Part 9

Az előljáró megértette. És bár nem kellett volna még dadognia is, mert az nem illik felnőtt emberhez, akinek egy eladó lova is volt, és bár az ilyesminek nincs kedvező hatása az olyan emberre, mint az ügyvéd, – az előljáró mégse tudott többet kihozni, csak annyit, hogy:

Majd megnézem… mit tehetek… valahogy csak eligazítjuk a dolgot… végtére is van egy lovam…

Ez az alázat ismét megjuhászitotta Rasch ügyvédet, kissé elült az elkeseredése és már így beszélt:

Egy lova… Ugyan ki vesz most lovat, hogy egész télen át etetni kelljen? Azt még tavasszal kellett volna eladni.

Igen… de az aratás miatt…

Jó, jó, jó, maradjunk csak amellett, amit mondtam.

Az előljárónak azonban még így is sikerült bizonyos fokig békét szerezni a két fél közt, mielőtt még eltávozott volna és elérte azt, hogy a nővérek és Rasch ügyvéd a bevétel bizonyos százalékát törlesztés fejében szolgáltassák be Theodor kezéhez. Akárhogy oldották meg azonban: ez csak egy utólsó injekció volt, – az üzletre már kimondták a halálos ítéletet.

Az előljáró szokása szerint Holmengraa úrhoz ment. Ezt ma annál is inkább megtehette, mert előttevaló nap egy levélkét kapott Holmengraa kisasszonytól, hogy az szeretne vele beszélni, és mihelyt azon a tájon jár, jöjjön el hozzájuk okvetlenül, ne várassa őt már olyan végtelen sokáig az előljáró úr!

Mariane azonnal a dologra tért. Nyilván nagyon meg volt elégedve magával, mert mosolygott.

Előljáró úr, kaptam egy levelet, akarja látni a borítékát? Mi van ide írva?

Ezer korona.

Igen, ez a pénz tegnap érkezett, és úgy van a dolog, hogy maga ezt az összeget húsz évre kölcsön kapja. Látja, itt a bankjegy, az ezerkoronás, ezt húsz esztendőre odakölcsönzöm magának és maga akkor kétezret ad vissza nekem. Megértette, előljáró úr?

Nem, az előljáró nem értette meg.

Ez a pénz az enyém. Megmutathatom a levelet, abban érkezett a pénz. Egy hatalmas cégtől kaptam, amellyel én titokban kötöttem valami üzletet, azért nem mondhatom meg magának a levelet. Most pedig már mindent elmondtam, amit akartam, begyakoroltam már jó előre, mikor láttam, hogy jön, és olyan rövidre fogtam, ahogy csak tudom. Mert nagyon kínos lenne nekem sokáig beszélni erről a dologról, mondta Mariane kisasszony.

Nem élek én már húsz esztendeig, jelentette ki az előljáró.

Dehogy nem, mondta egyszerűen Mariane kisasszony.

Az előljáró valami köszönetfélét mormogott, hogy tagadhatatlan… de mégis… egy ilyen hatalmas összeg… ekkora segítség…

Ebben a pillanatban Holmengraa úr leküldött a lányáért és ezzel kiszabadította a kínos helyzetből. Lehet az is, hogy már előre így beszélték meg, mert az öreg gyakran kezére járt a lányának az ilyenféle játékaiban.

Ó, a papa, a ravaszdi, – szeretném tudni, hogy mivel akar kínozni már megint! mondta a lány.

Gyorsan ment, szinte siklott az ajtóig és csak onnan köszönt vissza:

Isten vele, előljáró úr! bocsássa meg, hogy most itt kellett hagynom. És jöjjön vissza minél előbb, ígérje meg!

És az előljáró elindult lefelé a dombról, a zsebében az ő nagy kincsével, és mindenféle megfordúlt a fejében, és számolt jobbra, számolt balra, – végül is nem adta el a lovát. Egy ilyen lovat nem ad el az ember, az ilyen ló megfizethetetlen. De egy ezer koronás bankjeggyel mégse toppanhat be az ügyvédhez, az rögtön tudná, hogy nem egyenes úton jutott hozzá, a bankjegy elárulná, egyszerűen kompromittálná őt. Azért bement a Theodor boltjába és felválttatta a bankjegyet.

