, régi ezüst tányérokkal s nagy mentegombokkal, s kérte, hogy becsüljék meg, szeressék, ne hagyják (a bűntudat úgy elérzékenyítette, mondhatná valaki), mindent, de mindent rájuk fog hagyni. Azt a parasztot kitagadja, az nem is az ő fia, azt nem is lehet, hogy ki nem cserélték. Egy csepp sincs benne a finom Bese-vérből. Még az arcza is olyan durva, a szemei mint csak egy tolvajé. Igazán minden jótét léleknek félni lehet tőle.

A fiatal úri asszony a kézzelfogható igéretekért megnyugtatta drága anyósát. Igérte, hogy apjával el fogja csukatni azt a gonosz embert egy vagy két évre. S ha csakugyan merne valamit tenni, örökre is.

Lehetetlen csak elhinni is, hogy ily rettentő fenyegetésnek örvendhetett az anya, pedig úgy van. Bokrosné nem bánta volna, ha Andrást soha se látja. Eszébe jutottak a nyers, sértő szavak, hogy: a dobot még meg is üthetik a ház előtt, hogy ehhez a házhoz még a zsidóknak is van jussuk, hogy Sándor mondjon le a bolondoskodásról s lásson munka után (bizonyosan paraszti munka után). Igen is, ily dolgok, ily sértegetések egy jó anya szívét nagy mértékben képesek elkeseríteni, képesek odáig is vinni, hogy az anyai szív az ilyen fiút örömest adná örökös rabságra.

Különben nem tudom, jól fogtam-e fel a dolgot?

Egész éjjel lehetett hallani, a mint az anya odabeszélt fiához, menyéhez, indulatos szavakkal magyarázván, hogy: mi az apjuké. S holmi dib-dáb rongyokat említett, zsákokat, melyekből már foltnak való sincs, ponyvát, szűrt, egy rossz szekeret, s valami rég elhasznált lószerszámot.

– Itt míg élek, én vagyok az úr, és ti, gyermekeim! – tevé hozzá az anya hízelgő hangon (ez utóbbira nézve nem így gondolkozván). Mit? még annak a rongyos papleánynak adjam? mert tudom, hogy azt akarja elvenni. Ha mégis valami igazi jó vérből való úri leányt hozatott volna házamhoz, a milyen te vagy, kedves menyem. De így!

S csufolódó szavakban tört ki, melyeket kaczagással kisért.

– Mondjad anyádnak, – sugta oda a meny férjének haraggal, – hagyjon már fel örökös locsogásával, hiszen nem lehet aludni. Kiveri a jó álmot szememből.

Sándor mondott valamit anyjának.

Ezt Bokrosné úgy értette, hogy ne bántsa már őket, Andrásékat; s most csupa kedveskedésből még fölebb kezdte. Rendre számította a Bese vérrokonait, a kik mind különbek voltak, mint akármely pap vagy afféle kurta úr. S most egy bolond így akarja meggyalázni a familiát egy czafattal, egy dologtalan teremtéssel.

– Nem, abból nem lesz semmi, – kiáltott, fölülve ágyában, – az ide be nem teszi a lábát! Ha már épen meg akar házasodni a vén bolond, majd szerzek én neki feleséget, hogy megemleget érte még a haló földemben is.

Így folyt odabenn az éjszaka, hol föntebb, hol alantabb pörlekedéssel.

Sándor elaludt, mint a ki előtt ilyesmi nem volt szokatlan, de a fiatal asszony sehogy se tudott megnyugodni, többször mérgesen kiáltott fel németül:

– Bitt’ um bitt’ um… der Teufel, der Teufel…

Az öreg asszony ilyenkor oda figyelt, s gondolván, hogy a menyecske férjét költögeti, mondván: «ne aludj, állj fel, állj fel,» átszólott:

– Hadd el, galambom, hadd aludjék, neked beszélek én, lelkem!

S még bizony sokáig folytatta a beszédet, ócsárolva a koldus papokat és dicsérve az uri rendet, a melyhez tartozott most már ő is fiastól.

