Part 11

– Persze, – mormogá a vén asszony kaczagva, – azt gondolja, majd ád az a bolond anyósom. Azt tegye csak el! Adjon az, szentem, a kit a lakodalmadba hivtál, adjanak azok a rongyos atyádfiai. Mert én ugyan nem! Hm! hát aztán engemet említett-e?

– Igen bizony. Sajnálta, hogy András bácsi nem hívta se apámékat, se néném asszonyt.

– Így kezdjük azt! – vágott némi belső diadallal a menyecske szavába. – Ohó! hanem a békességből semmi sem lesz. Hát mibe került volna… no egy szót se szólok, semmi közöm velük. Ugy-e? lám, lám, még emlegetett! Tudom, azt hiszi, engem egy-két szóval bolonddá lehet tenni. Vén vagyok én arra már, lelkem, meg mindig több eszem is volt. Ugyan mit beszélt rólam? – tevé hozzá némi szünet után, miközben mosolygott és mereven maga elé bámult.

– Hogy mondja meg csak, édes angyalom, de szépen mondja ám, már mint én, hogy tiszteljük, csókoljuk a nagyasszonyt, én is, férjem is, s elmegyünk, mert tudom én, hogy jó szívvel fogad ő bennünket. Ha haragszik, megkérjük, megkövetjük, mert én csak úgy tisztelem, mint a tulajdon édes anyámat. Engem tudom, nem bántott soha egy szóval is, azért én csak olyan bátorsággal is megyek elébe, mintha a lelkem boldogult édes anyám elé mennék. Ha baj van közöttünk, azt nem csinálta sem a férjem, sem ő, hanem csinálták az árulkodó rosz emberek, a kik örvendenek, ha háborúságot csinálhatnak. Úgy, úgy, édes, galambom, csak így mondja ám el, mind ezekkel a szavakkal.

– Ne beszélj! – mondogatá jókedvvel s nagy lelki diadallal a vén Bokrosné, a mint a papleánynak szives üzenetét hirül vette. – Persze, persze, tudja, hogy ki vagyok, hogy engem nem a szemétből kaptak ki, hogy az én apámat Bese Lászlónak hívták, hogy az én nagybátyám vármegye esküdtje volt. Jó, jó, csak jőjjenek, hiszen én, ha alázatosan jő, hát még a koldust sem verem ki udvaromból. Meglátom, hogy becsülnek meg, hogy kérnek meg, hogy tudnak kedvemben járni, hiszen ha nincs mit egyenek, az én kamarám nem üres még (már az volt), hát szóljanak. Ha egy tehén vagy borjú… no, no csak…

S a vén asszony kevély, daczos szivét szokatlan édes érzés járta át. Hajlandó lett volna nagy, nagy ajándékokat adni, s ezeket az eszem-iszom ingyenélő németeket kiverni az udvarából.

A menyecske rég hazament már, s Bokros Mihályné még mind Andrásékkal küzködött. Leszídta őket, majd kibékült velük; Klárit tanogatta, oktatta; Andrást kezdte többre tartani, mint eddig. Rég idő óta most volt egy szép, csendes éjszakája. Az is jól esett szívének, hogy férjével, azzal a boldogtalan vén emberrel megint összekerül. Nem laknak külön, világ csúfjára, élhetnek együtt, a mint eddig éltek.

Szinte nem bánta, ha átesett volna már szidáson, perlésen, békességen. Alig birta várni, hogy teljenek a napok egymásután, s történjék meg mielőbb az egyezség.

Sütött-főzött, Andrásnak legkedvesebb ételei kerültek elő. «Ha jőnek, – mondja rá magában, – lássák, hogy nem vagyok szívtelen, olyan, a milyennek elhireszteltek.» Bár mindent titkon tett, a nagy sürgés-forgás mégis feltünt az adószedők előtt. A sánta szabóné tudott szolgálni ezeknek is, így a nagysás asszonyok hamar rájöttek a sürgés-forgás nyitjára. Tettek róla, hogy minden úgy történjék, a mint kell.

Épen javában pattogott a tűz a hátulsó konyhán, készültek a drága magyar ételek, midőn egy temetősori asszony nagy alázatosan beköszönt az öreg Bokrosné ténsasszonyhoz.