Ugyan hol járt maga időközben? kérdezte Theodor és nagyot csodálkozott.

Az ő világos esze egy pillanat alatt kitalált mindent, de mert megvolt rá az oka, hogy ne szóljon semmit a Holmengraa-család jótéteményeiről, hirtelen elhallgatott és csak annyit mondott:

Különben ehez semmi közöm. Egy ezerkoronást akar felváltani? Nagyon szívesen. Kettőt is, ha tetszik.

Theodornak széles jókedve volt.

Nagy dolgok történtek azalatt az óra alatt, míg maga nem volt itt, mesélte az előljárónak. Az apám megtudta, hogyan állnak a dolgok és újabb szélütést kapott. Sajnos, tette hozzá Theodor. Éppen most küldtem a doktorért.

Újabb szélütést kapott?

Igen, sajnos, felelte Theodor. És az ügyvédet is várom, talán még ma eljön, és kénytelen lesz mindenben engedni, megadni magát kényre-kedvre és úgy könyörögni. Végre is mit tehet? Minden utat elrekesztettem előle! Úgy? Maga tehát azt hiszi, hogy nem jön el és nem fog engedni?

Csak arra gondoltam, hogy ez legalább is szokatlan dolog lenne nála.

No, majd teszünk róla, hogy hozzászokjék egy kicsit! jelentette ki Theodor. Az ördögbe is, egy ilyen hordóhasú tolakodjék ide és akarjon kereskedni én mellettem! Mit is akartam mondani, előljáró úr. Ugye, megkapjuk az engedélyt a színházra? Éppen most írják nekem a művészek, hogy ismét el akarnak jönni hozzánk.

Egészen bizonyos, hogy játszhatnak majd. Tehát eljönnek megint?

Itt tartanak majd állomást útközben dél felé. Ezúttal új darabot hoznak; az a címe: „Túl a nagy kert falán“. Sok énekszám van benne, azért megkérdezték, hogy van-e zongorám. Persze, hogy lesz zongorám.

Theodor percről-percre növekedett a jelentőségében. Ez az utolsó óra, mintha egy fejjel megnövesztette volna. Egy ezerkoronást váltani? Nagyon szívesen, kettőt is, ha tetszik? Zongorára van szükség? Ó, neki már régen készenlétben van egy zongorája és ha kedve volna, akár egy másodikat is felajánlhatna. Most azonnal munkásokat vesz majd fel, hogy hozzák rendbe a színházhoz vezető utat, nehogy Sybille Engel kisasszony mégegyszer kificamítsa a lábát. Nils vargához is elküld, és megüzeni neki, hogy ismét megkeresheti a maga két koronáját.

Júliusnak meg a többieknek adj majd egy kortyot, ha bezárjátok a boltot! kiáltotta az iroda ajtaján keresztül Kornélius inasnak.

Csakúgy égett itt minden, igazi nagyüzem volt ez az üzlet! És milyen kellemes és bátorító tudat volt minden segelfossi lakos számára, hogy volt itt egy fiatalember, akiben ennyi lángoló ambíció és törtető akarat lakik.

És Nils vargának talán nem volt szüksége egy kis bátorításra? Ó, de még mennyire! A jó Rasch ügyvédné természetesen nem feledkezett meg róla eddig sem, hanem gyakran küldött haza vele egy-egy piciny gyermekcipőt, hatalmas csomagban és hozatott érte egy-egy – seprűt. De Nils varga ettől se lett kövérebb nem lehetett rajta észrevenni semmit, sőt ellenkezőleg, napról-napra jobban összeaszott és meggörnyedt. Raschné már az ifjú Willatzot is rávette, hogy írjon egy levelet Mr. Nelsonnak Amerikába, de nem érkezett rá válasz.

Ulrich talán már útban is van hazafelé, találgatta Nils varga.