A holdvilág a könnyű vékony tavaszi felhők közül be-bevilágított a szobába és lehetett látni, hogy a vén asszony mennyire kikelt ábrázatából. Sápadt volt, ajkai az erős indulattól megkékültek, szemei mereven állottak és csodálatosan vörös fénynyel néztek a gerendákra. Igazán úgy viradt meg, a mint lefeküdt.

András sejtette ugyan, hogy lesz valami, ha a régóta tervezgetett beszélgetésre tér, mert tudta, hogy anyja házasságának nem örül, de ily szívtelenségre még se számított. Kifeküdt az istálló elé a kis szalmaágyra, hol egy idő óta annyi édes órát töltött a jövendő szinezgetésével; igyekezett visszanyerni nyugodtságát, lemondott mindenről és nekifogott a verejtékes szegénységnek. Maga elé képzelte a kis rongyos kovácsházat a temetősoron; rendezgette, igazgatta, s abból az égető indulatból, mely anyja szívét odabenn az uraknál úgy tépdeste: ő a nagy rendezgető elfoglaltságban alig érzett valamit.

– Fiam, – szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang, – azt gondoltam, ide ülök az ágyad szélére, én már úgy sem tudok aludni. Nem kell nekem nagy hely, csak ennyi, úgy ni! No lásd, most hogy kiszorítottalak a helyedből.

S az öreg ember fogai vaczogtak a tavaszi csipős hidegtől s a belső izgatottságtól.

– Veled megyek, fiam, én is. Nem jól megy itt a dolog. De mondtam én mindig, házasodjál meg, nem tetted. Most nem így állnánk. Tudod-e, már anyád a földeket adogatja el? Hanem erről ne szólj, én is csak úgy hallottam. Te szólhattál volna, mert te voltál a gazda, a kenyérkereső. Én, tudod, anyáddal soha se kötöttem ki, szégyenlettem volna, ha a falu megtudja, hogy mi is csak úgy veszekedünk, mint mások. Hallgattam. Úgy-e, jól tettem? Beszélni ezüst, hallgatni arany. Ezt választottam. Úgy-e, fiam, ha megházasodol, ezt teszed te is?

S Bokros Mihály kétkedve nézett hallgató fiára.

– Hadd el, fiam, azt mondod magadban: nem jól beszélek, az lett volna a kötelességem, hogy ezt a nyelves asszonyt törjem meg derekasan. Szabjak neki rendet én. Hiszen ha a Dunát lehet regulázni, akkor csak egy asszony nyelvét is lehet talán. Úgy-e, fiam, így kellett volna gondolkoznom? Jól mondod. Így is gondolkoztam. Hát miért nem lehet így? Miért, úgy-e?

S az öreg, ősz ember mosolyogni akart, de a szemek készebbek lettek volna sírni.

– Hát fiam, úgy van az, – folytatá az öreg, – nagyon szerettem az anyátokat; nem is vettem észre, hogy hallgatok, mikor lármáznom kellett volna. Azt gondoltam: ha öregszik, csöndesedik, s majd egyszer milyen jó lesz, ha elmondhatjuk: legyen hála isten ő szent felségének, mi nem veszekedtünk soha, még azt se mondtuk egymásnak, te ilyen, te olyan. No, hát nem jól gondolkoztam, András?

– Jól, édes apám!

– No, most már én mondom, fiam, hogy nem jól gondolkoztam. Ehol, öreg koromra mégis veszekednem kell, vagy el kell szöknöm a háztól. Mert ha te elmégy, én is elszököm. Aztán hova szököl? Ha itt nem maradunk, ezek a németek mindent elpusztítanak. Már a pincze is üres, a kamara is üres. Most telik még majd meg anyátok feje, ha eddig üres volt. Teremtő isten, ez az asszony koldus lesz!

S az öreg ember nem tartóztathatta vissza megcsorranó könyeit.