– Itt ugyan készülnek ám, ténsasszonyom! – szólt a fogadott hirhordónő egy kis kerülő beszéd után. – Bizonyosan nagy uri vendégek jönnek, a Sándor ténsur barátai.

– Ki tudja, hátha épen azok? – válaszolt a nagyasszony dölyfös rátartással, de egyszersmind jókedvvel.

– A főbiró ur jön nyilván, meg az új mérnök urak.

– Ha azok jönnek, Dombiné asszonyom, hát itt lesznek, de tudok én várni másokat is.

– Meghiszem! Egy ilyen uri asszonyságnak könnyű vendégeket várni. Hej, szegény Bokros András, tudom, a te fogad is akkor kopik azokba a drága ételekbe, mikor az enyém.

– Kiről beszél itt kend? – áll kemény, feddő tekintettel Bokrosné az asszony elé. – Tudja-e kend, hogy Bokros András az én fiam, a kihez az ilyenféle asszonyok nyelvének semmi köze. Ha van Dombiné asszonyomnak valami dolga, csak adja elő iziben, aztán odább egymásután!

– De roszkor jöttem, ténsasszonyom! De úgy van az: szólj igazat, betörik a fejed. Bizony pedig ha tudná, hogy Andrásék milyen szívvel vannak ténsasszonyom iránt, nem támadott volna meg értük olyan keményen.

A kiváncsiság hamar más irányt adott a kevély, indulatos Bokros Mihályné szívének. Egy darabig úgy tett, mintha mitsem hallott volna, csak járt-kelt hol le, hol fel, huzogatta selyemruháját, igazgatta finom fodros fekete főkötőjét: ránczolta homlokát, vonogatta vékony, szintelen ajkait. Egyben fiára gondolt, s annak kisebbítő, becsmérlő szavaira. Előre indulatba jött, s szeretett volna minden fazekat, serpenyőt az udvarra hajigálni.

– Hát milyen szívvel vannak? – tört ki végre az indulatos vén asszony.

A hirhordónő úgy tett, mintha nem akarna szólni, vonogatta magát s távozni készült.

– No, szóljon kend, – rivalt reá Bokrosné, – ne féltse a tarisznyáját. Mi kell? zsír? fogja; liszt? tartsa.

S a kevély vén asszony reszketett mérgében.

– Hát megmondom a dolgot, ténsasszonyom, úgy, a hogy van.

– Nekem ne is hazudjék kend.

– Nem hazudok, ha hazudok, álljon meg a nyelvem! András azt mondta feleségestől: mondja meg kend, Dombiné, anyámnak, hogy ne féljen, mert ebben az életben a mi lábunk nem lépi át az ő küszöbét.

– Ugyan ugy-e? Üm, üm, – dadogá a vén kevély asszony, – ajh, ajh, te mondtad azt, András te…

Többet nem tudott szólni: lerogyott, s a könyek patak módjára csorgottak végig arczán.

XII.

Tekintetes Vörös Gábor ur, kit most már csakugyan mindenki így czimezett akár gúnyból, akár illedelemből, nem volt rest ember, de bőkezű sem ok nélkül. Többször átment Szegvárra megnézni a csikókat s beköszöntgetni a főnök úr szobájába, s ment mindaddig, míg a jólelkű főnök D… városában egy nyolcz-gyermekes apát ki nem taszított hivatalából, s az így megürült szobákba be nem ültette Widlicsek Venczel urékat.

Oh! e szép hirre mekkora öröm fogta el az öreg Bokrosné ténsasszony szivét.

– El, fiam, elmegyünk ebből a sárfészekből! – mondogatá a vén asszony fölemelt kézzel és diadalmas arczczal. – Meghaltam volna, ha csak egy hétig is itt kellett volna laknom azokkal az istentelenekkel (az Andrásékkal) egy helységben! Megálljatok, mert eljöttök ti énhozzám még csuszva-mászva is, de csak jőjjetek, akkor tudjátok meg csak, hogy ki vagyok!

Hirtelen ment minden, mint a hogy jó dolog szokott.