Sokáig bízott benne, hogy lesz egy bazár Segelfossban. Olyan szívesen tartózkodott volna itt, mint egy gyerek, és Istenhez fohászkodott, hogy jöjjön létre a bazár, de a dologból nem lett semmi. Megfelelő helyiség hiányán megbukott az egész bazárügy. Az ügyvéd nem vehette a lelkére, hogy erre a célra Theodortól, ettől a vizesnyolcastól és parvenűtől kibérelje a színházat, különben se gondolja senki, hogy az a helyiség már színház, nem, csak csónakház az.

A segelfossi jótékonysági egyesület pedig nem bérel ki egy csónakházat a bazárja számára, kedves jó Nils!

Nem, nem, hát persze, hogy nem! mondta Nils varga és szomorúan mosolygott és mindenben osztotta az ügyvéd felfogását.

De ezzel nem keresett semmit.

Az előljáró pedig hazament. Azaz először az ügyvédhez kopogtatott be és ott megfizette az adósságát.

No látja, mégis csak sokat ér, ha valakit szigorúan fognak! mondta az ügyvéd. Most aztán jöhet a revizió?

Remélem, hogy ezuttal is ki fogom állni baj nélkül, felelte az előljáró.

Na, úgy látszik, maga egy csapásra gazdag ember lett, mondta az ügyvéd, mert szemmelláthatóan sértette az áldozata bizakodó hangulata. De akkor már hamarább is rendbehozhatta volna a szénáját.

Rajta leszek, hogy többé semmivel se maradjak adósa, – ez a legkomolyabb elhatározásom, jelentette ki az előljáró.

Az előljáró végre átlátta, hogy ilyen úton nem kereshet többé és vigyáznia kell, hogy rendben tartsa a kasszáját. Legfőbb ideje volt. Azért nagyon határozott és eltökélt ember módjára indult el a szálloda felé, hogy Juliustól huszonnégy órán belül behajtsa az árverési illetéket. Amint azonban az ajtóig ért, megnézte az óráját és úgy látta, hogy ma már késő bemenni a szállodába. Azért inkább hazafelé tartott, csak még útközben Nils vargához állított be. Még egy kísérletet tett, hogy a vargát munkára ösztönözze. De ezzel újra csak kudarcot vallott.

Hiszen magamnak se csinálok már cipőt, mondta Nils, és megmutatta az előljárónak, hogy az ő lábán is bolti cipő van.

Ez még a legutolsó bevásárlásaiból származott, amikor nyáron az égből leesett mesés pénzből vásárolt össze magának mindenfélét. A cipő ugyan már több helyütt repedezni kezdett és a talpa is vékony volt, mint a papíros, de azért könnyű és kellemes nyári cipő volt, – ha őszre járt is az idő. És Nils varga úgy tudott futni benne, mint a szél.

Van még több ilyen cipő a boltban, mondta az előljárónak.

De ezek a cipők nekem nem megfelelőek, Nils.

Egy szó, mint száz, felelte Nils, éppen most kaptam hírt a boltos Theodortól, hogy lesz megint színház, más pedig nem is vállalhatná a belépőjegyeket, meg az egész elszámolást.

Mit kapsz egy ilyen estéért? kérdezte az előljáró.

Két koronát, mondta Nils gondolkozás nélkül.

Az előljáró útközben találkozott a doktor gigjével és megemelte a kalapját.

Jónapot, előljáró úr! fogadta a doktor a köszönést és megállította a kocsit. Megragadom az alkalmat, hogy öntől is elbúcsúzzam, mert a legközelebbi napokban utazom. Hálás köszönet a jóságáért, előljáró úr és kérem, üdvözölje a nevemben az otthonvalókat is. Igen, most már nagy nehezen elértem volna idáig, de elmondhatom, hogy megtettem a kötelességemet és leszolgáltam a magam idejét északon. Nem lustálkodtam, nem loptam a napot és még most, úgyszólván az utazás küszöbén is, meg kell látogatnom egy beteget. Éppen most hivattak a boltos Perhez, az öreg Jensen kereskedőhöz, sajnálatraméltó ember, régóta beteg. Én megtettem mindent, amire csak a tudomány lehetőséget nyújt. A szegény embernek az a baja, amit, mi orvosok, hemiplegiának nevezünk, megbénult az egyik oldala. Most kapok éppen értesítést, hogy valami új komplikáció állt be, addig nem nyilatkozhatom róla reszletesen, míg a dolgot alaposan meg nem vizsgáltam. Minden valószínűség szerint egy cerebrális bénulásról van szó. Nos, Isten önnel, előljáró úr! Elképzelheti, milyen kellemes lesz ismét délen élni és Krisztiániában, ahol a családommal is együtt lehetek. Higyje meg, hogy éveken át csak ez a remény adott belém erőt. Most, hála Istennek, hatalmas anyagot dolgoztam fel és a tapasztalataimmal most a szűkebb hazám hasznára lehetek…