– Te András, te sokat hallgatsz, te olyan vagy, mint én. Fiam, ne légy olyan. Csapj szét ezek között a jövevények között, mondj egy-két igaz szót anyádnak, hiszen úgy tudsz beszélni, ha akarsz. Az előbb a lelkem örült, mikor veszekedtetek, hogy no ehol, hála isten, ez a gyerek csakugyan eligazít most mindent. Épen útban voltál. A legjobb szókat mondtad ide is, oda is. Szépen ment minden. Raktad őket érdemök szerint, azt a bolond szegény Sándort is. Az oda van! Abból nem lesz többet ép. Minden rendesen volt, mondom, s egyszer csak megfordultál. Épen, mint én szoktam.

– Nem, édes apám, nem fordultam meg, csak nem tehettem mást.

– Épen, mint én. Én azt mondtam mindig, hogy nem tehetek máskép. Így hát nem is vagyok hibás. Hanem te hibás lész, fiam, ha ezeket a boldogtalanokat magukra hagyod.

– Hát pereljek anyámmal? – szólt indulatosabban a legény; – törvénykezzem vele?

– Azt nem! – mondá egy kis vártatva az öreg.

– Nem, úgy-e? s pedig ezeket nem lehet máskép megállítani.

– Hát mit csinálsz?

– Dolgozom.

– Én is.

– Velünk lesz az isten.

– Velünk.

S az öreg ember mintha érezte volna, hogy most már mindenképen védve van, lassankint elcsöndesedett. A fáradtság, kimerültség elzsibbasztották tagjait, oda huzódott egészen fiához, szinte belekapaszkodott, s elaludt. Aludt majd egész viradtig. Vele volt fia és – az isten. András igazán úgy is ült a szalmaágy szélén, oly éber gonddal, mintha tudta volna, hogy a jó istennel ül egy széket. El nem aludt volna a széles világért.

Van az emberben valami, a mi nagy, becsületes elhatározásoknál kiül a homlokra, kiragyog a szemekből és tiszteletre indít. Ez a hatalom még ellenségünknek is parancsol, úgy hogy az akarva, nem akarva leüti fejét és félve megy el mellettünk. Ezt a sajátságos tisztelet- és félelemnyilvánítást érezte másnap András is, mert anyja – mintha csak elvágták volna szavát – hallgatott, Sándor sima, előzékeny hangon szólt egyet-kettőt bátyjához, s a németek nyájaskodtak vele, holott azelőtt alig akarták észrevenni. Még az öreg Bokros Mihályt se sértegették, hagyták, hadd járjon-keljen fia után. Általában a reggel hüvös szelével, ragyogó világosságával sok mindenen változtatott. Azt lehetett hinni, elmult az egész viszálykodás, s megvan a békesség.

Egyébiránt ide jegyezhetem: állandóan durvák és haragtartók csak a művelt, nagyvilági emberek között vannak, a műveletlenebb szivek könnyebben tudnak feledni és várni.

András ezentúl úgy tekintette magát, mint a ki nem tartozik az ősi házhoz, csak vendég, eltürt jövevény ott. A napnak egy részét a temetősoron töltötte a kis kovácsháznál. Akadt ott igazítni való elég.

Egy alkonyaton, midőn épen hazafelé akart kerülni a kertek alatt, egy 14–15 éves barna leányka állott eléje lesütött szemekkel, félénken, mosolyogva, hadaró beszéddel mondván:

– Tiszteli szépen bátyám uramat Biró László édes atyám uram, tessék befordulni hozzá egy-két szóra.

– Most?

– Igenis.

S a leány szépmetszetű szemeivel föltekintett a gondolkozó legényre.

– Jól van, kis hugom, hát mehetünk.

András nem ment épen jó kedvvel, mert a buzavitel óta egyszer se volt házuknál.