Vörös Gábor ur maga volt a megtestesült jó szív; pénzzel, tanácscsal segítette Sándort.

– Légy haszonbérlő, minek volna neked hivatal, mikor a magad ura lehetsz; ezeket az ittlevő földjeiteket eladjátok, megveszszük jó pénzen, én is, mások is, te pedig vásárolsz vagy árendálsz rajtuk egész uri birtokot. Baranyában olcsó a föld, ott majd hogy ingyen adják. Legyen eszed, édes öcsém, adj-végy, a hogy jön; ha akarsz, olyan ur lehetsz, hogy négylovas hintón látogathatsz be Mihályiba. Hozzám szálljatok mindig (ide tegyétek csak a lábaitokat!), jó barátok maradunk. Hiszen, ha a leányomnak más volt a kivánsága, ha az eb lelke fölebb kacsintgatott, ugy-e, mi? Sándor öcsém, azért nem haragszunk. Még jobb így, te is ur lettél az uri familiával, leányomra is más szerencse vár. Aztán anyádat megbecsüld, ha az a paraszt (értette Andrást) kiszakadt a familiátokból, ha nem köszönte meg, hogy anyád im annak is asztalfőre akarta huzni a fejét, most dughatja a bolond a pad alá. Én mindig jó emberetek voltam, ezután tudjátok csak meg még jobban. Nem, engem ne mondjon senki soha fösvénynek, még azt is utáltam, a ki fösvény; majd megtudod, mit tettem a méltóságos főnök urnál a kedvetekért, de jól van no, nem szólok, maradjon annyiban, nos, tehát ha pénz kell, öcsém, – mert úgy is hogy ne kellene? s nagyot kaczagott a ravasz ember, – adok én, a mennyi kell. A pénz ne tartóztasson vissza utadból. Hallom, ti kaptok valami jó hivatalt, addig pedig szeretnél apósod mellett valami alkalmas földeket árendálni. Helyesen, nagyon bölcsen van, öcsém! Látom, a szeg fejére ütöttem.

Így, így ment a beszélgetés dicsérve, dicsekedve tovább-tovább, hogy még a vén Bokrosné is tisztelettel kezdett nézni a jószívű Vörös Gáborra.

Widlicsekék igen meg voltak elégedve és lepetve a váratlanul jött szép emelkedés által. Megindultak vásárolni jobbra-balra, hitelre, kontóra, meg adomra mindenfelé. Készült a sok mindenféle szükséges, nélkülözhetetlen ruha, bútor gyorsan, rohamosan. Az utazás napja meg volt határozva, azon innen nem lehetett maradni. Az ifjú nagysás asszony többször tartott bizalmas összejöveteleket Weidinger urral, sőt a főbiró urral is, de nem mutatott semmi kedvetlenséget az elutazás miatt. Gondolta: nagy a világ, s jó emberek mindenütt vannak, vagy a jó isten tudja, mit gondolt, ki látna egy szép, fiatal, mulatni vágyó asszonyka szívébe? Sok minden szebbnél-szebb érzés, kivánság, reménység megfordul ott.

Elég az, az öreg Bokrosné ténsasszony kezdett igazán arany napokat élni. Örömest adta el földjét, házát, javait, mint ősi örökségét, melybe senkinek semmi szólója.

András nem is hagyta, hogy valaki ez intézkedésekbe beleszóljon, azt mondhatnám inkább: az András felesége nem engedte. Az adás-vevés könnyen ment tehát.

Egy alkonyaton belépett András anyja szobájába. A vén Bokrosné megrezzent, megállott egy perczre, majd összeszedve magát, kevélyen feltolta pápaszemét, s nézett és várta a szót. Ő maga nem tudott szólani, most az egyszer mintha lekötötte volna valaki a nyelvét.

– Édes anyám, – szólalt meg András halkan, szeliden, úgy hallom, elmennek innen lakni.

– El! – hörgött a vén asszony, erőt gyűjtögetve szemei villongása által.

– Nem azért jöttem, hogy lebeszéljem szándékáról, mert én rám úgy se hallgatott soha, azért se, hogy kibéküljünk, mert tudom, mit üzent hozzánk…

– Ugy, még a koporsómban sem bocsátok meg! – tördelé rekedten a vén asszony.