A doktor továbbhajtott, megérkezett a boltba, felment az emeletre, az orrát elfintorította a rossz levegő miatt és megparancsolta, hogy nyissanak ki egy ablakot. Levette a felöltőjét, a kezét dörzsölte, aztán megvizsgálta a beteget. Az öreg Per csakugyan beteg volt, de újabb szélütés nem érte. Nem, ezt nem is tűrte volna el. Mindössze az történt, hogy valami nagyon megrendítette a lelkét és azért borzalmasan üvöltözött. Minden valószínűség szerint az üzlet kudarca ejtette ennyire kétségbe és homályosította el egy pillanatra az értelmét. Egy ilyen ragyogó bosszú-tervvel nem lehet úgy felhagyni, hogy némi megrázkódtatás ne érje az embert.

Az öreg Per tehát nem volt a halálán, de annál izgatottabbnak látszott.

A bolt, a bolt! nyögte. És az az ostoba tehén!

Igen, igen, majd adok valami altatót! mondta a doktor, hogy megnyugtassa.

Némi brómkáliumot mért le a lehető legpontossabb pedantériával, úgy tett, mintha az orvosságnak egy fölösleges atómja már halált okozhatna.

Ezt ma este vegye be a beteg, mondta Jensen kisasszonynak. És most, kérem, hozzon egy evőkanalat, hogy annak a nagyságát is láthassam. Igen, ez megfelel. Most pedig először én magam adom be az orvosságot, hogy láthassák, hogyan kell majd beadniuk ma este.

Mikor a doktor elkészült odafenn és lejött a lépcsőn, Theodor már ott állt és várta az eredményt.

Nem, bénulásról szó sincs, mondta a doktor, de a betegnek nyugalomra van szüksége. Ha rosszabbodás állna be az állapotában, értesítsen azonnal.

És doktor Muus méltóságos léptekkel ment le a kocsijához.

Theodor magára maradt. Az apja betegsége egy kissé megtörte és lecsöndesítette, azért nagyon nyugodt volt, mikor visszament az üzletbe és Kornelius inasnak kiadta az előbbi parancsainak az ellenkezőjét.

Mégse járja, hogy az emberek itt igyanak ma, mikor az apám rosszul van, mondta.

Talán a halálán van? kérdezte Kornelius.

Theodor így válaszolt:

A betegnek nyugalomra van szüksége. Egyébként még sohase hallottam, hogy egy betegnek ne lett volna nyugalomra szüksége.

Bizony Theodor már nem volt a délelőtti hangulatban, bár ha nem adott volna az emberek nyelvére, legszívesebben felhúzta volna a grammofont és jóideig a koronázási indulót játszotta volna rajta. De a levertsége nem tartott sokáig, Rasch ügyvédtől üzenet érkezett és nem más hozta, mint Florina szobalány.

Tudja, hogy hol tartózkodik Didriksen? kérdezte a lány, hogy elsősorban a saját ügyeit intézze el.

Didriksen? Mit akarsz tőle?

Már régen írtam neki és még mindig nem kaptam semmi választ. Most tehát szeretném tudni, hogy hol van.

Ugyan minek? Hiszen a pénz itt van készenlétben, mondtam már neked, hogy megkapod, mihelyt itt lesz az ideje.

Igen, de nekem nincs kedvem tovább várni. Ezt mondja meg neki és adja át az üdvözletemet.

Ettől ugyan óvakodni fogok.