A mint beléptek a szobába, csak magát találták ott László bácsit, ki komoly, mintegy szomorú tekintettel ült a terített asztalnál. Nagy, kopaszos homlokán lesimította barnás szürke haját, a mit a földmíves ember csak akkor szokott tenni, ha valahova urak elé készül, vagy templomba szándékozik, vagy valami igen fontos tanácskozásra indul. Vastag, tüskés bajusza is teljesen ünnepi állást vett, hogy a bekövetkezendőket mintegy az is jelentse.

– András öcsém, – szólalt meg csöndes, vontatott hangon a gazda, miután tisztességesen köszöntötték egymást, – nagyon elkerültél!

András megütődött az alapos vádon és nem tudott rögtön válaszolni.

László bácsi, mint a ki nem vétkes, merőn oda tekintett a legény ide-oda forduló arczára. Olvasni akart és tévedne, a ki azt hinné, hogy az egyszerű ember nem találja fel az arczon, a hajlások között az elrejtett betüket.

– Pedig én nem bántottalak. Ülj le! Tudom, azt kellett volna tennem, mikor kijöttünk Iszlóról, hogy dicsérjek mindent, mert észrevettem, – igaz, hogy későn, – hogy szereted a leányt. Hanem azt is tudhatod, hogy én isten ő szent felségének jóvoltából mindekkorig milyen ember voltam. Hazugság nem jött ki az én számon. Nem, öcsém, két szivet nem tartottam: egyiket a jónak, másikat a rosznak. Pedig láttam, hogy a világ nem tart velem.

András helyeslőleg intett fejével és szólni akart, de a bátya folytatta:

– Megmondtam akkor is: a pap szegény ember, s mostanában a hogy a németek viszik nálatok a gazdálkodást, valami sok te reád se jut. Aztán anyátok is isten tudja, meddig elélhet. Elélheti, a mije van.

– Élje békességgel!

– De attól tartok, majd nem azzal éli, mégis eléli; jó segítsége ebben neki Sándor. Úgy gondolkozzál, öcsém, hogy a végén apád is te rád marad, meg anyád is.

– Anyám nem! – mondá hidegen, de nem haraggal a legény.

– Nem? – kérdé, a bátya, mélyen oda tekintve András szeme közé. – És miért nem?

András nem felelt, csak nézett maga elé komoran.

– Haragusztok? Értem! Csak akkor ki ne béküljetek majd egymással, mikor annak a békességnek már semmi haszna sem lesz. Van ám olyan békesség elég. Megbocsátunk a halottnak is, meg aztán a koldusnak is, pedig egyik minket akart halottá tenni, a másik meg koldussá. De örül az isten az ilyen békességnek, az ördög meg de bánkódik rajta! Különben jól van, hanem apádat csak oda veszed a házadhoz?

– Mert az eljő hozzám.

– Hanem majd nem megy-e el?

– Nem adok rá neki okot.

– De a feleséged? Lehet ám olyan feleséged, olyan uri vérű, mint a Sándor öcsédé, a ki nem ereszti asztalodhoz szülőidet.

– Nekem soha! – válaszolt a legény égő tekintettel.

– Kiveri a cselédekhez…

– Az én szülőimet az én házamnál nem, míg az eszem helyén lesz.

– Hát ha az eszedet a kedves feleséged kedveért magad tolod el a helyéről?

– Olyan felesége csak gazembereknek van! – szólt a legény kalapja után nyulva.

– Azoknak, öcsém! Hanem azért nincs miért a kalapod után nyulni, jó helyen van az. Becsületes ember nem haragszik meg az igaz szóért. Nem azt mondtam, úgy van: hanem hát ha úgy is lehetne. Egy véletlen hajlás nemcsak a lábat ficzamítja ám ki, hanem a legbölcsebb észt is. Vagy talán nem mondok igazat? Azt kellene inkább mondanom: András, te olyan bölcs ember vagy, hogy soha sem fogsz bolondot cselekedni; a mit te kigondoltál, azon még az isteni erő sem változtathat. Nem, öcsém, még eddig nem éltem csalásból, nem tudok hizelegni. Maradj csak. Úgy, úgy! Már csak elmondom, a mit akarok. Kihagyjam-e a közepét?