– Én tisztelem, szeretem édes anyámat, én nem haragszom, nem is kérek semmit; tudom, hogy minden édes anyámé, elélheti, vagy hagyja arra, a kire akarja, csak annyit mondok, azt is azért, mert a feleségem sírva kért, hogy mondjam meg, hogy ha édes anyám valamikor megunná az idegen földet, hát… akkor…

– Inkább a kutyához, mint hozzátok, mint ahhoz a… – tört ki az anya – Most pedig eltakarodjál előlem! Ha nem kellettem eddig, ne kelljek ezután se.

– Énnekem, anyám, minekünk nem kellett?

– Egy szót sem akarok!

– Hiszen ki üzente, hogy be ne tegyük a lábunkat a küszöbén?

– Kihez fordultál, mikor megházasodtál? kit csufoltál meg vele?

– Az én feleségemmel, anyám? – kérdé András, közelebb lépvén anyjához.

– Azzal a rongygyal!

– No, ha édes anyámnak rongy, nekem nem rongy. Istennek ajánlom! – s kilépett a fiú a szobából. Odakünn a konyhában megfogta egy zokogó fiatal asszony kezét, a felesége kezét, s mentek vissza a temetősori zsellérházba.

– Ugy-e, galambom, mégis csak jó volna egy bolond édes anya? – hangzott a nagyasszony örömtelt beszéde. – Elhiszem!

S kaczagott.

– Felejtsek el mindent, így volt, úgy volt, ez volt a hibás, én nem, én sem. Nem, lelkem, nem tesztek engem bolonddá! Még azt a boldogtalan vén embert is elcsalták tőlem; azt hitték, az majd mind hozzájuk viszi a Bokros-just.

Újra nevetett, de mintha a nevetés mégis nem adott volna szívének kellő örömet. Járt fel s alá, teljes mértékben élvezni akarta a diadalt, melyet felfogása szerint azokon a meghunyászkodott koldusokon nyert, s tervezgette a jövendőt. Bár az utóbbi időkben kezdett egy kissé terhére válni a sok eszem-iszom dölyfös német hivatalnok, s úgy – a nélkül, hogy talán magának is be merte volna vallani – vágyott az egyszerűbb életmód után! most egészen nekiadta magát a fényes plánumoknak, a nagyszerű megtiszteltetéseknek, melyek őt Sándor fia, a gazdag haszonbérlő mellett bizonyosan érendik. Úgy czímezteti magát, a hogy menyét, az ifjú nagyságos asszonyt titulálják, s a hogy Sándorkát is titulálni fogják okvetlenül. Miért ne? menjen az egész egy végből. Ha nagysás, hát akkor legyen nagysás mind; ha urak, hát akkor legyenek igazi urak. Mire való az a himezés-hámozás? Hát vagy nem tudna ő olyan uri asszonyság lenni, mint az a sok éhes német cseh dáma, a kiknek alig van betevő falatjuk? Ki ő, mi ő? nem Bese-vér? nem a Bese László nemzetisége? De az bizony!

E tudat bátorságot adott kevély szivének, s szerette volna beparancsolni Sándor fiát és nagysás menyét, hogy előttük még egyszer és századikszor elmondja, kicsoda légyen Bokros Mihályné. De Sándor a sörkorcsmában ült német irnok barátaival a Lakiné kisasszonyainál, menye pedig szülőivel mulatott valami német uri vacsorán. Magában folytatta azért a disputát s mindegyre bátrabban, erősebben. Tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a főbűnös András, vagy talán még inkább az a rongy, koldus felesége; ezek csinálták a bajt, a háboruságot. Ha csinálták, most így vegyék hasznát. Ő tudni sem akar róluk többet, őt erősen, halálosan megsértették, s egy ilyen nagy sértést egy becsületes anyán, nem lehet, hogy megbocsásson.

Addig küzdött, addig tusakodott, míg végre egészen tisztára mosta lelkét; igen, az ő lelkét semmi vád, semmi gyanusítás is nem érhette. Mit akart a szorgalmas mentegetődzés által elérni? nagyrészt azt, hogy a jószág, földek, ház az övé, s egy hálátlan gyermeknek abból egy anya sem köteles adni csak egy falatot is.