Hallgatás.

Florinában, úgylátszik, semmi szemérem nincsen, mert azt mondja:

No jó, akkor majd írok a menyasszonyának, hiszen tudom, hogy hívják.

Hallgass el, Florina, amíg szépen mondom! felelte Theodor emelt hangon. Ha ez a finom hölgy egy szót megtud az egész históriából, akkor alaposan meg fogod adni az árát.

Nem félek magától! kiáltotta Florina és dühösen nézett Theodorra.

Ez volt a legszörnyűbb, amit a boltos Theodornak az arcába lehetett vágni. Ezt nem állhatta meg, akkor kitört belőle az ősi közönségesség.

Úgy kidoblak, hogy a lábad se éri a földet! kiáltotta és belesápadt a nagy felháborodásba.

Florina észrevette, hogy most már véresen komoly a dolog és azt mondta:

Az ügyvéd úr megbízásából jöttem. Azt kérdezteti, hogy nem hajlandó-e ma eljönni az irodájába?

Theodor egyideig gondolkodott.

Az ügyvédtől? Hogy nem akarok-e elmenni hozzá? Nem!

Ez volt az üzenet.

Nos, hát add át üdvözletemet az ügyvéd úrnak, és mondd meg neki, hogy ha tőlem akar valamit, jőjjön hozzám!

Florina gúnyos arccal vette tudomásul, hogy a kisember most nagyembert játszik. Ez már több volt a soknál, Theodor karonfogta a lányt és kituszkolta az ajtón.

Az üdvözletét nem fogom átadni! kiáltotta a lány fenyegető hangon.

De az ügyvéd, úgylátszik, mégis fontosnak tartotta, hogy Theodort még ezen a délutánon felkeresse, csakugyan bebotorkált az üzletbe és bevezetőül rögtön elejtette azt a megjegyzést, hogy a mai fiatalság nem hódol az udvariasság erényének. Theodor éppen a pult mögött állt és egy rőföt tartott a kezében, már pedig egy jó rőf tudvalevően keményfából készül. Egy lépést közeledett az ügyvédhez és megkérdezte, hogy akar-e tőle valamit?

Igenis, felelte az ügyvéd, de aztán minden kertelés nélkül kibökte, hogy bizony a régi boltnak kényre-kedvre meg kell adnia magát.

Ilyen egy-kettőre? Ejha! Theodor azonnal átlátta a kövér ember számítását: az ügyvéd valószinűleg veszélyt szimatolt, ha csakugyan baj lesz, ő elveszti az illetékeit! Ezen már mosolyognia kellett Theodornak, mert ő sokkal jobban ismerte a régi boltot.

Nincs ezen mit nevetni, mondta az ügyvéd és a kulcsait csörgette. Egyébként nem szándékom itt ácsorogni és az üzletben tárgyalni önnel, nem gondolja, hogy jobb lenne, ha négyszemközt intéznők el a dolgot?

Nem, felelte Theodor. Magával szemben legjobb, ha mingyárt tanukról gondoskodik az ember.

Az ügyvéd arcán gonosz mosoly suhant keresztül, amikor válaszolt:

A mai fiatalságon nagyon megérzik a jónevelés hiánya. Ön azt kívánja tőlem a legneveletlenebb módon, hogy jőjjek el önhöz, ha tárgyalni akarok, nem szégyelli magát? Ha nem a szüleiről és nővéreiről volna szó, akkor ítéletnapig várhatott volna! Egyébként nincs mit mondanom önnek és semmi dolgunk többé egymással. Miután az ön apjának az állapota rosszabbra fordult, azt tanácsoltam neki és az ön húgainak, hogy intézzük el a dolgot szépen magunk között. Az eredmény aztán végleges lesz, ami írás, miegyéb akad, azt majd elintézem én magam. Az a véleményem, hogy legjobb lenne békésen megegyezni. Természetesen, ön átveszi a bolt egész árúkészletét.

Igen.

Még pedig megfelelő áron. Magától értetődik, hogy ezt meg kell tennie. És aztán a boltot is megveszi.

Nem, felelte Theodor.