– Ne hagyja, bátyám, – válaszolt a legény tétovázó tekintettel, – egy betüt se hagyjon ki.

E bizalomért László bácsi egy pohár bort nyujtott vendége felé.

– Hát megházasodol öcsém, mert látom, abban jársz. Segítsen a jó isten. Mit csinálsz, ha olyan feleséget kapsz, a ki nem érti a te dolgodat?

– Ha szeret, megtanulja a kedvemért.

– Hm! – s a gazda fejcsóválva nézegetett vendégére. Egy pár perczig hallgatott. Kereste, hol kerüljön a dolognak, s hogy mentse meg a legényt. Előtte állott a példa, a Sándor házassága, de nem akarta emlegetni, nehogy sértsen. Látta, hogy András úgyis ingerült. Azonban becsületes szive azt hitte, hogy neki mégis el kell mondani mindent és pedig most. Fel is vette újra a beszédet.

– Mesterember nem vagy, hogy otthon ülj; földmíves vagy te is, mint én, künn való munkával kell, hogy foglalkozzál. Ha szegény lész, uri feleséged aligha lesz fele segítség.

– Ne bántsa, bátyám, hagyja el! – kiáltott közbe kedvetlen tekintettel, nyers, leszállott hangon András.

– Dehogy hagyom, öcsém, hogy hagynám! Hallgatod, nem hallgatod: nem épen csak a te kedvedért beszélek, mert te férfi vagy, hanem beszélek a feleséged kedvéért, a ki asszony, még pedig hozzátehetem: egészen magára hagyatott asszony, olyan, mint az erdőben hagyott gyermek, a ki a vadaké.

– Hát isten nincs? – kiáltott fölemelkedve, sugárzó tekintettel a legény.

– Jó, hogy van, de emberek is vannak. Az isten intézi a maga dolgát, de az emberek szeretnek a más ügyébe avatkozni. Te erről nem tehetsz, mindannyinak a kezét meg nem foghatod.

– Tudom. Nem. De hát…

– Úgy-e, mit csinálj? Maradsz annak, a mi vagy: földmívesnek.

– Hisz az maradok.

– Hát a feleséged mi lesz?

– Az, a mi én.

S András arczán valami égő pirosság terült el.

– Papleány-feleség, öcsém, ezt mégis gondold meg. Más az ő életük, a mienk is más. Ők, ha szegények is, de urak, mi ha módosak volnánk is, csak parasztok vagyunk. Galambot varjuval egy párnak hol láttál? Megállj, mondok egyet. Jársz-e a házukhoz?

– Járok.

László bácsi elgondolkozva bólintgatott egyet.

– Szereted-e?

– Szeretem.

– Hozzád megy-e?

– Azt gondolom.

– Akkor csak hozd haza.

S az ősz szemöldek alatt az óvatos öreg szemek szomorú sejtelmekkel méregették a legény bátor, élénk kinyomatú arczát, melynek hajthatlan tulajdonosa úgy látszott, hogy balsejtelmekről tudni sem akar. Holott a bátya szerint jó lett volna, ha akart volna tudni.

– András, – szólalt meg némi csend után a bátya, – a sok hiábavaló beszéd után, a mikkel fárasztottalak, még egy jó szót elfogadsz-e tőlem?

András intett fejével, ujjával, hogy erre kész.

– Tudod-e, hogy te annak a szegény leánynak most nemcsak férje, de apja, anyja, testvére, rokona, mindene lész?

– Az akarok lenni, László bátyám, mindene, az a koporsómig.

Volt valami az öreges legény hangjában, a mi a kételkedő bátyát most kedvesen nyugtatta meg.

A szemek összenéztek s a szivek odabenn kezet szorítottak.

– Légy is, öcsém! – folytatá a gazda, s egy kissé gondolkozni látszott, hogy kimondja-e azt, a mi majd hát ha nagyon is úgy lesz? – Az is légy, – indult neki bátran, – mert itt ugyan nem lesz senkije is.