Jól fölvevén a dolgot, most már a legjobb akarat mellett se tudott volna Andráséknak adni semmit. A házra Gáspár zsidó tette a kezét, a földeket az adószedőék ruházkodták, ették-itták fel, az a kis pénz, a mit még a kezei közé bír szorítani, valósággal árendára kell. Ezeket különben nem is látta ily tisztán; de érezte, hogy a pénzzel módjával kell bánni. Pocskolta, szídta tehát Andrásékat Sándor előtt, menye előtt, az adószedőék előtt s az egész világ előtt, úgy hogy a ki e keserű kitöréseket, szidalmazásokat hallotta, el kell hogy higyje, mikép András nagy bűnt követett el kétségen kívül.

Míg ezeket az öreg Bokrosné ténsasszony, a hol csak módjában volt, hirdette, elérkezett a várva-várt költözködési, indulási idő. A főadószedőék, kik most még jobb hivatalba léptek, nagy pompával ültek a vén parasztasszony által (mert ők maguk közt csak úgy nevezték Bokrosnét) vett hintóba. Sándor hátul maradt egy paraszt szekéren a két öreg némettel, a nagypapával és nagymamával, Bokros Mihályné pedig egyedül ült nagy fekete drága főkötőben, selyemruhában egy másik paraszt szekéren; kissé fájt érzékeny szívének, hogy nem ő ülhet a hintóba, de most már úgy találta, hogy nem árt ha az anyatársnak egy kissé kedvére tesz valamit. Azonban az úton mégis igen sóvárgott, hogy Mező-Mihályiból hintón mehetett volna ki, mint igazi uri asszonyság. Egyébiránt gondolta: meglesz ez is, eljő az idő mindenre.

El, el fog jönni!

Úgy akarta, hogy ne bucsuzzék el senkitől is; de kitől is bucsuzott volna el? attól a sok irigy paraszt atyjafiától, a kik még Sándorkájának se hagytak békét soha? Nem, azért is megmutatja, hogy megveti őket. Úgy megy ki Mihályiból, mint akár egy idegen, úgy is nincs ő neki itt már senkije (hozzátehette volna: és semmije sincs!) Még meghalni se szeretne itt, nem hogy élni tovább.

E kemény gondolatok közé erőnek erejével odafurta magát a szegény öreg Bokros Mihály törődött, sovány ősz alakja. Nem szólt, de nézett a feleségére, nézett hosszan, merően, úgy, mint azok szoktak, a kik szinte biztosak benne, hogy többé nem fogják egymást látni soha. Bokros Mihályné (a mint döczögött vele a fogadott paraszt szekér) szembe nézett e megsértett, eltaszított öreg emberrel, lesütötte szemeit, majd elkapta drága selyemfőkötős fejét – és sírt, zokogott öntudatlanul, mert valami odabent mélyen a kérges, de nem rosz szív fenekén erőnek-erejével azt akarta, hogy sírjon.

Így vonult ki szülötte földjéről – apáinak, rokonainak, testvéreinek, szép ifjú esztendeinek helyéről – az egykori gazdag «nemzetes» asszony, szinte azt lehet mondani: szegényen, de nagy kevélységgel, gyülölettel, fájdalommal, s a kurta «tens» czím helyett fölveendő fényes «nagysás» czímmel. Igen, igen, nagy megvetéssel tekintett a kis zsuppos, nádas házacskákra, melyekben mind gonosz, irigy lelkek laknak, neki halálos ellenségei, s meg volt győződve, hogy a jó istentől az rá nézve különös ujjmutatás, egész áldás, hogy ebből a kigyófészekből, a közül a sok műveletlen paraszt közül elköltözzék.

A hintó elől az urakkal jó előre robogott, Bokrosné rákiáltott tehát a kocsisra, hogy: «Hajts, mit döczögsz, nem paraszt ül a szekereden; menj úgy sietve, mint uri emberrel szokás.»

A kocsis odavágott a lovak közé, s két derék uri család, de sőt három kitakarodott Mező-Mihályiból.