Hát így vagyunk?

A régi bolt egy rozoga barakk. Mint tudja, megvan a saját házam és gondolhatja, hogy az mibe került nekem. Nem, nem, ön és a többiek kikergettek engem a boltból, oda vissza már nem megyek többé.

Világos dolog, hogy Theodor csak a levegőbe beszélt. Egyébként miért építette volna az új üzletet szorosan a régi boltnál? Nem az volt-e a szándéka, hogy a két házat majd egyesíti, ha rákerül a sor?

Ellenben, kibérelhetem a régi boltot, mondta.

Erre az ügyvéd nagyon megijedt és megint az illetékeit féltette.

Nekem csak az ön családjának a sorsa fekszik a szívemen. Mi lesz most belőlük? Ha nem sikerül jó áron túladniok a bolton, akkor nem látom, hogy miből fognak élni azontúl.

Az én családomnak ugyanolyan sora lehetne, mint amilyen volt azelőtt.

Igen, mondta az ügyvéd. Ahogy most állnak a dolgok, magam is úgy látom, hogy az lett volna a legjobb.

No nézd csak! A kövér ügyvéd, ez a hízott disznó, ez a hordóhasú, hogy áll itten megalázottan, megsemmisülten!

Most már Theodor volt a nyeregben. Résztvevő hangon kérdezte:

És mennyit kérnének a régi boltért, ha esetleg…

Beszéltem erről az ön hozzátartozóival és ők úgy gondolták,… az ön apja úgy gondolta, hogy háromezret…

Érdekes dolog: Florina az imént ismét a fiatal Didriksen urat vetette a felszínre az emlékezetében, – vajjon ő hogyan cselekednék ebben a helyzetben?

Megadom a háromezret, mondta Theodor.

Az ügyvéd ezt személyes győzelmének tekintette és nyomban rámondta:

No lám, hiszen önnel lehet okosan beszélni. Mégse volt hiába, hogy pártatlanul megismertettem önnel az egész helyzetet.

És az ügyvéd már megint visszanyerte minden önbizalmát s a kulcsai is vídáman csörögtek.

Maga nem ismertetett meg velem semmit, mondta Theodor és nyugodtan mehet az útjára, még pedig minél előbb, annál jobb.

Igen, mondta az ügyvéd és egészen elképpedt. Csakugyan az lesz a legokosabb, ha az ön hozzátartozói most ezen az alapon tárgyalnak tovább. Végre is a könyvek együtt vannak, a számlákat ki kell egyenlíteni, az én kis járandóságomat is ki kell utalni. Aztán pedig fel kell osztani a bolt értékét, egyrészét a szüleinek, más részét a nővéreinek. Ön ugyebár, lemond az örökségéről?

Természetesen.

Nagyon helyes, ezt akartam csak tisztázni. Ha az árúkat összeírják és felbecsülik, felajánlom a segítségemet. Rendben vagyunk így?

Ne fecsegjen má annyit, mondta Theodor. Én megadok a családomnak mindent, ami jár, sőt még annál többet is, a maga segítségére pedig semmi szükségem sincsen.

5.

Könnyen megeshetik, hogy valaki aranygombokat visel a mellényén és még se tud egy operát komponálni. Willatz Holmsen most aranygombokat viselt a mellényén.

Minden szeszélyt végigpróbált már! Ha egy napon megállt volna munkaközben és felsorolja magában minden felhasznált ötletét, amellyel a kellő hangulatba igyekezett ringatni magát: alkalmasint nagyon elcsodálkozott volna. Nagy sétákat tett és bezárkózott egészen, sok bort ivott és bőjttel kínozta magát, kereste az embereket, majd ismét kerülte őket, dolgozott nappal és dolgozott éjszaka, már csak a munkának élt és csak a munkában élt. És a kétségbeejtő terméketlenséghez csatlakozott még egy másik kín is: a mardosó, szűntelen féltékenység.

Kérem, jőjjön ebédelni! mondta Pauline és ránézett a sötétkék szemével.