– Nem? – veté oda e szót eltagadhatlan megdöbbenéssel András.

– Nem! – lőn a komor válasz.

– Hát régi ismerősei?

– Azok lesznek ellenségi legelőbbször is. Szégyenlik majd, hogy egy parasztlegényhez ment, s rágalmazni fogják épen úgy, mint öcsédet régi pajtásai. Kihez megy most Sándor? azokhoz, a kik lenézik, az urakhoz. Hát te kihez fogod vinni feleségedet? A mi asszonyainkhoz? Azt gondolom, ez még rosszabb lesz.

– Miért? – kérdé az ingerült vendég.

– Ha feleséged nyájas lesz, a mi asszonyaink kinevetik; ha kevély lenne, elhagyják.

– Úgy hát ne vegyem el, ha akármennyire szeretem is, s ha ő is akármennyire szeretne bár?

S gunyos, keserű nevetéssel fordult félre a megkínzott legény.

– Látom én, András, hogy jobb lett volna nekem egyet sem szólnom, mert megint csak oda jutottam, a honnan elindultam. De ne haragudjál. Apád legénykori barátom volt, téged is mindig becsültelek, nem tudtam megállani, hogy el ne mondjam, a mi szivemen feküdt. Adja isten, hogy csalódjam.

S a bátya tökéletesen meg volt győződve a felől, hogy egyetlen betüben sem fog csalódni.

Néztek egymásra ismét szótlanul, s halkan, nesztelenül kinyitották a jövendő ablakát.

VIII.

A német urak vidám életet éltek. Művelt emberek tudják, hogy mikép kell használni az időt. A sok jó bor nem azért áll a pinczében, ha még csakugyan áll, hogy a gazda eljárogasson mellettük, hanem hogy éljenek vele egy kis jó világot; a pénz nem azért hever ládában, zacskóban, almáriom rejtett szögletében, hogy megpenészedjék, hanem hogy az okos ember az ipart, kereskedést előmozdítsa vele. A főadószedőné hivatalnok barátai előtt napról-napra szeretettebb lőn.

Valóban, az adószedő urék kitünő ebédeket adtak, melyeknél a főhelyet sokáig a nagy tiszteletben álló Bokros Mihályné ténsasszonyság foglalta el. Dicsérték, magasztalták, ölelgették a német uri asszonyok. Bokros Mihályné lelke mélyéig meg volt hatva e különös szeretet által, s mindent elkövetett, hogy a szép Bese-familia hirét-nevét emelje. Többször értekezett Gáspár zsidóval, igen, mert el nem tudta volna hordozni, hogy az új pár pénz nélkül legyen. Különben erre nyájas csókjaival maga az új asszony is nem egyszer buzdította Bokros mamát.

Micsoda édes gyönyör volt látni Bokros Mihálynénak a sok uri ember között fiát, kit a sánta szabóné szavai szerint az isten is úrnak teremtett.

– Ha eszem nincs, – kiáltott fel sokszor Bokrosné ténsasszony, fiának szép jövőjére gondolva, – most ez a gyerek egy paraszt, elveszi annak a ravasz Vörös Gábor orgazdának a beteges leányát, s meg vagyok vele égve egész életemre. Soha sem tudom fölebb emelni, marad tudatlannak, mint a bátyja, parasztnak, mint az apja. Hanem a Bese-vér megmentett, hála legyen az istennek! Hadd irigykedjenek a tudatlanok, mert látom, ez a sok ferde szürös, gubás nép elemésztene egy kanál vízben, a miért az isten egy kicsit többre vitte a sorsomat.

Azért is hintót vettem, járjanak abban; ha fiam valami jó hivatalt kap, az a nehány eladott hold föld, meg az a rossz szőlő, az a hitvány nádas, az a kis penészes erdő majd megkerül. No hát eladtam, a magamét adtam el, – kiáltott önmagára Bokros Mihályné, – szeretném tudni, a magaméval mért nem tehetném én azt, a mit akarok. Azért megvan az én eszem.