XIII.

A szegény Bokros Andrásék maguk maradtak a temetősori kis zsellérházban; év év után suhant el fejük fölött, mint annyi mások feje fölött is, hozott alkalmatos és alkalmatlan időket. Igaz, hogy Bokros Mihályné, a most már csakugyan «nagysás» asszony szerette volna, ha e rongyos pár mindenestül elpusztul: azonban az isten némely dolgokat máskép akart, mint a hogy okos emberek azt kiszámitották és hitték.

A rosz okos emberek így gondolkoztak:

Bokros András azzal a tudatlan papleány feleségével utoljára is megunja a nyomoruságot, s vagy elemészti magát bújában, szégyenletében, vagy megszökik a helységből. Élete sora így fog végződni.

A jó érzésű okos emberek pedig így fogták fel a körülményeket:

András belátja, hogy bolondot csinált; feleségének megparancsolja, hogy ne alkalmatlankodjék a belső emberek templomi székében, menjen hátra a földmivesnék padjába; öltözködjék rangjához illő módon, ő se különb, mint más földmives-asszony, s keressen magához való barátnőket. Így lesz belőlük ember.

Hanem nem megy úgy minden, a mint kellene.

Elhagyni a régi szokásokat, újakat venni fel akarva, nem akarva; alkalmazkodni olyan emberekhez, még pedig nyájas, lekötelező bánásmóddal, a kik gyülölnek, ki nem állhatnak bennünket; kedvében járni még a legutolsó dologtalannak is, és e mellett örvendeni, hogy gúny és nevetség tárgyul szolgálhatunk sok kicsinyeknek és nagyoknak, lehet, hogy magasztos feladat, de nehéz, fölötte nehéz.

András felesége nem tud lemondani arról, hogy a templomban, hova minden vasárnap eljár, mint otthon szokott, az uri asszonyok padjába ne üljön; oda ül, azt hiszi, nem vét vele senkinek, holott dehogy nem vét. András felesége, Biró Lászlóék s egyéb jó emberek boszuságára még mindig belső ember felesége módjára öltözködik. A papleány nem akarja belátni, hogy ez is hiba, és pedig sarkalatos. Mint a többi asszonyok, nem hord ételt kosarakban fején a férjének s a munkásoknak a mezőre, hanem elég préda cselédet fogadni s attól küldeni el, maga meg azalatt otthon ül, varr szép ruhákat pénzért, s kiknek? a zsidóknak, meg mindenkinek.

Más asszonyok vásárokra járnak férjükkel, s úgy segítenek tisztességes módon valamit szerezni; ő nem így tesz, hanem mint valamely szegény jött-ment özvegy asszony, iskolát nyit, varrni tanít, kötni, horgolni, sőt irni, olvasni is.

– Te András, a ki ilyenje, olyanja van, – biztatja egyszer-másszor egy-egy jóakaró ember Bokros Andrást, – hát hogy nézheted azt el, hogy a te házad zsidóleányok, jött-ment németek iskolája legyen? Még majd azt mondják, de talán már mondják is, hogy te meg zsidókántor vagy.

A jóakaró figyelmeztető, hogy mégis szelidítsen a dolgon, nagyot nevet, de András csak vállat von és – hallgat.

Így éltek Bokros Andrásék, s mivel látták, hogy ilyen életmód mellett sehol sem fogadják őket szivesen, sőt akárhányszor elkerülik őket, egész magukba zárt életet folytattak. Nem mentek senkihez, s mikor az öreg Ágnes néni, a papleány-feleség nagynénje meghalt, nem is lett volna hova.

A rektorék haragot tartottak, Biró Lászlóék hidegen tartották magukat irányukban, a többi ismerősök is ilyenformán tettek. Miért?

Azt mondták: nem András miatt, az jó ember, ha bolond is egy kissé, hanem a miatt a hóbortos felesége miatt.

András két lovat vett, s azalatt, míg felesége varrni tanított, ő meg mint valamely szolga-legény, ő, egy nagysás asszony fia, fuvarba járt.