Köszönöm, mondta Willatz és még a fejét se fordította arra. Dolgozott. Természetesen jól zongorázott, hiszen már kora gyermekkorától kezdve folytonosan tanult és tökéletesbítette magát, meg különben is karácsonykor született s a szerencse gyermeke volt. Mindez azonban nem használt, sőt inkább még csak rontott a dolgán. Nem, nem kellett volna az idén Segelfossba jönnie. Má a legkezdetén elhibázta a dolgot. Mingyárt az első fogadtatás másként ütött ki, mint ahogyan ő elképzelte volna, arra számított, hogy valamelyes feltűnést fog kelteni, kíváncsi tömeg nyüzsög majd a kikötőben, végre is híres ember volt ő az országban, egy zeneművész. És hogy történt valójában? A kikötőben csak a szülei házvezetőnője várta, a kedves Christine asszony. Segelfoss már híresebb utasokat is látott, mint ő. Globetrotter angolokat és Bonaparte herceget, mikor a Spitzbergákra útazott. Egyszer egy miniszter is megfordult a partokon, nagyon fontoskodott, úgy tett, mintha nagyon a lelkén viselné a nép életét és sorsát, mikor pedig ismét a hajóra szállt, az a stréber Rasch ügyvéd éljent kiáltatott rá. Willatz Holmsen ellenben a legnagyobb csöndben vonult be Segelfossba. Hányszor megfordúlt már a fejében, hogy ismét elútazik, de azért mindig itt maradt valahogy. Lassanként mintha gyökeret vert volna.

Anton Coldevin természetesen már rég hazaútazott. Holmengraa úréknál nyugodtan folyik az élet, gyakran látni, amint Mariane az apjával a malomba megy és onnét ismét haza. Törökös, piros kabát van rajta. Lehet, hogy Anton hamarosan visszatér hozzá. No, szerencsés útat!

Szörnyű idő ez és veszedelmes! Willatz agyagot szerzett be és kezdett szobrokat faragni, – mi minden nem jutott itt az eszébe! Valami szárnyas alakot tervezett, díszül egy hajó oldalára, nagyszerű lett volna! Hamarosan kiderült, hogy a mintázást nem felejtette el még teljesen, sőt még ügyesebb volt, mint gyermekkorában, mikor Angliában tanulta. De azért nehéz dolog volt ilyen hajódíszt faragni. Azért Willatz rajzolgatni kezdett, ecsetet és tubust szedett elő, – miért is ne? Az édesanyja is kitűnően rajzolt és Willatz tőle tanulta meg. Aztán megint elpazarolta az idejét, saját maga varrt fel aranygombokat a mellényére és viselte őket a saját maga tiszteletére, meg az apja emlékére, mert az apjától kapta őket. Mindenesete kellemes érzés volt aranygombokat viselni a mellén és Willatz viselte is, még a szobában is, a téglaégetőben, sőt még akkor is, ha a favágóihoz ment ki az erdőbe.

Aslak és Konrad vágták a fát az erdőben és köszöntek, ha Willatz arra ment. Erről ugyan bízvást megfeledkezhettek volna! Willatz nem sokat beszélt velük, de a komoly szürke szemével kitartóan nézte a munkájukat és megmondta a véleményét. Tudja Isten, mi késztette ezeket a legényeket, hogy éppen Willatz Holmsennél keressenek munkát, vajjon nem akartak-e ártani neki vagy bosszút állni rajta valamiért? De mikor már egy ideje nála voltak, megtetszett nekik a környezet, előbb levágták a fát az erdőben, aztán még mindig megmaradtak a helyükön, míg újabb munkát kaptak a birtokon Most már nem a boltban vásároltak be, aszerint, hogy mennyi volt a pénzük, nem, most már meg volt a rendes kosztjuk, jó ágyuk és tiszta fehérneműjük, szemmelláthatólag megszedték magukat és szinte megállapodott emberek lettek.

Mindenkinek meg van a maga gondja. Willatz csak járkált az aranygombjaival, dolgozott, mint egy rabszolga, közben pedig lesoványodott a szomorúságtól és a gyötrődéstől.

Ki fog derülni, hogy nem tudott túlemelkedni a középszerűségen, gondolta néha.