Természetes, hogy egy szegény fuvaros emberrel a módos, előkelő gazda-emberek nem barátkozhatnak, a mint hogy nem is barátkoztak.

András úgy tett, mint valamely zsidó: gabonát vett, egy kis bort vásárolt, sőt a gubacsot is szedte.

Senki se kereste, és nem is csodálkozott rajta, mikor Bokros András megvette a zsellérházat. Egy kis viskót ki irigyelne az embertől? Majd egyszer csak betolakodott az öreg-utczába, s ott megvett egy puszta üres telket; igaz, hogy a telek nagy volt, széles és hosszú, hogy kirugott egész a kertek aljáig. A mit Mihályiban nem tett még egyetlen földmives ember is soha, ő azt tette: a tágas udvaron nagy jégvermeket ásatott s nyáron át, mint valamely finom gyümölcsöt, árulta a jeget.

– Hogy lesülyedt ez a szegény András! – szólott egy ízben Biró László bácsi feleségéhez, midőn épen a Bokros András jégvermei előtt mentek volna el. – Meglásd, anyjuk, ez a boldogtalan ember még belebolondul.

– Bele ám, de mi miatt? – válaszolt félvállról a feleség.

László bácsi érezte, hogy ki miatt, de átallotta mondani.

– Úgy jár ám minden meggondolatlan, – folytatá jogos bölcseséggel az asszony, – a ki nem magához való asszonyt vesz.

– Úgy! – mormogá a férj.

– De nem most kellene ám ezt mondani, hanem akkor szólt volna így, mikor összetrafikálta őket.

– Én? – kiáltott László bácsi visszataszító tekintettel. – Én csak nem!

– Hát talán én komendáltam neki azt a zsidóasszonyt, én járdogáltam át Iszlóra búzát vinni, én jártam át násznagyoskodni, én vesztegettem, dédelgettem őket, én vetettem meg szegény András nyomorúságának fundamentomát, én úgy-e? Mert azt is én tettem, hogy az ifiasszony az úri asszonyságok padjába járogasson, hogy keztyűt huzogasson világ csúfjára! Tán azt is én mondtam neki, hogy nyisson ruhaboltot, én, a ki jó ideje be se lépek az udvarába.

László bácsi nem törhetett ki ily igazságtalan vádakra illő módon, mert jöttek-mentek az emberek, de a mint egy kanyarulatnál befordultak a Füge kertje mellett, megállott, megállította hitvestársát is és szólt, a mint kellett:

– Te asszony, hát kit vádolsz te megrontással? hát nem én mondtam számos alkalmakkor, hogy: «András vigyázz, nem jó lesz, az, a ki után járogatsz, nem hozzád való; majd utoljára is megégsz vele csúfosan.» Hát nem így beszéltem-e?

– Nem bizony! – felelt daczosan az asszony.

– No, ejnye, – csóválgatá László bácsi deres fejét, – látom, te veled nem beszélhetek, hanem a kit megbizonyit az egész világ, most már azt mondom, te hibásabb vagy, mint én.

– Én? – kérdé fölemelt ujjal a feleség, – én? Hallotta ezt Mező-Mihályi? Lehet, hogy hallotta, lehet, nem hallotta, de Biró Lászlóné otthagyta az urát az utczasarkon és ment hazafelé sietve, szaladva, mint a ki szíve fenekéig meg van sértve.

László bácsi ballagott csöndesen, de háborgó lélekkel, s önmagában okoskodva elmondta a többit, hogy soha többé senkit nem házasít, senkinek a lakodalmára el nem megy, hogy Andrásékkal sem akar többet találkozni soha. Legyen kocsis ország-világ szégyenére, a felesége meg varró asszony Mihályi csúfjára, nem bánja, de ő nem fog róluk tudni többet semmit.

– Jó, hogy eltemettük – mondogatá némi vigasztalással – a szegény Bokros Mihályt, az legalább most nem látja ezt a furcsa, eszeveszett világot!

Bokros András pedig, ki mind e háborgatásokról, botránykozásokról nem tudott semmit, haladt a maga útján, kitért mindenkinek, mint a hogy az alázatos ember szokott, s hagyta, hogy itélő birák hallassák fölötte kemény szavukat.